Ősz borzolja tövig az akácfát,
termi a fa mégis virágát,
késő fürtjét önfeledve hozza,
lombja vesztét vele koszoruzza.
Lombja vesztét – noha még keményen
ring a sötét korona a fényen,
megérett az: nem is vár a dérre,
pengve hull a levelek fillére.
Rég elhányta május a virágát. –
Ki látta őt, a talpig-virág fát?
Ki becsülte? rejtekben, magának
nyíladozott, mígnem belefáradt.
Eh, mit használ, ha panasz, ha
mentség?! –
mutasd meg, fa, mit tudtál a mit
tudsz még!
virágozz, ha sajgóbb is – igézze
méheit a szirom-torkok méze.
Fogyni tilos virágnak vagy dalnak,
így szép lenni, mindig fiatalnak:
míg az árnyék fölénk nem fonódik,
bokrétánkat ragyogtatva holtig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése