Csáth Géza: Jutalom

A bankban késő estig folyt a munka. Még egészen új bank volt: a tisztviselőket kevés fizetéssel fogadták és azzal, hogy nincs határozott munkaidő.

Fél kilenc lehetett, amikor Karcag igazgató - egy egészséges arcú, alacsony, őszülő ember - elment. A lépcsőkön találkozott Sebő Imrével, a segédkönyvvezetővel.

- Jó estét, Sebő - mondotta -, nem jönne velem, hiszen egyfelé lakunk.

Ahán - gondolta magában Sebő -, ma meg akarod takarítani a kocsipénzt: és azt mondotta: - Tartom szerencsémnek, nagyságos uram!

Karcag minden este kocsin járt haza, vagy hazakísértette magát valakivel. Sokan haragudtak rá. A parasztoknak egyre-másra árvereztette el a földjeit, a váltóadósokkal is nagyon kegyetlenül bánt. Félt.

Eleinte szótlanul haladtak egymás mellett. Aztán a bankár kérdezett:

- Mit szokott ilyenkor csinálni, Sebő? Kicsit kávéházozik, mi?...

- Nem, nagyságos uram, csak igen ritkán vetődöm a kávéházba, rendesen hazamegyek, és pénzügyi könyveket olvasok.

- Szép, szép, képezi magát, ez szükséges is: különben nincs valami szenvedélye?

- Semmi, néha kezembe veszem a hegedűmet...

- Helyes: a legszebb szórakozás a zene...

- És a legolcsóbb is.

Persze, a legolcsóbb.

Sebő elmosolyodott a bankár gyenge társalgási tudományán. Eközben elfordította a fejét. Akkor látta meg, hogy a sötét utcán valaki megy utánuk. A sarki gázlámpánál még egyszer visszapillantott. Megismerte az embert.

Popovics volt, a molnár, akit Karcag bankja tett tönkre, és forgatott ki a birtokaiból. Fegyvert látott megcsillanni a kezében. Sebő nem merte jelezni, hogy meglátta. Valami szédítő érzés vett rajta erőt, melyből arra ocsúdott fel, hogy a rác pár ugrással utolérte őket, és botjával hátulról teljes erővel Karcag feje felé sújtott. Ebben a pillanatban Sebő megfordult, és bal kézzel hatalmasan meglökte a bankárt. Karcag félretántorodott, és a rác botja a földre sújtott. Vasbot volt, és a nagy erővel mért ütés előrehúzta a támadót. E pillanatban Sebő jobb kézzel átkapta a nyakát, és rávetette magát. Fél perc alatt a földre teperete, a mellére térdelt, és a kezeit lefogta Karcag.

Nem ijedt meg éppen túlságosan, rendőrért kiáltott. A parasztot átadták az őrszemnek, és folytatták útjukat. Sebőnek vérzett a kézfeje, egy mély harapást kapott a dulakodásban, kábult volt a feje, és valami féktelen örömérzet tette ittassá. Arra gondolt, hogy most már minden másképp lesz a banknál. És eszébe jutott Karcag Adél. A gyerekarcú, hatalmas termetű Sebőt ingerelte ez a gőgös arcú lány, azok a violafényű, álmodó szemek. Erre az arcra gondolt már abban a pillanatban, amikor érezte, hogy a küzdelemben Popovicsot sikerül legyűrnie.

Hazáig már nem nagy volt az út. A bankár szidta a város közbiztonsági viszonyait, azután ajánlotta, hogy Sebő a sebével mindjárt orvoshoz menjen. Végre elbúcsúzott, és így szólt:

- Azután kérem, Sebő, jöjjön be majd hozzám holnap délelőtt, megbeszéljük a dolgokat.

Hazamenet Sebő így monologizált.

- Meg fogom ismerni Karcag Adélt, és beszélek vele, és a szemébe nézek.

Ezt elmondta hazáig vagy százszor.

Másnap délelőtt sápadtan állított be a hivatalba. Hosszú levélben megírta az esetet öccsének, aki Pesten a technikán tanult, és utána keveset nyugtalanul aludt.

A kollégáknak nem mondott el semmit. Az íróasztalához ült, és dolgozott, mint rendesen.

Az igazgatónál sokan jártak. Csak tizenegy felé mehetett be. Akkorára híre terjedt az esetnek, a kollégák kérdezgették a részletekről. Ő nem akart beszélni. Mikor belépett az igazgatóhoz, az kezet fogott vele, és megkínálta szivarral. Rágyújtottak.

- Kedves Sebő - kezdte a bankár -, az ön ügyessége megmentett engem egy komoly balesettől. Az a kérdés, mit kíván tőlem a szívességért. Ami hatalmamban áll, megteszem. Persze, például fizetésemelésnél a részvényektől függ a dolog.

- Köszönöm, nagyságos uram, fizetésemelést nem kérek, hiszen talán nem is lenne igazság, hogy csak azzal, hogy én szerencsés lehettem azt a gazembert ártalmatlanná tenni, megelőzzem az érdemesebb, tapasztaltabb kollégákat. - Sebő lassan és megfontoltan beszélt, a hangja kissé reszketett, mert természetellenes volt nála ez a lassú beszéd.

- Nos, tehát mivel lehetek szolgálatára? - szólt az igazgató, és kinézett az ablakon.

- Ha megengedné nagyságod, hogy tiszteletemet tegyem, hogy viziteljek... - mondta Sebő igen lassan.

Karcag egy pillanatig komolyan nézett maga elé, azután kellemetlenül, röviden, szárazon fölnevetett.

- Hát hiszen, ha gondolja, csak jöjjön el valamelyik nap - mondotta, és vonogatta a vállát.

Sebő fülig pirult, mint akit rajtacsíptek a legtitkosabb gondolatán, és még ki is csúfoltak utána. Egészen világos lett előtte, hogy az ő hőstette és életmentése máról holnapra teljesen összezsugorodott, semmivé lett. Hiszen csak a mesében adnak egy megmentett király életéért fele királyságot és hercegkisasszony feleséget! Karcag Adél!...milyen ostobaság volt arra gondolni, hogy azt a lányt most könnyebb lesz megkapni!

Majdnem kiabálva mondta:

- Nem, igazgató úr, nem megyek el!

Azután határozott léptekkel kiment a szobából. Az ajtót keményen becsapta maga után.

Móricz Zsigmond: Jégzajlás

Az égen egy félhold, mintha odafagyott volna. A körtefa mereven tartja ég felé a karjait: segélykérő nő. A föld ravaszul megbúvik a hó alatt s az orrát se dugja ki. Csak az országút kúszik előre, előre, végtelenül. Menekül a hidegből, a hóból. Megy, megy, meg sem áll, míg valahol meleg reggelt nem talál.

Vele együtt utazik a Duna hátán a sok jég. Sok szürke jégtábla van feladva a Dunán. A hajók most nem konkurrálnak, azok is bebújtak Újpesten a téli kikötőbe, meg Óbudán, Komáromnál. A hajóstisztek kávéházakban ülnek, pikkoló fekete mellett, és cigarettáznak vagy otthon passziánszoznak, szegény Lázár kapitány, a Duna dísze, már az égi felhőkből dirigál, vajon nála nélkül is elmennek a nyáron a kirándulók táncolni a hajók fedélzetére? A jégtáblák azonban nevetve úsztak el a fináncok orra előtt, s nem ütöttek rájuk bárcát, hogy elvámoltatott.

Mégis itt úsznak és muzsikálnak. A révész dideregve nézi őket az éjszakában. Látja is, nem is a jégtutajokat. Vajon honnan jönnek, hova mennek, mit visznek? Hallgatja a sikító zörejt, néha itt a kiszögellő partfordulónál úgy robognak, mint a megérkező gyorsvonat.

A révész nem ezt hallgatja, egész másra figyel. A révházat lesi már órák óta, hogy befutott-e már a vad? Téli éjszakán könnyű megcsípni a vadat, mert éhes, és a legnagyobb szarvasbika is odafanyalodik a kitett szénára.

A révész hirtelen az orrához kap. Most veszi észre, hogy megfagyott. A szimatoló orra. Havat markol és eljkezdi dörzsölni. Nem akar orr nélkül maradni tavaszra.

Kendőt szed elő dermedt ujjakkal, s törülgeti magát, mint nyári hőségben. Így eltelik az idő: van foglalatossága.

Most arra gondol, hogyha jönne egy ember, egy bizonyos, azt ő nagyon meg tudná ragadni, és úgy behajítaná a jégtáblák közé, mint egy zsák dudvát. Ha gyengébb ember lenne, de mi volna, ha erősebb volna, és az dobná be a partról a jégbe? Olyan rémületek futnak át rajta, hogy megszédül. Csak egy villanás , és átment rajta a dulakodás borzalma. Az emberek így dulakodnak. Ez az élet. Hiszen a jég is verekszik. Egyik nekimegy a másiknak s széthasítja. Pedig az nem vétett neki semmit.

Borzongás, fázás futkos a csontjaiban. Szédül a feje is. Megindul a révház felé. Ahogy elindul, a Dunáról ordítva zúg fel a jég. Odanéz, mi bajuk? Vagy csak őt figyelmeztetik, hogy vigyázz? A víz fölött köd van, nem látni a túlsó partot. Világvége?

Ezt régen elhatározta már, még tavaly, hogy egyszer, télen megcsípi a felesége szeretőjét. Télről elhalasztotta nyárra, talán abbahagyják, nyárról őszre, megint télre: majd ha jég lesz. A jégből nem lehet kiúszni, a jég jó takaró, tavaszig, míg le nem úszik a jég, soha meg nem leli senki. Majd akkor már Paksnál kerül ki valahol, ott aztán mindegy, eltemetik s kész...Ma itt van az utolsó próba...Ahogy közeledett a házhoz, minden lépésnél új gondolata támadt. Egyszer az, hogy nem teketóriázik, ököllel neki. Ökle most úgyis jéggé fagyott, úgy lehet vele bunkózni, mint egy kapafokkal...Azután azt gondolta, pénzt kér tőle. Nem is kér, megparancsolja, hogy kutya, a réven fizetni kell! Ha valaki a ladikot eloldja, s maga evez át a túlsó partra, akkor is fizetni kell a révpénzt. Ez se ladikázhat ingyen.

Aztán megint, hogy nem érdemes: rájuk kell gyújtani a házat. Hadd égjenek bele a nagy télben. Kigyúlt a ház s megvan. Nagyon tüzesek voltak odabe. De az ajtót be kellene kötni kívülről, csak nem lehet, mert az ajtó befelé nyílik. Ha motoz, meghallják és kijönnek. Ketten vannak, kettő egy ellen, s ő el van gémberedve. Azért most meg arra gondol, hogy hagyni kell a fenébe. Nem is megy be a házba, mert ha mégis meglátja őket együtt, akkor megöli mind a kettőt, hanem szépen hazamegy s lefekszik a jó meleg házban, a meleg ágyba, és megvárja, míg az asszony hazajön, s bebúvik hozzá. A tányér is olyan, hogy ki bánja, ki evett belőle, csak akkor legyen üres, mikor az ember szedni akar belé a tálból. Majd megkérdi, no büdös rongy? Tagadni fog. Akkor jól elveri...De mégis legjobb volna most végezni velük. Most a legjobb alkalom: tél van, jég van, mind belehányhatja, legalább együtt evezhetnek finánc nélkül, halottkémi bárca nélkül a másvilágra. Szégyelli is, már az egész világ tudja, mindenki nevet rajta, hogy a felesége kijár a révházba az urához és...Ő meg tűri, mint egy bolond...Járt az esze, mint a jég a Dunán és sírt a lelke, mint a cimbalmozó jég.

Megállott az ablak alatt s benézett, de semmit se látott, mert az ablak vastagon be volt fagyva. Csak annyit látott, hogy ég a lámpa odabe.

Az ajtóra ment. Megnyomta a kilincset. Ha ez be van zárva, akkor rájuk gyújtja a házat. De nyitva volt. Ezen egy kicsit lehűlt. A fagyott teste a kicsapó meleg gőztől párásodott. Nyitott ajtón belül nem lakik bűn?

Belépett. Szó nélkül. Nem köszönt. Azok se.

Csak megállott a melegben és maga elé meredt.

Csönd volt. Annyit látott, hogy a felesége a tűzhely előtt guggol s rakja a tüzet. A másik meg ott ül a sarokban a bundán. A jól lehevert bundán. Ül és pipázik. A lámpa lógott a gerendáról, és füstös volt: nem volt idejük megigazítani a lángját?

Csönd volt. A jégzajlás behallatszott. Milyen tisztán hallik. Aha, nyitva hagyta az ajtót. Az asszony feláll és beteszi. De ő a jégzajlást azért csak hallja, hiába minden.

- Hideg van odaki - hallja, ahogy a szája el kezd szólani. A fogai összeverődnek. Kitört rajta a fázás. Úgy verődött minden csontja, mintha zörgetik a borsót a kosárban.

- Iszol teát - hallotta a felesége hangját. Hogy nem felelt, az asszony újra leguggolt a tűz elé s piszkálta.

- Ihatok.

És csak áll, s az jut eszébe, hogy a jég, az csak zajlik, de semmit se csinál. Sehova se megy, semmit se akar. És tavaszra elolvad...Talán még hamarább is...

Fjodor Tyutcsev: Száll a nap, jön az éjszaka

Száll a nap, jön az éjszaka.
Nyújtja a hegyi árnyakat.
Hamvad a felhők parazsa...
Jön az éjszaka, száll a nap.

Mit a bukó nap énnekem,
mit, hogy hideg s zord a homály,
csak te, bűvös kísértetem,
csak te soha tova ne szállj!

Suhogj köröttem, égi szárny,
csöndesítsd nyugtalan szivem,
s áldott gyolcs lesz a szürke árny
lenyűgözött, bús lelkemen.

Ki vagy? Honnan jössz? Föld vagy éj
lakosa vagy? Égi követ?
Tündér tán...De tűz, szenvedély,
amilyen asszony csak lehet!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Nyáridőn - tudsz-e szebb varázst

Nyáridőn - tudsz-e szebb varázst
a viharnál, melynek haragja
sötét gomolyként megrohanja
a gyanútlan, kék ragyogást?
Az öreg fákra jobbra-balra
úgy dördül villámaival,
hogy - ágra ág és gallyra gally -
nyög s ráng az erdő birodalma.

Láthatatlan lábak alatt
görnyedezve az óriás fák
nyögve sírják egymásnak, ádáz
kínban, háborgásukat.
De madarak víg füttye zendül
a gyors riadóba: inog, alél
a legelső sárga levél,
és megborzong, és földre perdül.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Az első lomb

Rügy fakad, új levél repes!
Nézd, a sok nyírfa hogy örül:
ág és gally csipkés sokaságát
a friss lomb szellős, légies
zöld füsttel remegi körül!

Várták az arany sugarat,
tavasz és nyár virágait,
s hirtelen megelevenedtek
és az első kék ég alatt
napfényre törtek álmaik.

Óh, lakkos fényben fürdetett,
gyönyörű, első levelek!
Újra árnyat-vető fa lombja!
Ringó tömeged azt susogja,
hogy millió bár a levél,
egy sincs, mely nem hisz, nem remél!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Óh, milyen gyilkos a szerelmünk

Óh, milyen gyilkos a szerelmünk:
míg a vak szenvedély sodort,
legjobban azt kellett megölnünk,
mi szívünk legfőbb kincse volt!

Vagy rég volt tán, hogy hiu álmod
felujjongott:"Enyém! Enyém!..."?
Alig egy éve!...S nézz reá most:
mi a szentséges tünemény?

Arca rózsái hova lettek?
Ajkról, szemből hol a varázs?
Ahova maró könnye pergett,
mindent szét mart a pusztulás.

Emlékszel a találkozóra?
Rögtön hozta a végzetet!
Szemeire? Szavaitokra?
S hogy hangja csengőt csengetett?

És most? Ah, hol a végtelenség?
Oda az örök csoda már?
Éppoly hűtlen volt, röpke vendég,
mint a rövid, északi nyár!

Őrá csapás volt a szerelmed,
amilyet ember nem bir el,
szégyen, amit nem érdemelt meg,
tipró, összezúzó teher.

Így lett koldus a régi gazdag,
hervadt a gyönyörű, a friss:
néhány szép emléke maradt csak,
de lassan elhagyta az is.

Kárhozat a föld neki most: a
hűvös ligetben gaz virít:
dúló tömeg sárba taposta
lelke harmatos szirmait...

Mindabból, ami összeroskadt,
hamu sincs már, nincs semmi sem?
Nincs! Sötét, gonosz fájdalom csak,
vigasztalan és könyörtelen.

Óh, milyen gyilkos a szerelmünk:
míg a vak szenvedély sodort,
legjobban azt kellett megölnünk,
mi szívünk legszebb kincse volt!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Uram, küld le vigaszod

Uram, küld le vigaszod arra,
ki, míg körötte nyár lobog,
koldusként egy-egy kert előtt a
kemény köveken vánszorog!

Rácson át, lopva, nézi selymes
völgy fáit, árnyát, hűs gyepét:
mindez csak álom neki, mindez
a könnyűség és frisseség.

Nem hívja vendégszeretően
zöld pázsit, tömött lomb ege,
nem érte áll a levegőben
a szökőkút gyöngyfellege.

Az a derengő azúrbarlang
nem várja, édes rejtelem,
s ezüst párával az a harmat
őt nem üdíti sohasem.

Uram, küld le vigaszod arra,
ki, míg körötte nyár lobog,
koldusként egy-egy kert előtt a
forró köveken vánszorog!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Csáth Géza: Történet a három leányokról

Egy nagy-nagy, liliomos, orgonabokros kertben lakott a három leány. Az első fekete, a második vörös, a legkisebb aranyszőke hajú. Együtt szedték le a tavasz ibolyáit, együtt énekelték túl a hiú rigómadarat, együtt kergetőztek az őzikékkel meg az öreg, százéves baglyokkal, akiket nagyon szerettek mind a hárman. Megosztották velük az ebédjöket és a forrásvizet, melyet utána ittak, s amely a kert közepén bugyogott fel a földből. Ilyenkor az őzikék kecses ugrándozásokkal köszönték meg az ennivalót meg az innivalót, a nagyfejű, komoly baglyok pedig integettek és huhogtak hozzá, mintha így szóltak volna:

- Köszönjük szépen az ebédet. Az egészségetekre!

Egy test, egy lélek volt ez a három leány, mert testvérek voltak, s nem volt titkuk egymás előtt, de még csak olyan gondolata egyiknek is, amelyet a másik kettő ne tudott volna. Tavasztól őszig egész nap a kertben tanyáztak, és csak este mentek be a házukba, amely olyan volt, mint valami kis kastély. Az őzikéket is bevitték magukkal a hálószobájukba, s a baglyoknak is ott adtak helyet egy erős régi diófarúdon, amely az ablak előtt húzódott el. Akkor aztán meggyújtották a gyertyákat, és levetkőztek.( Az ingük a legfehérebb patyolatból készült, a rózsaszínű bőrük átlátszott rajta.) Elővették a rokkát, kieresztették a gyönyörű, selymes nagy hajukat, és fontak késő éjszakáig. És mondtak gyönyörű hosszú meséket, amelyeket ki-ki maga gondolt ki. Mikor ebbe már belefáradtak, megcsókolták egymást, és belefeküdtek a hatalmas nyoszolyába, amely a szoba közepén állott. S ott elaludt a három szépséges leány. (Még lélegzetet is egyszerre vettek.)

Így folyt az élet őszig, amikor a sárga szőlőfürtöket leszedték a tőkéről, és bevitték fölaggatni a házba. Ezután már csak keveset jártak ki, s naphosszat fontak az ablak mellett, s mesélték egymásnak a csodálatos szép meséket, miközben az ég felhőit nézték sokáig.

Így múltak az esztendők...

Egyszer azután megváltozott a lányok házának békességes élete.
Éppen azon a napon, amikor a barackfa virágai kinyíltak a nagy kertben, és a barna hajú lány a kert sarkából felnézett a hegyek hágói felé, egy lovagot pillantott meg. (Nem is volt még lovag talán, csak apród.) A fiú megszólította:

- Jó reggelt, te szép barna lány.

A lány eltakarta kezivel az arcát, mert még addig fiút sohasem látott, és el akart szaladni, de a lábai gyökeret vertek, és nem tudott egy lépést se tenni.

A fiú folytatta:

- De ne takard ám el az arcodat, kérlek, mert nem látom a szép szemeidet.

