George Topirceanu: Őszi rapszódia

I.

Pajkos őszi szél barangolt

Szőlőkerten, dombon át,

S ellopkodta a pitypangok

Fejéről a bóbitát.

Zümmögtek a szénarétek,

Míg a szellő elsuhant,

A virágok zöngicséltek,

S elrejtették arcukat.

Sudár fűzfa állott büszkén,

Bámulta a nagy hegyet,

S föl is borzolódtak tüstént

A pikkelyes levelek.

Egy tekergő, léha szarka

Később útnak is eredt,

S szétkürtölte jobbra-balra

A legújabb híreket:

- Azt mondják a hegyvidéki

Vadrózsák és jegenyék,

Hogy már hideg szellő tépi

A tölgyerdők levelét.

Senki sem vet néki gáncsot,

Mit egy zsarnok, úgy üget,

S félelmükben a bogáncsok

Elvesztik a fejüket!

Száll a hír a rétek fölött,

Beledermed a mocsár,

Ahol most egy varjú-kölyök

Egy vén gémmel diskurál.

És anélkül, hogy leszállna,

Csőréből új hír ered:

- Elindultak bújdosásra

Az erdei levelek.

II.

Nem kell csak egy szempillantás,

S verébhad ver szörnyű zajt,

A láp fölött remeg a sás,

Illeg-billeg a sok kard.

Egy kékfrakkos parti fecske

Ül egy nádszál tetején,

Hogy a kérdésben kifejtse:

Mi a helyes vélemény.

Ezzel szemben a sok béka

Hosszú lármás tapsba fog,

S behúzódva a zsombékba,

Zavarja a szónokot.

Valami tyúk, persze, nádi,

Kiáltozni kezd nagyon,

S gólyák jönnek csudalátni,

Hosszú gólyalábakon.

Egy szúnyog, ki testalkatra

Nagyon cingár férfi ám,

Szól, de nincs ki meghallgassa,

S kívül marad a vitán.

Megjelent az öreg kánya,

Ki rendőrnek született,

Kutat, köröz, átvizsgálja

A lápot, a ligetet.

Központjától van parancsa:

Ne tűrje a galibát,

S ott helyt le is tartóztassa,

Azt ki ugrál vagy kihág.

Egy fűz, bodzák között ülve,

Hangfogót tesz, úgy beszél;

Végül kirobban belőle

Tüzesen a szenvedély.

III.

A virágok tűzzel nyílnak,

Ámuljon a nagyvilág!

Meglengetik csokraikat;

Nagy delnők a dáliák.

Petuniák, virágszálak,

Hangjuk lenge könnyű nesz,

Egymás között susorásznak:

"Velünk, lányok, most mi lesz?"

Vénasszony a napraforgó,

Reszketve tud szólani,

Fél, hogy tél jön, vad, csikorgó,

s kihullnak a fogai.

Sárgállik még ócska rongya,

Áll a fényben egyedül.

S mintha mérlegtányér volna,

A súlyától félredűl.

Sok bogárnak nagy a kedve,

Mulatoznak egy kicsit,

De nagybúsan keseregve

Folyvást sír egy kis zsizsik.

Hull a könnye, mint a zápor

Egy délceg moly-fiúra.

Sír, mert eltűnt, mint a kámfor,

Násziruhás férj-ura.

Szól a zene, lágyan, búgón,

Tücsökflóták zengenek:

"Cudar idők, drága húgom,

Hol a szöszbe lelje meg?"

Betakarta három lencse;

A férj holtan ott feküdt,

Megy az özvegy, hogy jelentse,

Mint esett a gyászos ügy.

IV.

A burjánok nagyon félnek,

Sose láttak ily időt;

Elmennének remetének,

azt suttogják halkan ők.

A galóca imát tanul,

Bifláz a vén légyölő;

S a zsinaton váratlanul

Bíborossá lép elő.

Sok laboda bíbort öltött,

S bíz egyebet nem remél:

Férjét elviszi az ördög,

S lehet szabad és ledér.

Ezt hallván, a nadragulya

Kioktatja a lapit,

Hogy a labodákat szúrva

Odamondjon valamit.

Lenn a hajlott fűzfa mellett

Szitakötő száll, suhan;

S már egy ágra telepedett,

Kecsesen és bájosan.

Pikkely villog karcsú hátán,

Ültében is tart a tánc,

Platinásan, aranysárgán

Fénylik rajta a zománc.

V.

De elhalkul ím, a lanka,

A nagy jókedv is lehűl,

A szellő is alábbhagyja,

Elfut észrevétlenül.

Ellentmondó hírek árja

Kavarog a rét felett.

Mi van? Mi van? S a hegyhátra

Szegeződnek a szemek.

Ott jön! fölkúszott a dombra,

Majd hirtelen lent terem,

S ködös uszályát kibontva

Seper már a földeken.

Ni! Az ősz tündére jár ott,

Ő tűnt fel a domb mögött,

Elhervasztja a virágot,

S hoz mézédes sült-tököt.

Útját dicsőn, büszkén járja,

Ködsüvege van neki,

Győztesen jön, s a subája

Kissé képzeletbeli.

Tovább vonul most nagy garral,

Pusztít, ahol elhalad,

Zörgő lombbal, holt avarral

Tölti meg az utakat.

.    .    .    .

.    .    .    .

Bogarak és bús virágok,

Gúnyomban is szív lakik,

S ennek tulajdonítsátok

Hogy a hangom líraibb.

Sajnos tudom azt, hogy télen

Rátok szemfedél terül,

S bizony búslakodom mélyen,

Sőt tán menthetetlenül.

/Ford.: Bajor Andor/