Chinua Achebe: A bolond

Vonzották a piacterek és az egyenes utak. Nem a szomszédos, apró piacterek, ahol alkonyatkor egy sereg fecsegő asszony gyűlik egybe, hogy pletykáljon, és hogy megvegye az ogili-t az esti levesbe, hanem a hatalmas, tágas vásárok, amelyek idegent és ismerőst egyaránt odacsalnak, közelből és távolból. S nem a poros, öreg ösvények, amelyek a faluban kezdődnek és a patakig érnek, hanem a széles, sötét, titokzatos országutak, amelyeknek se vége, se hossza. Sokáig kóborolt, amíg felfedezett két ilyen vásárteret, amelyet ilyen széles országút kapcsolt össze: és így ért véget vándorlása. Az egyik vásártér Afóban volt, a másik Ekében. A két napig tartó út, amely a kettőt összekötötte, megfelelt neki: mielőtt Ekébe indult, elegendő ideje volt arra, hogy dolgait Afóban elintézze. Ott töltötte az éjszakát, és újra rendbe rakta kunyhóját, amelyet napközben két testes kofa bemocskolt, azt állítva, hogy az az árusítóhelye. Először ellenállt, de az asszonyok családjuk férfi tagjaihoz fordultak segítségért – négy tagbaszakadt bozótlakó férfihoz, hogy kiverjék őt a kunyhóból. Azóta mindig elkerülte őket, a vásár reggelén kiköltözött, és csak sötétedéskor tért vissza oda éjszakázni. Azután pedig reggel gyorsan elintézte dolgait, és elindult azon a hosszú, óriáskígyóhoz hasonlító, szép úton Ekébe a messzi Ogbu városából. Jobbjában készenlétben tartotta botját, baljával pedig a holmijával megrakott kosarat egyensúlyozta a fején. A botot nemrégiben szerezte, hogy védekezzen az apró gézengúzok ellen az úton, akik kővel dobálták meg, és saját anyjukra hoztak szégyent, nem rá.

Többnyire az út közepén ment, és szóval tartotta az utat. Egy napon azonban egy teherautó sofőrje rátámadt kocsikísérőjével együtt, és megpofozta. Azt mondta, hogy kocsija majdnem elgázolta őt. Ezután elkerülte a lármás teherkocsikat és a benne levő pernahajdereket is.

Egy nap és éjszaka elteltével már közel járt az ekei vásártérhez. Minden kis mellékútról a piaci árusok tódultak tömegesen a hatalmas országútra, hogy csatlakozzanak az Ekébe tartók hatalmas áradatához. Fiatal nőket látott, korsóval a fejükön, szembejöttek vele, a vásártérrel ellentétes irányba mentek. Ez meglepte. Azután még két korsót pillantott meg, a lejtős mellékúton bukkantak fel, amely szintén letért az országútról. Megszomjazott, fontolóra vette a dolgot, félbeszakította útját. Majd lerakta kosarát az országút szélére, és elindult a lejtős mellékúton. Előbb még megkérte az országutat, hogy ne haragudjon meg rá, és ne menjen tovább nélküle.

-      Neked is hozok vizet – ígérte az útnak, és gyengéden nézett vissza rá. – Tudom, te is szomjas vagy!

Okafo Nwibe köztiszteletben álló ember volt Ogbuban, és tekintélye egyre nőtt. Vagyonos és feddhetetlen jellemű férfinak tartották. A minap közölte a város ozó –ival, hogy szeretne bekerülni a következő avatási szertartások időszakában az öregek tiszteletre méltó tanácsába.

-      Kitűnő gondolat – hangzott a magas rangú férfiak válasza. – Ha majd látjuk, el is hisszük! – Ily módon fejezték ki véleményüket és tanácsukat, hogy a jelentkező jól gondolja meg szándékát, és bizonyosodjék meg arról, elegendő vagyonnal rendelkezik-e az avatáshoz. Hiszen az ozó avatás nem valami egyszerű névnapi ünnep! Ezúttal azonban óvatosságuk csak formális volt, mivel Nwibét okos embernek ismerték, és nem tételezték fel róla, hogy olyasmibe vág bele, amit nem bír befejezni.

Nwibe az ekei vásár napján jó korán kelt, és kisietett földjére, a patak másik partjára, hogy valamit dolgozzon, mielőtt délben benéz majd a vásárra, és megiszik barátaival egy-két ivókürt pálmabort, és talán beszerzi feleségei kunyhójának javításához szükséges néhány kéve tetőfedő nádat. A maga kunyhóját már évekkel ezelőtt végleg rendbe hozta, és a nádtetőt horganylemezre cserélte ki. Előbb-utóbb ugyanúgy megcsináltatja feleségei kunyhójának tetejét is.

Délre járt az idő, mire elvégezte munkáját, és felkészült, hogy a vásárba menjen. A pataknál megszakította útját, hogy lemossa magáról a verítéket. Ruháját egy nagy gömbölyű kőre rakta, és a vízbe gázolt. Senkit sem látott a közelben, egyrészt a napszak, másrészt a vásár miatt. Ösztönös illendőséggel mégis az erdő felé fordult, háttal az útnak.

A bolond elég sokáig figyelte. Valahányszor Nwibe lehajolt, hogy kezéből csészét formálva vizet locsoljon fejére és testére, a bolond mosolygott meztelen hátsó részén. Majd valami eszébe jutott. „Ez volt az a tagbaszakadt fickó, aki három másikkal együtt jött, és kivert engem a kunyhómból az afói vásártéren.” Bólintott. Aztán még más is eszébe jutott. „Ez volt az a pejnahajder, aki rám támadt teherautójáról az én országutam közepén.” Megint bólintott. És azután még valami eszébe jutott. „Ugyanez az alak uszította rám a gyerekeit, hogy kövekkel megdobáljanak és rondaságokat kiabáljanak utánam!” Elnevette magát.

Nwibe hirtelen megfordult, és látta a nevető bolondot, a patak völgyében visszhangzott a nevetése. A bolond egyszer csak elhallgatott, arcáról eltűnt minden vidámság.

-      Nicsak, most rajtakaptalak, meztelen vagy! – mondta.

Nwibe gyorsan kitörölte a vizet a szeméből.

-      Hallod-e? Meztelen vagy, rajtakaptalak, hogy a micsodádat mutogatod!

-      Úgy látszik, kedved támadt egy kis verésre! – felelte Nwibe fenyegető hangon, mivel a bolondokat könnyű elriasztani, ha az ember a verést emlegeti. – Csak várj, amíg odaérek…Mit csinálsz? Tedd le azonnal!...Azt mondtam, hogy tedd le!!!

A bolond felkapta Nwibe ruháját, és a derekára tekerte. Végignézett önmagán, és újra nevetésben tört ki.

-      Megöllek! – üvöltötte Nwibe, és kifelé gázolt a vízből, a méregtől felbőszülve. – Kiverem belőled ezt a bolondságot!

Fölfelé futottak mind a ketten a meredek, köves ösvényen, amelyet beárnyékolt a zöld erdő. Nwibe szeme előtt ködbe borult a világ, miközben futott. Botladozott, elesett, feltápászkodott, majd tovább botladozott, kiabálva és káromkodva. A bolond, szokatlan terhe ellenére, egyre növelte előnyét, mivel sovány és izmos volt, teste futásra termett. S nem is vesztegette idejét kiabálással és káromkodással. Csak futott. Két leány, a patakhoz vezető úton, egyszer csak egy férfit pillantott meg, feléjük futott a lejtőn, nyomában egy anyaszült meztelen férfival. Ledobták fazekukat, és sikoltozva elmenekültek.

Amikor Nwibe az országúton a nyilvánosság középpontjába került, már sehol sem látta a ruháját, és melle majd szétpattant a hőségtől és a gyötrelemtől. De továbbfutott. Homályosan tudta, hogy minden oldalról embertömegek veszik körül, és könnyekkel hangjában, meg sem állva, kérlelte őket:

-      Állítsátok meg a bolondot, ellopta a ruhámat!

Akkorra azonban már a bolond végleg eltűnt a messzeségben, a még sűrűbb tömegben, és a kapocs közte és a meztelen ember között már nem volt nyilvánvaló.

Nwibe most már mindegyre beleütközött az emberek hátába, és azután fellökött egy rozoga vénembert, aki csökönyös kecskéjét vezette.

-      Állítsátok meg a bolondot – kiabálta Nwibe -, ellopta a ruhámat!

Eleinte meglepetten néztek rá, majd ellanyhult érdeklődésük, hiszen a nagy vásárokon megszokták a furcsa látványokat. Volt, aki még nevetett is.

-      Azt mondja, hogy ellopták a ruháját!

-      Ez valami új figura, annyi szent! Nem is látszik nagyon bolondnak. Vajon nincsenek hozzátartozói?

-      Az emberek olyan könnyelműek manapság. Miért nem ügyelnek beteg rokonukra, különösen vásár napján?

Arrébb, már a vásártér szélén, két földije felismerte Nwibét, és az egyik ledobta jamgyökérrel teli, hosszú kosarát, a másik meg pálmaborral töltött tökedényét, és kétségbeesetten a nyomába eredtek, hogy megállítsák, mielőtt a lábát visszavonhatatlanul a vásártér megszentelt helyére beteszi. Erőfeszítésük hasztalan volt. Amikor végre elcsípték, már a megszentelt hely kellős közepén állt. Egy falubeli asszony zokogva adta oda fejkendőjét, aztán rátekerték, és kézen fogva hazavezették. Csak egyszer szólalt még meg, és a bolondot emlegette, aki a pataknál ellopta ruháját.

-      Nincs semmi baj – mondta neki az egyik férfi olyan hangon, mintha síró gyermeket nyugtatna meg. Továbbvezették, és vakon követte őket, széles mellét néma zokogás rázta. Számos földije és rokona csatlakozott a gyászos menethez, még anyja falujából is velük mentek néhányan. Az egyik férfi odasúgta a másiknak, hogy ez a legrosszabb fajta őrület, mélyen gyökerezik, és megnémítja áldozatát.

-      Bűnhődjön meg, aki az okozója! – felelte a másik.

Az első javasember, akit rokonai megkerestek, nem vállalta gyógyítását, és tisztességesen meg is indokolta elhatározását:

-      Igent mondhatnék, és elvehetném a pénzeteket – mondta. – Én azonban soha nem teszek így. Gyógyító erőmet egész Olu és Igbo ismeri, de sohasem állítottam, hogy életre tudok kelteni egy embert, aki már a túlvilág-szellem-vizeit megízlelte. Ugyanez a helyzet egy bolonddal, aki saját jószántából rohan be a vásártér megszentelt helyére. Jobban kellett volna rá vigyáznotok!

-      Ne hibáztasson bennünket… - felelték Nwibe rokonai. – Amikor aznap reggel elindult hazulról, olyan épeszű volt, mint te vagy mi…

-      Igen, tudom. Néha így is történhet. És ezek általában a legnehezebb esetek. Tudom.

-      Szóval semmit sem tehetsz, még szóra sem tudod bírni?

-      Semmit sem tehetünk. Már hatalmukba kerítették. Olyan, mint az a férfi, aki társai üldözése elől egy szentélybe menekül, és így szól: „Végy magadhoz, ó, szellem, a te védenced vagyok.” Ember többé nem értheti, és nincs hatalom, ami széttörhetné ezt a kapcsolatot. Megszabadult ugyan az emberektől, de istenhez tartozik.

A másik orvos nem volt annyira híres, mint az első, de olyan szigorú sem. Megállapította, hogy súlyos, igazán komoly esetről van szó, de senki sem ülhet ölbe tett kézzel, ha a gyermeke veszélybe kerül. Nem szabad belenyugodni abba, hogy nincs számára remény, hanem mindent meg kell próbálnia. Az aggódó rokonok buzgón helyeselve bólingattak. S az orvos akkor így szólt magában: „Ha egy orvos minden betegét elküldené, akinek gyógyulásában kételkedik, vajon hányszor lakhatna jól egy héten a keresetéből?”

Nwibe kigyógyult őrültségéből. Az egyszerű gyakorló orvos, aki meggyógyította, egyik napról a másikra a leghíresebb elmegyógyász lett. A Szellemek Országának Vendégeként emlegették. Ennek ellenére az az igazság, hogy az őrültség néha eltűnik, de sohasem nyomtalanul. Néhány nyom mindig megmarad – az őrültség lábnyomainak is nevezhetnénk -, amelyek egyre kísértenek. Hiszen hogyan is lehetne az ember olyan, mint azelőtt volt, akiről Olu és Igbo vidékén széltében-hosszában azt mesélik a szemtanúk, hogy látták, amint tagbaszakadt, életerős férfi létére anyaszült meztelenül tört át a tömegen, hogy a vásártéri szent hely hívására megjelenjen.

Nwibe csöndes, zárkózott ember lett, aki egyre jobban elkerülte népének vidám gyülekezeteit. Két évvel később, az elkövetkező avatási szertartások időszakában újra megérdeklődte, nem kerülhetne-e be a város öregeinek sorába. Ha akkor befogadják, talán kissé magához tér, az ozók azonban szokásuk szerint méltóságteljesen és udvariasan, de nagyon ügyesen, másra terelték a beszédet.

Ford.: Karig Sára

Z. Tábori Piroska: Az aranysas

Messze földön élt egy nagyon szép királylány. Mikor megszületett, édesapja megkérdezte a jósokat, hogy mi lesz a sorsa a lányának. A jósok azt felelték, hogy nagyon vigyázzon rá a király, mert tizenhatsztendős koráig mindég veszedelem fenyegeti. A király hát vigyázott is rá, de úgy, hogy elrejtette minden emberi szem elől. Tündért hivott keresztanyának, az aztán elvitte a királylányt olyan völgybe, amelyiknek sehonnan se volt bejárása. Óriás hegyek állottak őrt körülötte, meredek sziklafallal, amelyiken az ember nem tudott átmászni, de még madár sem szállott olyan magasra.

Történt egyszer, hogy a szomszéd ország királyának a fia vadászni ment. Egyszercsak egy fekete szarvas került eléje. No, ilyet a királyfi még sohasem látott, ment hát utána, amíg csak erővel bírta, hegyen át, völgyön át, sürü erdőkön keresztül. Egyszercsak eltünt a szarvas. Ott állott a királyfi egy magas hegy tövében. Amint ott áll, valami halk, fájdalmas hangot hall. Elindul a hang nyomában, akkor látja, hogy a fűben csúf tarka kígyó aranyos madárkát szorongat. Hamar odaugrott a királyfi, addig ütötte a kígyót, míg holtan nem nyúlt el a fűben, a kis madarat pedig a tenyerébe vette, simogatta, forrásvizzel megitatta. Egyszercsak egy suhogást hall a feje felett, aranyos sasmadár szállott le a magasból. – Köszönöm a jóságodat, királyfi – mondta a sasmadár, - az én fiókám ez a madárka, kiesett a fészekből, bizony elpusztitotta volna a kígyó, ha meg nem szabaditod. Hanem jó tett helyébe jót várj. Ülj csak a hátamra!

Felült a királyfi a sasmadár hátára, az meg felrepült vele a magas hegy tetejére, onnan csodálatos szép völgybe ereszkedett. Ott a legszebb királylány várta a királyfit, meg is örültek egymásnak, megesküdtek, hogy soha el nem válnak.

Alig mondták ki az esküt, gyönyörüséges tündér jelent meg előttük, a királylány keresztanyja. Azt mondta a tündér: - Szép királyfi, amiért megszabaditottad az aranysasomat a gonosz kígyótól, neked adom a királylányt, letelt a tizenhat esztendő, többé semmi veszedelem sem fenyegeti, éljetek boldogan. – Azzal csak egyet tapsolt, jött az aranysas, hátára vette a fiatal párt, hazavitte, ott mindjárt lakodalmat is csaptak és boldogan éltek halálig.

Gárdonyi Géza: Április végén

A nap letette arany-koronáját,

s tüzet rakott a Mátra tetején.

Ott piheni ki égi fáradalmát

az erdő Mátra kéklő közepén.

A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.

Kertemben ér az estéli homály.

Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.

Érzem az álmot, mint száll fűre, fára.

S tengerként árad, nő a lágy homály.

Fölötte csak az Est-csillag áll.

Az tartaj az ég barna fátyolát,

a földnek égi árnyéksátorát.

Álmodom-e, hogy itt van a tavasz?

A kályha mellett róla álmodunk,

pedig a tél künn csendesen havaz,

s pelyhes a hótól minden ablakunk.

De nem, én mostan mégsem álmodom:

ibolya van a kerti asztalon,

enyhe az est: illatos a virág:

virágzó fák közt kél a holdvilág.

A földön az éj sötét fátyola,

s a fák az éjben mind fehérlenek:

ruhájuk talpig csipke-pongyola,

s a csipkék közt ezer gyémánt remeg.

Fehér erdőn fehérlő holdvilág,

fehéren égő örök csillagok,

mi szép vagy te fehér álomvilág!