A lány levette kezit az arcáról, s a fiúra nézett, aki közelebb lépett, és erősen, borzasztóan és édesen belenézett a szemeibe. S a kisasszony hófehér arca tele lett lángrózsákkal. Remegve visszaköszönt a fiúnak.

- Jó reggelt!

Észre sem vette, hogy ez már átvetette magát a kerítésen, és megfogta a kezét. Azaz dehogynem vette észre. Hiszen égette a kézfogás. S mikor a lovag átölelte a nyakát, s a szájára rányomta a száját, csupa tüzes, gyönyörűséges izgalom lett az egész teste.

A következő pillanatban már ő ölelte át az apródot, és viszonozta csókjait.

S szépen múlt így az idő addig, amíg az egyik őzike oda nem dörgölődött hozzájuk, mire a lovag átvetette magát a kerítésen, és eltűnt.(Hol kóborolt addig ez az őzike?)

Azontúl minden nap találkoztak. És minden maradt a régiben. De a testvérek semmit sem tudtak erről, mert a lány nem szólt a lovagról egy szót sem. S a másik két lány éjszakái továbbra is nyugodtak és álomtalanok voltak. De a barna lány álmai tele voltak a lovag alakjával.

Így múlott el a nyár. Míg egy napon leszedték a lányok az óriási sárga szőlőfürtöket, s bevitték a házba, selyemfonalakra kötve. Azontúl nemigen jártak a kertben. A barnahajú ugyan másnap titokban kilopódzott, de nem találkozott a lovaggal. A lovag nem jött el azután se.

Tele volt a szíve aggodalommal a barnahajú lánynak. Egy napon testvérei úgy találták, amint egy vizestálban nézegeti az arcát, és könnyezik. Megölelték és megkérdezték, miért búsul, hiszen a bánat előttük ismeretlen: a barna csak ennyit mondott:

- Elment! Elhagyott!

A testvérei többet nem kérdezték.



De elérkezett a második tavasz. S a barackfák egy reggelen újra tele lettek virággal. A barna lány visszaemlékezve az elmúlt tavaszra, reménykedően várta a lovagját. De hiába.

Egyszer azután hetek múlva meglátta. A kert másik sarkában. A húgával, a vöröshajúval. Hévvel csókolták egymást.

Elkezdett sírni a barnahajú lány, és ájultan esett hátra, de a szőke húga, aki szintén látta a dolgot, fölfogta.

Aztán eljött megint az ősz, s vége volt a vöröshajú lány szerelmének is. A lovag bizony nem jött többé.

Keserves sóhajokkal volt teli a lányok hálószobájának éjszakája. Csak a legfiatalabb aludt nyugton, tiszta, hideg álommal.

A vén baglyok rosszkedvűen rázták a fejüket. Bizonyosan azt gondolták magukban:

- Oh, ezek a lányok! Már nem is alhatik az ember miattok nyugodtan!


Múltak, múltak a hónapok és egyszer a lányok arra ébredtek, hogy a barackfa virága megint kivirágzott. Vidáman felöltöztek, s mindegyik eltűnt valahová. A kert sarkaiba lopóztak és vártak.

A szőke lány, a legfiatalabb találkozott vele azon a napon. És azon túl is. A testvérei pedig hiába várták nap-nap után. Egyszer azután megpillantották, amint a szőke húgukkal a lovag szerelmeskedik. Oly erősen szorította magához a deli vitéz a szép lányt, hogy annak szinte lélegzete is elállott. A barna és vöröshajú lányok szíve pedig úgy vert ennek láttára, hogy majd kiugrott a mellükből. De egyikük se szólt egy szót se.

És elmúlt ez a nyár is, mint a többi. S a lovag őszre megint nem jött többé. A tél pedig bánatban - ábrándokban múlt el. Az őzikék kedvetlenül csüggesztették le a fejöket, s még a sóskenyérnek se örültek, a baglyok pedig mogorvák voltak mindig, amit különben nem lehet csodálni.

Amikor pedig a barackfák negyedszer is kivirágoztak, a három lány a kert sarkában epedve várta a lovagot. De a lovag nem jött. És a testvérek néhány nap alatt megértették, hogy nem is jön többé.

Éjjel pedig, amikor a csendes szobájukban alszanak a százéves baglyok, meg a pajkos őzikék, s a lányok beléunnak a fonásba meg a mesékbe, némán néznek a gyertyalángba, s azután róla beszélnek, csak a lovagról, aki jött tavasszal, és elment őszre, s megcsalta mind a hármukat.

A három lány szemeiben a könnyeket a gyertya vörösre festi. A vén baglyok pedig morcosan rázzák a fejöket.

- Oh, ezek a lányok: hát nem lehet tőlük nyugodtan aludni!!!

Ez az a régi történet a három lányokról.

Fjodor Tyutcsev: Emberi könnyek, ah, emberi könny!

Emberi könnyek, ah, emberi könny! Nem
tartja föl útad az örök idő:
nincs soha tanuja, kezdete, vége se,
zuhog a záporod úntalan özöne,
csak zuhog, ahogyan a süket őszben
zuhog a fekete éji eső.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Nyári éjfél csillagezre

Nyári éjfél csillagezre:
hunyorognak, tündökölnek...
Fényük alatt szenderegve
érnek a nagy búzaföldek.
A végtelen ég titkát
végtelen csönd zsongja be.
Hold-ezüstben ring a síkság
aranykalásztengere.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Kelletlenül, riadozva

Kelletlenül, riadozva
tűz alá az esti nap.
Ni! Inog a felleg orma!
A föld egyre komorabb.

Fülledt szellő szárnya lebben.
Mind közelebb mennydörög!
A viharban még zöldebben
villognak a zöld mezők.

Ostrom alatt a magasság.
Gyúl a villám kék ere:
a fekete felleg alját
vakitó fény szegi be.

Indul a sok lomha csöpp, és
mind sűrűbb port ver az út:
mind vadabb, zordabb a dörgés,
mellyel a menny földre zúg.

A nap roppant szikrát lőve
küldi végső sugarát,
és egyszerre lángözönbe
merül a döbbent világ.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Tavasz

Legyen sorsunk bármily garázda
s a csalárdság s a szenvedés,
és homlokunk csupa barázda,
s szívünkben száz meg száz a kés,
bármi a gúny, mely ránk sarat vet,
s gyötrődjék bárhogy az igaz,
minden gonoszból mi marad meg,
ha beköszönt az új tavasz?

A tavasz nem tudja, mit árt, mit
használ lelki fény, lelki árny:
szeme halhatatlan sugárzik,
egyetlen ránc sincs homlokán.
Ha itt az ideje, leröppen,
s magával hozza az eget,
ragyogó, üdvözült közönyben,
szabadon, mint az istenek.

Sziromzáporként hull a földre,
s friss, mint az első kikelet:
hogy más tavasz is járt előtte,
nem tudja...Vándor fellegek
gazdag nyája kószál a szélben:
mind övé ez az égi had,
s nyomukban sem látja a régen
elvirított virágokat.

Nem elmúltért sóhajt a rózsa,
és sír éjjel a csalogány,
illatos könnyét nem halottra
szórja a Hajnal...Nincs a fán
levél, melyet valami rémült
perc tép le, halálfélelem:
parttalan óceán a létünk,
s örökéletünk a jelen.

Rászednek érzékeid, ember,
véletlenek játéka, te,
dőlj hát, föltámadni, a tenger
éltető örvényeibe!
Mártsd bús szíved a tavasz éter-
özönébe, hogy újra friss
s egy légy a nagy, isteni Léttel,
még ha csak pillanatra is!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Nincs semmi érzés a szemedben

Nincs semmi érzés a szemedben,
semmi igazság a szivedben,
léted lélektelen.
Tarts ki, szivem, a vita meddő:
a Teremtésben sincs Teremtő,
s az imában sincs értelem.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Erdélyi József: Végbúcsú

Elunván már várakozni
A világ jobbúlásán,
S haszontalan gondolkozni
A sziv titkos forgásán,
Szegény testem bár nem ohajt
Jó lelkétől elesni,
De ez őrá keveset hajt,
S jobb hazát megy keresni.
Barátim! kik türhetétek,
Elnézvén sok hibámat,
És édessé tehetétek
Sok keserű órámat,
Én a kétség nagy kárpitját
Íme már elérhettem,
Mellynek eddig titkos nyitját
Ésszel fel nem érhettem,
Már ajtaja felén vagyok,
Már küszöbén lépek bé,
S íme mindent idehagyok,
Csak titeket veszlek bé.

