Davíd Stefánsson: Mama aludni szeretne

Ülj mellém, kishugom,
húzódj ide.
Ne halljék szavunk se
az alkony csöndjibe.

Ne halljék szavunk se,
hát csöndbe légy.
Mama aludni, szunnyadni szeretne.
Csönd van, sötét.

Mama aludni szeretne,
oly pilledt, fakó,
tengernyi a gondja,
csak aludnia jó.

Tengernyi a gondja -
és terve, vágya sok.
Az álomvilágban
mind betelni fog.

Ne halljék szavunk se
e szép alkonyon.
Mama aludni szeretne,
csönd, kishugom.

/Ford.: Bernáth István/

Izlandi költő: Őrölő

Két lány került a királyi házba,
jövőbe látó Fenja és Menja.
Ekkor rabnő lett Fródi királynál
a rém-erejű két óriáslány.
Mindakettőt malomba fogta,
ottan őrölt a két óriáslány,
nem pihenhettek egy pillanatra,
a király hallja, hogy megy a munka.
Zajgatták a zúgó, zakatoló malmot,
pillanatra megálltak volna,
tovább őröltek királyi parancsra.
A malomkövet körbe csikorgatták,
már elszunnyadtak szolgálók, szolgák.
Ekkor kezdett dalolni Fenja:
"Örömet aranyat őrölünk folyton,
tenger kincset szerencse-malom.
Gazdánk pihe-párnán hadd szunnyadjon,
őrlünk, ha ébren, hadd vigadjon.
A király parancsa: kard ne forogjon,
gyász ne jöjjön a gyilkolásra,
sehol senki sebet ne üssön,
akár testvére gyilkosát látja.
Sose pihenjünk, ezt parancsolta,
csak míg kétszer szól a kakukk hangja,
csak míg dalolunk halkan dúdolva."
Fródi is elaludt és dalolt Menja:
"Király, mindig óvatos voltál,
mégis megvettél, nem vigyáztál,
nem kérdezted, kik vagyunk mi.
Nagy a kőgörgeteg, nagyobb a hegycsúcs,
de különb náluk a havas Thiassi,
atyafiságunk a tűzhányók,
a bércektől származunk mi.
Malomköved most is a hegyben aludna,
rejtené szikla fekete odva,
nem őrölnénk mi óriáslányok,
ha sejtenéd, honnan támadunk mi.
Kilenc télen át földben feküdtünk,
jeges sziklában, ott növekedtünk,
mi zuhatag-karú óriáslányok,
hegyeket odább hengergettünk.
Ormokból várat építettünk,
hogy rázkódott a völgy és rengett,
magasból szirteket görgettünk,
meghajigáltuk a lenti népet.
Jövőbe-néző óriáslányok,
segíteni a gótokhoz álltunk,
karddal pajzsot és páncélt vágtunk,
szürke vértesekkel szembeszálltunk.
Egy király támadtunk, mást támogattunk,
derék Gothormot viadalban védtük,
ellenségeiből egyet se hagytunk.
Így telt, így múlt félesztendő,
harcunk híre messzire-dörgő,
sok sebet ejtett vaskos dárdánk,
vitézek vére festette karunk.
Most e királyhoz kerültünk ketten,
rabok lettünk mi óriáslányok,
gémberít a görcs, gázolunk vízben,
így csikorgatjuk a malmot ketten.
Kéz, pihenj már! Ne forogj, kemény kő!
Eleget daráltam, abbahagynám!
Őrölnöm kéne örökkön-örökké
tenger kincset Fródi királynál.
Roppant markom, ragadj kardot,
csillogjon rajta harci harmat!
Ébredj, Fródi, ha tudni vágyod
riadó dalunkból, hogy mi vár rád.
Keleten látom gyúlni a lángot,
a had-hirdetőt, a harcba-hívót,
keletről közeleg ellenséged,
tűzbe temeti házát a királynak.
Nem soká őrzöd fényes kardod,
kerek gyűrűid, kincses malmod.
Forgassuk a követ, óriáslányok,
hulljon kezünkre harci harmat.
Apánk két lánya kemény kővel őröl:
sok hős hal meg holnap a harcban.
Szakad a malomváz, törik a tengely,
így őrölünk mi óriáslányok.
Fródi király a bátyját megölte,
hugának fia megbosszulja,
aki egyszerre fia és testvére
Fródi királynak: nem titok előttünk!"
Ekként őrölt a két óráslány
zuhatag-karral, tajtékzó haraggal,
rudak repedtek, tengelyek törtek,
malomváz, malomkő széthullt ottan.
Mondá a két óriás-menyasszony:
"Eleget őröltünk Fródi királynál:
majd regélik, mit tett a két óriáslány!"

/Ford.: Weöres Sándor/

Izlandi költő: A Ríg-vers

Régi rege zengi: zöld uton járt
egy ifju isten, a viharos iramú,
ravaszdi velejű, szép fiatal Ríg.
Haladt a hegyen át, futott a völgyben,
kis kunyhót lelt, fa-kapuja tárva,
erre belépett. Benn kuporgott
rőzse-tűznél Ükapó, Ükanyó,
nagy munkában, ócska ruhában.
Ríg ajaka nekiered. íme buzog a tanács,
tessékelték lóca közepére,
jobbról-balról ültek az öregek.
Tipeg a kis Ükanyó, cipeli a kenyeret,
korpás lisztből durva sütésűt,
mást is hoz még, asztalra rakja:
gőzölög a leves, tölti a tányért,
szeletel főtt húst, fűszeres pecsenyét.
Megvacsoráztak, mennek aludni.
Ríg ajaka nekiered: íme buzog a tanács,
lefeküdt közibük káka-kötegre,
jobbról-balról szunytak az öregek.
Három éjszaka így telt, aztán
haladt a hegyen át, futott a völgyben.
Lassan-lassan múlt kilenc hónap,
és Ükanyó szült szénfekete gyereket,
vízzel hintvén, lett neve: Zsellér.
Sebesen cseperedik, ide néz, oda nyúl,
két kicsi tenyerén kérges a bőre,
görcsös az ujja, görbe a háta,
lőcs a lába, dagadoz a pofikája.
Gyarapodik az ereje, szorgos, dolgos,
kötelet készít, vesszőt vagdos,
munkál, sose pihen, ide-oda futkos.
Messzi mezőről jött mezétláb
egy markos lány, feltört talpú,
nagy lapos orrú - Mindenes a neve.
Tessékelték lóca közepére,
no, a házi legény odabújt mellé,
jót vihogtak, fölmelegültek,
Zsellér, Mindenes összefeküdtek.
Fakadt is aztán bő gyerek-áldás,
sok fiu született: Morcos, Mafla,
Béres, Böllér, Pákász, Pakulár,
Csordás, Csámpás, Faragó, Favágó,
Szurtos, Szőrös - vetettek-arattak,
erdőt törtek, almot hordtak,
kondát tereltek és szapora nyájat.
Sok lány született: Lompos, Lomha,
Kócos, Keverő, Kormosmacska,
Tenyeres-talpas, Teddide-teddoda,
Szárazdajka, Söprűboszorka.
Így nőtt szolgák sűrű nemzedéke.

Ment Ríg a hegyen át, futott a völgyben,
szép házat lelt, cifra-rovátkást,
erre belépett. Odabent tett-vett
fahasáb-tűznél egy szorgos pár.
Rokka-bordát faragott az ember,
fésült a szakálla, fürtje fodros,
szűknyakú inge bő és buggyos.
Orsót hajtott sebesen az asszony,
szépen, buzgón, szálat eresztve,
főkötő a haján, fűző a derekán,
ujjas a keblén, kendő a nyakán.
Az egyik: Nagyapó, a másik: Nagyanyó,
Ríg ajaka nekiered: íme buzog a tanács,
volt még ez-amaz, mentek aludni.
Lefeküdt közibük dunnás ágyba,
jobbról-balról szunytak az öregek.
Három éjszaka így telt, azután
haladt a hegyen át, futott a völgyben.
Lassan-lassan múlt kilenc hónap
és Nagyanyó szült vaskos gyereket,
arca piros volt, nagy szeme ragyogott,
gyolcsba csavarván, lett neve: Gazda.
Sebesen cseperedik, ide néz, oda nyúl,
neveli az ökröket, ácsol pajtát,
méri az udvart, köszörüli az ekét,
nagy leleménnyel kocsit is készít.
Asszonyt hoztak, kulcs csörög az övén,
befedi a testét meleg irhabunda:
Menyecske a neve, Gazda felesége.
Gyűrűt váltottak, vagyont növeltek,
szép kettesben lakot építettek.
Fakadt is aztán bő gyerek-áldás,
sok fiú született: Módos, Méltó,
Vaskos, Vállas, Terebélyes, Tehetős,
Büszkebajszú, Szépszakállú,
Szívós, Szorgos, Fukar és Fösvény.
Sok lány született: Kényes, Kandi,
Táncos, Takaros, Buksi, Buboska,
Csacska, Csípős, Szeles és Szende.
Így nőtt gazdák sűrű nemzedéke.
Ment Ríg hegyen át, futott a völgyben,
lelt nagy palotát, Nap fele tárul,
kifeszült bőrön kapu-vasa fordul.
A palota csarnoka felhintve bőven:
ujjukkal játszva, egymásra tekintve
fejedelmi szép pár: Apa, Anya ül benn.
Veszteg a ház ura íjat húroz,
hegyez és nyeseget vesszőt hozzá.
Csendben az asszony nézi ruháját,
keze simogatja csipkés fodrát,
a fején fejdísz, a mellén melltű,
szoknya-uszálya lengeteg ég-kék,
homloka fénylik, gyöngy szeme ragyogó,
keble fehér, mint frissen esett hó.
Ríg ajka nekiered: íme buzog a tanács,
közibük települt puha pamlagra,
jobbról-balról Apa, Anya ült ott.
Göngyöl a feleség könnyű terítőt,
tarka-mintát, vászon-abroszt,
szeletel fonatos gyönge kalácsot
jó buzalisztből, s rakja elébük.
Gazdag tálat, futtatva ezüsttel,
pirított szalonnát, forró pecsenyét,
édes, erős bort mély kannában -
így szállt rájuk gyorsan az este.
Ríg ajaka nekiered: íme buzog a tanács
lefeküdt közibük paplanos ágyba,
jobbról-balról Apa, Anya szunnyadt.
Három éjszaka így telt, azután
haladt a hegyen át, futott a völgyben.
Lassan-lassan múlt kilenc hónap,
és Anya ragyogó úri fiút szült,
tiszta szentelt vízzel hinti,
selyembe takarván, hívja Nemesnek.
Szőke a fürtje, fénylik az arca,
szeme szikrázó kígyópikkely.
Nőtt az úrfi és tanult már
védeni pajzzsal, vágni karddal,
íjat feszített, vesszőt hegyezett,
és kopja, kelevéz kezébe illett,
ebeket uszított, mént megülte,
forgó zuhatagot úszva szelte.
Jött erdőn át hevesen a völgybe
nagy viharos Ríg, rúnák bölcse:
fiának mondta, nevére fogadta,
ősei vagyonát mind neki adta,
őneki szolgál föld és csorda.
Havas, hűs úton indult az ifjú,
haragos hegyek közt várat látott.
Emeli a kardot, fogja a pajzsot,
a paripa táncol, és cseng a fegyver,
viadal, vész száll, véres a rét már,
hullik a sok nép - a föld övé lett.
Tizennyolc várat elhódított,
vitézei közt kincseket osztott,
drágaköveket, deli paripákat,
gyűrűt és csattot, dús arany ékszert.
Tengeren át is követet küldött
messzi nagyúrnak kastélyába:
látták ottan a fénybe-fürdő
szűk-övű szüzet, szép Kisasszonyt.
Vitték nőül az ifjú Nemesnek,
befedte lengő lágy ara-fátyol.
Ettek-ittak a várkastélyban,
és szaporodtak és sokasodtak:
Örökös az első, Bajnok a másik,
Lovag és Levente, Dús és Délceg,
rendre született Sisakos, Sólymár,
együtt játszott Apród, Aranyos,
azután Kedvenc, s Király a végső.
Nagyra nőttek a Nemes-ivadékok,
pajzsot ráztak, kopját törtek,
gyors paripáról messze nyilaztak...

/Ford.: Weöres Sándor/

Thórir Jökull Steinfinnsson: A Helgi-rímur (részlet)

 

Helgi szerelmes volt Thorkatlába, de nem lehettek egymáséi. Később a legény Grönlandra hajózott, és ott feleségül vette Thórunnt. Utóbb egyszer Thorkatla is Grönlandra vetődött, és téli szállást is kapott Helgiéknél, de csak azzal a feltétellel, ha az egész tél folyamán egyetlen szót sem vált Helgivel.
 

Nem nézték nagy-nevetőn
Thorkatlát a télen:
sorsuk sokkal jobb se lőn,
rosszabb se, eképpen.

Thórunn nem szenvedi ezt,
Thorkatlára támad:
"Vendég voltod végét vesd,
hagyd el hát e házat!

Most hát hadd mondom neked,
muszáj-néma némber:
háztüzünknél nincs helyed,
menj Isten hirével!"

Békén rejt ez bánatot,
mosolyogva mondja:
"Bántlak?! Háborgást hozok
boldog hajlékodba?!"

Helgi most kap észbe épp,
hogy házastársa sértett:
körülesdi hitvesét:
"Kegyes, kérve-kérlek,

hagyd, hogy szót értsünk hamar,
most és mindörökkön,
míg három hamvába hal
tüzed tűzhelyünkön."

Thórunn szól:" Szived szerint
húzódj hozzá, Helgi..."
- Lány s legény! Sok könnyet, kínt
kell még keseregni! -

Rázárják a réz reteszt
hálóház-homályra:
vágyva vágyták régen ezt,
hogy valóra válna.

Szép szavukat nincs szerem
végigsírni versben:
emlékezik emberem
s kedvese, keservben.

Megengedték hát! Maguk
maradtak! Nagy óra!
Sosem volt még ajkuk
kéjnek kóstolója.

Tűztápláló talpra áll,
s hálóházra csapva,
szól: "Szeretném, halld, te pár,
szavad ha szakadna!..."

Helgi hallgat huzamost,
majd harsog haraggal:
"Első tüzed tűnt le most,
vagy még lángja langall?!..."

"Férj! - a feleség felel -,
lám, lelked e leányzó!
Hisz hamvadt tűz három el,
füst se, láng se látszó!..."

"Nőkkel, nézd no, hej, nehéz -
mondja Helgi mordan -,
nem hiszem, hogy három rész
ily hamar kilobban!..."

Ágyról áll föl s átsüvölt
szilárdan:" Szerelmem,
szépséges szentem e hölgy,
szűntig él szivemben!"

Roppant rangos ruha van
Thorkatlán, s disz-éke:
megy-megy másnap módosan
Helgi műhelyébe.

Ring és reng a révnaszád,
búcsút rebeg Helgi:
végváltukról szót se vált,
boldog voltuk zengi.

Csókjuk csöndben rebben és
két karját kitárva
- fenyeget a feledés -
rí a régi mátka.

Helgi hallván hallja, így
susog volt arája,
sírván: "Szép szád, szemeid
szemem sose látja..."

Sziszegett-szúrt szörnyü szél,
száll a lány hajóra.
A költő keserve kél,
szenved kornyadozva.

Izlandra szórták szelek
Thorkatlát. Szomorgón
Saudafellbe beüget,
s bánat bántja otthon.

/Ford.: Majtényi Zoltán/

Hallgrímur Pétursson: A halál bizonytalan órájáról

Mint virág, mely magában
mered a sík mezőn,
s ragyog szirom-ruhásan
a reggeli időn,
de végül vas kaszapenge
vágja le hirtelen,
s fonnyad, fakul lefekve:
a földi lét ilyen!

A fürge fiatalság
így fut halál iránt,
az ifhuság, az aggság
így száll el egyaránt.
Soha senki se tudja,
sokáig él-e még,
mindenki halva-hullva
hanyatlik búcsuképp.

Halálra hű, találó
hasonlat egy lehet:
a szorgos szénavágó,
aki kaszára szed
bojtorjánt, buja-zöldet,
bimbót, mely csendben él,
nádaz, mely nagyra nőlhet,
és semmit sem kimél.

Suhan, süvít az élet,
és soha meg nem áll,
a sír örök ölébe
ölel a vad halál,
az összes földi ösvény
őhozzá hajt-terel -
harcolj, hódolj be békén:
hozzá juthatsz csak el!

Nincs hatalom, se hűség,
mi halált visszavet!
Akármi dús ajándék
sem akaszthatja meg.
Műve mindenkit elvás
mindenkit elvivén,
áldás vagy átkozódás
nem fog ádáz dühén.

Tudatlan tévelyegve
nem tudja a földi nép,
hogy mikor és hogy merre
jön a halál s miképp.
Ez égboltos szobába
az ember útja egy,
de annyi ajtajára
lel, amikor kimegy!

A vad halál levervén
végez mindenkivel,
hát hogyan is hihetném,
hogy értem nem jön el?
Ádám adta mivoltom,
adta föld-testemet, -
innét indul ki sorsom,
hogy ismét föld legyek.

Nem kiszemelve, kegyként
kaptam, hogy éljek én,
a test s e lélek egyként
kölcsönbe lett enyém.
Az Ur akarta s adta,
akarja s elveszi, -
s hogy hozzá-hozza: arra
a halált küldi ki.

Nos hát, isten nevében,
nagy jámborul teszek:
magamat összemérnem
a holtakkal minek?
Ha hív a halál, megértem,
hisz úgyis átölel, -
én nyugton várom éjem,
más se sirassa el!

/Ford.: Tellér Gyula/