2015. február 22., vasárnap

George Topirceanu: Őszi rapszódia


I.


Pajkos őszi szél barangolt
Szőlőkerten, dombon át,
S ellopkodta a pitypangok
Fejéről a bóbitát.

Zümmögtek a szénarétek,
Míg a szellő elsuhant,
A virágok zöngicséltek,
S elrejtették arcukat.

Sudár fűzfa állott büszkén,
Bámulta a nagy hegyet,
S föl is borzolódtak tüstént
A pikkelyes levelek.

Egy tekergő, léha szarka
Később útnak is eredt,
S szétkürtölte jobbra-balra
A legújabb híreket:

- Azt mondják a hegyvidéki
Vadrózsák és jegenyék,
Hogy már hideg szellő tépi
A tölgyerdők levelét.

Senki sem vet néki gáncsot,
Mit egy zsarnok, úgy üget,
S félelmükben a bogáncsok
Elvesztik a fejüket!

Száll a hír a rétek fölött,
Beledermed a mocsár,
Ahol most egy varjú-kölyök
Egy vén gémmel diskurál.

És anélkül, hogy leszállna,
Csőréből új hír ered:
- Elindultak bújdosásra
Az erdei levelek.

II.

Nem kell csak egy szempillantás,
S verébhad ver szörnyű zajt,
A láp fölött remeg a sás,
Illeg-billeg a sok kard.

Egy kékfrakkos parti fecske
Ül egy nádszál tetején,
Hogy a kérdésben kifejtse:
Mi a helyes vélemény.

Ezzel szemben a sok béka
Hosszú lármás tapsba fog,
S behúzódva a zsombékba,
Zavarja a szónokot.

Valami tyúk, persze, nádi,
Kiáltozni kezd nagyon,
S gólyák jönnek csudalátni,
Hosszú gólyalábakon.

Egy szúnyog, ki testalkatra
Nagyon cingár férfi ám,
Szól, de nincs ki meghallgassa,
S kívül marad a vitán.

Megjelent az öreg kánya,
Ki rendőrnek született,
Kutat, köröz, átvizsgálja
A lápot, a ligetet.

Központjától van parancsa:
Ne tűrje a galibát,
S ott helyt le is tartóztassa,
Azt ki ugrál vagy kihág.

Egy fűz, bodzák között ülve,
Hangfogót tesz, úgy beszél;
Végül kirobban belőle
Tüzesen a szenvedély.

III.

A virágok tűzzel nyílnak,
Ámuljon a nagyvilág!
Meglengetik csokraikat;
Nagy delnők a dáliák.

Petuniák, virágszálak,
Hangjuk lenge könnyű nesz,
Egymás között susorásznak:
"Velünk, lányok, most mi lesz?"

Vénasszony a napraforgó,
Reszketve tud szólani,
Fél, hogy tél jön, vad, csikorgó,
s kihullnak a fogai.

Sárgállik még ócska rongya,
Áll a fényben egyedül.
S mintha mérlegtányér volna,
A súlyától félredűl.

Sok bogárnak nagy a kedve,
Mulatoznak egy kicsit,
De nagybúsan keseregve
Folyvást sír egy kis zsizsik.

Hull a könnye, mint a zápor
Egy délceg moly-fiúra.
Sír, mert eltűnt, mint a kámfor,
Násziruhás férj-ura.

Szól a zene, lágyan, búgón,
Tücsökflóták zengenek:
"Cudar idők, drága húgom,
Hol a szöszbe lelje meg?"

Betakarta három lencse;
A férj holtan ott feküdt,
Megy az özvegy, hogy jelentse,
Mint esett a gyászos ügy.

IV.

A burjánok nagyon félnek,
Sose láttak ily időt;
Elmennének remetének,
azt suttogják halkan ők.

A galóca imát tanul,
Bifláz a vén légyölő;
S a zsinaton váratlanul
Bíborossá lép elő.

Sok laboda bíbort öltött,
S bíz egyebet nem remél:
Férjét elviszi az ördög,
S lehet szabad és ledér.

Ezt hallván, a nadragulya
Kioktatja a lapit,
Hogy a labodákat szúrva
Odamondjon valamit.

Lenn a hajlott fűzfa mellett
Szitakötő száll, suhan;
S már egy ágra telepedett,
Kecsesen és bájosan.

Pikkely villog karcsú hátán,
Ültében is tart a tánc,
Platinásan, aranysárgán
Fénylik rajta a zománc.

V.

De elhalkul ím, a lanka,
A nagy jókedv is lehűl,
A szellő is alábbhagyja,
Elfut észrevétlenül.

Ellentmondó hírek árja
Kavarog a rét felett.
Mi van? Mi van? S a hegyhátra
Szegeződnek a szemek.

Ott jön! fölkúszott a dombra,
Majd hirtelen lent terem,
S ködös uszályát kibontva
Seper már a földeken.

Ni! Az ősz tündére jár ott,
Ő tűnt fel a domb mögött,
Elhervasztja a virágot,
S hoz mézédes sült-tököt.

Útját dicsőn, büszkén járja,
Ködsüvege van neki,
Győztesen jön, s a subája
Kissé képzeletbeli.

Tovább vonul most nagy garral,
Pusztít, ahol elhalad,
Zörgő lombbal, holt avarral
Tölti meg az utakat.

.    .    .    .
.    .    .    .

Bogarak és bús virágok,
Gúnyomban is szív lakik,
S ennek tulajdonítsátok
Hogy a hangom líraibb.

Sajnos tudom azt, hogy télen
Rátok szemfedél terül,
S bizony búslakodom mélyen,
Sőt tán menthetetlenül.


/Ford.: Bajor Andor/

2 megjegyzés:

  1. Gyermekkorom egyik legkedvencebb verse volt, minden bizonnyal a zseniális Bajor Andornak is köszönhetően.Szerencsés korban éltünk, mikor az irodalom legnagyobbjai írtak(kényszerből vagy anélkül) a gyrmekeknek.

    VálaszTörlés
  2. Gyonyoru szep vers elolvastam az ember csak akkor erti es tudja ertekelni amikor sajat anyanyelven olvashatja nagyon kedves es szep koszonjuk

    VálaszTörlés

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5