Z. Tábori Piroska: Hüvelyk Kató

Volt egyszer egy asszony, aki nagyon szeretett volna gyermeket. Elment a százesztendős anyókához, az adott néki virágmagot, hogy ültesse cserépbe. Az asszony elültette, gondozta, hát a magból csodálatos szép virág nőtt. Az asszony megsimogatta a virágot, még meg is csókolta, míg a közepe is kinyilt, akkor látta, hogy gyönyörü kis leányka ül benne. De olyan parányi, hogy mindjárt elnevezte Hüvelyk Katónak. Dióhéjból csinált ágyat néki, kibélelte jó puhára, abba fektette. Hanem egyszer, amikor az asszony nem volt a szobában, csúf varangyos béka ugrott be az ablakon, megtetszett néki a kislány, gondolta, elveszi feleségül, és mindjárt el is vitte magával. Katóka nem akart a csúf béka felesége lenni, addig sírt, míg a kis halak megsajnálták, elrágták a vizirózsa szárát, ahová a béka fektette, a vizirózsa meg elúszott vele messze, messze, le a patakon. Egyszer csak valami nagy bogár szállott le a vizirózsára, hiába tiltakozott Kató, magával vitte. Cserebogár volt, az is feleségnek szánta Katót. De a többi cserebogár úgy kicsúfolta érte, hogy nem merte elvinni, letette a földre.

Akkor már télre járt az idő. Kató nagyon fázott, nem tudta, hová legyen. Egyszercsak szép kis mezei egérke bujt ki a földből. Megsajnálta a didergő kislányt, bevitte az egérlyukba, ott tartotta egész télen. Csak azt kivánta tőle, hogy legyen barátságos a gazdag szomszédhoz, aki igen nagy úr, egész palotája van a föld alatt és mindég bársonybundában jár. Hanem Katónak sehogy sem tetszett a vakondok. Mégsem tehetett mást, el kellett menni hozzá látogatóba. Tömérdek folyosón mentek keresztül, egyszer csak valami puhába botlott Kató. Halott fecske volt. Azaz csak megdermedt és a vakond behúzta ide. Kató addig melengette, ápolta, míg a fecske magához tért.

Mikor kitavaszodott, Kató nagyon vágyott ki a föld felszinére, hanem az egérke ráparancsolt, hogy csak fonjon, varrjon szorgalmasan, mert a gazdag szomszéd feleségül kérte. Sirt szegény Kató, sirva ült ki az egérlyuk elé fonni. Hát egyszer csak látja, hogy ott repül felette a fecske, akit meggyógyitott. El is panaszolta néki, hogy milyen csúf, föld alatt élő állathoz akarják feleségül adni, a fecske megsajnálta, fölkapta óvatosan a csőrébe, elvitte a nagyerdőbe, ott egy nagy harangvirág kelyhébe tette. Meglátta a virágtündér, megmutatta a fiának is, úgy megtetszett a tündérfiunak, hogy feleségül vette, boldogan is éltek, virágkelyhekben laktak és édes mézet ettek.

R. K. Narayan: A csillagjós egy napja

Pont délben, mint mindig, kinyitotta táskáját, és kirakosgatta kellékeit, egy tucat tengeri kagylót, egy négyszögletes rongyot, amelyre holmi mágikus jelek voltak pingálva, egy füzetet, meg egy köteg pálmalevelet. Homloka cinóbertől fénylett, bőven behintve szent hamuval, szeme tüzes, átható pillantású – a szüntelen üzletelés következményeként -, ügyfelei, egyszerű lelkek, e mohó tüzet prófétai fénynek vélték. Tekintetének hatását még fokozta a keret: a rikítóra festett homlok meg az éjfekete, sűrű körszakáll. Ilyen foglalatban még egy hülye szeme is fénylene!

