A
türoszi király, Agénor leányára, a szépséges Európéra csodálatos álmot
bocsájtott egy éjszaka Aphrodité, a szerelem istennője. Két világrész
versengett érte, asszonyi alakban álltak meg az ágya fölött, az egyik Ázsia, a
másiknak akkor még neve sem volt.
-
Az én földemen született, én is neveltem őt – mondta
Ázsia, és átölelte a leányt.
-
De nekem rendelte Zeusz, és róla fognak elnevezni engemet
– mondta az ismeretlen, és ellenállhatatlan erővel ragadta magához Európét.
Ekkor
felriadt álmából a királyleány. Sokáig ült még szótlanul az ágya szélén,
dörzsölte szemét, de nem tudta kitörölni belőle a látomást, olyan mélyen
vésődött a szívébe a két asszony alakja.
-
Melyik isten küldhette szememre ezt az álmot? – tűnődött
magában. – És ki lehet az idegen asszony, hogy máris vágy fogta el a szívemet
utána? Milyen szeretettel karolt át, és úgy nézett rám, mintha a leánya volnék!
A boldog istenek fordítsák jóra az álmomat!
Fölkelt,
és felkereste leánypajtásait, s kiment velük a rétre, a tenger partjára, hogy
virágot szedjen. Egyik a jácintot, másik a nárciszt szerette, volt, aki az
ibolyát, de Európé, ki, mint Aphrodité a Khariszok között, minden pajtása közt
a legszebb volt, csak piros rózsát szedett aranykosarába.
Messziről
nézte őt Kronosz fia, Zeusz, a szerelem nyila megsebezte szívét, s mátkájának
akarta a leányt. De a féltékeny Hérát nehéz volt kijátszania.
Elrejtette
magában az istent, és bika alakját öltötte magára. De nem akármilyen közönséges
bikáét, amilyen az istállóban ropogtatja a szénát, vagy amilyen a mezőn az ekét
húzza. Ennek a bikának véges-végig aranyszőke volt a szőre, csak a homlokán
ragyogott egy hófehér kerek foltocska. Hát még a szarva! Hajszálig egyforma
volt a két ága, s olyan volt, mintha a hold ezüstsarlóját hordozta volna a
fején.
Úgy jött
a pázsitos rétre, nem is ijedtek meg tőle a leányok. Mindegyik közelről akarta
látni, ragyogó, sima szőrét mindegyik meg akarta simogatni. Csodálatos illat
áradt a testéből, mely a virágos rét szagánál is jobb volt.
Büszke,
nyugodt léptekkel járkált a leányok között, és a szépséges Európé mellett
megállt. Hízelkedve nyalta meg a királyleány hófehér nyakát, ez pedig átölelte
őt, és gyöngéden törölgette szájáról a habot, sőt meg is csókolta. Nyájasan
bőgött erre a bika, majd meghajlította térdeit, fejét visszafordította, és
okos, nagy szemeivel széles hátát mutatta Európénak.
A
királyleány odaszólt széphajú leánypajtásainak:
-
Jertek, jertek, lányok, üljünk fel a bika hátára,
kényelmesen fölférünk rá mindnyájan, akárcsak egy jó tágas hajóra. Nézzétek,
milyen szelíd, nézzétek, milyen okos a tekintete, olyan, mint egy ember, csak
éppen beszélni nem tud.
Így
szólt, s jókedvűen ült fel a bika hátára. A többiek is nekikészülődtek, de ezt
már nem várta meg a bika. Amint a hátán volt az, akit keresett, egyszeriben
felugrott, és nyílsebesen tartott tenger felé. A királyleány még visszafordult,
hívogatva nyújtotta kezét pajtásai felé, de azok nem tudták utolérni.
A bika
pedig egyenesen a tenger felé tartott. Nem riadt vissza a haboktól, csak bele a
vízbe, mint valami delfin. Elsimult a hullám, száraz patákkal ment végig a
tükörsima tengeren. A tenger népe felismerte az istent a bikában. Cethalak
játszottak a lábai előtt, jókedvű delfin bukfencezett tiszteletére, és a
cethalak hátán a szép Néreiszek is felbukkantak a víz alól. Maga Poszeidón, a
tenger istene egyengette az utat testvére előtt, a Tritónok mind köréje
sereglettek, és fújták a kagylótrombitát. Ez volt a nászének a türoszi
királyleány lakodalmán.
Európé
egyik kezével a bika hosszú szarvába fogózott, a másikkal bíbor ruháját fogta
össze, hogy ne érjen a tengerbe. Könnyű peploszába kapaszkodott a szél, és
felduzzasztotta, mint hajóvitorlát. Szülőföldje eltűnt más a szeme elől, egy
parti szikla sem, egy magas hegycsúcs sem látszott már belőle. Felül kék
égbolt, alul a parttalan tenger.
Riadtan
nézett körül a királyleány:
-
Hová viszel, te csodálatos bika? Ki vagy, hogy a
tengertől sem félsz, és a fókák útját ilyen bátran járod? Gyors hajóké a
tenger, a bika visszaretten tőle. Mert hol veszed itt az édes vizet, ha
megszomjazol, édes füvet, ha legelni akarsz? Vagy talán isten vagy? Mert az
istenekhez méltó, amit cselekszel. Talán, ha úgy tetszik, a kék levegőbe is fel
tudsz emelni, a röpke madarak közé. De jaj, velem mi lesz, hogy atyám házát elhagytam,
s a bika hátán bolyongok, elhagyottan, s azt sem tudom, hová, azt sem tudom,
meddig. Legalább te segíts, tengerek királya, földrengető Poszeidón, legalább
te vigyázz rám kegyesen! – mondta.
De
megszólalt a szépszarvú bika:
-
Ne félj, szépséges szűz! Mert tudd meg, Zeusz vagyok, és
az emberek közt olyan alakban tudok megjelenni, amilyenben csak akarok.
Szeretlek téged, azért kellett bejárnunk ezt a nagy tengeri utat. De mindjárt
Krétába érünk, és a kegyes sziget, ahol nevelkedtem, téged is befogad. Ott
ülünk menyegzőt, én szépséges mátkám, s híres, nagy királyok származnak majd
tőlünk.
Így
szólt, és csakugyan feltűnt már Kréta szigete. Ott újra felvette isteni alakját
Zeusz, és megtartották a menyegzőt. A három Hóra volt a násznép.
Így lett
a szép türoszi királyleány Zeusz hitvese, s amint Zeusz ígérte, híres, nagy
királyok lettek gyermekei, Minósz, Szarpédón és Rhadamanthüsz.
Írta:
Trencsényi-Waldapfel Imre
