Kosztolányi Dezső: Struccpolitika

Szívfacsaró látvány ez a sok munkanélküli.

Hasznos, képzett emberek lézengenek körülöttem, lógatják a kezüket, alszanak az utcapadokon. Senkinek se kellenek. Naponta írásbeli bizonyítványt kapnak arról, hogy fölöslegesek a világon. Nehéz ilyesmit elviselni.

-      Mit törődik vele? – feddett az orvosom. – Ezen sem ön, sem én nem segíthetek. Talán más se. Kár tehát idegeskednie. Teljesen hiábavaló. Menjen pihenni. Szórakozzék kicsit. Ne törődjék vele.

Megfogadtam tanácsát. Tényleg, legokosabb nem látni azt, ami fáj. Elutaztam egy fürdőhelyre. Beledugtam fejemet a homokba. Struccpolitikát űztem.

Ragyogó délután érkeztem meg. Az ég kék volt, a víz zöld. Elégedetten vettem tudomásul, hogy itt általában minden az, ami. Például a tó itt tó volt és a tónak nem kellett teknőnek, vagy mosdótálnak lennie. A fa is fa volt. Mindegyik fának volt állása.

Állástalan rigót se láttam. A rigók – akár hiszik, akár nem – mindnyájan mint rigók fütyültek az erdőben. Sőt a kutyák is futkároztak, ugattak, megmarták a nyaralók gyermekeit. Szóval teljesítették kötelességüket.

Ép ezért kitűnően mulattam.

Másnap reggel bekopogtatott a szobámba egy fiatalember, aki cirkuszi egyenruhába volt öltözve.

-      Alázatos tisztelettel – köszöntött, azzal az ujdivatu üdvözléssel, mely mingyárt fölforralja vérem, mert nem fér a fejembe, miért viseltetik az egyik ember a másik iránt minden különösebb ok nélkül „alázatos tisztelettel”.

-      Mit akar?

-      Méltóztassék talán cirkuszjegyet venni.

-      Nem veszek.

-      A legalázatosabb tisztelettel esedezem. Én vagyok tudniillik a cirkusz szolgája. Sajnos most ebből kell élnem.

-      Különben micsoda?

-      Kertész, de a mai szomoru viszonyok között…

Minthogy még soha életemben nem láttam olyan kertészt, aki cirkuszszolga lett volna, sietve vásároltam egy cirkuszjegyet.

Ettől kezdve azonban nem mertem a kertészre tekinteni, aki a parkot ápolta, mert attól tartottam, hogy ő meg állástalan cirkuszszolga.

Délben egy rendkivül rokonszenves, magas, szőke pincér szolgált ki. Worcester- mártással kinált. Meglepődtem, milyen hibátlan angolsággal ejtette ki ezt a szót.

-      Angol tanár vagyok, - rebegte, mikor borravalót adtam neki – angol-német szakos. Londonban és Berlinben tanultam. Négy éve „elkészültem” a szó legszorosabb értelmében. Egyelőre, ugy látszik, még pár évet várnom kell kinevezésemre. Négyszázan vannak előttem, idősebb kollegák, sokgyermekes családapák is.

Délután arról értesültem, hogy kávéházi pincérem a békében egy erdélyi városban főispáni titkár volt. A főpincérről semmit se tudtam meg, de abból, hogy oly villámgyorsan számolt, azt következtettem, hogy legalábbis a felsőbb mathézis egyetemi professzorával álltam szemközt.

Őszintén szólva, undorodtam ezektől a lángelméktől, akik, kivétel nélkül diplomával rendelkeztek, több nyelven beszéltek s tudtak kettős könyvvitelt, gyorsírást és gépírást is. Végre nem bosszankodni jöttem ide, hanem üdülni, felejteni. Ha csak tehettem, elkerültem őket, futottam előlük.

Estefelé kisétáltam a tópartra. Ott egy motorcsónak vesztegelt. Benne a csónakos ült, valami őszbecsavarodott, elhanyagolt alak, mezítláb, csíkos hálóingben, rongyos télinadrágban, melyet vastag cukorspárgával kötött dereka köré.

-      Mehetünk, barátom? – kérdeztem tőle.

-      Igenis, parancsára.