Hibátlan színskála volt ez. Gyűltek is rá az emberek, mint méhek az élénk színű virágra. A csillagjós egy terebélyes tamariszkusz árnyékában ült, a városi parkot átszelő kis út szélén. Forgalmas hely: a keskeny úton egész nap jött-ment a nép: Ki mindenki nem volt itt: kuruzslók és gyógyszerárusok, lopott holmival és vasáruval kereskedők, bűvészek, alkalmi szövetbolt kikiáltója, aki reggeltől estig úgy harsogott, hogy akár az egész várost összecsődíthette volna. Utána hangosság tekintetében a pörköltföldimogyoró-árus következett. Ez napról napra új elnevezést talált ki portékájának. Ma ezt kiabálja: „Bombayi fagylalt!” – holnap: „ Delhi mandula!” és harmadnap:”Maharadzsák csemegéje!” – s a vevők tódultak hozzá. Sokan közülük megálltak a csillagjóst figyelni. Az csinálta a maga dolgát a földimogyoró-halom felett sercegő és füstölgő kis mécses fényében. Azért is kedvelte ezt a helyet, mert itt nem volt közvilágítás. Csak a közeli boltokból vetődött ki némi fény – az egyikben gázégő sziszegett, a másikban egyszerű mécsesek lógtak a falakon, a harmadikban ócska biciklilámpa világított. Sejtelme árnyékok imbolyogtak és szelték egymást a vén tamariszkusz alatt, olykor éles fénysugár ragyogta be a homályt. Mindez igen megfelelt a csillagjósnak.

Fiatal korában nem is álmodta, hogy csillagjós lesz. Nem tudta, mi vár másokra, sőt arról sem volt fogalma, hogy vele mi történik a következő percben. A csillagok nyelvét éppúgy nem értette, mint a megrendelői. Mégis ezt a mesterséget űzte, és szavai lelkes ámulatot ébresztettek hallgatóiban. Mindezt tapasztalatának, emberismeretének és leleményességének köszönhette. Ő is keményen dolgozott, mint bármelyik becsületes ember, s a pénzt, amit esténként hazavitt, nem ingyen kapta.

Hirtelen hagyta oda faluját, nem gondolva jövendő sorsára. Ha otthon maradt volna, földet művelne, mint ősei, megnősült volna, és békésen öregednék a szántók és rétek közepette, ahol számos földműves nemzedék élt már. De nem ez történt. Elment búcsú nélkül, s föllélegzett, amikor már jó száz mérföld maradt mögötte. Úgy érezte az eddig még falujából ki nem mozdult parasztlegény, mintha egy óceán választaná el a szülőházától…

Jól látta, mi izgatja az embereket: házasság, pénz, a mindennapi gondok. Szimata a sokévi gyakorlattal kifinomult. Öt perc sem telt belé, már tudta, mi nyomja az üzletfele lelkét. Három pejszá-t kért egy-egy kérdésért, és ki nem nyitotta a száját, mielőtt az illetőt nem beszéltette legalább tíz percig. Amit e tíz perc alatt megtudott, abból futotta volna akár száz feleletre is.

-      Te nem kapod meg a munkádért, amit megérdemelsz – mondta az előtte ülő ügyfél tenyerére meredve. És nem akadt olyan ember, aki ezzel egyet nem értett volna.

Gyakorta megkérdezte:

-      Van-e a családban olyan nő, esetleg távoli rokon, aki nem szível téged?

Vagy elmagyarázta:

-      Minden bajod a természetedből fakad. Hogy is lehetne másként? Nézd, hol áll a Szaturnusz! Indulatoskodó vagy és harcias természetű.

Hallgatóinak szívét ez hálával töltötte el, mert még a legszelídebb ember is szereti magáról azt képzelni, hogy félelmes külsejű.

A mogyoróárus elfújta mécsesét, és felállt. Ez jelzés volt a csillagjósnak: ideje már hazamenni. Teljesen besötétedett, csak valami zöldes visszfény hullott a lába elé. A csillagjós összeszedte kagylóit és egyéb rekvizitumait, s már rakosgatta is be a táskájába, amikor hirtelen, emberi árnyék takarta el a zöld fényt. Felpillantva látta, hogy egy férfi áll előtte. Zsákmányt szimatolva megszólította:

-      Valami bánt téged…Ülj le ide, beszélgessünk egy kicsit, attól megkönnyebbülsz.

Amaz csak dünnyögött feleletül.

A csillagjós megismételte ajánlatát. Ekkor a férfi az orra alá dugta a tenyerét, és így szólt:

-      Te, úgy látom, csillagjósnak nevezed magad?

A csillagjós kihívást érzett e szavakban. Megfogta az ismeretlen tenyerét, és ide-oda forgatva a zöld fénysugárban, rákezdte:

-      A természeted…

-      Eh, hagyd ezt – vágott közbe türelmetlenül az ember. – Érdemlegeset mondj…

A csillagjós zavartan dünnyögött:

-      Én csak három pejszát számítok egy kérdésért. A válaszaim természetesen megérik ezt a pénzt…

Az ismeretlen kivett a zsebéből egy anná-t, és odahajította neki.

-      Én több kérdésre akarok választ. Ha azt látom, hogy becsapsz, kamatostul visszakövetelem tőled.

-      Ha viszont meg leszel elégedve a válaszaimmal, akkor öt rúpiá-t adsz.

-      Eszem ágában sincs!

-      No, legalább a felét. Jó?

-      Jó. De ha tévedsz, a dupláját fizeted nekem – felelte az ismeretlen.

Rövid alkudozás után megegyeztek. A csillagjós imát rebegett az égiekhez, az ismeretlen pedig pipára gyújtott. Csend támadt. Csak a távolban robogó autók dudája hallatszott, meg a lovakat nógató hajcsárok kiáltozása s a tömeg morajlása a park sötét mélyéből. A jövevény mozdulatlanul ült, s némán szívta pipáját, orrán engedve ki a füstöt. Mozdulatlanságában valami könyörtelenség érződött . A csillagjós habozott:

-      Tudod mit, nesze a pénzed. Én nem szoktam meg, hogy ne higgyenek nekem. Meg aztán késő is van már…

És rakosgatni kezdte a holmiját. De az ismeretlen megragadta a kezét:

-      Nem, engem nem rázol le! Magad állítottál meg, amikor elhaladtam melletted.

A csillagjós összerezzent. Hangja megremegett és erőtlenné vált:

-      Hagyj! Majd holnap beszélgetünk!

A jövevény odatartotta a tenyerét, és követelte.

-      A szavad köt. Nos?

A csillagjós érezte, hogy félelem szorongatja a torkát: rákezdte:

-      Van a családodban egy asszony…

-      Hagyd ezt – szólt rá az idegen. – Nincs szükségem erre a badarságra. Eredménnyel járt-e a kutatásom vagy sem? Erre felelj, és máris elmehetsz. Ha nem felelsz, addig nem eresztelek, amíg minden pénzedet ide nem adod.

A csillagjós varázsigéket mormolt, majd így szólt:

-      Na, nem bánom, felelek a kérdésedre. De ha a válaszom meggyőző lesz, egy rúpiát kapok. Jó? Ha nem, akkor ki se nyitom a számat, csinálhatsz, amit akarsz.

Hosszas huzavona után a jövevény beleegyezett. A csillagjós azt mondta:

-      Téged halottnak véltek, és otthagytak, ugye?

-      Igen, folytasd…

-      Egyszer megkéseltek téged – folytatta a csillagjós.

-      Való igaz. – A jövevény felfedte a mellét, és megmutatta a sebhelyet. – És még?

-      Belöktek egy kútba a mezőn, s otthagytak abban a hiszemben, hogy meghaltál…

-      Meg is haltam volna, ha valami arrajövő bele nem pillant a kútba – kiáltotta a jövevény. És örvendezve tudakolta, ökölbe szorítva kezét: - Mikor találok rá az ellenségemre?

-      A következő életedben – felelte a csillagjós. – Négy hónappal ezelőtt meghalt valami isten háta mögötti kis faluban, messze innen. Soha többé nem látod…

Az ember dühében felnyögött. A csillagjós így folytatta:

-      Hallgass rám Guru Najak…

-      Te tudod a nevemet? – kiáltott fel a jövevény elámulva.

-      Mint sok minden mást…Guru Najak, hallgasd figyelemmel, amit most neked mondok. A te falud kétnapi utazásra van ettl a várostól északnak menve. Ülj fel a legelső vonatra, és utazz haza. El ne távozz többet. Különben nagy veszélyben forog az életed…

A csillagjós felcsippentett egy kis szent hamut, s az idegennek nyújtotta. – Hintsd be a homlokodat ezzel a szent hamuval, és menj haza. Soha többé ki ne mozdulj innen déli irányba, és száz évig élsz.

-      Minek mozduljak ki már ezentúl? – szólt az idegen eltűnődve. – Csak azt az embert akartam megtalálni. Megfojtottam volna, ha ráakadok. – Bánatosan ingatta a fejét. – Kisiklott a kezem közül. Remélem, legalább nehéz halála volt. Azt érdemelt.

-      Igen – felelte a csillagjós. – Egy teherautó gázolta el…

Az idegen arca felderült e szavakra…

Mire a csillagjós összeszedte a holmiját és berakta a táskájába, a parkban már egy lélek sem maradt. A zöld fény is kialudt, s a terebélyes tamariszkusz alatt homály és csend honolt. Az éjszakai vendég már rég eltűnt, egy marék pénzt hagyva ott.

Éjfélre járt, amikor a csillagjós hazaért. Felesége a küszöbön várta. Kezébe nyomta a pénzt, és azt mondta:

-      Számold meg, ezt mind egy embertől kaptam…

-      Tizenkét és fél anna! – kiáltotta örömmel az asszony, miután megszámolta. – Holnap cukrot vásárolok rajta, meg kókuszdiót. A kislány már régóta kunyerál valami ínyencségért. Igazi lakomát csapunk.

-      Becsapott a gazember! – fortyant fel a csillagjós. – Egy rúpiát ígért.

Felesége meglepetten nézett fel:

-      Mi van veled? Mi történt?

-      Semmi, semmi.

Vacsora után a tornácon üldögélve azt mondta az asszonynak:

-      Nagy kő esett le a szívemről. Mind ez ideig nem hittem, hogy egy ember vére tapad a kezemhez. Miatta szöktem el hazulról, telepedtem le itt és vettelek téged feleségül. De életben maradt…

-      Te merényletet követtél el? – kiáltott fel iszonyodva az asszony.

-      Igen, a falunkban, éretlen tacskó koromban. Egy ízben kártyáztunk, ittunk, és részegen összeverekedtünk…No, de minek gondoljunk most erre…Ideje aludni – mondta ásítva.

És végignyúlt a gyékényen.

Ford.: Brodszky Erzsébet

Dsida Jenő: Tavaszi ujjongás

Tarka virágnak

illata kábít –

Édes a méz mit
 kelyhe kínál:

Lebben a lepke,

Röppen a méh –

Sok kicsi vándor

Kedvese ajkán

Csókra talál.

Nincs ma halál,

Él ma a földön

Mit csak az Isten

Élni teremtett: -

Harsog a himnusz,

Hangos a táj! –

Semmi se fáj,

Minden örömre,

Tűzlobogásra

Szítja a lelket…

Újra születtünk

Zöld lobogóval

Lepkefogóval

Táncra megint!

Csókot a földnek,

Csókot a fának,
Csókot a rügynek,

Mert a hatalmas

Égi Jövendő

Hírnöke mind!

Hallga, mi szépen

Csendül a nóta,

Csörtet a csermely,

Csattan a csók!

Messze az erdő

Lombjai közt a

Nyár keze int! –

Hírdeti minden,

Hírdetem én is,

Itt a tavasz!

