Sárközi György: Játék

Mint kis fiú a nyári napsütésben
Piros labdáját ég felé hajitja,
Utána néz s lihegve várja vissza,
És újra felhajitja
És újra várja vissza.

Lelkem örök játékban így cikázik
Ég s föld között és végtelen robotja
Közt meg nem áll: egy szörnyű kéz dobottja,
Mely egyre felhajitja
És egyre várja vissza.

Reményik Sándor: Úgy fáj minden

Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél.

Reményik Sándor: Vágy

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy tűnő napsugár.

(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
"Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek."
És nem ismerné meg a levelet.

És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: "ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, - vele - régen."
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.

És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna, "nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog."
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

Szeretnék úgy hozzádsimulni
Természet - mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint multból zengő éneken.

S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet - mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.

Őri István: Aludni

Aludni...
hosszan, csendesen
nem álmodni, nem látni
ki fontos nekem
nem örülni, nem vágyni
nem szeretni...
csak feküdni mozdulatlanul
semmit sem érezni
csak a semmit élvezni
mert most az a jó
az a békesség
az a derű
az a teljesség.

Aludni...
hosszan, ezredéven át
elbújni Előle
ki úgyis mindent lát
hátha másfele néz
vagy eltakar a sötét
a szeme elől.

Aludni...
egyedül...
csendben...
észrevétlenül...
elrejtőzni...

Aludni..

Dsida Jenő: Olyan egyszerű

Minden göröngyből virág ütközik,
kék az éjszaka és arany.
Ifjú vagyok és megyek vidáman,
tisztán a hullócsillagok alatt.

Olyan egyszerű minden, olyan
felszabadítón, könnyen egyszerű:
Holnap kiválasztok egy aranyhajú szüzet
és azt mondom: Jer velem!

Holnap fehér abrosz mellett ülök
s piros alma, sárga körte
koppan a veranda tetejére
s aranybort iszom ezüst-pohárból.

Fiam is lesz, hogy meg ne haljak.
S ha sárga levél hull lassú gyásszal,
bölcsen mosolyog tömjénszagú szívem:
Milyen jó lesz a mennyországban!

Dsida Jenő: Jámbor beszéd magamról

Vándor voltam, koldus,
vándor, mint a gólya.
Kurjongattam olykor,
Isten csavargója.

Úti feszületnél
mindíg csöndes lettem,
bozontos kutyámmal
álldogáltunk ketten.

Tiszta fa-sarúval
jártam síkot, dombot
s be-betartogattam,
amit Krisztus mondott.

Meg nem botránkoztam,
szemlélődtem békén
kocsis durvaságán,
papok kövérségén.

Nyüvet nem tiportam,
nem kínoztam pókot,
tréfát, bort szerettem,
szerettem a csókot.

Kértem Szűzmáriát:
Héttőrsebü Bánat,
kíméld meg a kíntól
lelkem kis anyámat!

Harangzsonduláskor
imámat eresztém:
hadd haljak meg úgy, mint
kedves, víg keresztény.

Rezeda volt szivem,
citera, virág-dal.
Bálokon táncoltam
huncut leánykákkal.

Éjjel a szobámban
angyalok motoztak
és takaróm alatt
meg-megcsiklandoztak.

Dsida Jenő: A tó tavaszi éneke

Be jó is volt,
míg jég födött:
csend jég alatt
és jég fölött,
nagy hallgatás volt
mindenütt -
Ma minden kis nesz
szíven üt.

Hó- s jégtakarta
volt a part
és engem is
nagy jég takart,
vastag, páncélos,
szürke jég,
közömbös, mint a
téli ég.

Nem bántott semmi
bántalom,
nem ártott semmi
ártalom
A szél a jégen
elszaladt,
nem borzolt fel
a jég alatt.

A kő a jégen
fennakadt,
nem ütött meg
a jég alatt.
Áldott, kit ily
nagy csend födött,
csend jég alatt
és jég fölött.

Elment a jég
jaj, mindenütt
s ma minden kis zaj
szíven üt -
vagyok mezítlen
kék elem
és testem-lelkem
védtelen.

Belémtekint
a cipruság,
borzol a szél,
szomoruság,
a nap is bennem
sistereg,
kővel dobál
a kisgyerek.

Ma minden bennem
él, mulat,
a pillanat,
a hangulat
s akár hiszik,
vagy nem hiszik,
minden madár
belémiszik.

Fáj az eső,
a szép idő,
a surranó
szitakötő,
minden zavar
és fölkavar
és minden csupa
zűrzavar.

Ha csillagoktól
csillogok,
vagy elbujtak
a csillagok,
egyszerre fáj már
estetájt
minden, mi sok-sok
este fájt.

Ó, emberek,
nem alhatok!
Fájdalmam a
fájdalmatok,
itt tükrözik
keresztetek,
és borzadok
és reszketek.

Lucian Blaga: Cseppkő

Hallgatás a lelkem -
moccanatlan állva, békén,
mint aszkéta-szikla,
úgy tűnik nekem,
hogy óriási barlang cseppköve vagyok,
s az ég maga a barlangboltozat.
Csipp,
csepp,
csöpp - békesség
és fények csöppje hull rám
szüntelen az égből,
és bennem megkövül.

/Ford.:Lengyel Ferenc/

Nadányi Zoltán: A fák megnőttek

A fák megnőttek. Meg bizony, magasra.
A fenyőfák a ház mögött.
A múltkor még kezemben volt a bojtjuk,
kicsúszott onnan, megszökött.
Hogy eshetett az, hogy nem vettem észre?
hogy így elváltunk, ők meg én?
hiszen rajtuk volt szemem örökkön,
a fákon, meg a fák hegyén.

Megcsaltak engem a fák. Elhitették,
hogy ők is, mint én, tétlenek
és mozdulatlanok és a jövőre
nincs gondjuk, csak merengenek.
Ott köztük az idő is mozdulatlan,
azt hittem én, könnyenhívő.
Most álmélkodva nézek a magasba.
Hát mégse állt meg az idő.

Babits Mihály: Az elbocsátott vad

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem másként legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önként
újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
Vezessen Hozzád a szabadság!
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Pilinszky János: Panasz

Elevenen a csillagok alá,
az éjszakák sarában eltemetve,
hallod a némaságomat?
Mintha egy égbolt madár közeledne.

Így hívogatlak szótalan:
az örök hallgatásból,
idegen egeid alól
valaha is kiásol?

Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?
Köröskörűl a félelem
zátonyai ragyognak.

Számíthatok rád istenem?
Úgy vágyom közeledre,
dideregve csak hevesebb
a szerelmek szerelme!

Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hivásom sose lankad.

Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.

Kiss József: Egy pillanat

Lemondtam fényes álmaimról,
Melyek kísértek utamon
És szárnyat adtak lépteimnek -
Ezentúl már nem álmodom.

És lemondtam a büszkeségről,
Meghajtom mélyen derekam,
Lázongó lelkem szenvedélyét
Álcázza bókoló szavam!

Fogadtam örök szegénységet
És unott munkát éj-napon,
Hazug mosolyt a borus arcra,
Midőn könnyekre szomjazom.

Gyötrelmes, kínos pillanat volt,
De nem volt több: egy pillanat!
S kíért lemondtam és fogadtam,
Kitártam neki karomat.

Keblemre dőlt a halvány gyermek,
Nyakamba fonta két kezét...
Ne tudja meg ő soha, soha
E pillanat történetét!

Kiss József: Sóhaj

A hosszú, kínos éjszakáknak
Majd egyszer csak végük szakad,
Nem gyötri testem álmatlanság,
Nem bántja lelkem gondolat.

A képzelet lángja kialszik,
Nem hint többé káprázatot,
És jégközöny száll e szívre, mely
Szertetért koldulgatott.

S a bolygó zsidó kósza útja
Elvész a semmiség előtt -
Álmatlan álom, bontsd ki fátylad
S borítsd reám mint szemfödőt!

Baumgarten László: Keressétek!

Keressétek, hol a szeretet?
Mert néha-néha ugy-ugy megbujik
S árván hagyja ő a sziveket.

Keressétek, helyet hol talál,
Ha üldözött lesz majd mindenkinél,
Őrzője hisz' csak arra vár.

Hogy vigaszokat tőle várjatok,
Szeretetével betelve majd
Szertehintve tovaszálljatok.

