Mikor Firenzében jártam, fent laktam Fiesoléban. Ez egy tündéri szép hely, olyanformán van ott az ember a város felett, mintha a Budapestre jövő idegen a Svábhegyen venne szállást. A kilátás elbűvölő, pláne ezekben az áprilisi napokban oly feledhetetlen szép volt, hogy a szív elszorul az emlékétől. A szomszédomban volt az a kert, ahol Boccaccio mesélte történeteit. Itt megérti az ember nemcsak a költőt, de a világot is, mely ezeket a finoman gáláns kalandokat valósággal kitermelte.
Furcsa a miliőt felelőssé tenni az emberi élet dolgaiért, de itt valóban a szépség hazáját leltem meg. Az a ködfátyol, amely a város felett állandóan ott lebegett, olyan volt, mint valami bűbájos tündérfátyol, a szép hajdan játékos emléke.
És itt, bármilyen groteszk is, mégis legerősebb emlékem egy tehén s egy szamár esete.
*
Házigazdám, egy kedves öreg úr, büszke volt rá, hogy tehene van, de én sehol semmi nyomát nem láttam a tehénnek. Dús virágoskert volt az egész terület s az istállót nem bírtam felfedezni, pláne annak semmi nyoma sem volt, hogy a tehén merre szokott kimenni a legelőre.
- Hol a tehén? - kérdem egyszer a kisfiútól, aki azonnal pattant s vezetett egy komor, ablaktalan várbástya felé, ahol véleményem szerint csak a baglyok élhetnek meg.
Vagy esetleg kincskamra, mert az ajtó is lakatra, volt lezárva, úgy kellett a kertésztől a kulcsot elővadászni. De mikor beléptem a sötét terembe, szalmát láttam a tartóban s a tehén szagát lehetett érezni. Látni nem lehetett. Ellenben az istálló betonnal volt burkolva s villanyvilágítás volt, amelyet mikor felgyujtottak, az egész helyiség mint valami pedáns szoba tűnt fel.
A tehén ott állott baloldalt a falnál s nyugodtan majszolta a szénát. Nagy barna állat volt, s véres szemekkel, mogorván nézett ránk az erős fényben.
- Merre megy ez a rétre? - kérdeztem.
- Ez? Semerre.
- Mindig istállóban van?
- Igen. Ez még nem volt kinn a szabad levegőn, csak mikor vettük s elhoztuk.
Bámulva néztem a hosszúszőrű állatot.
- Nézze csak a körmét, - mondta a fiú - hogy megnőtt. Nem is tud járni.
A tehénnek furcsa, hosszú csülke volt s az egész állat vad s kietlen jelenség. Feltűnt, hogy a kisfiú nem mert közel menni hozzá. Aztán megmagyarázta, hogy itt minden tehén olyan, mint a vadállat: harap és barátságtalan. Soha nem látnak idegent, csak azt az egyetlen férfit, aki feji őket.
Ez is úgy tűnt fel nekem, mint valami ősi dolog, a rómaiak tehene ez, talán kétezeréves ez is, annyira furcsa s idegen.
Hogy kellett becézni a mi riskánkat, emlékszem gyerekkoromból, hogy ami jó volt, az mind neki ment. Vakargattuk, simogattuk, káposztalevelet, tökbelet, édes füvecskét gyüjtöttünk neki, a család szemefénye volt és boldogok voltunk, ha érdes nyelvével megnyalta a kezünket. A tehén az én emlékeimben a legszelídebb, a legjobblelkű állat, de ezt a fiesolei vad tehenet szinte félve néztem: a sötétség mily mizantróppá tette.
Egy barna csacsi volt még az istállóban. Ez nem volt megkötve, jött-ment s a tehén mellett bujkált.
- Ez nem fél tőle?
- Nem, - mondta a kisfiú - ezzel jóbarátok. Ha a csacsit kivisszük az istállóból, visszafordul és sokáig bőg utána, sőt néha az utcán is megáll a kocsival s errefelé fordul, és míg ki nem jajgatja magát a tehén után, addig nem megy tovább. De a kertész kitalálta a módját, hogy lehet megbékíteni. Mindig visz magával egy pamacs tehénszőrt és mikor a szamár az úton makrancoskodik, akkor fogja s az orra elé tartja a szőrcsomót. És akkor a csacsi tovább húzza a kétkerekű kordét.
Nagyon meghatott ez a szerelem, megsimogattam a csacsit, mire az elkezdett ugrálni s olyan eszeveszett volt, hogy ki kellett menni az istállóból. Két hátulsó lábával legalább tizenötször rúgott a levegőbe, csak úgy bolondjába.
Nevettem rajta és érthetetlen volt ez az állatélet.
Mikor bezárták, hermetice, a nagy pántos várkaput s azok ott maradtak a sötétben, mert hisz alig volt valami kis lőrés a hátsó falon, mindjárt béke volt odabent s csönd, csak a szamár ihházott egyet, bizonyára örömének adott kifejezést a kétlábú korcs állatok eltávozása felett.
Kint az olajfák dúsan rügyeztek, a fügefák görcsösen bimbóztak, mintha kínlódnának a tavaszi gyönyörtől; de ezek az állatok nem kéredztek a napra.
*
Pár nap mulva arról értesültem, hogy a tehenet eladták, mire reggel felkeltem, már nem is volt ott, elhajtották.
Kíváncsi voltam, mit csinál most a szamár.
A szamár, mikor az ajtót benyitottuk, ott feküdt az egyik sarokban s hörgött.
Megvizsgálja a kertész, mi van vele: hát szörnyű vértócsa van körülötte s a patája bele szorulva a fejébe.
Szétrúgta az agyát s most az utolsó perceit élte.
Példátlan. Öngyilkos lett a tehén utáni bánatában.
Szegény szamár úgy járt, mint aki színésznőbe szerelmes és elkötik az orra elől.