Öledben én is csak árnyék vagyok.

Kosztolányi Dezső: Téli alkony

Aranylanak a halvány ablakok.

Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,

fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,

a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,

a téli alkony nesztelen leszállott.

Mint áldozásra készülő leányok,

csipkés ruhában állnak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,

retteg zavarni az út szűzi csendjét,

az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszín égből a halk éjszakában

táncolva, zengve és zenélve lágyan,

fehér rózsákként hull alá a hó.

Kosztolányi Dezső: Üres erdőben

Üres narancserdőn merengve

járok, s a léptem hangja kong.

Sárgult levélraj vág szemembe,

vihar cibálja a vadont.

Magam vagyok s megyek tovább, csak

a fákon át az estbíbor

borús közönnyel vet nehányat

hamvas, fakó rózsáiból.

S én csak megyek a kínkeresztre,

a vak homályba mélyedek

temetkező helyet keresve,

temetni álmot, életet.

Hajlonganak a néma, tar fák,

nő az avar és a homály,

mint hogyha vesztemet akarnák,

fönn hűs, ezüstköd szálldogál.

S én csendesen zokogni kezdek,

szorítgatom a fegyverem,

és álmodom a nagy, méla estet,

mely rám suhan már nesztelen.

S avart söpör felém az árok,

szorít a csöndes pusztaság,

fölöttem egy nagy varjú károg,

s gúnyolva szól: „Jó éjszakát!”

József Attila: Jön a vihar

Jön a vihar, tajtéka ében,

haragos bírák feketében,

villámok szelnek át az égen,

mint fájó fejen a kínok,

utánuk bársony nesz inog,

megremegnek a jázminok.

Almaszirmok – még ép a roncság –

igyekszenek, hogy szállni bontsák

kis lepkeszárnyuk – mily bolondság!

S ameddig az a lanka nyúl,

a szegény fűszál lekonyul,

fél, hogy örökre alkonyul.

Borzongásuk a nem remélt vád –

így adnak a kicsinyek példát,

hogy fájdalmad szerényen éld át,

s legyen oly lágy a dallama
mintha a fű is hallana,

s téged is fűnek vallana.

Szabó Lőrinc: A forzicia éneke

Sziromrügye kénsárga csőrét

naponta tolta mind előrébb,

kérge alól repesve tolta

-ki! Ki! – a forzicia bokra:
ki akart repülni magából,
inni a kéken át a távol
Nap tündér csókját, mosolyogva
nézni kis öccsére, a somra,
s a barna kertre
s körül az alig zöld hegyekre
és föl a parázsló egekre,
ahogy ő tud, lánggal, virággal,
mely, néma bár, mint eszeveszett madárdal
csattogva-ragyogva úgy üt be
a szürke
koratavaszba, hogy a föld alatt
bizsereg tőle és kigyúl a mag.
Ma aztán szinte sistergett, ahogy
száz bimbaja egyszerre kicsapott:
tűzkolibrik, fénytrillák, szikralepkék
ülték körül az ágait, belepték,
s mézükkel, selymükkel úgy lobogtak,

lakk-tündöklésükben úgy szónokoltak,
hogy utcahosszat
visszakapta látó szemét
a gyászos tél után a nép:
eleinte még
csak a szomszédság, a Pasarét,
aztán az egész ámuló vidék
őt nézte, őt hallgatta, föld meg ég

a forzicia arany énekét.

Francesco Petrarca: Kinek csak álma boldog

Kinek csak álma boldog és szeretne

ölelni árnyat, széllel víni harcot,

mély tengeren úszom, nem érve partot,

homokra épitek s irok szelekbe.

A Napba álmélkodtam, s tönkretette

látásomat, ragyogva míg kavargott:

menekvő szarvasnak nyomán csavargok

egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.

Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,

csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,

s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.

Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)

kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:

rossz csillag járt, mikor csapdába estem.

/Ford.: Sárközi György/

Francisco Petrarca: A szem, amelyről oly forrón daloltam

A szem, amelyről oly forrón daloltam,

a kar, a kéz, a lába, arca, keble,

melyeknek láttán magam is feledve

az emberek közt elmagányosodtam,

a színarany haj, száz fényes bodorban,

angyal-mosolyt villantó játszi kedve

s mi még földünk mennyországgá tehette:

most ott hever mind egy maroknyi porban.

