De szép
is a csillagokkal kirakott, tündöklő mennybolt! Szellő suhogású nyári
éjszakákon hányan megcsodálták már! Az egyik aranypitykékkel kivarrott,
mélysötét bársonyköpenynek látta, a másik végtelen, fekete mezőnek, melyen
gyémántvirágok nyílnak. Volt, aki a tejút messzeségében elvágtató vitézeknek
képzelte a csillagok seregét s megint más a mennyei sátor kigyúló mécseseinek.
Mondják azt is, hogy minden egyes, felfelé sóvárgó szempár édestestvére azoknak
a távoli fénybogaraknak.
S maga
az égbolt is letekint olykor a nyugalmasan ringó tavak s a mormolva ballagó
folyók tükrébe, hogy csillagtüzeiben elgyönyörködjék. Mégsem nézegeti képét
sehol olyan szívesen, mint a Léleklátó tavában.
Szelíd
völgy mélyén kéklik a Léleklátó, hatalmas, erdőbozontú hegyek ölelik körül.
Vize, akár a napsugárból szőtt selyem, simogató s áttetsző tiszta. Habjainak
zsongása pedig oly tündéri, hogy a csillagok is kristályos pendüléssel siklanak
rá esténként, mikor a hold ezüstté varázsolja a világot.
Ilyen
holdsütötte éjszakán történt, hogy egyik sziporkázó kedvű csillag megirigyelte
a Léleklátó tükrének hűvösét. Az ég boltozatáról lebegve levált és odaröppent a
tó színére, ahol előbb még tükörképe ringott. Odafönn egy éji lámpással
kevesebb maradt, s a kóbor csillag boldogan fürdött a sötét hullámokban.
Mintha
egyszeriben súlyát vesztette volna, könnyűnek érezte magát, mint még soha,
hintáztatta a szelíd áramlás s ő utazott a habok hátán, bukfencet vetett, a
mélybe merült, majd újra kibukkant.
Egyik
óra a másik után múlt, s a vízre szállt csillagnak eszébe sem jutott, hogy
ideje lenne már visszaröppenni a mennyboltra, hiszen helyette egyetlen testvére
sem világíthat.
Még azt
sem vette észre, hogy halványulni kezd a vízen a nemrég még sugárzó csillagfény
s odakünn, a parton dideregve szedelőzködik az éjszaka. Lassan oldódott a
hegyek csúcsáig érő feketeség s a víz színén tejfehér köd terjedezett. Aztán
egy varázsos pillanatban fölsejlett a szemhatár alján a hajnal rózsaszínű
köténye.
A kóbor
csillag föltekintett a kifakuló égboltra, de egyetlen gyémántszemű testvérét
sem látta már a magasban.
Elkésett!
Társai mind nyugovóra tértek a felhők párnáira, egyedül ő vesztegel itt a
növekvő világosságban. A hegyek üstöke fölött hatalmas, vérvörös korongjával
emelkedett már a nap, minden csillagok öregapja s ő megrémülve ennyi
ragyogástól, hunyorogni kezdett. Hiába hajolt közel a vízhez, alig-alig verte
már vissza fényét. Ebben a sugárözönben egyszeriben semmivé foszlott az ő pici
csillogása.
Ijedtében
fölrebbent a magára maradt kóbor csillag a habfodrok közül, de erőtlenül
hullott vissza. Szállni sem bírt többé, az éjszaka tűntén elvesztette
csodálatos súlytalanságát. Menthetetlenül itt ragadt a földön, és most nem
tudta, mitévő legyen.
Már a
víz simogatása sem vigasztalhatta meg, kikapaszkodott a partra és lehevert egy
bokor árnyékába. Aztán a mormoló hullámok addig duruzsoltak neki, míg kioltotta
pislákoló lángját és elszenderedett.
Azt
álmodta, hogy odafönn sziporkázik ismét s beragyogja rengetegi utak sötétjét,
megcsillan a remegő habokban, bekandikál a házak ablakán, hogy integessen
földreszakadt öccsének, a rebbenő gyertyalángnak. S amikor fölébredt, gyengén
el is mosolyodott. Hiszen, ha meg is feledkezett kötelességéről és idelenn
maradt játszadozni, csak nem taszítják ki maguk közül erősebb bátyjai, s ha
eljön az este, visszatérhet közéjük az égre.
