Ahogy múlnak az évek,
akár a fán a kéreg,
úgy nő körénk a gond:
az édes nedvű lélek
kering, miként a méreg,
rügyet már sose bont?
Ami bennünk sudár volt,
minden ágán madár szólt,
volt egek ostora,
- lombjára gond sző hálót,
a csillagokig szállót
por fedi be s moha.
Nem is villámok nyesték,
és nem szenvedélyek szép
tavasza tépte meg,
csak a napi ügyecskék
fonták be, hős igyekvés,
magán, s közérdekek.
Alacsony, langy szelekben
kapkodott ernyedetten
tördelt ágaival,
keresett - engedetlen -,
eget, elérhetetlent,
várt tisztító vihart.
Minden, ami itt felnőtt,
elszíva vért és velőt,
szegényítve szívünk:
sárban azok az erdők!
Sok suhogó esztendőnk
zavaros árba tűnt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése