Volt egyszer egy szép fiastyúk. Gondtalanul élt sok-sok kis csibéjével a baromfiudvaron, s nem is lett volna semmi baja, ha az egyik fiacskája, nem születik nyomoréknak. De hát ez a kis kakas bizony csúnya, csámpás, hibás kis jószág volt, az anyja mégis őt szerette a legjobban valamennyi gyereke közül. Tulajdonképpen nem is volt egész kakas, hanem csak egy fele a kakasnak, ugyanis fél szeme volt, fél szárnya, fél lába: ráadásul sokkal dölyfösebb és sokkal felfuvalkodottabb volt még az apjánál is, holott az öreg kakasnak messze földön nem akadt párja, olyan szép, olyan derék, olyan vitéz állat volt.
Bizony, ez a nyomorék kis kakas elbizakodottságában az egész baromfinemzetség díszének-virágának tartotta magát, s ha a többi kis kakas kicsúfolta, ezt csak irigységnek vette, ha pedig a jércék kinevették, ezt úgy magyarázta, hogy bosszúságukban nevetik ki, amiért fütyül rájuk.
Egyszer aztán azt mondja ez a kis kakas az anyjának:
- Ide hallgasson, anyámasszony. Én már nagyon unom itt magam, a vidéken. Úgy döntöttem, hogy felmegyek a fővárosba, a király székhelyére, mert látni akarom a királyt meg a királynét.
A szegény fiastyúk ennek hallatára remegni kezdett, úgy megrémült.
- Fiacskám, édes fiacskám - kiáltott fel -, ki vett rá erre az eszeveszettségre? Az apád egész életében itt élt ezen az udvaron, soha ki nem tette a lábát innen, és mégis az maradt, aki volt: a kakasok nemzetségének büszkesége. Hol találsz te még egy ilyen majort, mint ez? Hol találsz még egy ilyen hatalmas szemétdombot? Ilyen kiadós és tápláló kosztot, ilyen jó ellátást, ilyen biztonságos baromfiólat meg egy ilyen családot, aki téged annyira szeret?
- Nego (tagadom) - felelte a kis félkakas latinul, mert nagyra volt vele, hogy el tud kukorékolni és le tud kapirgálni néhány szót latin nyelven. - A tetsvéreim és a rokonaim itt mind nagyon buták, és tudatlanok hozzám képest!
- Ej, ej, fiacskám - mondta az anya rosszalló hangon -, hát még sohasem néztél a tükörbe? Nem vetted észre, hogy hiányzik a fél szemed és a fél lábad?
- Még ezt veted a szememre, anyám? - kiáltott fel a félkakas. - No szép dolog, mondhatom. Te hánytorgatod fel nekem, hogy fél lábam van és fél szemem, éppen te, akinek mindezt köszönhetem? Inkább a föld alá kellene süllyedned szégyenedben, hogy így hoztál a világra. Miféle tojásból költöttél ki engem? Talán valami öreg kakas tojta azt a tojást?
- Nem, nem, fiacskám - tiltakozott az anyja. - Kakastojásból csak baziliszkuszok (szárnyas kígyó) kelnek ki. Azt a tojást azonban, amelyből téged kiköltöttelek, én magam tojtam, az utolsó tojásom volt, s éppen azért sikerültél ilyen tökéletlenre és gyöngécskére, mert már fáradt voltam és kimerült. Nem az én hibámból történt, láthatod.
- Eh! - mondta a kis félkakas, s a taraja úgy elvörösödött, mint a cékla. - Eh! Talán a városban majd találok egy ügyes sebészt, aki a hiányzó tagjaimat pótolni tudja. Egy szó, mint száz, kár minden beszédért, megyek a fővárosba.
Az anyja nagyon elszomorodott, látván, hogy semmi módon nem tudja eltántorítani feltett szándékától. Búcsúzóul hát még ennyit mondott neki:
- Ha már nem hallgatsz a jó szóra, édes fiam, fogadd hát meg legalább szegény jó anyád okos tanácsait. Kerüld azokat a templomokat, fiacskám, ahol Szent Péternek faragott képe áll: ugyanis Péter nem nagyon kedveki a kakasokat, a kakasszót meg egyenesen ki nem állhatja. Óvakodj továbbá bizonyos fajta emberektől, akiket szakácsnak neveznek: mert a szakácsok a mi ádáz ellenségeink, kitekerik a nyakunkat, mielőtt észbe kaphatnánk. Most pedig, kedves fiam, isten vezéreljen utadon, s vigyázzon lépteidre az utasok védőszentje. Eredj, búcsúzz el apádtól, és kérd meg, hogy adja rád az áldását.
A kis félkakas elbúcsúzott apjától, megcsókolta a kaparóját, és megkérte, hogy adja rá az áldását. A tiszteletre méltó öreg kakas megáldotta fiát, méltóságteljesen, de nem nagy szeretettel, mert ezt a dölyfös és makrancos kis nyomorékot sohasem tudta igazán a szívébe fogadni. A tyúkanyót azonban úgy elfogta a meghatottság, hogy alig győzte törülgetni a könnyeit egy száraz falevéllel.
A kis félkakas nekivágott hát a fél lábával az útnak, búcsúzóul csapdosni kezdett a fél szárnyával, és hármat kukorékolt.
Ment, ment, s ahogy egyszer egy patak partjára ér, hát hallja, hogy a patakocska megszólítja. A nyár derekán jártak éppen, s a patakocska majdnem egészen ki volt száradva, csak egy vékony erecske csörgedezett a medrében - azazhogy csörgedezett volna, ha azt is el nem torlaszolja egy csomó lehullott gally.
Ahogy a patak megpillantotta a kis félkakast, így szólt hozzá:
- Nézd csak, nézd, mennyire elgyöngültem, kedves barátom. Jártányi erőm sincs már, láthatod. Nem bírom elhárítani utamból ezeket a kellemetlen gallyacskákat, amelyek elzsilipelik a medremet. Azt sem merem megkockáztatni, hogy megkerüljem az akadályt, mert így még nagyobb utat kellene megtennem, s ez biztosan végképp elcsigázna. De te könnyűszerrel segíthetsz rajtam, kedves barátom, csak félre kell húznod a gallyakat a csőröddel. Ha megteszed nekem ezt a szívességet, jutalmul ihatsz a vizemből, sőt nem csak a szomjúságodat olthatod velem, hanem örök életedben számíthatsz a hálámra és viszontszolgálataimra, ha majd az ég forrásai újból visszaadják az erőmet.
A félkakas azonban így felelt a pataknak:
- Segíthetnék rajtad, az igaz, de nem segítek. Minek nézel engem? Azt hiszed talán, hogy cselédje vagyok mindenféle rongyos, bágyadt, zavaros kis patakocskának?
- Eszedbe jutok még, ne félj, hamarább, mint gondolnád! - csobogta a patak gyenge hangon.
- No, még csak az hiányzik, hogy fenyegetőzzél! - kiáltott fel a félkakas mérgesen. - Talán bizony arra számítasz, hogy egy új vízözön jön a földre?
S azzal faképnél hagyta a patakot, és ment tovább. Nemsokára találkozott a széllel. A szél a földön feküdt elnyúlva, és már alig lélegzett. Épp csak annyi ereje volt, hogy megszólítsa a kis kakast:
- Kedves kakaska! - mondta. - Mindnyájan rá vagyunk szorulva egymásra ezen a világon. Gyere ide, és pillants rám. Nézd, hogy tönkretett engem ez a nyári hőség, hogy elgyöngített?: pedig máskor milyen erős vagyok, milyen hatalmas, milyen félelmetes: felkorbácsolom a hullámokat, sivataggá változtatom a földeket, szilaj rohamaimnak semmi nem tud ellenállni! Most pedig itt heverek tehetetlenül, csúnyán elbánt velem ez a kánikula: addig enyelegtem a virágokkal, amíg elkábultam az illatuktól, és elszenderedtem: s most itt láthatsz gyámoltalanul, tikkadtan, egészen ellankadva. Ha megtennéd nekem azt a szívességet, hogy a csőröddel felemelsz a földről, csak egy-két ujjnyira, s ha a szárnyaddal egy kicsit meglegyintenél, az már elég lenne hozzá, hogy életre keljek megint, és hazajussak a barlangunkba, ahol az anyám és a húgaim, a szélleányok azokat az ócska felhőket foldozgatják, amelyeket széttéptem. Otthon aztán főznének nekem egy kis levest, hogy meggyógyuljak, és lábra kapjak tőle.
- Caballero (lovag) - felelte a gonosz kis kakas -, kegyelmed sokszor tréfát űzött már velem, sokszor a hátamba fújt, s felborzolta a farkamat, mint egy legyezőt, sokszor csúffá tett már mindenki szeme láttára. Nem, barátom, nem segítek magán. Minden farsangnak eljön a böjtje. Isten áldja, tisztelt tréfacsináló úr, nagy kópé! - Így beszélt a kis kakas, aztán hármat kukorékolt, felfújta magát, és ment tovább.
Hamarosan egy búzaföldre ért: az aratók a tarlót felperzselték, de egy vékony kis füstcsík még szálldogált az égnek. Ahogy a kis félkakas közelebb lépdelt, látta, hogy a hamu alatt még pislog egy kis parázs, de már éppen kialvóban van.
- Kedves jó félkakaska - kiáltott fel a parázs, amint megpillantotta őt. - Éppen jókor jössz, hogy megmentsd az életemet. Nincs, ami tápláljon, s már-már kihúnyófélben vagyok. Nem tudom, hol járhat a szél, az én jó komám. Máskor mindig a segítségemre szokott jönni, ha ilyen bajba kerülök. Légy szíves, hozz nekem néhány szalmaszálat, hogy feléledjek kissé.
- Fütyülök rád - felelte a félkakas. - Hozzám ne fordulj segítségért! Bánom is én, hogy mi lesz veled. Pukkadj meg, ha kedved tartja: jól is néznék ki, ha valaha életemben még a te segítségedre szorulnék!