Moholi nővérek: Karácsony

Hoznék nektek hölgyek, urak
karácsonyi csecse-becsét:
selyemcukrot, csokoládét
Hintalovat, sok szerencsét.

De mindehhez pénz kellene,
ami sajnos nekem nincsen.
Zsebeimben az üresség
Még mindig a féltett kincsem.

Azért a kis ajándékom
E pár kedves szóba öntöm:
Áldjon-óvjon a Jézuska
Minden embert itt a földön.

Hogyha aztán mást is akar
Aranyos jó szívetek,
Betlehemi Jézuskától
Majd kaptok, csak kérjetek.

Keressétek fel őt bátran,
Nagy örömmel vár reátok:
megad mindent, amit csak kér
szívből fakadt, hő imátok.

Hoznék nektek hölgyek, urak,
Karácsonyi csecse-becsét,
ha Jézuska nem osztana
áldást, békét, sok szerencsét.

F. Vadnai Hermin: Miért késett a hóvirág?

Későn jött az idén a tél, lassú volt az érkezése, de még lassúbb a távozása. A tél és a tavasz kemény harcot vívtak. Kétszer-háromszor is visszatért a zord évszak: szigorúsága megdermesztette a földet, megfagyasztotta az olvadásnak induló hótakarót. Nem adta át helyét, míg egyszer csak messze délről lágy fuvalmú szellők hízelkedve simogatták körül Tél apó jégcsapos koronáját, zúzmarás bundáját: s aki vitézi tornában legyőzhetetlen volt, ellágyultan esett össze a gyenge kezek simogatása alatt, s utolsó erőinek megfeszítésével északra vonult.

Sötét, szűk udvarokban még maradt hó és jég. Magasabb fekvésű kertekben azonban a tavasz vette át az uralmat. A gyerek hangos nevetéssel szaladgálnak a gyümölcsös kopár fái alatt: őket az enyhe levegő is mámorba ejti. Tarka pillangó sütkérezik a kerítésen. Egy kisfiú vigyázva közeledik feléje, nyújtja is már a sapkáját, de hirtelen megtorpan óvatosan lépkedő lába. Két szende kis virág emeli rá kérőn fejecskéjét: egy hóvirág s egy szál ibolya. A kék szemű fiú letérdel a virágokhoz, gyökerestül kiemeli a földből, s míg társai cserép után szaladgálnak, simogatja, csókolgatja őket.

- Kis hóvirág, az ibolyával egyszerre virágzol az idén? Tudod, hogy hetek óta várunk reád? Merre jártál, hol késtél? Talán szebb vidékre vágyódsz a mi hegyeink közül? Oda, ahol rövidebb a tél, enyhébb a levegő, hamarabb tavaszodik?

A hóvirág szomorúan rázta harangocskáját s hallgatott.

- Nem? - faggatta a kis virágbarát - nem csavarogtunk sehol?, hát akkor miért e nagy szomorúság?Jöjj, telepedjünk ebbe a napsütött sarokba és mondd el, mi bántja a szívedet?

- Nagy sora van annak, kispajtás - kezdte vallomását a bánatos hóvirág. - Az Úr zsámolya körül ültünk s vártuk, melyikünket indítja útnak, tavasz jöttét hirdetni a földön. Amíg mi a parancsot vártuk, az éneklő, táncoló angyalok serege, hirtelen elcsendesedett s feszült figyelemmel néztek egy kis emberi fészekbe, mely nevetéstől, boldogságtól volt hangos eddig. Egy bájos kismama térdein ringatta még bájosabb két gyermekét, Ilykét, Pistikét. A játék hevében Ilyke egy percre, csak egy rövidke percre elengedte édesanyja óvó kezét, s ez a röpke pillanat elég volt a halál sötét szemű angyalának ahhoz, hogy azt a göndör hajú, mosolygóarcú babát eljegyezze magának.

Mi szorongó szívvel lestük a nagy küzdelmet, melyet Ilyke hozzátartozói a halállal folytattak. Az angyalok nem úgy éreznek, nem úgy gondolkodnak, mint ti, földi emberek. Nekik a halál éppoly kedves testvérük, mint nektek a játszótársaitok. Ha a halandó emberek kicsinyei közül megtetszik nekik valamelyik szép gyermek, leküldik érte a halál angyalát, hogy fönn az égben eggyel több legyen az angyal.

De mi virágok, akik minden évben több-kevesebb időt töltünk a földön, tudjuk, milyen mérhetetlen fájdalmat okoznak az angyalok a szülőknek azáltal, hogy dédelgetett kedvenceiket idő előtt viszik fel az égbe. Látjuk, milyen rettenetes harcot vívnak kedveseikért: milyen kétségbeesés, milyen rettegés fogja el a szívüket, ha a gyász angyala előre veti árnyékát. Ismerjük riadt szemükből a nagy félelmet, ha a halál előhírnökei, a különböző betegségek belopózkodnak a jól zárt ajtók s ablakok résein. Érezzük könnyeik forróságát, halljuk felzokogó sírásuk jaját, ha minden kísérletük, önfeláldozó ápolásuk gyöngének bizonyul, s életük örömét, létüknek célját elragadja előlük egy felsőbb hatalom.

A mi gyönge szirmainkkal, bódító illatunkkal veszik körül kedvenceiket utolsó útjukon. Ha mindenki elbúcsúzott már a drága hanttól, mi ott maradunk vele, míg a nap heve szárazra perzseli szirmainkat: ott maradunk, ha eső veri gyönge testünket: ott, ha a szél rázza a fákról a sárgult lombot: ott, ha hóval borítva a föld. Mi otthon vagyunk élők, holtak birodalmában egyaránt.

- Hóvirág, fehér kis hóvirág - rebegte az érzékeny fiú könnyezve - mondd tovább! Ilykét én is ismertem, szerettem: tavaly húsvétkor meg is öntöztem. Oh, hogy gyöngyözött a nevetése, amikor a locsoló versemben odaértem, hogy: eljöttem az utca legszebb rózsaszálát locsolni, sokáig viruljon, soha el ne hervadjon...És most...

- Most Ilyke felröppent az égbe. Az angyalok nagyon örültek új társuknak. Ily angyal azonban még nem tudott játszani velük. Földi gondokat hozott magával az égbe. Beteg maradt otthon anyuka, Pistike. Lénye még nem egészen égi, már nem egészen földi, hol magához kívánta otthon hagyott kedveseit, hogy tovább is anya térdein játssza gyermeki játékait, hol felgyógyulásukért imádkozva borult a Mindenható trónusa elé. Az ima erősebb volt a vágynál. A betegek felgyógyultak. S míg az angyalok serege felgyógyulásukat leste, siettette, hogy új társuknak minél előbb visszatérjen játékos kedve.

Visszafojtott lélegzettel figyeltünk mi is arra a szomorú fészekre s megfeledkeztünk arról, hogy most tavasz kezdete van a földön. Ezért késtünk az idén.

Most azonban kettőzött szorgalommal bontogatjuk szirmainkat. Helyrehozzuk mulasztásunkat. Virágos lesz erdő, mező, rét. Engem pedig, kisfiú, ha szeretsz, elviszel Ily baba sírhalmára, hogy megmondhassam jó édesanyjának, ne sírjon. Ily angyal boldogan játszik már angyaltársaival.

Dsida Jenő: Estharangok

Bíborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fű között egy tücsök ciripel,
Álmosan zug a fáknak lombozatja, -
Zokogásomat senki meg ne hallja
És panaszomra senki sem felel.

De most!...valami jóleső meleg
Simitja végig fájó szivemet,
Szempilláimat csendesen lezárom...

Langy szellő hordja erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.

Számomra ismeretlen költő: Altató-dal óesztendő estéjén

Aludj, aludj, gyöngyvirágom,
Legszebb virág e világon.
Angyalokról álmodozzál,
Velök szépen játszadozzál,
Tente, baba, tente.

Elaludt az esztendő is,
Szép álmot álmodik ő is.
Ó, bár teljesülne álma:
Minden házba öröm szállna -
Tente, baba, tente.

Füst Milán: Szétforgácsolt erők

Sötét felhők és sötétlő lombok.
Ligetekben járok, néma alkonyat van.
Vajon társtalanul mért bolyongok ?
Az elnyúló árnyék megriaszt utamban.

A csend megejt: áradozó szívvel
Nehezebben vágok át a nagy homályon:
Apró göröngyök közt megbotol a lábom,
Költészet, csönd, árnyék velem még mit mível?