S én mégis élek! Búban és haragban,

mert elhagyott a fény, mit úgy szerettem,

s romlott hajóm vihar tépázza-rázza!

A szerelem dalát így abbahagytam:

az ér kiszáradt bennem, és rekedten

csap át kifáradt lantom is sírásba.

/Ford.: Sárközi György/

Z. Tábori Piroska: A csodálatos virág

Volt egyszer egy királykisasszony, aki nagyon szerette a virágokat. No, más szeretnivalója nem is igen volt, mert anyja, apja már régen meghaltak, testvérei sohasem voltak. Az édesapja, mikor már halálát érezte, gondoskodott róla, hogy jó férje legyen majd az egyetlen lányának. Meghagyta, hogy csak ahhoz menjen feleségül, aki a legszebb virágot hozza neki ajándékba. Olyan csodálatos legyen az a virág, amilyent még a földön nem láttak.

Mikor a királylány felnőtt, ki is hirdették szerte az országban, de még a szomszéd országokban is, hogy ahhoz megyen feleségül, aki a legcsodálatosabb virágot hozza neki.

Hordták is a sok virágot, ki kosárban, ki cserépben, volt ott minden, ami virág csak kertben, mezőn, erdőn vagy üvegházban nyílott. Szépek is voltak, ritkák is voltak, de bizony egyiknek sem volt semmiféle csodálatos tulajdonsága, olyat már látott a királylány életében. El is küldték a kérőket sorba.

Mikor már az utolsó kérő is elment, egyszercsak vándorlegény érkezett, a királylánnyal akart beszélni. Beengedték hozzá, akkor egy marék apró magot vett elő tarisznyájából s azt mondta, ültesse el ezeket a királylány az ablaka alá, ebből majd kinő a legcsodálatosabb virág és mire kinyílik, megérkezik az igazi vőlegény is.

Nevettek az udvari emberek, hogy az bizony jó soká lesz, csak a királylány nem nevetett. Reggel korán elültette a fekete magokat, szájába vett vizet, úgy locsolta, de uramfia, nem tudott hová lenni a csodálkozástól, mert a magok egyszeribe rügyet hajtottak, inda szökkent magasra belőlük, sűrű lombot hajtott, az inda felkúszott a levegőbe, egyre feljebb kúszott, pedig semmisem támogatta. A levelek között bimbók rejtőztek és mikor a királylány egyre-egyre ránézett, mindjárt ki is nyílt a bimbó, olyan virág lett belőle, amilyent még sohasem látott.

Akkor felülről valami muzsikaszó hallatszott, szépséges szép királyfi jött lefelé a virágindán, de úgy, hogy az meg sem hajlott alatta, utána jött a népe, díszes lovagok, cifra dámák. – Én vagyok a te vőlegényed, a Tündérkirály fia – mondta a királyfi s a királyleány bizony szivesen elhitte. Megtartották a lakodalmat és a csodálatos virágindán mindnyájan fölmentek Tündérországba. Ott élnek boldogan még ma is.

Kosztolányi Dezső: Erdőben

Ti hűs tetők, te zöldes enyhe éjjel

boruljatok vérző szívemre le.

És részegíts meg párás, gőzölő föld

s te márciusnak fűszeres szele.

Legyezzétek ti könnyűszárnyú szellők

a téli bútól bágyadt arcomat,

az ébredő tavasz örömdalában

ernyedjen el a fáradt gondolat.

A rét aranyzöld bársonyára omlik

hullámzatos, sötét hajam.

S én hallgatom fáradt szívem verését

merengve, mélán, gondtalan.

Ajkam meredt, fáradt szemem lecsuklik,

elbágyadok és meg se moccanok.

S a szél lábujjhegyen jő nézni erre,

hogy élek-e – s fekszem, mint egy halott.

Babits Mihály: Dal, prózában

A vad tavasz zuhanyát érzed-e, érzed-e zúdulni,

kedves?

Gyere ki a szőllőbe – virágos fákkal habzik a hegy.

Gyík surran a szurdékban, amerre az ember megy

A rög szinte él, a nap szinte nedves –

Most könnyű vagyok, úgy-e könnyű? Lásd

tudom a babonát:

Szentgyörgy előtt piros pillangót fogni jó!

