Oly rossz nekem, hogy nem érezlek,
s nem látlak mosolyogni sem,
hiányzik hangod a fülemnek,
s hogy megláthatlak, nem hiszem:
gonosz a tél, a februári
világ barlangja rejteget,
utánad mennék – tudnék várni,
hogy kinyújtsd felém a kezed.
Oly rossz nekem, hogy nem láthatlak,
s elém téli éj hegye áll.
Arcod nem fészke már a napnak,
osonó emlék vagy te már.
Oly rossz nekem, hogy alakoddal,
mely őrzött ritmust, dallamot -,
menekül az idő, a tolvaj
s hóval takarja el nyomod.
Tegnap hallgattam dúdolásod,
tavaszt jósoltál, szép időt,
megáldottad az új világot,
mely a hideg földből kinőtt:
tegnap őzekkel beszélgettél,
örvendeztél is kicsikét,
hívogatott egy meleg kastély,
s hittem: erőm van hinni még.
Oly rossz nekem: egyszerre tört rám
kardfogú szél és félvak éj,
képzeletem megtépett, tört szárny,
nem érlek el, csupán a szél.
Hol vagy most? Mit is gondolsz rólam?
Örvendezél vagy könnyezel?
Szeretsz még? Mit látsz a folyóban?
Moszat bánatom? Nos, felelj!
Távolodol, akár az emlék,
elviszed boldog napjaim.
Ha kérdeznél, mit is felelnék
új tájak rejtek-útjain?
Én is elbújnék, hallgatózva,
elnézném, hogy sarjad a fű,
elnézném, hogy ujjong a bodza,
s fürdetne illatos derű.
Oly rossz nekem, hogy nem láthatlak,
hogy hangod szótalan madár,
s arcod nem fészke már a napnak,
szemedből nem süt már a nyár:
oly rossz nékem, lelkemnek Mása,
kiben egyesül múlt s jelen:
milyen leszel, ha már lerázta
havát a tél, ó, szerelem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése