Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony

(…)Kinn az ácsok szekercéje csattog, akik a vérpadot építik.

Pedig milyen szép derült az ég.

És neki már holnap meg kell halni. Meghalni gyalázatos halállal, hóhér pallosától, bámuló néptömeg látványosságául.

Mit tegyen? mit mondjon?

Egy emlékezetébe jutó szó borzadoztatá végig a lelkét.

Mikor a vén apja elbocsátá őt az útra azokkal a veszélyes levelekkel, így szólt hozzá:

„Ha pedig teneked valaha az az átkozott gondolat támadna a lelkedben, hogy ügyünket, amit rád bízék, elárulod: amely pillanatban ez a gondolat megfogamzott, abban a pillanatban oltsa ki az Isten a te fiadnak az életét!”

Ha az ilyen átokmondásnak foganatja volna!

Még nem tudott kiszabadulni az örvényből, mely lelkét magával sodorta.

Vissza-visszatette azt a pecsétes írást az üvegszekrénybe: meg-meg elővette, újra elolvasta.

Végig-végig járta a hangos szobát, nagyokat ijedve magamagától, ha a tükörbe tekintett.

Este lett az idő, midőn újra zörögtek ajtaján, Pálffy János tért vissza, a lelkészt is hozta magával.

A lutheránus tiszteletes fiatal ember volt, csak segédlelkész még: maga az esperes, a győri pap nem jöhetett, holmi akadályok miatt. Ő maga is be volt börtönözve perduellio vádja miatt, amit ráköltöttek az ellenségei, egy hirtelen került ifjú teologus suppletálta addig.

Jámbor, alázatos fiú volt, arca halvány, teste sovány a sok tanulástól: az egyik válla is magasabban áll, mint a másik, a sok írás miatt.

Juliánna összerezzent, mikor a hozzá lépő káplán arcába tekintett.

Pelárgus volt ez.

Pelárgus, aki ellen hét vármegye tart hajtóvadászatot, s aki azalatt, Luther Márton bő kantusában, azt az asszonyt jő vigasztalni a börtönébe, aki az egész összeesküvés terhét az ő fejére halmozta.

Reszketett minden tagja az asszonynak.

-      Isten malasztja szállja meg lelkedet! – szólt kenetteljes hangon az ifjú.

Juliannát nem bírták a lábai, leroskadt térdére.

Ítélő bírája vagy őrangyala érkezett-e most meg?

Pelárgusnak egy fekete táblás imakönyv volt a kezében. Ezt elébb a jelenlevő főúr elvette tőle, és ugyan átvizsgálta, nincs-e benne valami eldugott cédula vagy a margóra írt jegyzet? Nem talált benne semmi gyanúra méltót, s visszaadta neki az imádságos könyvét.

Az ifjú aztán felnyitotta azt egy helyen, s odanyújtá a könyvet, így kinyitva, a térdeplő asszonynak.

Amint az beletekinte az imakönyvbe, egyszerre ráhanyatlott az arcával, s elkezdett hangosan zokogni.

A könyv e fejezetnél volt felnyitva:

„Imádkozás egy megholt gyermek mennyei üdvéért.”

Megholt a gyermek! Ez volt az utolsó fonál, ami a világhoz kötötte, most ez is elszakadt.

Pelárgus azért jött élte veszélyeztetésével, hogy ezt hírül adja.

És a szíve közepén talált anyának még csak jajgatni sem szabad, még csak azt sem mondhatja:”Szegény kis pulyácskám! szegény kis árvácskám: de nagyon siettél! énnekem de nagy fájdalmat okoztál!” Nem szabad jajveszékelni, hogy el ne árulja az izenethozót.

Ott lehet már a függőpecsétes pergamen! Ragyoghat már az a gyermeknév az aranytól! Ha a szemei nem ragyognak többé!

-      Fordulj Isten színéhez, leányom – rebegé Pelárgus. – Az ő irgalma minden földi fájdalmat meggyógyít.

Juliánna letörlé könnyeit, s aztán csendesen, magában végigolvasá a megholt gyermek mennyei üdvéért könyörgő imát.

Akkor összecsukta a könyvet, s visszaadta a káplánnak. Pelárgus azt mondá, hogy csak tartsa meg azt: keresse benne vigasztalását.

A főúr azért volt ott, hogy a lelkész és az elítélt közötti szóváltást ellenőrizze és följegyezze.

Nem sok följegyeznivalója volt.

-      Szabad-e izenetet küldenem az én lelkem jó uramnak a káplán úr által?

-      Teheti.

-      Kérem tiszteletességedet, ha összejön vele, mondja meg az én egyetlen édes jó uramnak, hogy a szívemben nem lakozott soha senki rajta kívül: s amit vétettem ellene, bizony megbüntetett érte az én lelkem.

-      El fogom neki mondani.

-      Ha pedig az én édes uramatyámmal találkozik kegyelmed… - Itt a szavába vágott a főúr.

-      - Azzal ugyan a káptalan úr nem fog találkozni, mert az elszökék vala, a sáfrány illatot megérezve, Lengyelországba.

Juliánna megkönnyebbült szívvel sóhajta fel. Tehát az atyja megszabadult.

Az állelkész kézszorítása mondott néki valamit. (Találkozni fogok vele. Tudom, hogy mit mondjak neki.) – Hát a kisfiának nem izen kegyelmed semmit? – kérdezé a főúr.

-      Annak azt izenem…- rebegé az asszony… - hogy nemsokára együtt leszünk, megdicsőülve mind a ketten, s aztán soha el nem veszítjük többé egymást.

Ezután a káplán részesíté a nőt az utolsó úrvacsorában, amit magával hozott.

Akkor felállt a nő térdéről, s odafordult a főúrhoz.

-      Kegyelmes uram. Én Isten kezébe tettem le sorsomat. Lelkem kész megtérni mennybéli uramhoz. Semmi szavam nincs többé földön lakó urakhoz.

A főúr elszörnyedve kiálta fel:

-      Te makacs, megátalkodott asszony! Menj hát vesztedbe, ahová indultál!

Juliánna a káplánhoz szólt még.

-      Holnap hajnalban kísérni fog még tiszteletességed utolsó utamon.

Ezzel bezárult rá az ajtó.

Magára maradt.

Semmi tusakodás nem volt már a lelkében. Ha a kedves fiú elköltözött, mi van még ezen a világon szeretni való?

Áhította már a halált.

Elővette az imakönyvet: de nem tudott belőle mást imádkozni, csak azt az egyet. A többinek nincs semmi értelme ránézve, csak ennek az egynek.

Úgy találta ott a hajnal, ébren, imádkozva.

Már éjfél után elfoglalta a katonaság a tért, négyszögsorfalat képezve, a külső tért ellepte a népség.

A hóhér és legényei elfoglalták a vérpadot.

Kitekintett az ablakon. Látta maga előtt a piacot, a vérpadot. Nem rettenté meg semmi többé.

Hisz mi az az emelvény? A Jákob lajtorjája, mely az égbe vezet.

Mi az a fényes kivont pallos? A mennyország kulcsa!

Mik azok a hóhérlegények a zöld ruhákban? Az Úr angyalai, akik az utat egyengetik.

Mi az a fekete kocsi odalent azzal a daróctakaróval? Az Éliás tűzszekere.

Elvesztette már a halál minden félelmességét. Nem kívánatos a nap feljövetele többé!

Ütheti az óra az utolsó negyedet.

Készen várták.

Tompa dobpörgés mellett jött elő a hivatalos gyászkíséret közepette alabárdosoktól közrefogva az elítélt. Szép, sűrű, sárga haja magasra volt feltűzve a fején, hogy azt ne vágják le, ő maga feltűzi olyan szépen, hogy nem fog akadályul lenni.

Olyan fennkölt tekintettel járult előre, mint egy rózsakirályné, akit megkoszorúzni visznek, fél karjával Pelárgus vállára támaszkodva s az imakönyvet kebléhez szorítva.

A vérpad lépcsői elé érve még egyszer megállították, hogy a törvényszék jegyzője az ítéletet felolvassa előtte, az egész nép hallatára.

Az ítélet felolvasása után megfogta a kezét a törvényszék ítélőmestere (Győr megye alispánja), s utolsó kísérletet intéze hozzá:

-      Szerencsétlen asszony! Térj lelkedbe, és valld meg a tisztes igazságot. Kegyelem vár érte!

Juliánna elrántá a kezét.

-      Ne vesztegessük az időt. Sietek. A fiacskám vár!

S azzal minden másra-támaszkodás nélkül, gyorsan felhágott a vérpad lépcsőin, s nyájasan üdvözölte a bakót, leült a számára odatett alacsony tölgyfaszékbe, az imakönyvet pedig odaadta a kísérő káplánnak.

A hóhér egy ollóval levagdalá nyakáról azokat a göndör aranyfürtöcskéket, amik művészetének akadályul szolgálnának. Pelárgus azokat mind összeszedegette, s elrakta az imakönyvébe.

Valamennyi dob elkezdett pörögni a téren, „fiacskám! jövök már!” suttogá az asszony: valami villámlott a fényes napsugárban, s már akkor ott volt, ahová vágyott.

Z. Tábori Piroska: Az utitárs

Egyszer egy legény elindult vándorolni. Ahogy kiér a faluból, egy embert lát az árokban feküdni. Odamegy, megnézi, miért fekszik ott, hát látja, hogy se ruhája, se cipője, a rablók mindenét elvitték. Hamar visszamegy a legény a faluba, utolsó pénzén ruhát, cipőt vett az idegennek, a sebeit is kimosta és addig ápolta, míg meggyógyult. Akkor elbúcsúzott tőle és ment tovább.

Elért a király városába. Volt a királynak egy szép lánya, aki boszorkányok hatalmába került, minden éjjel megszökött otthonról és elment táncolni a boszorkánybarlangba. Nem is akart feleségül menni, csak ahoz, aki három gondolatát kitalálja.

A legény ott állt a palota előtt, azon járt az esze, hogy jó volna kitalálni a királylány gondolatait, hát egyszer csak ott terem mellette az ember, akit a falu szélén ápolt, s azt mondja: - Sose búsulj, fiam. Feküdj le aludni, majd én reggel megmondom, hogy mire gondol a királylány. – A legény szótfogadott, lefeküdt, az idegen pedig, aki szintén varázsló volt, megleste, mikor a királylány holló képében kirepült a palotából, maga is hollóvá változott és utána ment a barlangba. Ott megtudta, hogy a királylány a cipőjére fog gondolni. Megmondta a legénynek, de mekkorát nézett a királylány, mikor a sehonnai legény kitalálta a gondolatát. Másnap a kesztyüjére gondolt, a varázsló azt is megleste, megmondta a legénynek, az meg reggel elé állt véle. Harmadnap aztán a királylány a főboszorkánytól kért tanácsot, hogy mire gondoljon. Az azt mondta, hogy az ő fejére, azt ugyan ki nem találja a legény! Hanem a varázsló megint csak ott volt, megvárat míg a többi boszorkány elment, akkor levágta a főboszorkány fejét, odaadta kendőbe kötve a legénynek. Mikor a királylány azt kérdezte, hogy hát ma mire gondol, a legény kibontotta a kendőt, maga is megijedt a rút fejtől, a királylány nagyot sikoltott, mert egyszerre megszabadult a boszorkányok hatalmából.

Nem is kérdezett többet semmit, feleségül ment a legényhez. Hanem az idegen ugy eltünt, mintha a föld nyelte volna el, hírét sem hallották többet. A legény meg boldogan élt a szépséges királylánnyal, míg meg nem halt.

Ovidius: Nyári dél

Forró nyár: fele útját járta meg a nap az égen,

lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem.

Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny.

Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény,

vagy mikor eltünt a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,

vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba.

Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz:

a remegő lánykát merni tanítja az árny.

Íme Corinna bejő, öltözve rövid tunikába:

kettős hajfonata rejti nyakának ívét:

így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis,

így a hires Láis dús szeretői elé.

Ritka szövésü finom tunikája, nem sokat árt az:

mégis tépte kezem, s védekezett a leány,

védekezett a kacér, noha győzni percre se kívánt,

s végre mohón önkényt adta föl a diadalt.

S ó mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján

szomjas szemem nem lelt egy makulányi hibát.

Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam!

mily dagadón idomult emleje ujjam után!

S csókvert melle alatt mily tündöklő sima hasa nyult!

Mily buja, dús csípők! Mily fiatal deli comb!

Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne,

s minden szépségét meztelenül ölelém.

Gondolhatni a többit…Lankadtan pihentünk már…

Ó csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!

/Ford.: Babits Mihály/

Pentadius: Tavasz jöttére

Érzem, a tél menekül, friss szellők mentik a földet,

langyos esőt hoz a szél, érzem, a tél menekül.

Szerte vajúdik a rét, a mező a melegre felujjong,

magjai csíráznak, szerte vajúdik a rét.

Újra virít a csalit, a faág frissen levelet hajt,

napfényes völgyben újra virít a csalit.

Már Philomela zokog, aki férjének fia húsát

adta, kegyetlen anya, már Philomela zokog.

Fut le a téli patak vájt kőmedrében a hegyről,

visszaverődik a zaj, fut le a téli patak.

Tarka virágaiból fest képet a hajnal a földre,

illatot áraszt szét tarka virágaiból.

Távoli sziklafalon harsogva felelget az Echo,

bőgő barmoknak távoli sziklafalon.

Duzzad a teltszemű fürt szilfára futó venyigéken,

sűrű lomb árnyán duzzad a teltszemű fürt.

Csattog a billegető, csicseregnek a fényben a fecskék,

míg fészket raknak, csattog a billegető.

Jó a platánok alatt elnyúlva a hűsön aludni,

fonni virágfüzért, jó a platánok alatt.

Halni is így gyönyörű, míg életed orsaja perdül,

s lánykád karja ölel, halni is így gyönyörű.

/Ford.: Rónai Pál/

Zelk Zoltán: Gyertyaláng

Gyertyaláng holdudvara –

frissen ásott föld szaga,

ázott, nyűtt ruhák szaga,

kormos lábasok szaga,

s ami künn fehér felhőkbe

gyűl: az akác jószaga.

Gyertyaláng holdudvara –

benne az az éjszaka,

szegénység emberszaga,

kubikosok jószava:

„Aludjon nálunk az elvtárs,

hogyha nincsen hová haza.”

Harminc s nehány éjszaka

nem volt már hová haza:

csehók mocskos asztala,

hajnalok híg, zöld sara,

bokrok alja, kapuk odva –

karvaly-karmú razzia.

Kardok rácsai megett

gyűl a hajnali sereg,

akiket partra vetett

menhely, barlang s a liget –

őrszobára, toloncházba

megy a hamuszín menet.

De azon a hajnalon,

fekve rongy kabátokon,

engem olyan oltalom,

világtartó hatalom

zárt körébe! s lett egy elfújt

gyertya lángja csillagom.

Harmincöt éve ma már. –

Úgy mentem reggel tovább,

vittem azt az éjszakát,

vittem a pince szagát –

csontom, lelkem is beitta

szegények emberszagát.

Harmincöt nyár égett el…

s ha rommá lett évekkel,

ha megőszült lélekkel,

ha keserű énekkel:

kell a fény még! és annak a

gyertyának a fénye kell!

Zelk Zoltán: Úgy tudlak téged

Nem rejtőzhetsz el már előlem,

nem menekülhetsz. Fogva tartalak.

Rab vagy. S megalvadt bánatomban

már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem,

ha futni vágysz, én futni hagylak.

S mily könnyű szívvel! hisz tudom már

emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet…

bennem, köröttem rezgő részek.

De ha úgy akarom, belőlük

fölépíthetem az egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,

az utcát is a béna fákkal.

S a napszakot…Így kaplak vissza

tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? –

Megtanulta szemem az ívet,

amit karod hasít a légben,

ha magadra húzod az inget.

S a guruló vízgyöngyök útját

a két mell közt, a test árkában,

amikor nyújtózkodva, lassan,

felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,

elloptam íme minden titkod.

Tudom félő, lágy harapásod

s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek

gőzét. Síró, kis lihegésed.

Megtanultalak én örökre,

nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak, és úgy tudlak,

mint az isten, ki megteremtett.

Rezgésből, árnyból és színekből

újból és újból megteremtlek.

William Butler Yeats: Coole vadhattyúi

A fákon végső gyönyörűség,

kiszikkadt minden út,

az ég október csöndes derűjével

a vízre leborult.

Ott ötvenkilenc hattyú, ragyogó.

Emelkedik a tó.

Tizenkilenc ősz rámjött már, mióta

meglátva rajukat,

számolni kezdtem őket, s hasztalan:

mindannyi megriadt,

zajduló szárnnyal mind az égre tört,

ziláltan írta a kört.

Tündöklő lényüket ma hosszan nézem.

Szívemben fájdalom.

Azóta minden más. Ó, fürge voltam

a régi alkonyon!

Szárnyaik harangzúgása fenn

még nem ütött szíven.

Szántják kitartó szerelemmel

a hideg vizeket,

vagy égre szállnak – nem vénülnek ők,

örökké tüzesek.

Verő szívük ha hódítani kél,

velük a szenvedély.

De most fönséges ringásukkal

rejtelmes ez a tó.

Hazájuk majd micsoda káka lesz,

micsoda úsztató,

ha majd kitárult pilláim alól

nem látom őket sehol?

/Ford.: Nagy László/

John Masefield: A nyugati szél

Szél fúj, nyugati szél fúj, madárszavú:

sírok e meleg szélben, elönt a könny, a bú.

Nyugati földön, barna hegyeken kél,

jelent áprilist, nárciszt nekem e szél.

Az a szép föld a gyötrött szíveknek gyógyerő,

erősít, mint a bor: a jó levegő.

Almafák virágoznak, füvön nyújtózni jó,

fészkelő rigók hangja aranyfuvolaszó.

„Régen elmentél, testvér, meddig leszel oda?

Április van, fehér a galagonya:

kisüt a nap, a fényes eső meleg,

mikor jössz haza, testvér, mi lesz veled?”

„Zöldell a vetés, testvér, ugrál a nyúl,

habos az égbolt, áldott esője hull,

attól dalol a férfi, esze tüzel,

sétál a víg tavaszban, vadméhre felfülel.”

„Szól a pacsirta, testvér, a zöld vetés felett,

jössz-e nyugtatni, testvér, sanyarú testedet?

Adok gyógyírt, ha szíved, ha szemed szomorú” –

szól a nyugati szél, a madárszavú.

Azon a fehér uton nyugatra megyek én,

megfáradt fejem, szívem lepihen hűs füvén,

rigók, ibolyák, szívek szerelme hazavon,

nyugati szép hazámba, ahova tartozom.

/Ford.: Nagy László/

Ted Hughes: Varjú vadászni megy

Varjú

Elhatározta, hogy a szavakat kipróbálja.

Kitalált e célra néhány szót – a falka remek –

Éles szemű, harsány, jól idomított,

Erős fogú.

Csapatot, nemesebbet találni nem lehet.

Rámutatott a nyúlra, ugrottak a szavak máris

Tovaharsogva.

Varjú, az varjú, semmi kétség, de mi az a nyúl?

Átváltozott az betonbunkerré.

Tiltakozván a szavak harsogva bekerítették.

Varázsolta Varjú aknákká a szókat, hogy robbantson

bunkert.

A bunker szilánkjai fölszálltak seregélyképpen.

Varázsolta puskákká a szókat, lőttek a seregélyekre.

Hullván a seregélyek változtak égszakadássá.

Varázsolta vízgyűjtővé a szókat, a vizet fölfogta.

Vált a víz földrengéssé, a vízgyűjtőt nyelte el.

Vált a földrengés nyúllá, szökdécselt a domb iránt,

Miután megette Varjú szavait.

Varjú az ugráló nyúl után bámult

És elámult a csodától.

/Ford.: Nagy László/

Arany János: Hatvani (népmonda után)

Kitelt az év, a perc lejára,

Hogy Debrecen hires tanára,

Mint vérrel esküvé egy rossz nap,

Átadja székét - a Gonosznak.

Az ifjuság tömöttebb rendben

Gyűl össze a hálóteremben,

Meghatva titkos borzalomtul,

Midőn az éji óra kondul.

Nincs semmi nesz. Hallgatva várnak

Jöttére a tudós tanárnak,

Ki a fekete könyvben olvas,

S kohán arannyá válik a vas.

Mi sors vár rád a csillagokban,

A csíziónál tudja jobban,

Bölcsek kövét régóta birja,

Nap- s holdfogyatkozást megirja.

Télen, szobában, érlel dinnyét

Csiklándni a vendégek inyét,

S asztallábból, mint varázslás,

Csapon dől a tokaji máslás.

A szobapadlón vizet áraszt,

Hogy nem lelsz egy tenyérnyi szárazt,

Sikolt, ugrál a női vendég:

De a viz egyre árad mindég.

Mert ezt kétségtelen forrásból

(Ki más után, ki hallomásból)

Az ifjuság vallotta szentnek:

Vénebb diákok nem füllentnek.

Most e percet borzadva várja,

Midőn belép hires tanárja,

Nincs semmi zúgás - légy ha rebben

Meghallik a népes teremben.

Sötét az éj. Künn vad vihar dul,

A szélkakas meg-megcsikordul:

Benn ösztövér gyertyák lobognak

Elősejtelmén nagy dolognak.

Az asztalon pedig halommal

Egy gólyalábu cirkalommal

Sötét, kormos edények állnak:

Eszközi bűvös mágyiának.

Ott serpenyő, ott szerteszéjjel

Kisebb-nagyobb szelence, tégely,

Üvegcső, lombik és retorta...

Tán a - majd megmondám ki hordta!

Mellettük egy magasabb állvány,

Fából csinált rezes nagy bálvány.

Üvegtányérral, mint malomkő:

S ha hozzáérsz megüt a mennykő.

De im az ajtó, tudniillik

A műterem ajtója, nyílik

S jő a tanár, miként szokása...

Nem a tanár! csak képe-mása.

A suhogó fekete öltöny

Halkal sepert végig a földön,

És kezdi, mint dologhoz értő,

Beszédjét a ravasz kisértő.

De, mint ama bölcs csízióban,

Homály uralkodik a szóban:

Mi a planéták befolyása?

Mit jósol a tenyér vonása?

Kik e s ama jegyben születnek,

Sírnak-e többször, vagy nevetnek?

A telihold, a görbe ujság

Szeszélyiből mi a tanulság?

Ha tigris a medvét lebirja,

(Mikép Alberus Magnus irja,

Vagyis ha két érc egybeolvad)

Hogy áll elő más oktalan vad?

Mind e csodát kifejti bőven

S mutatja tűzön, serpenyőben:

Sok görbe szám s ABRACADÁBRA

Firkáitól hemzseg a tábla.

De, amint egy gonosz planétát

Rajzolna, elejti a krétát:

Egy kis deák (röstebb a nagyja)

Utána szökken és feladja.

Hanem...egek!...az ifju sápad,

Meglátva egy pár csodalábat:

"Lóláb!" suttogja félelmiben,

"Lóláb!" fut végig a teremben.

S egyszerre, mint vihar zugása,

Dördül az ének harsogása,

Merész hangon, őszinte hitben:

"Erős várunk nekünk az Isten!"

És mind magasbra szárnyal a szó,

Üvölt a discant, búg a basso,

Mikéntha Luther lelke szólna:

"Ha e világ mind ördög volna!"

Egy pillanat...kénkőszag érzik,

Hová lett a kisértő? nézik:

Hűlt helye a tanári széken,

Maga?...tán már pokolfenéken.

De a tanár jő, a valódi,

(Többé vele nem bir Asmódi)

S mi a természet zára, nyitja?

Isten-dicsőségül tanitja. -