Érzed hogy árad a szél mint egy tavaszi nagy folyó

jó, jó, meleg, párnás, sűrű – Gyerünk a napon át!

Nézd eleven mappa a táj a napba, minden útja

tiszta rajz!

Míg föl nem vette a nyári zöldet, csíraváró meztelen.

Hallod a zenét a mandolafán, mint kivirágzott

hangszeren?

Zsong, zsong, zsong, zsong – mézillat, érzed?

pille száll és méhe rajz

Létrán egy bácsi hernyózza a fát mint

naptárakban régi kép

a hónapok előtt, olyan – mellette gyerek és

kutya víg.

Karókat a földön suhancok sorban guggolva hegyezik.

Iszalaggal a vincellér kötözi a venyigét –

Jó, jó, jó így szétnézni szabadon! Így ülni

a napban a tanya előtt,

ahonnan látni a vonatot hogy cammog a róna felett,

s a várost, s a széles utcán mászni apró embereket,

s vidám munka hálójában hegyoldalt és tetőt –

Ó, borok anyja, drága hegy, mámor anyja, munka!

Zuhanj csak, jövendő szüret tüzeivel nedves

nap zuhanya, boldog előleg! felejteni, kedves,

e kábulásban, milyen ősz lehet tavaszunkra!

Guillaume de Machaut: Köröcskéző

Liljomfehéren, pirosan, mint a rózsa,

kelet rubintjával szemed tüzén

hiveddé tettél, raboddá, mióta

liljomfehéren, pirosan, mint a rózsa

szépséged szívem szüntelen kínozza

azzal, hogy mikor leszel már enyém,

liljomfehéren, pirosan, mint a rózsa,

kelet rubintjával szemed tüzén.

/Ford.: Illyés Gyula/

Christine de Pisan: Magam vagyok

Magam vagyok és csak magányra vágyom,

magamra hagyott társam és szerelmem,

magam vagyok, nincs hű uram-barátom,

magam vagyok, haragvón, csendesedten,

magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,

magam vagyok, hogy nálam senki jobban,

magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Magam vagyok, ha ablakom kitárom,

magam vagyok szobámba rejtezetten,

magam vagyok hallgatni nagy sírásom,

magam vagyok, letörve, ernyedetten,

magam vagyok, bár mind keservesebben,

magam vagyok kuporgón a sarokban,

magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Magam vagyok mindenütt a világon,

magam vagyok jártomban s megpihenten,

magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,

magam vagyok mindentől elfeledten,

magam vagyok, ha sértést kell viselnem,

magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,

magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Herceg, most gyűl a bánat csak feledtem,

magam vagyok gyásztól fenyegetetten,

magam vagyok sziromnál hervadóbban,

magam vagyok hívemtől elhagyottan.

/Ford.: Illyés Gyula/

Charles d’Orleans: Dal

Be jó ránézni, Istenem!

a jóra, szépre, kellemesre.

Annyi bűbájt rejt lelke-teste,

hogy csak dicsérik szüntelen.

Be nem tell véle senki sem,

hiszen szépsége újul egyre.

Be jó ránézni, Istenem!

A jóra, szépre, kellemesre!

Innét és túl a tengeren

nincs eladólány, se menyecske.

Ha látom, álom, azt hiszem:

be jó ránézni, Istenem!

/Ford.: Somlyó György/

Charles d’Orléans: Ballada

Ha Isten segít, nemsokára

búm ködje oszlik, azt hiszem,

s szép időm derül valahára,

te gyönyörű, akit hiven

szerettem. Ez mikor leszen?

Ha szépséged süt újra rám

és beragyog majd fényesen

a két szememnek ablakán.

Majd gondolataim szobája

kigyúllad, fénylik szerelem,

s lesz élvezetnek palotája

s felébred álmából szivem –

most alszik gyásza mélyiben.

Nem alszik, tudom igazán,

ha fényben kopogtat hirtelen

a két szememnek ablakán.

Jaj, ama hajnal hasadása

még felvirrad-e énnekem?

Epedő szivem egyre várja,

ó én imádott kedvesem,

mert bútól lankad szüntelen,

s csak az segíthet nagy baján,

ha képed itt lesz majd velem

a két szememnek ablakán.

Ajánlás

Boldogabb nem lesz senkisem

annak a napnak hajnalán,

ha szépségedet nézhetem

a két szememnek ablakán.

/Ford.: Vas István/