Google+ Followers

2015. május 13., szerda

József Attila: Tavaszi ének


Éneklem a tavaszt, a fényt,
bimbózó ifjú zöld reményt,
szerelmes szivem sóhaját
s csitítgatom szegényt,
nekem nyilik minden berek
- a vérem játékos gyerek -
s a Nap elém hajol
és rám kacag, milyen ravasz
- ó, pompa, szin, ó, dús Tavasz! -
csak Márta nincs sehol.

Havas telekre zsenge fű,
a szellő nádi hegedű,
rügyeznek ifjú lányszivek,
az arcokon derű!
Csikó nyerít szerelmi vészt
s a torkom fölkiáltni készt:
- Vén Földünk hogy forog!
S a kék ég is milyen magas,
- ó, pompa, szin, ó, dús Tavasz! -
reá ha gondolok.

Itt ékes, hímes szőnyegek,
ott északon a bús hegyek,
hol nem gondolnék rá soha...
de arra nem megyek...
- Rikolts, dalolj szegény torok:
- Ihaj, a Földünk hogy forog!
Ihaj, szerelmi láz!
Míg jő a Tél, ki béhavaz
- ó, pompa, szin, ó, dús Tavasz! -

s a halál citeráz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5