Múlottam immár harmincöt éves,
harminchat maholnap. –
Lentről a völgyből megsokasodtan
emlékek csaholnak.
Annyi dolog vár: fogytán türelmem,
hogy őket hallgassam.
Bólintok épp csak: féluton járok,
delelő magasban.
Féluton járok? delelő magasban?
kupacra ha tellett
amaz oromból, hajdanta mellyel
a Becsvágy hizelgett.
Nem pénz, nem rendjel, nem is hír
vont engem,
s ha hír, nem akármi,
de hogy érclábon tudjak a zajló
időben megállni.
Ledönt? megállok? mi gondom többé!
ha nem szégyent, szennyet
-
bírjam erővel -, rozsdáját akár
izzó vas, levedlek.
izzó vas, levedlek.
Nézhessen tisztán, meg ne piruljon
miattam utódom,
s melyből vétettem, nevemre a köznép
el ne komorodjon.
Erdei vadak, égi madarak –
eleim reátok
hagytak minden mást,
tisztesség-adást,
siratást, sír-árkot.
Erdei vadak, égi madarak –
acélból, betonból
csillagokig csap, kizúg hatalmas
fényben az atomkor.
Erdei vadak, égi madarak –
eszmék, izotópok
örvénylésében meghalljam mégis,
mint búgtok, sikongtok.
Erdei vadak, égi madarak –
érjetek oly készen:
szólít halálom: nyugodtnak találjon,
eldőlni ne késsem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése