Minden családnak megvan a maga megszokott levegője. Ezt a levegőt, mely egyben a hőmérsékletet is jelenti, a család vezető tagjainak, de valójában minden tagjának egyénisége teremti meg. Míg az egyéniségek nem változnak, az atmoszféra sem változik.
A Pallagi-család, az özvegy papné házának levegője is állandó és igen nyomott volt. A hangulat alapja az elvesztett paradicsom, az apa, nagyapa nélkül maradt ház, a szűk jövedelem és a neveletlen gyerekekkel küzdő anya volt. Papi tisztesség, erkölcs és jóratörekvés. Soha egy illemtelen szó, egy helytelen mozdulat. Nem megfékezett, hanem nemzedékeken át lefékezett temperamentum. Az, hogy Nyilas Kati olyan emlékezetes fellépést tanúsított, az az egyetlen eset volt, mikor az apjával szembeszállott. De ebben a világban egy ilyen eset elég volt arra, hogy az egész egyenrangú világ tudomást vegyen róla, s elkönyveljék. A csécsi papház még itt volt a szomszédban, ahol az özvegy papné felnőtt, és ahol a lánya is még nevelésének első csíráit kapta. A csécsi papháznak is megvolt a maga regénye, s ez a regény indította el a további életregényeket.
A csécsi pap, az öreg Nyilas József, aki már az akkoriak számára csak egy süket, meglehetősen mogorva, kiabáló, szakállas öreg pap volt, kinek egy nagyon pici kis felesége volt, s aki a legnagyobb nyugalommal élte napjait, minden változatosság nélkül, egy félretaposott s abba beletörődött ember volt. Harmincegynéhány évvel ezelőtt Szatmár megye legjobb falusi papságában volt, Porcsalmán. Nagy község, ahol sok földbirtokos is volt és sok nemes család. Egy szomszéd faluban, Sályiban volt nevelő Isaák Gáspárnál, s onnan jött papnak. Nem lehetetlen, hogy a földesurak választották meg, talán hogy szabaduljanak tőle: állásba helyezték el. Igen ám, de beleszeretett Isaák Gáspárnak nevelt leányába, a híres regényű Isaák Ferenc árvájába.
Az Isaákok ugyanis az ezerholdasok közé tartoztak s Ferenc fiuk mint huszár Temesváron szolgált, ahol huszárcsíny volt, hogy karácsony éjszakáján átúszta fogadásból a Bégát; meghűlt, a főispánnál ápolták, s a főispán kisasszonylánya, a nagyon fiatalka báró Bánhidy Mária beleszeretett, a fiú, szülei tudta nélkül, feleségül vette a „német lányt". Német volt a nyelv Temesváron s aulikus körökben, ezért az anyósnak, aki báró Bánffy Kata volt, csak „német lány" maradt a menye, akit ridegen fogadott, mikor megjöttek, pedig „zsákkal hozta a pénzt".
Ennek a Bánhidy Máriának a lánya s árvája volt az az Isaák Erzsébet, akit Nyilas József porcsalmai pap merészelt szerelemmel megszeretni s feleségül kérni. Az urak persze hallani sem akartak róla, s mikor mit sem tehettek, megkövetelték, hogy legalább a nemeslevelét mutassa be a pap. Ez pedig a nyaka közé vette a lábát s elgyalogolt a Bükkbe, Rakacaszendre, ahol az apja, Nagyváradi Nyilas István lévita volt. Elhozta a kutyabőrt, felmutatta, avval nagy büszkén lemondott a felesége hozományáról. Csak úgy szemük közé vágta az uraknak, hogy el tudja tartani a feleségét...
Így szólt a családi kisebb legenda, melynek később bővített kiadása is kiderült. Eszerint a rakacaszendi pap elvette az előző papnak az özvegyét, öt lánnyal, s lett még egy fiuk, ez volt az én dédapám, Nyilas József, aki feleségül vette kisdobronyi Isaák Erzsébetet. A legendában benne van, hogy Nyilas József feleségét egy szál ruhában vitte el: „csak azt ne tette volna". De viszont az az emlék is élt, hogy megkapta a cserfalvi részbirtokot, húsz holdat - csak ennyit, mert nagyanyám keserű szavai szerint: „Kossuth elvette a birtokot, s odaadta a parasztoknak" s így utánuk csak a kúria maradt húsz hold földdel összesen, s mikor nagyanyám éppen csetfalvai papné lett, ezt a földet sem ő örökölte, hanem az öccse, István... De még most csak ott tartunk, hogy Nyilas József lakodalmán, 1838. május 16-án ugyan még Tek. Kisdobronyi Isaák Gáspár, a nevelőapa, Tek. Bilkei Galgótzy József és Tek. Bilkei Galgótzy Pál urak voltak a tanúk s a kihirdettetéstől is alispányi végzés mentette fel őket, tehát tökéletesen úri módon történt az esketés: mégis már négy év múlva Tek. Bilkei Galgótzy József hites ügyvéd és táblabíró úr kimaradt a főkurátorságból, s neki 1843. április 19-én el kellett távozni a községből. A családi legenda erre vonatkozó capituluma szerint azért, mert valami úrbéres pörben az uraságokkal szemben a nép pártjára állott.