Göröngyök és apró szenvedések.
Nagy hegyekre vágytam, hogy jutok odáig?
Ligetekből fáradtan felétek
Egyedül, tévúton, bágyadt szemmel nézek.

Hát rózsákban gázolva bokáig
Itten a völgyben lesz a halálom?
Egyedül vagyok. A kiutat se látom.
Felriadok. Félek. Meggörnyed a vállam.

Füst Milán: Zsoltár

Ó Uram, engem bántanak...
Csendes vagyok, félek, kis helyre, sarokba meghúzódom
És utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyű módon,
Fázékony testemmel jeges vízbe rántanak...

Ó Uram, én mozogni nem kívánok...
Én pici helyen dideregve ülni akarok, én komplikációktól félek:
S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok
És kijövök és piszokban élek...

Én sírni sem akarok: és szemeim
Mély kútjai a vizet zuhogva ontják...
Én más leheletét utálom s gyakorta mosom kezeim...

Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják
Hűs, tiszta, örök-ágyam tiszta angyalok?...
Vagy mért, hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok?...

Ady Endre: Életem apadó ere

Életem szegény és apadó ere,
Melynek volt sodra vad sással nőtt tele,
Fájva vigyázlak.

Meddig lézeng még tévedt, sekély vized
S néhány arannyal vajon meddig fizet
Engem az Élet?

Élni, birkózni, jaj, még meddig szabad,
Meddig pártolnak a bűvölő szavak
Elöntve ajkam?

Mert elmondani még sokat akarok,
Mert kellenek még az esős hajnalok
Zúgva, zuhogva.

El nem apadhatsz még, életem ere,
Tele a vérem, lelkem, torkom tele:
Áradni fogsz még.

Őri István: A reggeli napsugár

A reggeli napsugár
Isten szavára vár
a reggeli napsugár
óriási szentjánosbogár.

Világít, látni egymásban
mi szép volt, s ami elveszett
világít, hogy lelkünkben
fény legyen, béke és szeretet.

Harmatcsepp fényét ezer színre bontja
bolyhos-melegét a világra
gazdagon ontja
madárfióka félénken elsőt csipog
s a lezárt redőnyök résein
arany fénye lassan becsorog.

Ébred az élet, ébred a táj
ébredünk mi is
s újra érezzük mindazt, mi fáj
de ajkunk imára nyílik,
mint minden reggelen
nehéz sóhajok árja száll az ég felé:
Segíts meg ma is, Istenem!

Őri István: Téli szürkület

Dermedt kő koppanása
elveszett idő lassú csobbanása
szürke, fehér, ezüst a lét
a fény sietve lehunyja hályogos szemét.

Tű-sugár végén ültem éppen
lábom a tétova semmi felett
apró sárgolyó tűnt elébem
mire rávillantam, ércfénye lett.

A táj ez vagy bensőm vad világa?
felhő takar mindent vagy lelkem sötét átka?
kővé lettem teljesen magam is?
vagy ha tábortűz víg lángja lobban,
nem marad belőlem semmi, csupán szennyes pára?

A felhőkön túl pedig valami más van
s az átok sem az enyém! -
térj magadhoz, rázd le nyirkos kérgedet
melletted áll, kezedet fogja a drága remény
s elvezet egy csendes, meleg házba
hol sok felolvadt csend ujjong, énekel,
egyesül boldog társas-magányba
s hol kérdésedre maga Isten az, ki megfelel.

A kövek virággá váltak most
az ablakon jégvirág örök rendje ragyogott
létem könnyedén fölém emel
érzem, hogy hívsz magadhoz, Istenem
s viszel, viszel, viszel...

Benjámin László: Köznapi dolgok igézete

Még azt se mondtam el, milyen csodás
nagy éjszakán az ezüst zuhogás,
a hangtalan föld határaira
lezúduló csillag-Niagara.

Még sose mondtam el a színeket,
szürkébe foglalt hétszín íveket,
fehér havat a zöld fenyőgallyon,
piros kendőt a fekete hajon.

Még sohase soroltam el az ízek
mindegyikét; húzó fanyart az ínynek;
maró sósat; viasz-sejtekbe szűrt
viráglevet; hánytató keserűt.

Nem mondtam el az évszakok futását,
hogy mily kápráztató a zuzmarás ág,
jázminvirág a tavaszt illatozza
és napernyőjét kinyitja a bodza.

Nem mondtam el megannyi búját-mézét
az életnek, mit kuporgat öt érzék
s a szív mélyében születő zenét -
a köznapi dolgok igézetét.

Köznapok – csupa izgató magánügy:
Holdfény, kenyérharc, becsület, madárfütty,
vihar bőgése – minden ámulásom
az életen csügg, nem az elmuláson.

Ki a világgal váltam vala eggyé,
kívánkozom – s nem engednek közüggyé
önvádak, fagypontig süllyedt viták,
szidalmak, s görcsös ars poeticák.

Hogy osztanám a földnek és egeknek
sok apró kincseit az embereknek...
Minden élet: szolgálat. Ez becses még -
törvényem, sorsommal kötött egyezség.

Mert fogtam én a siker pilleszárnyát,
s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább,
s maszattá rondult ujjamon a hímpor.
Mind kínná torzul, ami nem lett kínból.

Adj, élet, munkás férfikort, öregkort,
s erőt, annyit: Ha mennem illik egykor,
még síremlékem is magam faragjam!
S ne menjek úgy, hogy lelkemmel haragban.

Heltai Jenő: Dalok (részletek)

1

Együtt bolyongunk kint a fák alatt,
Hozzám simulsz, én átkaroltalak.
Az ajkunk egyre-másra csókba forr...
Megint tavasz van, mint már annyiszor.

Reám borulva halkan suttogod:
"Szeressük egymást, míg szívünk dobog"...
Rejtelmesen zúg-búg a tölgyfa-sor...
Megint tavasz van, mint már annyiszor...

6

Hogy a fasorban jártam tegnap este,
Szemem a nyár dús lombjait kereste.
A régi lombok, régi levelek
Nyomára sem lelek.

A nagy fasort a hó, a jég befödte,
Károgva száll el a varjú fölötte,
Igy veri föl a bús emlékezet
A megfagyott szívet.

7

Csak nézlek oly remegve, vágyva,
Szeretlek őrülten, vadul,
Minden szerelmem, vágyam, álmom,
Egy reszkető sóhajba ful.

Elszáll a sóhajom tehozzád,
És megpihen szíved felett,
És megcsókolja oly szelíden,
Mint szél a rózsalevelet.

8

Te vagy szívem örök, mohó
Szomorú vágya,
Csak akkor nézek rád, mikor
Senkise látja.

Csak lopva nézlek, hogy e bűnt
Senkise lássa,
S ne férjen hozzád a világ
Gyanakodása.

Tekintetem szerelmesen
Öleli tested,
Mint amikor még csókomat
Magad kerested.

Ez a tekintet könyörög,
Támad és éget,
Könnybe borítja szemedet,
A csoda-kéket.

Kiolvasod belőle a
Szomorú vádat,
Hogy gyönyörű vagy és gonosz,
És hogy imádlak.

9

Majd ha egyszer évek múlva
Nem leszünk már, te meg én,
Irodalomtörténet lesz,
Melyet szőttünk, a regény.

Életrajzom kik megírják,
Fölemlítik nevedet,
Megírják, hogy temiattad
Szívem mennyit szenvedett.

Ami bánat, keserűség
Dalaimban fölzokog,
Mindazért a szemrehányást
Elviselni te fogod.

Érző-szívű felsőbb lányok,
Ella, Bella vagy Helén,
Búsan fogják mondogatni:
"Lettem vón az ő helyén!"

"Sokkal jobban bántam volna
A költővel, annyi szent!"
És mi csöndes nevetéssel
Összenézünk odalent.

13

Jó volna elpusztulni lassan,
Nem tudva, hogy miként, mikor,
Amíg a szívünk még szerelmes
És poharunkban pezsg a bor.

Elmúlni csöndben, észrevétlen
A semmibe enyészni át,
Ahogy a mester hegedűjén
Az elhaló melódiák.

Heltai Jenő: Tubarózsák

Ha majd a gyászos elmulásnak
Örök homálya rám borult,
Küldj a síromra, én szerelmem,
Egy tubarózsa koszorút.

Mikor a csöndes temetőre
Csillagsugáros este szállt,
Az hintse, szője álmaimba
Szerelmes, édes illatát.

Éjfél után, fehér kisértet,
Sötét síromból fölkelek
És elborítok csókjaimmal
Minden virágot, levelet.

És visszatér kihűlt szívembe
A boldogság, a szerelem,
És rátalálok csókjaidra
Egy-eyg virágon, levelen.

És mámoros, vad szenvedéllyel,
Miként ha vámpir szívna vért,
Úgy tapad ajkam a virágra,
Amelyet ajkad csókja ért.

Rácsókolom bolond szerelmem,
Mely még a sírban sem lohad,
S lecsókolom e szűz virágról
Forró, szerelmes csókodat.

Heltai Jenő: Vén fiúk dala

Barátaink megházasodnak.
Férjhez megyen az ideálunk,
Hajfürtjeink is rendre fogynak,
De még mi rendületlen állunk.

Bár homlokunk is csupa ránc már,
S testünket a hideg kirázza,
Elsők vagyunk mi még, ha tánc vár,
És a szívünkön nincs barázda.

Bár a tüdőnk elég szegényes,
Görbe a hátunk, szűk a mellünk,
Annak , ki nem rátarti, kényes,
Szinte csodás, mennyire kellünk.

Nem búsulunk, ha cserbe hagynak,
Oh, van a hűtlenségre mentség,
Ha rózsáink itt-ott lefagytak,
Akad azért még jó szerencsénk.

A boldogsághoz oly kevés kell:
Zsebünkbe néhány büszke tallér,
Egy kicsi bor, egy kicsi étel,
Egy jó kabát, egy tiszta gallér.

Felséges Úr, ezerszer áldott,
Nagy alkotója eme létnek -
Add meg nekünk a jó kabátot,
A kicsi bort, a kicsi étket.

Add meg nekünk, hogy míg csak élünk
A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,
Ki ne aludjék szenvedélyünk,
És szemünk mindig ragyogjon!

S mikor eljő a várt, az áldott,
A szigorú halottas ünnep -
Oh, adj nekünk egy jó barátot,
Aki lefogja két szemünket.

Heltai Jenő: Dal a megvénülésről

Ma még édes a fiatalság
Egy-egy sebünket behegeszti,
De már a vénség jő sötéten
S a szárnyát bontogatni kezdi.

Ma még csalódunk és felejtünk
És új gyönyört kinál a másnap,
Holnap már szürkülő fejünket
Nekiadjuk a meghalásnak.

Hogy édes vón örökkön élni,
Divatját múlta ez a dal rég,
De fáj, hogy elpusztul a testünk,
Mikor a szívünk fiatal még.

Boldog, aki ifjan, delin még,
Iszik utolsót a pohárbul,
Ifjan lop egy utolsó csókot
A szeretője ajkárul.

Boldog, aki ifjan sohajtja
Lelkét a legutolsó dalba,
Boldog, akit ifjan, delin még,
Fektet a sors a ravatalra.

Dsida Jenő: Az én őszöm

Halotti csend borult a kertre
Ezer virága halva, halva,
Arcukat a szél elseperte,
Havával a tél betakarta.

A küzködők már megnyugodtak,
Nekik már nincsen ami fájjon, -
Csak én maradtam hirmondónak,
Csak én sirok a pusztuláson.

Ők már azóta messze járnak
S tán boldogabbak jómagamnál, -
Engem miattok tép a bánat
És forró könnyem mit se' használ.

Künn a világban uj tavaszról,
Lombról, virágról szól a nóta, -
- Nekem még mindig őszi dal szól
És semmi sem lett más azóta.

Nekem még mindig muzsikálnak
A szállingozó őszi lombok,
A szivemet, mely annyit fáradt,
Nem hagyták el a régi gondok:

Rövid életem hosszu őszén
A kis virágok sorra halnak...
Aztán jön a tél könyörülvén
És puha hóval betakargat.

Virsik Mária: Mikor felzokog a hegedü...

Mikor felzokog a hegedü,
- A hangja busan, lágyan zeng...
Lelkem örökbus homályban
Szivem bánatos, kislakában
Csillogó hajnalfény dereng.

Hallgatom a hegedü szavát,
- Mily varázsteljes, szép zene!
Ábrándos álmok kergetőznek,
Eltünnek...ismét ujak jönnek,
Lelkem álmokkal van tele.

Mikor felzokog a hegedü,
Egy szebb jövőről álmodom,
A magyar nóta lelkembe száll
S megrezdül egy kis reménysugár
S ekkor megenyhül a bánatom.

Kovács András: Advent

meggyötörten állni
a decemberi
fagyos ködben

csodát várni
a csillagtalan
néma csöndben

titkot lesni
a lélek ablakára karcolt
jégvirágban

eltűnődni
zúzmarás hajnalok
szívet melengető homályában

próféciák nyomán
hitre cserélni
a kételyt

csillagjelet
látni a legsötétebb
éjben

és hinni

hinni
a szívekben születő
Fényben

Kováts Károly: Jézuska ágya

Miért jött e világra rongyos istállóban?
Miért kell dideregjen a kemény jászolban?
Miért nincs vetett ágya?
Mert azokhoz jött ő, mert azokért jött el,
kiknek lelke tele fájdalmas sebekkel.
Kiknek mostohájuk ez a földi élet,
kiket a szomjúság igazsága éget:
Kiknek feje alá nem jut puha párna,
kiknek bú a bére, kiknek gond az ágya.
Kiknek e világon nagyobb kincsük nincsen,
mit veszteni félnek, - csak az igaz Isten -
Minek neki bölcső, minek puha párna?
Hisz a mi szívünkben, itt van az ő ágya!

Herczeg Ferenc: Az arany trombita

Már alkonyodott, de az utcai lámpákat még nem gyujtották meg. A kihalt, keskeny Boldog-asszony-utca szürkületén egy férfi ment végig. Talpig érő bundát viselt, amelynek két szárnya a lábszárát csapkodta és égő szivart tartott fogai között.

A Boldogasszony kis temploma előtt egy fiucska toppant eléje és ujságlapot kinált neki. Valami elkésett kis rikkancsgyerek volt. Vékonyan öltözött, vézna fiucska. A paraszti ruháján látszott, hogy valami felvidéki kis faluból szakadt ide a nagy városba. Kopott báránybőr süvegét a fülére huzta és annyira didergett, hogy valóságos rezgős táncot járt a kövezeten.

A férfi bosszusan morgott valamit s tovább sietett. A templom ajtaja előtt megemelte a süvegét és ekkor megint hallotta maga mellett a gyermek cipőjének kopogását.

Most megállt és pénzt vett ki zsebéből. Egy ideig keresgélt a krajcárok között, de aztán hirtelen meggondolta magát s egy ezüst forintot adott a fiunak.

- Nesze, legyen neked is jó karácsonyod.

A kis fiu szinte ijedten nézte a forintot, majd sarkon fordult és szó nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony-utca szó nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony-utca tulsó végében, az ezer lámpa fényében ragyogó Nagykörut sarkán kövér, öreg asszony várta.

- Kaptál valamit, Jóska? - kérdezte.

A gyerek szó nélkül odaadta az ezüstforintot. Az öreg asszony örömében hangosan elkacagta magát, azután eltette a pénzt, kézenfogta a gyereket és megindult vele a távoli külváros felé. Oly sebesen ment, hogy a kis fiu csak futva tarthatott vele lépsét. Egy pálinkamérés ajtaja előtt megállott az asszony. Láthatólag habozott, hogy bemenjen-e vagy ne. A habozás hamar véget ért. Egy krajcárt adott a kis Jóskának és így szólt hozzá:

- Ez a tied, vehetsz magadnak, amit akarsz. Aztán várj meg a rendes helyen, a Boldogasszony-utcában. Félóra mulva érted megyek és adok vacsorát is.

Azzal magára hagyta a gyereket és bement a boltba. Jóska egy ideig utána nézett a jégvirágos ablakon át, majd lassan megindult a Boldogasszony-utca felé. Utközben meg-megállott egy boltkirakat előtt és azon tanakodott, hogy mit vegyen a krajcárért. Legszivesebben trombitát vett volna. Ilyenre fájt a foga, amióta eszét tudta. Azonban a trombiták, amelyeket egyik-másik kirakatban látott, nem voltak elég szépek. Jóska okos kis ember volt és tudta, hogy holnap is lesz nap...

A Boldogasszony-templomának sötét kapuja előtt megint jóideig járta a didergő táncot. Amikor már nagyon elfáradt, leült a kapu lépcsőjére. A nagy hópelyheket nézte, amelyek hullani kezdtek. Álmos szeme előtt mind nagyobb hópelyhek röpködtek; egyik-másik akkora is volt már, mint a papirsárkány.

Egyszerre azon vette észre magát, hogy nincs egyedül. A legfelsőbb lépcsőn egy koldusasszony ült, kis gyermekkel az ölében. Amikor Jóska a koldusasszony felé fordult, az könyörögve kinyujtotta a kezét. És Jóska a krajcárját, amely már egészen meleg volt a keze szoritásától, beletette a koldusasszony tenyerébe. Aztán fölkelt és el akart szaladni, mert szégyelte a tulajdon nagylelküségét.

A koldusasszony azonban a nevén szólította:

- Jóska!

A hangja olyan szeliden és édesen zengett, mint a hárfa. A fiu most már megismerte. Maga a Boldogasszony volt. A gyermek pedig, amelyet a karján tartott, a kis Jézus. A Boldogasszony mosolyogva tekintett a rikkancsra.

- Jóska, gyere velem! - szólt a Boldogasszony.

A templom kapujának mind a két szárnya megnyilott előttük. Odabenn ezer gyertya égett. A két padsor között komoly arcu, fehérruhás, szép angyal-ifjak állottak sorfalat. Amikor a Boldogasszony a kis Jézust a karján vive, Jóskát pedig a kezén vezetve, végighaladt a sorokon, valamennyien olyan mélyen meghajoltak, mint a minisztráns-gyerekek a szentség előtt. A kis fiu boldog alázatossággal tipegett a Szűzanya oldalán. Egyébként azonban nagyon fázott; a templomban dermesztő hideg volt és a szent asszony keze is olyan volt, mint a jégcsap.

Az oltárhoz lépett. Az aranykeretbe, hol különben a Boldogasszony képe szokott ragyogni, most ezüstpántos ajtó volt. Ez az ajtó is megnyilott előttük és ekkor kiléptek a szabad ég alá.

A Boldogasszony nem szólt Jóskához, csak vezette magával és olykor szeliden lemosolygott reá. A kis fiu meg, persze nem mert szólani. Házat sehol se látott. Egy behavazott uton jártak, melyet jobbról-balról hosszu dombok szegélyeztek. A vidék egészen olyan volt, mint Jóska szülőföldje. A fehér dombok fölött tisztán világitott a telihold. Olykor egy-egy farkascsaláddal találkoztak és az ordasok alázatosan lekonyitották fejüket, fülüket a vándorok előtt. Előttük nesztelen szárnyakon baglyok szállottak, olyan sietve, mintha valakinek hirt akarnának vinni a Boldogasszony érkezéséről.

Végül valami piros világosságot láttak a dombon. Egy karácsonyfa volt, mely magában tündökölt a havas pusztaságban. Száz gyertya égett rajta és az ágai csakugy hajladoztak a sok tarka drágaság sulya alatt. Távolabb még néhány karácsonyfa fénylett, aztán mindig több.

Fölértek a dombra és ekkor megállottak egy pillanatra.

- Ez a karácsonyfa-erdő! - mondta halkan a Boldogasszony.

Alattuk, ameddig a szem elért, hatalmas rengeteg terült el, csupa tündöklő karácsonyfából. Az erdőszélen kisebb fák állottak, beljebb hatalmas faóriások. A millió viaszgyertyácska fényétől piros volt az égboltozat is. A fák a tövüktől a csucsig ragyogtak az arany-ezüstékességtől. Óriási gyémántcsillagok, amelyek a galyakon himbálóztak, ezerszeresen verték vissza a különben is szemkápráztató fényességet. Annyi tarka édesség volt rajtuk, mintha napokon át hó helyett cukorsüteményt ontottak volna a felhők. És annyi és oly sokféle, kimondhatatlanul szép és kedves gyermekjáték, hogy a kis Jóskának elállott a szive verése.

Utjuk a karácsonyfa-erdőn át vezetett. Jóska nagyon fázott és a nagy fáradtságtól ár alig tudta emelni a lábát. Erősen megkapaszkodott a Boldogasszony jéghideg kezébe és káprázó szemét le-lehunyva vezettette magát előre. Egyre hallotta az égő viaszgyertyák halk sercegését és érezte a megpörkölt fenyőgaly édes illatát.

Nagysokára a tüzes erdőben egy kerek tisztásra értek. A tisztás közepén magános kis karácsonyfa állott. Egyetlen ajándék függött csak rajta: egy aranytrombita.

- Ez a tied, - mondta a Szüzanya. - Ilyen trombitája egy gyereknek sincsen. Kivánj magadnak valamit, aztán fujj bele. Bármit kivánsz, minden meglesz.

Jóska dermedt ujjacskáit kinyujtotta a trombita után. A trombita is jéghideg volt. Gondolkozni kezdett. Mit kivánhatna még, ha már van trombitája? Aztán eszébe jutott hogy mi volna neki jó.

- Azt szeretném, hogy ne fázzak többet. És, hogy ne legyek éhes soha. És, hogy a néném ne verjen meg, ha kevés pénzt viszek neki.

- Fujd meg a trombitát és minden ugy lesz,- szólalt mosolyogva a Szüzanya.

Jóska megfujta az aranytrombitát... Trara, trara! Olyan szépen szólt, hogy hallgatni is gyönyörüség volt. A Boldogasszony ekkor lehajolt és az ajkával megérintette Jóska homlokát. A tüzes erdő lángot vetett és Jóska minden tagjában édes melegség zsibongott, a szivét pedig mámoros boldogság járta át. Most már érezte, hogy nem lesz többé semmi baja.

A Boldogasszony templomának sekrestyése, miután az éjféli misére kinyitotta a templom kapuját, elszaladt a Nagykörut sarkáig és ott megszólitotta a rendőrt.

- Biztos úr, egy kis fiu fekszik a templom küszöbén. Azt hiszem, hogy megfagyott. Ujságárus gyerek. Ismerem, mert mindig ott lappangott a templom körül.

- Meghalt? - kérdezte a rendőr.

- Meg. Egy krajcárt szorongat a kezében.

A rendőr nem válaszolt semmit, hanem bement a sarki kávéházba, hogy a mentőknek telefonáljon.

/Forrás.: Cimbora 1924.dec./

Móra Ferenc: A patkó

Bánata van Lacikának,
panaszolja fűnek-fának:
nem ül többet hintalóra,
mit ér az, ha nincs patkója?

Nagyapóka azt ajánlja:
ezüstpatkót veret rája.
De csak tovább sír-rí Lackó,
nem kell neki ezüstpatkó.

"Aranypatkó kell a lóra!"
Nyugtatgatja nagyapóka,
de csak tovább sír-rí Lackó,
nem kell neki aranypatkó.

"Gyémántpatkó legyen rajta!"
Édesapa cirógatja.
De csak tovább sír-rí Lackó,
nem kell neki gyémántpatkó.

Fordul egyet édesanyja,
mosolyogva ölbe kapja:
"Mondanék én egyet, Lackó,
nesze, egy kis mákos patkó!"

Nekividul erre Lackó,
kezébe a mákos patkó.
Fölpattan a paripára:
"Gyí, te Csillag, Kisvárdára!"

Dsida Jenő: Őszi dal

(Énekli egy beteg fiú)

Őszi levélke,
Őszi szél hajtja,
Nyitva az ablak,
Berepül rajta,
Sápadt kezemre
Leül pihenni...
Pihenj, levélke,
Nem zavar senki!

Amig ringatlak,
Amig becézlek,
Aludj és álmodj
Tündérmeséket:
Aztán menj tovább
Csendesen, halkan,
Hogy itt tartsalak,
Nincsen hatalmam.

Te előtted már
Lehull a fátyol
Arról a titkos
Rejtett világról,
Ahonnan senki
Vissza nem tért még,
S viszontlátsz sok-sok
Levéltestvérkét.

Lesznek közöttük
Kikért remegtem,
Kik után vágytam,
Kiket szerettem,
S kiket a zord ősz
Elragadt mégis...
Sugd meg nekik, hogy
Megyek már én is!