- Mit lehet tudni, hogy egy szép napon nem lesz-e szükséged a segítségemre? - mondta a parázs. - Senki nem tudhatja, mit hoz a holnap!
- Mi a szösz! - kiáltott fel a gonosz kis kakas. - Még hencegsz, hetvenkedsz? Nesze neked!
S azzal hamut borított a parázsra, és szokásához híven kukorékolni kezdett, mintha valami nagy hőstettet hajtott volna végre.
Hosszú gyaloglás után végül megérkezett a fővárosba a félkakas. Megállt egy templom előtt, és megkérdezte az egyik járókelőtől:
- Miféle templom ez?
- Ez a Szent Péter temploma.
Több se kellett a gonosz kis kakasnak. Ahogy ezt megtudta, nyomban odaállt a templom kapujába, és kukorékolni kezdett.
Kukorékolt, amíg csak be nem rekedt - hogy bosszantsa vele Szent Pétert, és hogy szófogadatlan legyen az anyjával szemben.
De hát azért jött a fővárosba, hogy felkeresse a királyt és a királynét. El is indult hát a királyi palota felé, de ahogy odaért, és be akart menni a kapun, az alabárdos őrök ráförmedtek:
- Vissza!
Ettől megijedt a kis félkakas, és visszafordult. Nem mert bemenni a főkapun, keresett hát egy másik bejáratot a palotába. Talált is egy oldalajtót, ahol sikerült beosonnia, mert sokan jöttek-mentek itt. Egy nagy terembe ért.
- Ki ez a sok ember, aki itt jön-megy? - kérdezte.
- Ezek mind a király szakácsai - felelték neki.
Eszébe jutott a félkakasnak, hogy az anyja a lelkére kötötte, óvakodjon a szakácsoktól: de olyan felfuvalkodott kis jószág volt, hogy nem törődöztt az anyai intelemmel. Ahelyett, hogy menekült volna a szakácsok elől, magasra tartott taréjjal és farokkal egyenesen feléjük indult. Még jóformán oda se ért eléjük, mikor az egyik kukta hirtelen elkapta, s máris kitekerte a nyakát.
Aztán a kukta egy dézsa forró vizet hozatott, hogy megkopassza a kiskakast.
- Jaj, kedves jó víz - kezdett erre kiabálni a félkakas - segíts rajtam, ne forázz le, kérlek, kedves jó, kristályriszta, szép patakvíz! Könyörülj meg rajtam!
- Te talán megkönyörültél rajtam, amikor hozzád fordultam segítségért? - kérdezte a víz haragosan: s azzal leforrázta a félkakast tetőtől talpig, úgyhogy a kuktának már nem is akadt dolga a kopasztással.
Aztán a szakács nyársra tűzte a megkopasztott félkakast, és forgatni kezdte a tűz fölött.
- Jaj, tűz, te szép arany tűz! - jajgatott a szerencsétlen kiskakas. - Te hatalmas, világító, fényes tűz, légy irgalommal hozzám, tekintsd szomorú állapotomat, tartsd vissza a lángod lobogását, fékezd forróságodat, ne süss meg engem!
- Adta szemtelen kölyke! - kiáltott fel a tűz. - Hát van hozzá bátorságod, hogy még hozzám folyamodjál, amikor éppen te voltál az, aki hamut hintett rám, és el akart fojtani?! És még azzal kérkedtél, hogy úgysem leszel rászorulva soha a segítségemre! Gyere csak, gyere, majd ellátom én a bajodat!
S csakugyan, a tűz roppant mérgesen lobogott, nem érte be annyival, hogy kisütötte szép aranybarnára a kiskakast, hanem még erősebben lángolt, és végül elégette szegényt szénfeketére.
A szakács látta, hogy a kakas szénné égett, megfogta hát a lábánál fogva, és kihajította az ablakon.
A félkakas az utca porába került, s egyszerre csak azt vette észre, hogy itt meg a szél ragadja meg, és kezdi vinni magával.
- Jaj, szél - kiáltotta a kis kakas. - Kedves, jó szél, te dicső, te hatalmas, mindenkinél hatalmasabb szél! Könyörülj meg rajtam, szél, te királyoknál hatalmasabb, akinek senkisem parancsolhat! Könyörülj meg rajtam, és tégy le ezen a szemétdombon, hadd jussak végre egy kis nyugalomhoz!
- Nyugalomhoz akarsz jutni? - fütyülte indulatosan a szél, s még jobban felkapta a félkakast, és pörgette, forgatta, dobálta vadul ide-oda a levegőben. - Hát tudd meg, hogy nem lesz többé soha nyugalmad!
Addig hurcolta magával a kis kakast, amíg Szent Péter-templom tornyához nem ért vele. Itt lerakta a torony tetején, Szent Péter pedig megfogta a félkakast, és odaszögezte. Azóta ott van a torony tetején, feketén, kopaszon, soványan, s az eső szakadatlanul veri, a szél szüntelenül forgatja. De most már nem félkakasnak hívják, hanem szélkakasnak.
Átdolgozta: Ottlik Géza