Nagyanyám egész életében súlyos szavakkal említette apjának utódját, aki később debreceni püspök lett. Szigorúan úgy nyilatkozott felőle, hogy ő túrta ki s ő szerzett adatokat Nyilas József ellen, akit mint nemest és papot fel nem akaszthatták az urak, de ad audiendum verbum rendeltetett Bécsbe, ahol is a király őfölsége személyesen dorgálta meg. Remélhetőleg németül, s ez igen helyes lett volna annyiban, hogy a vádlott ezen a nyelven aligha értett annyit, ami egy dorgatóriumon való elbúsulásra elég lett volna. Különben erre a két dologra: a feljelentő személyére és az ad audiendumra semmiféle okirati bizonyság nincs, ellenben az bizonyos, hogy Porcsalmáról, mely akkor a vámmegye legnagyobb faluja volt, Nyilas Józsefnek el kellett távoznia a vármegye legkisebb falujába, Csécsére.
Ezzel az ő sorsa be is fejeződött. Többet soha semmi kezdeményezésbe nem fogott. Élt csöndesen. Két gyermekük született: a nagyanyám, Katalin, s egy fiú, István. Mikor a felesége 1853-ban meghalt, a fia éppen második gimnazista volt Sárospatakon. Hazahozatta s azt mondta: „Ne tanulj. Légy buta, mint a hat ökröd." De gondoskodott róla, hogy legyen is hat ökre.
István, a család kedves Pistabátyámja csakugyan otthonmaradt parasztnak, s az apja házasította meg, a leggazdagabb parasztlányt vétette el vele, s ezzel megvetette a Nyilasok későbbi vagyonának alapjait.
Az özvegy papné levegőjét ez a „Pista testvérem" is a legnagyobb mértékben befolyásolta. Már én nem veszem a szívemre azokat a panaszokat, amelyeket Pista bátyánk ellen suttogtak nálunk ötven éven át. Főkeserűségek voltak, hogy a beregújfalusi hatvan holdból csak tizenötöt tudott venni. A ház is harmada volt, vagy annyi sem a beregújfalusinak. Ez a doktor háza volt, mégis úri ház, a csécsi viszont csak kis paraszt vályogházacska volt, ahol egy szobában kellett megélni az anyának eladó lányával, s három serdülő fiával. De a másik panasz sem volt kisebb, az, hogy eszébe sem volt Pista bátyámnak, hogy a fiúkat taníttassa, hanem „béreseket nevelt belőlük magának".
Hát ezt a középosztály gyermekei nem értik meg. Nagyanyám a papi ház erkölcsi szemléletét hurcolta magával. Ő Pista öccsét ugyanannak akarta tekinteni, aki ő maga volt. Idealizmust várt tőle. Humanitást és segítő kezet. Pedig mikor az apja, a pap, romantikus lendülettel égre tartotta a fiát s azt mondta: légy paraszt... akkor el volt döntve, hogy csak úgy lehet paraszttá, ha átveszi a paraszterkölcsöket. A paraszterkölcs pedig mást diktál, mint a fixfizetéses papi morál.
Ha valaki paraszt, azonnal igen szűk és igen kemény igába kerül. Rá van bízva a hat ökör, s neki azt a hat ökröt kell szolgálnia. Az ökröt sem lehet eltartani, ha minden fűszállal nem spórol a gazda. Annak úgy kell enni adni, hogy tavaszig jusson a takarmány. A paraszterkölcs nem ismeri a tékozlást. Aki itt pazarol, annak már meg is faragták a fejfáját, mert ebben az életben végtelenül szűkre van szabva a lehetőség. Itt a legkisebb értékekkel kell állandóan számolni. Egy szakajtó búza már jelentékeny dolog. A gazda az úton felszedi a lehullott búzakalászokat, és semmiségekből kell vagyont teremteni, elkallódó szalmaszálakból, miket úriember képtelen felértékelni. A parasztgazda nem állhat versenybe az úri sógorral, aki csak elkiáltja magát, hogy: többet ezt meg ne halljam! Őneki nem lehet megengedni, hogy a lovak egyszer is térdig járjanak a szénában - vagy elmúlik. De a pap nem a föld hozadékából vásárolta azokat a földeket, hanem egészen más forrásokból. Csetfalván azt mondták még nekem az öregek, hogy „Pallagi pap? emlékszünk rá, megfizette Ujhelyi egy bornyas tehénnel, hogy a falu ellen szavazott". Meg voltam döbbenve s megkérdeztem édesanyámat. Ő elvörösödve és szemérmes igazságérzetében megbántva sikoltott fel:
- Ujhelyi volt a földbirtokos, annak a gyerekeit tanította édesapánk és a végén nagyon meg volt sértve, hogy csak egy rúgott bornyút kapott a sok munkájáért.
Tegyük fel, hogy édesanyám mindent pontosan és jól tudott, s az ő apja valóban károsodott, ahelyett, hogy nyert volna az úrfiak tanításával. Mindegy, a parasztfantázia bizony torzít és nagyít abban az irányban, ahogy neki érdeke. De ha még úgy veszi is, ahogy történt, az ő szemében az nem ellenszolgáltatás, hogy a paphoz lejárnak az úrfiak tanulni, s ezért ő egy borjút kap. A paraszt jól tudja: milyen munkába kerül egy bornyúnak a nevelése, s ez a pap ilyen kényelmesen kapott bornyút? Egyszer sem kellett félteni a dögtől, se kihordani alóla az almot. Még csak egy tüskés koszorút se kellett az orrára kötnie, hogy meg ne szopja az anyját...
A pap nem abból vásárolt, amit az állatai gyarapítottak. Abból vásárolt birtokot, mert ő tudta, megtudta, neki idejében megmondták, hogy ki megy tönkre, ki az, akinek mindenáron el kell adnia a házát, földjét vagy a méhköpűit? Helyzeti erő állott rendelkezésére, ami a parasztnak soha. Már az maga, hogy a pap tudott kölcsönt kapni, s hitelt, lehetővé tette neki a gyarapodást. Ellenben Nyilas Istvánnak, mivel valóságos paraszt volt, semmi más nem állott rendelkezésére, csak a maga két keze munkája, a személyes érdekkörébe tartozó anyagi s személyi javaknak a kihasználása és a véletlenül megnyíló családi előnyöknek a felhasználása.
Nem lehetetlen, hogy a beregújfalusi birtokon adósság volt. Az is valószínű, hogy a beregújfalusi föld sokkal olcsóbb volt, mint a csécsi. Ebben az időben Bereg megye sötétebb és kultúrátlanabb vidék volt, mint a Tiszahát, s kivált a parányi határú Csécse, ahol nemigen került eladó föld. Ami pedig a fiúk gazdasági kihasználását illeti, hiszen Nyilas Istvánnak éppen az volt az apai öröksége, hogy ne tanuljon, holott minden jel szerint kiváló agyvelejű ember volt, hanem legyen paraszt. S a testvére fiainak éppen úgy meg volt adva a lehetőség, hogy szerencsés házassággal oda juthatnak, ahova ő jutott, úgyhogy az ő felfogása szerint abban semmi kivetni való sem lehetett, ha ő úgy neveli a fiúkat, ahogy őt nevelték és ő a saját fiait tényleg nevelte: a gazdasági munkában. Annál inkább, mert az özvegy papné földjeit is ő művelte, s ellenszolgáltatásképpen használhatta fel a fiúk munkaerejét, mikor ő csak a kész termést hordatja be a nénje házába. S micsoda munkaerő az, tíz-tizennégy éves gyerekek, akik hancúroznak, mert úrfiak.
A falusi életnek éppen kicsisége s kicsinyessége miatt azonban nincs módja a megértésre és megbocsátásra. Nagyanyám mint a fuldokló, úgy kapaszkodott abba a gondolatba, hogy az ő fiainak gimnáziumot kell végezniök. Így aztán a legsúlyosabb gond, kétségbeesés és önvád volt benne, ehhez képest kevés volt, amit áthárított Pista öccsére. Mindig magát vádolta, sírva a magatehetetlenségét, hogy a beteges férje mellett virágzott az élet, s most elsorvad minden, s a gyerekeiből „buta parasztok" lesznek. Ő ugyanis soha, egy napig sem tudott belehelyezkedni a parasztéletbe. Ő mindig „a tiszteletes asszony" volt, akit parókia nélkül is tisztelettel vettek körül s ebből a tisztességből akart adni, örökséget juttatni a gyermekeinek, azt pedig nem lehetett, ha nem végeznek iskolát.