Szentimrei Jenő: Megyek haza

Álmos tetők, havas, csillámló ormok,
Megyek haza! Tihozzátok megyek!
Nem vagyok én másutt sehol se boldog,
Csak otthon, nálatok, közöttetek.
Itt idegen, ezerszín, új világ van,
Csak jajszó hallik a zsibongó árban,
Nálatok tiszták még az emberek,
Megyek, megyek.

Hittétek, ugy-e, hogy itt fönt kioltják,
Mit oly féltőn ápoltatok ti ott?
Hogy más Istennek építek majd oltárt,
S kikacagom egyszerű álmotok?
Hogy összeroskad a hit büszke vára
Bennem és új hitnek ajtót tárva
Mint annyian, a fertő-é leszek?
Megyek, megyek.

Előre küldöm hírvivőül lelkem,
Jelenteni, hogy várjatok reám:
Fogadjatok százszorta szivesebben,
Mint gyermekéveimben, hajdanán:
Hozok nektek, innen, a füst honából,
Az idegen és lármás éjszakából,
Ajándékot, mit szenny be nem lepett:
A régi szivemet.

Dsida Jenő: Összel az erdőn

Gondolok az elmult nyárra...
Istenem, be más világ van,
Mint mikor utoljára
Erre jártam.

Amikor dalos madárkák
Vidám raja szállt felettem,
S én a tisztás vadvirágát
Szedegettem.

Most itt minden bús, szomorú,
Hull a fáknak őszi lombja,
Egyhangu köd, szürke boru
Takarója.

A szivem is csupa bánat:
Ide jövök, hogy ne lássák,
S itt siratom meg a nyárnak
Elmulását.

Vasil Alexandri: Ősz végén

Házunk vendégei hol maradnak,
A gólya-, a fecske-pár?
Megérezvén a tél fuvalmát,
Elmentek messze már:
Szálló darvak nyujtott csoportja
Eltünt a szemhatáron...
O, hány sóhajtás ment utánok,
O, mennyi édes álom!

Dértől fagyasztott barna réten
Nem zeng többé a dal,
Mély fájdalomtól sujtva hallgat
A sárguló avar.
Halkan zizegve hull a fáról
Levél, gally sorra...sorra...
Mintha egy lélek sok, csalódott,
Tünő ábrándja volna.

A napra felhők tornyosulnak,
Nagy, szürke fellegek.
Mint sárkányszörnyek a mesében
Csatáznak, küzdenek.
Az alvilági félhomályban
Hasító károgással,
Borzalmat keltő gyászmenetként
Ezernyi varju szárnyal.

A nappalok mind rövidebbek,
Jön a tél csendesen,
Átokvert lélek, fagyos szélvész
Sír a kéményeken:
Ökör, szamár, ló összebujva
A széllel versenyt ordít,
Az ember búsan gondba mélyed
S a tűz mellé húzódik.

/Ford.: Dsida jenő/

Számomra ismeretlen költő: Táncol a szél

Táncol a szél az ablakunk alatt...

Tördelgeti a száraz gallyakat.
Megkergeti a hópelyheket
S az utcákon végigsikít, nevet.

Táncol a szél az ablakunk alatt...
Sövényen gunnyaszt verébcsapat.
Künn beporkázott mindent már a hó
S a tarlón puha, fehér takaró.

Táncol a szél az ablakunk alatt...
Kopott ruhában kisleány halad.
Két csücskét tartja kis kötőjinek,
Kezét pirosra csípte a hideg.

Táncol a szél az ablakunk alatt...
A kisleányka le-lehajolgat
Dermedt kezével rőzsét szedni fel,
Legyen tüzelni otthon majd mivel.

Táncol a szél az ablakunk alatt...
Rázza, tépi a fát, az ágakat.
Sok száraz gally hullong egyre le,
A kis kötőcske megtelik vele.

Táncol, nevet, sikoltoz künn a szél...
A kisleány tovább megy, mendegél:
Csikoroghat fagy, szállonghat a hó
Nem fázunk majd meg, drága nagyanyó!

Dsida Jenő: Hugomhoz

A jó Isten tán nékem is meghallja
Ég felé szálló, gyönge hangomat,
Midőn Teérted fordulok Hozzája...
Hiszen nem kérek tőle én sokat:
Kérésem csupán egy rövidke mondat
És mégis minden, minden belefér:
Az élet szürke, csapkodó sarában
Lelked maradjon mindig hófehér!

Ha járva-kelve hallom a világot,
Hazugság minden második szava, -
A szivem fáj és vágy ébred fel bennem,
Hogy fülem inkább mitsem hallana:
Egy olyan világon vágynék akkor élni,
Mely mindig, mindig igazat beszél: -
E hazudó, e kétszinű világban
Lelked maradjon tiszta, hófehér!

Ha ketten-hárman néha összejönnek,
Miről is folyhat köztük szó-beszéd?
Egy másik ember lesz az áldozatjuk,
Kinozzák, szúrják, gyilkolják szegényt.
Midőn ezt hallod, fuss, szaladj el onnan,
A szó mielőtt még lelkedhez ér: -
Rágalmat szóró, pletykázó világban
Lelked maradjon mindig hófehér!

Van itt is barátság? Nagy ritkán találni
Egymás felé vonzódó lelkeket,
S azoknak is elég egy félreértés,
Egy rágalom - s mindennek vége lett!
Akit szeretsz, ahhoz maradj, maradj hű,
Bocsáss meg néki a bántalmakér',
E durva, rossz, e hűtlen világban
Lelked maradjon mindig hófehér!

És igy, hogyha pályádat megfutottad,
Nem jő el érted csontkezű halál,
Ágyad mellett a boldog végórádban
Mosolygó arcu, fényes angyal áll:
Karjába ölel...égbe ugy repültök...
Öröm, boldogság véget ott nem ér...
Az Ur kezébe tüz, mint kis virágot,
Mert az maradtál, tiszta, hófehér!

Reisman Irma: Két kicsi kép

Az imakönyvem fehér lapja
Két kicsi képet rejteget,
Halkan, félőn vonja körül
Aranyszegélyű kis keret.

Mosolygó arc, kacagó, vidám
Lelke világit szórja rám,
És én megcsókolom csöndesen, százszor
Az én egyetlen Palikám.

Mellette jóságos, szelíd fej,
Aggódón, féltőn néz le rám,
És én megcsókolom csöndesen, százszor
Az én drága, jó anyám!

Dsida Jenő: A rózsa panasza

Hiába táncol már
Napsugár a kertben:
Elmult a sok vig nap,
Ezer szines ábránd,
Elmult a szerelmem,
Tavaszi szerelmem.

Elmult minden, minden,
Mint egy édes álom,
S itt kell egy pohárban
Komor falak között
Hullatni virágom,
Fiatal virágom.

Hervadozva élek
Hervadt álmaimnak...
Ki tudja, - talán már
Ez a sóhajtásom
Az utolsó illat,
A búcsuzó illat.

Számomra ismeretlen költő: Csörög a szarka

Csörög a szarka
Künn a sövényen,
Kocsi csilingel
A falu végen,
Erre röpíti
Egy pej, egy hóka,
- Ugyan ki jöhet?
A nagyanyóka!

Benedek Elek: A "tíz" forrás története

Tündérek laktak réges-régen a Kárpátok rengetegeiben. Ebben az időben történt, amit most elmesélek. A rengeteg nagy erdőben, ahol addig tündéreken kívül más nem járt, még madár sem, egyszerre csak nagy lárma verte fel a csendességet. Tíz deli legény csörtetett be a rengetegbe: bölényt hajszoltak életre-halálra s az a vadászok nyílvesszeje elől ide menekült. Hol felbukkant, hol feltűnt a szemük elől a sebesült bölény, mígnem teljesen eltűnt. De a vadászok csak törtettek tovább a rengetegben, mígnem egyszerre, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, megálltak egy helyben, a szavuk is elállt, a lélegzetük is elállt, úgy elfogta a csodálkozás.

Hej, mit láttak, Istenem, Teremtőm! Tíz tündérlány állott a magas hegynek a tetején, állottak szépen, körbe-karikába, gyémántlabdáikkal játszadoztak, közben meg, ha egyik a másikat eltalálta, fel-felcsendült nevetésük, hogy csak úgy zengett belé a rengeteg.

