Simon István: Tavaszi egyveleg

Most kezd a fa sátorozni,

zöldarany ernyő lobogni –

házfalra árnyékot ír.

Hol van, tél, a szürkeséged?

Mint pléhlemez, úgy átégett,

átvert a klorofil.

Fényben mosdanak a házak,

s tekintgetek, mily varázslat

készül megint körülem.

A nap őrültként vihog rám,

s karmesteri sugár-botján

szédületes nagy ütem.

Színnek int: az erdő kezd rá

s fényes oldal, csupa esztrád-

zenész – csipke-, sombokor.

Másodikra kezd szólni a

madárhad, s a harmónia

századiknál nincs sehol.

S gyönyörű ez! – únt-egyhangút

félresöprő, százezer húrt

megbondító új zene.

Tegnap a fa duzzadt ága

üresen nyúlt a világba,

s ma virággal van tele.

Ma virággal s majd gyümölccsel!

Engem, kit a tél bűvölt el,

tavasz, oldj fel, jöjj, segíts.

Töltsd meg szívem olyan dallal,

ami gyógyít és vigasztal

sebzett embereket is.

Int a karmesteri pálca,

s ráhajol az orgonásra

erős színek kórusa.

Indul minden az egy nyárért.

Nől a kert, már kövér árnyék

dől tőle a kapura.

S vár, nézem, a bokros bodza:

édes esteli dalokra

hegyezve sok zöld füle,

hogy rázendítsz majd, cigánya,

ó, kis almanach-madárka,

szépszóló fülemüle.

R. M. Rilke: Válás

Ó, hogy éreztem egykor, mi a válás.

Most is tudom: egy szörnyű, bús, megoldott

valami, mely a régi és a hálás

multat mutatja s széttépi a csokrot.

Ó hogy bámultam búsan-elfogottan,

azt, mi maraszt és híva is meneszt,

mint hogyha minden asszony állna ottan,

s kicsiny, fehér, nem láttam mást, csak ezt:

egy intést, amely már nem is nekem szól,

és int tovább -, a messze és a döbbent

távol ködét – tán a szilvafalombról

egy gyors kakukfit, mely tovaröppent.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

R. M. Rilke: A kedves halála

A férfi csak ezt tudta a halálról:

hogy elvisz és a némaságba lök.

De hogy a lány az árnyvilágba pártolt,

s reáborult a titkos, néma köd,

és a szeméből elsuhant szelíden,

azt hitte, hogy mint bolygó, anda hold

süt mosolya a túlvilági színen,

s az alvilágnak csöndesen dalolt:

A férfi otthon lett a sírokon,

s minden halott olyan közel-rokon

lett néki: és ha vigasztalta más,

csak hallgatott, mert tudta, hogy csalás,

vallotta, a sír jó, a sír örök –

s lesimította néki a rögöt.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

R. M. Rilke: Pieta

Így látom, Jézus, lábad újra mostan,

mely egy ifjúnak lába volt még hajdan,

mikor kezembe véve sírva mostam:

milyen zavartan reszketett e hajban,

mint tejfehér vad a bokorba, halkan.

Így látom tested, mit még nem szerettem,

s ez az első szerelmes éjszakánk.

Sosem feküdtünk össze még mi ketten,

s most a tömeg bámul, vigyázva ránk.

És a kezed vérembe van fürösztve -:

jaj, nem őrjöngő fogam marta össze.

Szived nyitott, akárki bemehet:

azt hittem, csak enyém e bemenet.

Most fáradt vagy, s fáradt szád nem figyel,

nem szomjúhozza jajtól ájuló szám –

Ó Jézus, Jézus, mikor múlt el órám?

Milyen csodásan pusztulunk mi el.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/