Vörösmarty Mihály: Virág és pillangó

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Keblemre szállj le, kis csapongó!

A mezőnek én vagyok virága.

Kikeletnek zsenge ifjú ága.

S égek érted első fájdalommal,

Mely szívemből könnyet és fohászt csal,

És fohászom illat a szelekben,

Gyenge harmat a könnyű szememben.

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Keblemre szállj le, kis csapongó!

Egy kis ég van a könnyű cseppjében,

Lelkem száll az illat özönében.

Jer, fürödjél e könny-ég árjában,

Vagy szunnyadj el illat mámorában.

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Keblemre szállj kis csapongó!

Egy rövid nap tüneménye létünk,

Elmúlik, míg örömet cseréltünk.

Éljük át e kort egy pillanatban,

Mely gyönyörtől s üdvtől halhatatlan.

Jer, boríts el fényes szárnyaiddal,

Szídd ki lelkem mézes ajkaiddal:

És ha édes életed kifárad,

Szemfedőd lesz hervadó virágod.

Alekszandr Blok: Vihar előtt

Végsőt lobbant az alkonyat.

A napkorong felhőkbe csúszik,

s a fellegek felizzanak

fenségesen, mikor búcsúzik.

A ködlő távolban amott

baljós ég komorul, alatta

forognak néma viharok,

jós tűz-szemmükkel villogatva.

Puszta a föld, sárgán dereng

az éj, a holdfény meg se moccan.

Jégborzadály és néma csend

lakozik fagyos csillagokban.

Győzelmes arcod ismerem,

hívó szavakkal hallhatón szólsz,

tud lelkem a te nyelveden,

de engem már hiába unszolsz.

Puszta a föld, a hold ragyog –

ne hidd, hogy újra megigézel.

Szívemben fagyos csillagok

jégborzadálya, csendje fészkel.

/Ford.: Lator László/

Frantisek Halas: A gyermek esője

Az eső nem nekünk való, hanem a gyermekeknek,

ha játék után elalusznak,

látják álmukban, amíg szenderegnek,

az eső kis lábai merre futnak.

Az eső nem nekünk való, hanem a gyermekeknek,

dombja mögött kis homlokuknak

öröm bujkál, mikor az esőcseppek

aranybarlangban ezüsttopánt húznak.

/Ford.: Rónay György/

Vera Ferra-Mikura: Esődal

Hulló cseppek, hol van a nap?

Nem látszik még fénye sem.

A vizes kád dalra fakad,

de szép is az életem!

Teli kád, nagy békék,

vízbe loccsant a világ!

Esőcseppek házak falán,

esik, zuhog, meg nem áll.

Az én cipőm átázik ám,

brrr, egyszer vége lesz tán!

Teli kád,

nagy békák,

vízbe loccsant a világ!

/Ford.: Tamkó Sirató Károly/

James Stephens: Áprilisi eső

Eső után a nap kisüt,

és frissen leng a lomb,

hűvös szélben ragyog a rügy,

és veréb ugrál mindenütt,

és éktelen zajong.

Most aztán nóta, muzsika,

most aztán táncra mind,

kurjongatunk, hehe, haha,

ma elmarad az iskola,

és lecke semmi sincs.

Becsületemre mondhatom,

jó élni ily remek napon.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Charles van Lerberghe: Húgom, az eső

Húgom, az eső,

a jó meleg, nyári eső,

lágyan növő, lágyan szökő,

nedves tőle a levegő.

Fehér gyöngyös gyöngysora

elgurult az égi láncról,

szólj, rigó!

Szarka táncolj!

Most meg, nézd, az ágra szállott,

fészkek szólnak és virágok:

ami égből hullt le, áldott.

Gyepszőnyegre hull le csengve,

s míg a hajnal estbe fut,

s míg az estre jön a hajnal,

hullik, hullik cseppnyi zajjal,

hullik, ahogy csak hullni tud.

Majd a nap a felhőn átvág,

s aranyhajjal

megtörli az eső lábát.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Jaroslav Seifert: Ének a kenyér illatáról

Ó, mennyit leskelődtem én

az ablaknál a mélybe le,

hogy gyúr-dagaszt a péklegény,

hogy száll a liszt, mint hópihe.

A kemencéből estetájt

áradt a zsongító meleg –

a szívem egyre-egyre fájt

azért, hogy én is pék legyek.

Fehér kötényre vágytam én,

vonzott a sok-sok kis kosár –

a tészta, mely a tűz ölén

kenyérre válni mélybe szállt.

Ó, hol van az a kisfiú?

Még annak lenni volna jó!

S a tél, a kenyérillatú?

Befútta sok-sok évi hó.

A hű kemence öle hí,

álmodni vár a langymeleg –

hogy mint egy angyal szárnyai

a szagok dédelgessenek.

…Köménymag kis félholdja volt

csupán, mi ínyemen tapadt –

s most tőle fölszakadt a múlt:

sok bűvös, régi pillanat…

/Ford.: Végh György/

Jékely Zoltán: Fent és lent

Fejünk felett mély, bársony kurrogással

hollópár szállt el lompos-feketén:

szerelmes szót váltottak ők egymással -

ugyanazt mondták, amit te meg én.

Hímes szavakkal egymást most megejtjük,

bokrokba csal a bíbor kábulat.

Őszre egymás hangját is elfelejtjük -

de soha búgó, bársony hangjukat!

William Blake: Dal

A harmatos dombról frissen a boldog év

rámmosolyog, emelvén lángoló szekerét,

babér von árnyat ifjú homlokomra

s fejem kellő dicsőség koszorúzza.

Szárnyat kap lábam, míg a harmatos füvön,

mint a kelő reggel, felragyog kedvesem:

ó, áldassanak angyal-lábai s azok

az égi fényben tündöklő tagok.

Mint szikrázó angyal az ég ivén

ártatlanság s szent öröm idején.

A pásztor is elhagyja buzgó énekét,

hogy egy angyaltól halljon szebb zenét.

Ha ő beszél, a Mennyek hangját hallom én,

ha sétálunk, tisztátlanság hozzánk nem ér,

és éden minden rét, mind békés menedék,

s úgy érzem, szent lábak hajléka a vidék.

De a falu, hol sötétszemű kedvesem

az éj árnyában lágy álomra lepihen,

ha ott vagyok, halálosnál égőbb tüzek

lobognak szivemben s szítják énekem.

/Ford.: Somlyó György/

William Blake: A göröngy és a kavics

"A szerelem önnön javát

nem űzi, nincs magára gondja,

de másnak édes enyhet ád,

és Eget  épít a Pokolra."

Így dalolt a kis Göröngy,

rúgta barmok lába,

de a Kavics a patakban

ezt fonta dalába:

"A szerelem csak enjavát

kergeti, mást kéjbe törve,

örvend, ha másnak gondot ád,

s Poklot épít az Égi körbe."

/Ford.: Somlyó György/

William Blake: Arany kápolnát láttam én

Arany kápolnát láttam én,

hová senki se léphetett be,

s jajgatva álltak kint sokan,

jajgatva, sírva, térdepelve.

S láttam: egy kígyó tekereg

a kapu fehér oszlopára,

s csak kúszott följebb, egyre följebb,

az arany kárpitot lerántva,

s végig a szent márványlapon

teljes undok hosszában ott állt,

rubintok és gyöngyök között,

és elérve a tiszta oltárt,

kiöklendezte sziszegőn

mérgét a borra és kenyérre:

én meg egy ólt kerestem, és

ledőltem a disznók közébe.

/Ford.: Somlyó György/

William Blake: A lélek vándora

Távoli földet jártam én,

férfiak és nők birodalmát,

s oly szörnyü dolgot láttam ott,

mit földi vándor sohasem lát.

Mert kéjben sarjad ott a kisded,

ki keserű kínban fogant,

mint kéjjel szedjük a gyümölcsöt,

mit felnevelt keserű gond.