Nézték, nézték a vadászok nagy gyönyörűséggel a labdázó tündéreket, de egyszerre csak, mi történt? Ráültek a labdájukra s huss!, felröppentek a tündérek a hegy tetejéről egy másik hegynek a tetejére szálltak, aztán tovább játszottak, dobálták a gyémántlabdákat fel, fel a magas levegőégbe, a labdák meg szálltak, kerengtek, ragyogtak, mint megannyi ragyogó csillag.

Nézték, nézték a vadászok ezt a gyönyörű játékot, aztán összenéztek, nem szóltak semmit, de egyet gondoltak: célba vették a tíz gyémántlabdát, és a következő pillanatban mind ott hevert a lábuk előtt. Ahogy ezt látták a tündérek, hangos sikoltással rebbentek szét s egy pillanat alatt eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.

Hej, megszomorodtak a vadászok! Most már sohasem fogják látni a tündérlányokat. Miért is lőtték le a gyémántlabdákat! Álltak, álltak egy darabig egy helyben, aztán nagy búsan elindultak, maguk sem tudták hová, merre, csak mentek, mentek, bolyongtak a rengetegben. Ám, amint mentek, mendegéltek, hirtelen megállott az egyik vadász és felkiáltott:

- Nézzetek oda!

Mind arra tekintettek s szinte hogy meg nem vakultak a szertelen nagy ragyogástól. Magas hegynek a tetején gyémántvár tündöklött, ragyogott, fényesebb volt a napnál, s a gyémántvárnak ablakából lemosolygott rájuk a tíz tündérleány. Nosza, fel a gyémántvárba szaladva szaladtak fel a vadászok s mondta lelkes szóval mind a tíz a kiválasztott párjának:

- Te az enyém, én a tied!

Hiszen a tündérek nem is húzódoztak, merthogy tetszettek nekik a deli vadászok. Mindjárt megtartották a lakodalmat. Volt ott minden jó: láthatatlan kezek terítették meg az aranyasztalokat gyémántterítővel, láthatatlan kezek hordották a sok finom ételt, italt.

Telt, múlt az idő, boldogan éltek a fiatal párok, de gonosz lélek megirigyelte boldogságukat, hírül vitte a tündérek édesanyjának, aki a csillagok királynője volt s aki akkoriban járta be az országát - hogy a leányai férjhez mentek, mégpediglen halandó emberekhez. Bezzeg, hogy mindjárt megtért útjából a csillagok királynője, repülve repült haza, és szörnyű haraggal támadt leányaira.

- Tudjátok-e, hogy mit cselekedtetek? Eddig halhatatlanok voltatok s most eljátszottátok a halhatatlanságot. Halandó emberekhez kötöttétek magatokat, akiknek a csillaga akkor hull le az égről, amikor én akarom!

- Anyám, édesanyám - könyörögtek a lányok - ,irgalmazz, ne hullasd le az ő csillagukat.

- Az övékét is, a tiétekét is! - kiáltott a csillagok királynője s otthagyta síró-rívó leányait, visszarepült a csillagok országába.

Haj, de nagy bánat borult a gyémántpalotára! Akkor éjjel a tündérek szemére nem jött álom: nézték, folyton nézték, vajon nem hullanak-e le csillagok. Sokáig ébren virrasztottak a vadászok is, de egyszerre csak meglegyintette az álomszellő, leragadott szemük pillája: aludtak mélyen.

Mind a tíz vadász egy álmot látott: mind a tíznek megjelent a Turul madár s szomorú hangon vijjogta: Talpra, talpra, magyar vitéz! Ellenség tört be az országba. Kard, ki a hüvelyből!

Mind a tízen egyszerre szöktek talpra, nagy hirtelen összeszedték fegyvereiket, elbúcsúztak a tündérektől s rohantak a csatába - a halálba.

Oda, oda a halálba, mert a hetedik napon egyszerre tíz csillag hullott le az égről: a tíz ifjú csillaga. És a tündérek látták, amikor a tíz csillag lehullott, mert éjjel-nappal az eget lesték. Keserves sírásuktól, jajgatásuktól zúgott a rengeteg, visszaverték az égre meredő sziklák: még azok a hideg tekintetű csillagok is könnyeztek, amikor ezt látták, hallották. Különösen a három legkisebb tündér bánata volt nagy, olyan nagy, hogy még az ég is gyászba borult. Ők csak kedveseiket siratták, gyászolták. A hét idősebbik nemcsak kedvesét siratta, hanem magát is. Aztán addig sírtak, míg elnyomta őket az álom.

Akkor leszállott hozzájuk a csillagok királynője. Megindultan, könnyes szemmel nézte boldogtalan gyermekeit. Hiába, mégiscsak anya volt! Lehajolt hozzájuk, sorba csókolta őket, aztán szelíden megérintette varázsvesszejével. Abban a pillanatban forrássá változott mind a tíz tündér. A tíz forrásból hétnek hideg, háromnak forró-meleg a vize.

Ez a tíz forrás története. Azé a tíz forrásé, amely ott bugyog ma is azon a helyen, ahol a Mátra és a Bükk hegység ölelkezik. Az édesanya szíve mégis irgalmas volt gyermekeihez: forrás képében halhatatlanok maradtak...

Móra Ferenc: A monoszlói harangok

Kilencen vannak a monoszlói harangok s egyik szebben szól, mint a másik! Persze legszebb a szavuk olyankor, mikor valamennyien egyszerre beszélnek. . Olyan szép muzsika az, hogy bizonyosan a jó Isten is mosolyogva hallgatja.

Csakhogy nagyon ritkán szólnak egyszerre a monoszlói harangok. Lehet annak már vagy harminc éve, mikor utoljára kongatták egyszerre valamennyit. Csakhogy akkor nem muzsikáltak, hanem jajgattak s szavukat bizonyosan sírva hallgatta a jó Isten.

Akkor volt az, amikor a Szillér vize elöntötte Monoszlót. Most csendes kis patak ez a Szillér, olyan szelíden duruzsol a medrében tarkálló kavicsok között, mint ahogy álmos kisgyerek gügyög a bölcsőjében. De akkor haragos volt a Szillér, mint valami nekibőszült óriás és harsogva tört be egy szeles éjszakán a nádfödeles házacskákba:

- Itt mi vagyunk az urak! - tomboltak a habsörényes hullámparipák.

Nem tartott azonban sokáig a Szillér haragja. Egy hét múlva már megint visszafeküdt régi ágyába és mosolyogva ringatta ölében a csillagos eget.

- Nem kell tőlem félni, emberek - locsogták tiszta hangjai - hiszen éppen csak játszottam egy kicsit.

- No, majd teszünk róla, hogy máskor ne jusson eszedbe az ilyen játék - mondták a monoszlóiak és erős töltések közé szorították a pajkos patakot.

Apraja-nagyja a falu népének mind ott szorgoskodott a töltésen, csak Forró Kis Miklós hiányzott közülük.

- Nem érek rá - mondta a hajdúnak, aki munkára kergette. - Én most hurcolkodóban vagyok.

- Aztán hova hurcolkodol szülőfaludból, Forró Kis Miklós?

- Én bizony Amerikába hurcolkodom.

- Itt tudod hagyni szülőfaludat?

- Nekem nem falum többet - mondta Miklós, elborult képpel mutatva háza romjaira. - Minden örökségemet elvette a víz. Hát keresek magamnak másik hazát.

Harmadnap már búcsúzott is Forró Kis Miklós, nagyon könnyű szívvel búcsúzott, fütyörészve és mosolyogva. Jó cimborái sírva szorongatták a kezét.

- Visszajössz te még ide, Miklós - ölelték meg utoljára.

- Nem én többet, míg megint egyszerre nem szólnak a monoszlói harangok - nevetett a monoszlói bujdosó.

És úgy elment, hogy vissza se fordult többet a faluja felé. Hosszú esztendőkig hír se jött felőle. Egyszer nagy sokára érkezett tőle egy levél a faluházára. Azt írta benne, hogy apja, anyja sírjára márványkeresztet állítsanak. Küldte a rávaló pénzt. - A maradékot adják a szegényeknek - azt írta.