Honnan
is sejthette volna a kóbor csillag, hogy idelenn a földön drágábban mérik az
utat hazáig.
Amint
ott ábrándozott a sűrűsödő ragyogásban, egyszer csak kibukkant a Léleklátó
partján egy hetyke legény, borjúszájú ingben, kampósbottal a markában. Már
csaknem elkanyarodott a bokor mellett, de hirtelen szemébe villant valami.
Lehajolt hát s majdhogy a szíve ki nem ugrott örömében, mikor megpillantotta a
földre hullott csillagot.
-
Téged aztán a jószerencse vetett elémbe! – rikkantotta el
magát ujjongva. – Két napja gondolkodom, mit adhatnék a mátkámnak ajándékul,
hogy amíg él, megemlegesse!
Most
riadt csak meg igazán a kóbor csillag! Menten könyörgőre fogta:
-
Ne vigyél el innét, a tó partjáról, hetyke legény! Haza
szeretnék jutni a testvéreim közé…
-
De bizony, bolond nem vagyok! Ha már egyszer az orrom elé
pottyantál, dehogy hagylak itt! Elviszlek inkább az aranyműveshez, az
foglalatba forraszt, úgy ragyogsz majd a mátkám nyakában!
-
Irgalmazz meg, hetyke legény! – sírta vékony, pendülő
hangján a kóbor csillag. – Ne akarj megölni!
A legény
nem teketóriázott, húzta is elő puha keszkenőjét, hogy belérejtse a ritka
kincset. Aztán zsebébe dugta a síró-rívó csillagot s folytatta útját. Még
dalolt is jókedvében!
Hát,
amint lépeget hazafelé, érzi ám, hogy csak megcsörren a zsebe, ahová az ékszert
bújtatta. Előveszi a keszkenőjét s látja, hogy telisdestele van már gyémánt
csöppű könnyekkel, amiket a kóbor csillag hullajtott belé. Ő maga meg, ahány
szem könnye elcsorgott, annyival apróbb már. Megmérgesedett erre a legény, s
rárivallt keményen:
-
Abbahagyd a sírást, adta teremtette! Még a végén elfogysz
nekem, csak a csöppjeid maradnak!
-
Néked adom a könnyeimet, de eressz szabadon, kérlek! –
rimánkodott cérnavékony hangján a fogoly csillag.
De már
erre végképp nekidühödött a legény, s alaposan megmarkolta a kendőjében
ficánkoló gyémántcsillagocskát. Nem is szólt egy szót se, csak nézte szúrós,
fenyegető vasvillaszemekkel.
És a
csillag! Mit tehetett volna? Igen-igen szorongatták már, hát kínjában
visszabökött az ága hegyével, de olyan erősen, hogy szempillantás alatt
kiserkedt a legény vére, fölszisszent a fájdalomtól, s menten elengedte. Több
se kellett a pici csillagnak! Kiugrott a keszkenőből s mivel szállni nem tudott
már, elindult hát a göröngyös földön, ahogy bírta: nyolc hegyes ágán cigánykereket
hányva, olyan sebesen, hogy pörögve gurult a porban, akár a kerek krajcár. Meg
sem állt, míg vissza nem ért a Léleklátóhoz.
De
vesztére két marcona vitéz ült már a parton, fürödni készültek épp. Egyiküknek
szemébe tűzött a lapátfülű pipacsok közt meglapuló csillag.
-
Mi az ott, cimbora? – ugrott oda tüstént.
Már mind
a ketten föléhajoltak s annyi ideje sem maradt, hogy összekapja magát, ismét
fogságba esett. Rázúdultak a kemény, fegyverhez szokott ujjak, s azontúl csak a
két borízű hangot hallotta.
-
No, pajtás, ilyen csillaga még a generálisnak sincs!
-
Az szentigaz.
-
Ki is tűzöm a mellemre, mint a medáliát!
-
S ha megkérdik hol szerezted?
-
Hát a burkusok elleni csatában, mikor ezzel a két
kezemmel vágtam le a burkus király fejét!
-
Az ám, csakhogy engem oda ne hívj tanúnak, mert
szádbaszakasztom a hazugságot! – ripakodott rá a másik.
-
Más itt a hiba, komám! – nevetett vissza nyersen az első.
– Az fáj, hogy nem te vetted észre, hanem én!
Szó szót
követett, a két vitéz már úgy állt szemközt, akár a marakodni kész kutyák.