Ebbe a megsavanyodott, megáporodott és mozdulatlan levegőbe lépett be az édesapám.
Belépése olyan volt, mintha a fagyosszentek északsarki levegőjébe egy déli, hőséghozó áramlat rohan be és hamarosan átalakítja az egész atmoszférát.
Apámnál más volt minden. Mások voltak a jellemek, az életfelfogás, a kötelező múlt, a cselekedetek stílusa.
Nővére, Borca néném, aki a saját édesanyjáról nagy lelkinyugalommal meséli el, hogy más volt az igazi apja, mint akinek a nevét viselte, azt is elmondta, hogy a törvényes apja, Farkas György, kóródi volt, s „hozott egy rakás jusst az én anyám. Vót nekik hatvékás földjük, de amint kiváltották, tizenöt bankóforint jutott édesanyámnak. Ő meg vett egy malacot."
Hogy lehet ezt a két világot összemérni? Ennek a nyolcvanéves öregasszonynak, a Borca néninek még most, egy század múlva is „rakás jussnak" látszik, hogy tizenöt bankóforintot hozott az édesanyja s azon vett egy malacot. Most tessék arra gondolni, hogy Pallagi József, a beregújfalusi pap hatvan hold földet tudott venni, nagy házzal. Mikor lesz abból a tizenöt bankóforintos malacból hatvan hold föld? Ezeknek a Móruczoknak még a fantáziája sem emelkedett soha olyan magasra, hogy a beregújfalusi földnek a teljes tizedrészét megszerezzék... Micsoda vagyon lett volna az nekik... Hatvan hold!... Egy malac kielégítette minden vágyukat...
Mondja tovább Borca néném:
„Hát egyszer egy ember, Pinczés József, a másik szomszéd azt mondja: te add ide a malacot, neked szénád van, én meg odaadom a nyári bornyút..."
„Add oda, add" - mongya édesapám.
„De mi akkor hogy teleljük ki?"
„Hadd el mán, van suska."
„Így megtartották a malacot."
Ez a paraszt élete. Ez a szegényember sorsa. Azt, hogy van suska, nem kell ám úgy érteni, hogy nekik van a palláson annyi kukoricájuk, hogy annak a suskájával el lehet tartani egy nyári bornyút. Akkor nem kellene a malacot elcserélni, az is megélne a málén. Ezt csak úgy kell érteni, hogy a suskának, a kukoricacső selymes héjának semmi értéke sincs. Munkáért suskát lehet szerezni s a kis bornyút majd csak kitelelik! Jövőre aztán majd feles fődet bérelnek, vagy valahogy csak gondoskodnak, mindenesetre jobban járnak egy bornyúval, mint a malaccal. Tizenöt bankóforintért - ami akkor három pengő forintnak felelt meg, s ez volt a hozomány! - legalább egy jó bornyút kapnak kézbe, s hő, atyaisten, tehén lesz abbúl két esztendő múlva!...
Ennek az embernek s ennek az asszonynak a fia volt az én apám.
Most már honnan hozta ő a nagyszerű, frissítő, életadó tavaszi levegőt, a didergő csíradermesztő hideg pusztulásba?...
Ez bizony a legnagyobb csoda, s ez az, amit soha nem tudtam eléggé fölbecsülni. Ha apámnak az apja megélt volna s ő neveli a fiát, akkor nem is bizonyos, hogy ennyire vakmerő és szabad szárnyalású lett volna. De hároméves korában maradt árván, s attól kezdve senki se parancsolt neki. Ha az apja, aki rövid élete alatt már egyházfi is tudott lenni, s akiről az az emlék maradt fenn, hogy igen jó mesélő ember volt - a paraszti alázatosságra neveli, sokat letörhetett volna benne. De ő csak egy tohonya sült parasztot kapott a házba, s dacból, természetes reakcióból még káromkodósabb lett, mint a Papó volt. S minél tunyább és lomhább volt az, ő annál tüzesebb és szertelenebbé vált. Sőt, ő lett hamar a pater familias, övé volt az „örökség" - ő parancsolt benne, s ő tartotta el anyját, Károly öccsét, aki féltestvér s gyerek volt, de még a Papót is.
Az egész falunak elállott szeme-szája, amikor 1877 őszén hozzáfogott gerendákat faragni. Soha életében nem volt faragóbalta a kezében. Tavaszra kivettette a vályogot. Volt az anyjának és Farkas Györgynek egy kis telke a sikátoron, azon a kis zugutcán, mely a Tisza felé megy le, s csak nézték, csak találgattál, mit akar ez a Bálint, még házat épít, nézzétek már, még házat csinál. De ki fog abba lakni?