Benn a tó közepén üdvözöltem a szabad természetet, a hegyeket, a csillagokat, melyek fönn az égen öröklakást és örökállást kaptak. Már-már boldog voltam, mikor a mótor rgyszerre pukkant: bedöglött.

-      Na, - idegeskedtem – most itt alhatunk.

-      Kegyeskedjék teljesen nyugodtnak lenni – szólt a csónakos. – Csak egy kis mótorhiba. Tüstént kijavítom.

-      Hát maga ért hozzá?

-      Hogyne, kezit csókolom – mondta. – Végzett gépészmérnök vagyok, kezit csókolom.

Éjszaka lidérces álmom volt. Azt álmodtam, hogy Rubens mázolja ki a szobámat és királyok tisztogatják a cipőmet.

Simonyi Imre: Annyi van hátra

Szakadt reád annyi gyalázat,

hogy abból fedelet

ácsolhat föléd az alázat

s a szeretet.

Húzódj alá. – Valami vackot

vess a sarokba.

-      Csak megvadult kan tépi az aklot
darabokra.

Te már ne játszd senki agyaras

habzó szájú hősét.

Ne védd magad. – Óvjon az okos

együgyűség.

Annyi van hátra életedből,

ami pennád hegyén

feketéllik a félelemtől:

pár költemény. –

Szabó Lőrinc: Kéküveg nyár

Kéküveg nyár, és lent a Balaton

kéküveg rétje…Hol vagy?...Mindenütt

élet, erő, fény! Csordúlt méz a fürt

a tőkén…óh, hány ily forró napon

jártunk itt, nem is sejtve, mily nagyon

teremtjük egymást! Fejed itt feküdt,

most még átnézek rajta: általüt,

ködkép, húsodon a fű!...Fájdalom

és sóvárgás hoz s fektet csak ide,

s tiltakozás, a szív bolond hite,

hogy nincs Sehol, nincs Többé-Sohase:

a vágy, hogy ami jó, mind veled éljem,

édes megszokottságom, drága mérgem:

vagy hogy te oszd meg kétségbeesésem.

József Attila: Nyári könnyű szellők

Nyári könnyű szellők,

lányok közt szökellők,

szoknyákat libbentők –

játsztok a bokorban,

szalmaszállal porban

boldog gyermekkorban.

Radnóti Miklós: Naptár (részletek)

Június

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,

az ég derűs, nincs homlokán redő,

utak mentén virágzik mind az ákác,

a csermelynek arany taréja nő

s a fényes levegőbe villogó

jeleket ír egy lustán hősködő

gyémántos testű nagy szitakötő.

Július

Düh csikarja fenn a felhőt,

fintorog.

Nedves hajjal futkároznak

mezétlábas záporok.

Elfáradnak, földbe búnak,

este lett.

Tisztatestű hőség ül a

fényesarcú fák felett.

Augusztus

A harsány napsütésben

oly csapzott már a rét

és sárgáll már a lomb közt

a szép aranyranét.

Mókus sivít már és a büszke

vadgesztenyén is szúr a tüske.

Garai Gábor: Nyári viharok

Nyári viharok dúlják a mezőt,

verik a rétet minden délelőtt.

Útmenti süvölvény jegenyefáknak

hegyére tollas villámok vadásznak.

Az ég dinamit gőzökkel teli,

riadnak a fák forró levelei…

Hirtelen nyár. Buja lomb-csődület.

Csak egy éjszakát éltek a rügyek,

alig volt telet-nyarat békítő

jószagú szélcsönd, ártatlan idő –

s berobbant a zöld lánggal lobogó

évszak: a táj eleven tűzfogó,

s párák repesztik ketté az eget…

Énvelem is valahogy így esett:

tavasz se volt még – s már-már száradok. –

Kíméljetek meg nyári viharok!

Donászy Magda: Anyák napja (virágos jelenet)

Kisfiú:

Nevet az ég tiszta kéken,

Május napja fenn az égen,

Csillog, ragyog, mint a láng,

Arany fényét önti ránk.

Kislány:

Öntse, öntse, öntse is csak!

Megérdemli ez a szép nap!

Ki nem tudná, hát most hallja:

Édesanyák napja van ma!

Együtt:

Kis virágok keljetek hát,

Gyorsan, gyorsan, sok a dolgunk,

Tömérdek a jó kívánság

Amit mi ma szertehordunk!

1.   virág:

Én indulok legkorábban,

Dehogy adom én alább!

Ki lenne ott legelsőnek,

Ha nem a kék szarkaláb?

2.   virág:

Akihez én elmegyek ma,

Elmondom ma szépen:

Mosolyogva keljen mindig,

Mint a Nap az égen!

3.   virág:

Köszöntőt mondok én is,

Ahová betérek,

Hadd örüljön édesanya,

Ha álmából ébred.

4.   virág:

Én ugyan csak kint virítok,

Országutak mentén,

De azért az anyukáknak

Bizony senki nem kívánhat

Szebbet, jobbat, mint én!

5.   virág:

Búzavirág, margaréta,

Nézzetek csak mind ide:

Valaki még itt szunyókál!

6.   virág:

Persze, hát az estike!

7.   virág:

Ej, micsoda későn kelő!

Most sem vagy még ébren?

Azt várnád meg, míg a Hold

Jár odafenn az égen?

8.   virág:

Fogjunk össze mindannyian

Így jutunk csak sokra,

Mi leszünk az édesanyák

Ünnepi csokra.

Együtt:

Köszöntsük fel valamennyit,

Hajoljunk meg mélyen,

Így kiáltsunk: Ünnep van ma!

Minden drága édesanya

Éljen, éljen, éljen!

Iványi Mária: Nagyanyónak

Halkan, puhán

Szirom pereg,

Simogatja

Öreg kezed.

Piros szegfű,

Halvány rózsa,

Téged köszönt,

Nagyanyóka.

Cser Gábor: Mit adhatok

Anyukámat meglepem,

De kicsi a tenyerem,

Nem fér bele annyi virág,

Amennyire szeretem.

Kis kezemmel mit adhatok?

Csak az egész világot,

Vagy tán ami ennél is több,

E néhány szál virágot.

Lukács Angéla: Csak egy van

Sok-sok levél van a fán,

Mind hasonló forma,

Milliónyi levél közt

Mégsincs két egyforma.

A Földön sok gyermek él,

Milliárd is megvan.

De az egész világon

Belőlem csak egy van.

S ha egy nagy tér közepén

Tenger gyerek állna,

Közöttük az anyukám

Mégis rám találna.

Zelk Zoltán: Fölkeltek a madarak

Hamarabb

Mint a Nap

Fölkeltek a madarak.

Hajnali

Ég alatt

Elfütyülik álmukat.

Elmondják

álmukat,

Meglebbentik szárnyukat.

Lebbentik

Szányukat,

Fáról fára szállanak.

Keresik

Hol akad

Reggelire jó falat:

Egy falat,

Két falat,

Kukacok és bogarak.

Mire fölkél a Nap,

Jóllaknak a madarak!

Lovas Gábor: Katica

Hol alszik a katica?

Erdőben, mezőben

Megpihen a falevélen,

Elbújik a fűben.

Egész nap csak repdesett,

Fáradt már a szárnya,

Megmossa a pettyeket,

Könnyű lesz az álma.

Ott alszik a katica,

Erdőben, mezőben

Hintázik a levélen,

Álmodik a fűben.

Szalai Borbála: Katica bogárka

Katica,

Katica,

Katica bogárka.

Jaj, de szép,

Jaj, de szép,

Rajtad a kabátka!

Olyan színű, mint a pipacs,

Hét gomb is van rajta

Tán a szabó

Piros pipacs

Szirmaiból varrta?

Antanas Baranauskas: Gyenge szívem

Gyenge szívem mitől remeg,

mi kínozza, bántja,

szemlélvén e zöld kerteket

s e folyócskát látva?

Netalán a folyó vize

sós könnyekkel árad?

Tán sóhajok forró szele

lebbent lombos ágat?

E folyóba, mit itt látok,

nem vegyülnek könnyek:

metsző széltől a faágak,

nem sóhajtól lengnek.

Ám amott a hegylánc megett,

ahol a nap fölkel,

a szent tájon mind a vizek

telesírva könnyel.

Szélcsöndben az erdők fája

ring álltó helyében,

zokogás a szívet rázza

epekedésében.

Fekete föld mitől ázott?

Nem esővíz érte:

a lesújtott, megalázott

népnek könny az étke.

Kín a szívnek eledele,

bánat a fürdője,

könny-harmattal telis-tele,

gyász az éltetője.

Idegen nap perzsel itten,

lankadoz a lélek,

bágyad a szív, mivel itt nem

búg a könnyes ének.

Hogyha itt is énekelnék

dalát a panasznak,

tán könnyebben híve lennék

ez idegen napnak.

/Ford.: Szedő Dénes/

Simonas Stanevicius: A ló és a medve

Hol a Névezis csobog a Vörös tanyán át,

A Nemunashoz hajtva tiszta vizű árját,

Feljönni készült a nap a nyári éj végén:

Arany szikrák villantak a hegyek szegélyén -

S egy megbéklyózott ló a fűben szundikálván

Rabságán tűnődött és vad nyomorúságán:

Hogy egész nap a trágyát mily keményen hordta,

S hogy alig volt ideje evésre, álomra.

"Már mindjárt feljő a nap, szép lassan megvirrad,

S a füvekről ezüstként elgurul a harmat,

S nekem fel kell kelnem és munkába kell állnom,

És húznom kell az igát ma is mindenáron."

Így tűnődött a ló a nyári pirkadatban,

S meglátott ugyanabban a pillanatban

Egy medvét, láncot vonszolt az üde zöld fűben:

A hegyoldalon mászott a bokros sűrűben.

A megrémült paripa most ugrálni kezdett.

"Ne félj: bántódás nem ér! - mondotta a medve. -

Egyetértés volt, miben az őseink éltek,

Együtt születtek, nőttek és együtt is féltek.

És íme, lásd, még most is egyforma a sorsunk:

Még ma is mind a ketten láncot s béklyót hordunk!"

/Ford.: Végh György/

Antanas Strazdas: A varjú

Sötét szárnyát kiterjesztve,

Száll a varjú faluszerte,

Aztán megült, hallgassátok,

A palánkról miket károg:

"Hogy a világ nekinyeklett,

S emberfiak élni kezdtek,

Egymással megegyezkedtek.

Ám ezt hamar elfeledték,

Hívságuk magukra vették.

Míveltek sok pogányságot,

Így emelkedtek bálványok,

Népek fölé uraságok.

Jaj, szerencsétlen emberek,

Nyomorult rabok lettetek.

Ezé a föld - amaz túrja,

Ez arat - azé a búza,

Gürcöltök pöfeteg úrra.

Tietek: fekete morzsa,

Keserű kín tűrni-sorja...

Uraknak száz vigassága!

Bort vedelnek, kártya járja,

Hemperednek nyoszolyákra.

Dísztálakból lakomáznak,

Puhány módra mulatoznak.

Mások munkájából élnek,

S ha csak közeledbe érnek,

Vámpírként szívják a véred.

Nincs, ki értük jó szót szólna,

Pap se, aki jót papolna.

Bár a testük, mint tietek,

S lelkük sem épületesebb,

Mégis nyúznak benneteket.

De már nincs messze az óra

- S én vagyok a hírhozója -:

Kovácsolódnak a vasak,

Elérkezik, el az a nap:

Urakból írmag se marad."

/Ford: Tandori Dezső/

Agnyija Barto: A hóember cimborája

Se nem ittunk, se nem ettünk -

nagy hóembert építettünk.

Vizes hó tapad a kézbe,

télutói hó,

de a hóember-építésre

épp ilyen való.

Bizony ki is melegedtünk -

hol a február?

Mintha az égen felettünk

tavasz sütne már.

Ránk mosolyog szép fehéren

a hóemberünk,

vastag fehér ködmönében

ácsorog velünk.

Rövid a nap, már sötétül,

beesteledik.

Minden gyerek hazakészül -

maradna pedig.

Egyik pöttöm kispajtásom

topog a havon:

- Én a hóembert sajnálom!

Én itt nem hagyom!

Felkel a hold nemsokára,

villamos se jár,

s a hóember, szegény árva,

maga álldogál!

Főtt a fejünk, míg egy társam

ezt találta ki:

- Építsünk hát hamarjában

cimborát neki!

Se nem ittunk, se nem ettünk

új hóembert építettünk.

Felkel a hold nemsokára,

villamos se jár.

Van a hóembernek párja,

hát nem árva már.

/Ford.: Rab Zsuzsa/