Szegény
kóbor csillag ott reszketett megint rabságban. Egyszer csak azt érezte, hogy
nagyot lódul a katona ökle, ő meg kizuhan belőle a fűre. Menten a legsűrűbb
bokor alá bújt, ott leste ki, míg azok istenesen összedögönyözték egymást, bele
is hemperedtek a tóba, végül csuromvizesen, kárvallottan próbálták megkeresni,
de sehol sem találták. Akkor aztán szitkozódva, egymást piszkolva eltakarodtak.
Alkonyt
ígérő hűvös fuvalmak lengtek már a völgy fölött. Az elkínzott, gyémántfényű
testecske lenn kuporgott a bokor gyökerénél, elő nem merte dugni egyetlen
csillámát se többé. Várta, míg odafönn megjelennek testvérei.
Az
estharmat végiggyöngyözött az elgyötört fűszálakon. Lassan elszürkült a
magasság, belevesztek a hegyek, elködlött a tó. S a fuvalló alkonyodásban lomha
járásával föltűnt a parton egy árva halászlegény. Hálóját, szerszámait csak úgy
lógatta kezében, mint aki úgy sem vár tőlük semmit. A nádasból eloldotta
ladikját. Megállt, hosszan elnézte a holdtalan vizet és fölfohászkodott.
-
Hej, irigy hullámok, zsugori tófenék, ma sem juttattok a
hálómba semmit?
A
csillagocska dideregve fülelt. Odafönn gyulladozni kezdtek a legkoraibb
testvérek. S itt, pár lépésnyire tőle ez a szomorú legény csak töpreng, mintha
nem lenne képes elszánni magát, vízre szálljon-e, vagy eleve lemondjon a
jószerencséről.
S ahogy
az alkonyodás estévé vastagodott, úgy elevenedett meg a bokor tövében a kóbor
csillag ragyogása. A fűszeres szelecskék játékosan belecibáltak nyújtózó
ágacskáiba s hívták a tó felé, amelyben föltündököltek az éji mécsesek. A
fodros vízszínen kutatott izgatottan: emlékezett rá jól, hol a helye az égi
rendben. Épp a Göncöl ostorhegyese mellett pislogott tegnap este még az ő
szerény lángocskája. És most? A földi vergődésben felényire fogyott kóbor
csillag összeborzongott a szomorúságtól: új csillag lobogott a Göncöl
ostorhegyese mellett. Betöltötték a helyét, már nincs is hová visszamennie!
-
Ha ma sem adsz egyetlen árva halacskát sem, jobb, ha
engem is elnyelsz! – sóhajtotta a tó felé a lehajtott fejű halász. S azzal
beült ladikjába, hogy eltaszítsa a parttól.
A kóbor
csillagocskát egyszeriben elborította a bánat. Ez az ember éppolyan reménytelen
itt, mint ő maga. Nekivág a tónak s ha megint üres hálóval kellene megtérnie,
talán partra se száll többé! És ő? Hát neki nem mindegy már, ha odafönn
kitaszították, idelenn halálra üldözik! Legalább ezen az egy hitevesztett
szerencsétlenen segítenie kell, mielőtt végképp kialszik a lángja!
Már ott
kúszott a part szegélyén. Aztán ráereszkedett az első hullámfodorra és vitette
magát arra, amerre a csónak orra hasította a vizet. Elébe került a halásznak és
szíve minden forró szánakozását beleragyogta a mélységbe.
A legény
előrebukva kémlelte a Léleklátó titkos messziségét. Aztán hirtelen, mintha
búvárlámpás gyulladt volna ki előtte, megnyíltak az alsó rétegek: már látta
odalenn a bujkáló, elsikló halakat s merészen kivetette hálóját.
Vakítón,
messzesugárzón világított a kóbor csillag és érezte, mint válik újra erőssé,
könnyűvé, mint táncol súlytalanul a tükrös vízen. Ha akarna, föl is
emelkedhetnék a magasba, de akkor onnan távolról nem segíthetne ezen a szegény,
küszködő emberen!
A telt
háló lassan emelkedett a felszínre. A halász minden izma megfeszült, úgy vonta
maga felé a ritka fogás terhét. S előtte, mindig előtte ott táncolt, vibrált,
ezer színben játszott az ismeretlen kóbor csillag.
Csakhogy
akkor már a jóreménység csillagának nevezték.