Bálint pedig, az édesapám, csak nevetett rajtuk, s mint később is, ha terven főtt a feje, mint a többi hadvezér, nem szólt senkinek egy árva szót sem, hanem egykettőre kész lett a ház.
Már azt nehéz egy ilyen kis faluban titokban tartani, ha egy legény az özvegy papnéhoz jár. És késő ősszel, szép estén azt találja mondani Erzsi kisasszony, hogy de jó volna egy kis szilva, az ágán! Azért mondta, mert nem volt már szilva sehol, késő volt. Bálint egyet se szól, elmegy s hoz egy egész fiatal fát. Volt még valahol s kivágott egy egész kis fát, úgy hozta el. Ez volt a kurizálás!
S ezt édesanyám bizony a legnagyobb bajokban sem felejtette el.
Áldozócsütörtökre volt kitűzve az esküvő, 1878-ban.
Előtte két nappal azt mondja Bálint, az apám:
- No, mamó, hát maguk meg pakoljanak.
- Hova?
- Be van fogva az ökör, viszem magukat a házba.
Hő, csak a fejére kulcsolja nagyanyám a két kis vaskos barna kezét, s nekiereszti a harsonájának jajgató, égszakasztó sikítását. Végig a falun.
A Papó is rákanyarított a káromkodásra amúgy katonásan.
- Agyonütlek - kiabálta -, ha az én rétyenyrittyomhoz hozzá mersz fogni.
Fejszét emelt a mostohafiára, s ordított, ahogy csak a falun tudják elordítani magukat a gyilkolásban az emberek.
De az apám fogta a faragó bárdot, s nekiállott:
- Ide vágjon kend, az istenit!
S a Papó vitézül dobta el a fejszét, és menekült a fia útjából.
- Kendtek meg mit tátják a szájukat? - rivallt rá az apám a körülálló szomszédokra, mert az egész falu kiállott a csudára. Hatvan ház nem olyan nagy világ, mindenki ott volt. - Fogják azt az ágyat, fogják ezt a ládát. Rakják felfele arra a szekérre! Az istent kendtekbe!
Egy óra alatt mindent áthordott, ami az anyjáé s a mostohaapjáé volt.
- Vigyenek ennivalót! Itt egy zsák liszt, itt egy kosár paszuly. Nekem ne dögöljenek éhen. Az isten a hasukba! Messze van még az aratás! Ha elfogy, lesz más!
De már akkorára az özvegy papné is meghallotta, mi történik és rettenetesen felindult. Izent leendő vejéért: rögtön jöjjön.
- No, mi az, anyám? - állított be édesapám.
- Fiam! mit akarsz?! Soha nem adom oda a lányomat, hogy elvigyék tőlem! Nekem kell gazda! nem hogy belőle csinálj kódus zsellérasszonyt!
Az apám felrántotta a lapos szemöldökét magas homlokára, s elbiggyesztette a száját. De sokszor láttam ezt a mozdulatot az arcán, ha meglepetés érte. A papnénak igaza van. Ő se akart szolganépet csinálni magukból. Hogy idejöjjön lakni? Hiszen ez kisebb ház, mint az övé! Egy kis szoba az egész, az is tele van, de hát ha ő egész házat tudott építeni az anyjának, majd rak itt is még egy szobát az öreg tiszteletesnének. A csak nem aggat! Úgy kitelepíti ezeket a házból, mind, mind, anyját, fiait, észre se veszik!
- No, anyám, maga csak ne búsuljon. Én a feleségemet most hazaviszem a magam házába, de mán mondtam a papnak, hogy eladom az örökséget iskolának.
Ettől aztán az özvegy papnénak jött könny a szemébe. Ezek ketten nagyon megértették egymást.
A menyasszony is befutott, s ügyetlenkedve, izgatottan kérdezte, mi az a felfordulás a faluban.
De az anyja azt mondta:
- Semmi.
A leendő ura meg annyit se mondott. Legyintett, s már azt mérte, hogy hány sukkos falat kell rakni ott kint, hogy a papnét kitelepíthesse, s az mibe kerül... Kell hozzá háromszáz vályog... és kell három pár szarufa... Inkább a zsindellyel van baj, de majd farag ágakból lécet, s egyelőre szalmatetőt tesz fel... Nincs pénz... Máris tele van adóssággal. Az építkezés nem megy adósságcsinálás nélkül. És itt húsz forint: adósság!