Ürgették, forgatták a faluházán a levelet, de alig tudtak eligazodni rajta. Mert nem Kis Miklós volt aláírva, hanem Kismi Klossz. Bizony testtel, lélekkel amerikai ember lett Kis Miklósból. Kezdetben sokat nyomorgott, volt úgy, hogy majd éhen halt, de aztán szolgált neki a szerencse. Házakat, gyárakat szerzett Kis Miklós, igaz, hogy véres verejtékkel. Majd fölvetette már a pénz - igaz, meg is öregítette hamar a megfeszített munka. A haja megderesedett, homlokát fölsztántották a gondok s arcáról soha el nem oszolt a szomorúság. Nem, még akkor sem, ha fia, lánya puha keze simogatta.

Egyszer meg is kérdezték tőle a gyerekei, mivel lehetne fölvidítani szomorú szívét.

- Az Isten tudja - sóhajtotta Kis Miklós. - Nincsen nekem semmi bajom, semmi kívánságom. Csak azt szeretném tudni, micsoda csengést-bongást hallok én a szívemben minden éjszaka.

Híres orvosok megvizsgálták Kis Miklóst és a szemébe nevettek.

- Egy kis képzelődés, meg a nagy jó mód - mondták neki. - Volna csak miszter Kiszmi szegény gyári munkás, mindjárt nem muzsikálna a szíve.

- Megpróbálom én azt is - sóhajtott Kis Miklós és bevette magát a gyára gépóriásai közé közönséges munkásembernek.

Az se ért semmit. Mentül jobban csattogtak, dübörögtek a gépek, annál erősebb lett szívében a csilingelés. Akkor aztán azt tette Kis Miklós, hogy hónapokig nem mozdult ki a házából, hanem magához hívatta a világ leghíresebb zeneművészeit és azokkal muzsikáltatott magának. Hátha valamelyik rátalál arra a dallamra, amelyik az ő szívében hangzik.

Valami híres csengettyűművész talált rá. Alig fogott a játékba, elkiáltotta magát Kis Miklós:

- Tudom már! A monoszlói harangok!

Még aznap hajóra ült Kis Miklós egész háznépestül, s jött hazafelé látogatóba.

- Csak egy-két napra - mondta az amerikai barátainak.

S egy hét múlva, amikor kedvére kigyönyörködte magát a monoszlói harangok szavában, csakugyan menni is akartak visszafelé. Már föl is ültek a kocsira a faluháza előtt, mikor megszólalt a templom öreg harangja.

- Várjunk csak - kapta le öreg Kis Miklós a kalapját és hallgatta a harangot könnybe lábadt szemmel.

És hallgatta másnap is, harmadnap is, hallgatta egy hétig.

- Csak még egyszer hadd halljam! - könyörgött a gyerekeinek.

Utoljára aztán azt mondta nekik, hogy menjenek csak ők, maguk, nekik ott a hazájuk, ő már csak itt marad addig, míg egyszerre nem szól Monoszló valamennyi harangja.

Mostanában szólt egyszerre valamennyi. Három templomnak kilenc harangja siratta el Forró Kis Miklóst, aki idegen világból, messzi tengeren túlról az ő szavuk csalogatott haza magyar embernek.

Tomor Árpád: Karácsonyestén

Valakit várok hófehér szívembe
Ünnepi fényben karácsony szenteste.

Valakit, akit valamikor régen
Pásztorok vártak Betlehem környéken.

Valakit várok, kinek csendben, halkan
Kitárom szívem minden apró dalban.

Valakit várok imádkozó ajkkal
Üde, glóriás angyali sok dallal.

Valakit várok hőn epedve, vágyva
Karácsony este...tudom, nem hiába.

Benkő Anna: Utazás

Felülők a muzsikáló
Kis tücsköm hátára,
Ugy repülök árkon-bokron
Nagyapó házába.
Búzavirág az ostorom,
Szélsebesen szállunk,
Mig nagyapót meg nem látjuk,
Addig meg sem állunk! -
Jól tudom, a tornácon ül
Nagyanyóka mellett,
Meg is örül, hogy a tücsköm
Csak elibe termett!
Meg is örül, meg is csókol,
Uzsonnával kinál - -
- Gyí, kis tücsköm, - meg nem állunk
Csak a nagyapónál!

Dsida Jenő: Egy szál ibolyáról

Van nekem egy kis
Szál ibolyám:
Gyönge, kiszáradt,
Tört, halovány.
Illata, zöldje
Nincs neki rég, -
Könyv a hazája
És nem a rét.

Mégis a földnek
Nagy kerekén
Sincsen olyan több,
Mint az enyém,
Mert eme kedves
szál ibolyám
Tőled, egyetlen
Édesanyám!

Dsida Jenő : Tél

Számomra ismeretlen költő: A gyik

"Kis gyikocskám, aranyoskám,
Ne félj tőlem, jere hozzám,
Jere, jere, édesem!
Kötényemmel betakarlak,
Ringa-ringa, elringatlak,
Lassan , lágyan, csendesen."

"Kis leánykám, aranyoskám,
Köszönöm, hogy jó vagy hozzám
S ne bántson, hogy nem megyek.
Van énnekem édesanyám,
Éjjel-nappal vigyáz reám,
Elaltat ő engemet!"

Benkő Anna: Pistuka emlékkönyvébe

Örök törvénye a nagy Mindenségnek,
Hogy a jövőnket sűrű köd fedi.
Gyarló emberkéz e homályos leplet
Kiváncsian fel nem lebbentheti.
A sors könyvébe megvagyon az irva:
Öröm-e, bú-e életünk sora?
Virágok között vezet-e az utunk,
Avagy göröngyös, tüskés, mostoha?

Oda vágyom én, ahol a sorsnak könyvét
Arkangyal őrzi, Isten zsámolyán,
Hogy kitörüljem ami fájó bánat
Az életedre irva van talán...
Hogy érjen csupán boldogság a földön,
Öröm, vidámság társaid legyenek,
S légy mindig olyan gondtalan, mosolygó,
Mint mikor szívből megszerettelek!

Népdal: Kirje, kirje kisdedecske

Kirje, kirje kisdedecske,
Betlehemi gyermekecske,
Ki mi értünk sok jót tettél,
A pokoltól megmentettél!

Karácsonynak éjszakáján,
Jézus születése napján,
Örüljetek, örvendjetek:
A kis Jézus ma megszületett!

A kis Jézus arany alma,
Boldogságos Szűz az anyja:
Két kezével ápolgatja,
Lábaival ringatgatja.

Jézus ágyán nincsen paplan,
Megfázik a kis ártatlan:
A szemei könnyedeznek:
A könnyei esedeznek.

Nincsen néki bocskorkája,
Sem sarkantyús csizmácskája:
Adakozzunk a számára:
Majd úgy veszünk a lábára.

Mikor a hold fel fog jönni,
Betlehembe fogunk menni:
Betlehembe fogunk menni:
A kis Jézust köszönteni.

Emily Dickinson: Valami őrzi a szobát

Valami őrzi a szobát,

Álomnál csöndesebb.
Mellén egy ágacskát visel,
Nevét nem mondja meg.

Fogdossák, rálehelnek:
Rázzák üres kezét.
Egyszerű súlya odahúz
És nem tudom, miért.

Nem sírnék a helyükben,
A könny gorombaság:
Az erdőbe a tündér
Ijedten visszalép.

A jámbor szomszéd pusmog,
Hogy "korai halál" -
Mi szépen körülírjuk:
Elrebbent a madár.

/Ford.: Gergely Ágnes/

Emily Dickinson: E rózsáról a vándor

E rózsáról a vándor
Tudhat, más senki sem,
Ha útszélről nem tépem én
És föl nem emelem.
Egy méhnek majd hiányzol,
Egy pille emleget,
Sietve messzi földről
Keresné kebledet -
Egy madár majd elámul,
Egy szellő majd piheg -
Rózsa, meghalni néktek
Milyen könnyű lehet!

/Ford.: Károlyi Amy/

Emily Dickinson: Uram, ha rózsa nem nyit

Uram, ha rózsa nem nyit,
És nincs ibolya már,
S a dongók ünnepi raja
A Napon túlra száll -
S a kéz, mely mit se téphet,
Míg tűz a nyári ég -
Tétlen nyugszik a földben:
Virágom vedd - tiéd!

/Ford.: Székely Magda/

Emily Dickinson: Szelídebbek a reggelek

Szelídebbek a reggelek,
A dió barna már,
A bogyók képe kerekebb,
A rózsa messze jár.

Vígabb kendő a jávoron,
Piros ruhás berek.
Ékszert tűzök, hogy ósdi
Közöttük ne legyek.

/Ford.: Károlyi Amy/