És hogyha fiú lesz a gyermek,

nőni egy Vén Anyóhoz adják,

aki egy puszta szigetre szegzi,

aranykelyhekbe gyüjtve jajját.

Vas-töviseket rak fejére,

kezén-lábán átver szeget

és melléből kimetszi szívét,

hogy tűrjön hőt és hideget.

Minden ízén végigtapint, mint

fösvény, ki aranyait bújja,

jaján lakmározik, s amint az

felserdül, ő megifjul újra.

Míg Ifjúvá nem nő a gyermek,

s virágzó Lányka lesz a tört vén:

akkor az szétveri bilincsét,

vágyát a lányon ott betöltvén.

A lány testét beveti vágya,

miként a földmíves a szántót,

s azontúl ő lesz tág lakása,

és termő kertje, hétszer áldott.

De Vén Árny lesz, hamar eloszló,

botorkál egy kunyhó megett,

mely arannyal telt s drágakővel,

miket szorgalma megszedett.

A lélek drágaköve az mind,

gyöngye szerelem-vert szemeknek,

tört szív aranya, mártir-hörgés,

és sóhaja, akik szeretnek.

Ez étele s ez itala,

vendége mind, aki arrajár:

koldús szegény, jöttment utas:

kapuja mindig tárva áll.

Az ő kínja nekik örök kéj,

ujjongásuktól fal s tető reng,

míg a tűzhelyről élte pattan

egy kisded leány-csecsemőnek.

S a lányka oly szűz fényben izzik,

gyöngy és arany, hogy nem meri

csöpp testét pólyába takarni,

sem durván megérinteni.

Az férfit választ ott magának,

mindegy: ifjú, vén, dús, szegény:

s a Vén Gazdát kiebrudalják,

mint vak koldust más küszöbén.

És elvándorol sírva, míg egy

szíves ház küszöbére nem lép,

megtörve sokszor és vakon már,

s el nem nyeri egy lány szerelmét.

Szegény a lányt ölbe kapja,

fagyos korát hevíteni,

a kunyhó eltűnik előle

s a kert és minden díszei.

A vendégei szertementek,

mert váltott szem változva lát,

érzékeit görcs húzza össze,

s a sík föld gömbbe fordul át.

Nap, hold és csillagok letűnnek,

áll véghetetlen pusztaság,

hol enni-inni nem maradt már,

csak vak vadon, amerre lát.

De mézet a lány kisded-ajka,

s kenyeret s bort mosolya kínál,

s vadat kóbor szeme: s közelget

a gyermeksége, érzi immár.

Mert lakván étellel s itallal,

ifjabb lesz mindenik napon,

s együtt mennek a pusztaságban,

társuk iszony és borzalom.

Vad csikóként a lány elillan,

bozótokat hajt rettegése,

s ő űztön-űzi nappal-éjjel,

száz szerelemtől megigézve,

szeretet s gyűlölet büvétől,

míg tele lesz a puszta föld

szerelem útvesztőivel, hol

farkas és oroszlán üvölt.

Míg makacs Kisded vál az Aggból

s a lánykából rívó Anyóka.

Akkor jön arra két szerelmes,

s legördül csillag s nap ragyogva.

A fák édes mámort kinálnak

a sivatagban bújdosóknak,

s épül sok fényes város ott,

víg lakhellyel a pásztoroknak.

De feltünik a Szörnyü Gyermek,

s rémület ráng a tájon át:

"Megszületett! eljött a Kisded!" -

kiáltják, s fut, ki merre lát.

Mert Szörnyü Testéhez ki érni

merészel, lerohad a karja:

a fenevadak bőgve futnak,

s a fák gyümölcse hull elaszva.

Nem érintheti Szörnyü Testét

más, csak egy Vén Anyó megint.

Aki kiszegzi egy puszta szigetre -

s kezdődik újból minden így.

/Ford.: Somlyó György/