Erdélyi József: Aggodalom

Virágzásom idejében
Akármerre kerűltem,
A természet nagy kertjében
Minden nyitott körűltem:
Minden újjúlt, éledett,
Minden örvendeztetett.

Héj de már hogy meghervadtam
Ha lehajtom fejemet,
Azt súgja a föld alattam,
Hogy mahólnap eltemet.
Sorsom igy ha képzelem,
Elgyalit a félelem.

De ha nézem a temérdek
Csillagokkal tölt eget
És tanácsot tőlle kérdek:
Ő magához integet,
Hol kinyilva tölthetem
Újra munkás életem.

Lelkem azt örülve látja,
És repűlne hirtelen:
Csak az fáj, hogy test barátja
Tőlle válni kénytelen:
Ő a világi sok bajt
Únva nyúgalmat óhajt.

Erdélyi József: A boldogtalan

Ki homályos magafelejtésben,
Bús gondok közt bolygó tévelygésben
Űzi nyúgtát, melly régen eltűnt:
Az paradicsomától távozott,
Annak lakhelye is átkozott,
Mert reménye pislogni megszűnt.

Liliomi kényének, kedvének
Elkorhódtak: édes érzésének
Rózsáit a szélvész levágta,
Megelégvésének ibolyáit
Becsületének zöld borostyánit
Egy kártékony féreg kirágta.

Ti példái a hiv barátoknak!
Kik környékét erős honotoknak
Fűszerezitek látatlanúl,
Violák! nem vidúl balzsamtoktól,
Minden gyönyörködtető tárgyaktól
Végbúcsút vett irgalmatlanúl.

Csak az elfelejtett temetőkben
A szomorú estike gőzökben
Kornyadoz tövisbokros útján,
Vagy egy példázgató gyászfüzfánál,
Az emlékezet esthajnalánál
Tünődik örömnapja után.

Elgázolta minden dicsőségét,
Nyereségét és gyönyörűségét,
Közülük nagy harccal kirontott,
Vége szeretetnek, barátságnak,
Bizalomnak és kivánságnak,
Minden boldogságról lemondott.

Csáth Géza: Tor

A téli éjszakának vége volt...és messze, a fekete háztömegeken túl: ott, ahol a mező homályos vonalban végződik - egy szürke csík jelent meg az ég alján. Fönn még a csillagok pislogtak. És lenn a házak között, a mély árnyéktalan sötétségben, ahol az alvó emberek lélegzése hallatszott, még semmit se tudtak arról a szürke csíkról.

Maris megfordult az ágyában, kinyitotta a szemeit, és kinézett az ablakon. Azután gondolkodás nélkül hamar kiugrott az ágyból, és végigment a konyha hideg tégláin. Még a lábait se fázította. Meggyújtott egy kénes gyufát, s a haját a képéből elsimítva várta, míg fölgyullad a láng. Mikor ez megtörtént, meggyújtotta a konyhalámpást, és munkához fogott. Öltözködnie nemigen kellett, mert ruhástul aludt, csak éppen a réklijét vetette le. Végigfésülte a haját, nagy gyorsan összefonta, és feltűzte két hajtűvel. ( Kicsiny, szőke haja volt, mint a kóc, nem kellett sokáig bajlódni.) Megvizezte és megdörzsölte piros , tizenöt éves leányarcát, megszappanozta erős, vörös, de finom szőke pelyhekkel borított kezeit.

Mindezt gyorsan, lélektelenül csinálta, mint valami gép. Végre előkereste papucsait, összerakta az ágyat és kiment a konyhából.

Künn gyenge dér esett, s az udvar kövei sikamlósak voltak. A lány majd elvágódott.

- Haj-né! - sikoltott a fogai között.

Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma leendett a tora. Odament hozzá Maris, és megsimogatta:

_ No, te is fölkeltél már, kocám, abbahagytad az alvást, ne neked, szegény kocám, levágunk máma, elgyön az az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadra, szegény árva.

A koca röfögve dörgölődzött a lányhoz, aki csakhamar a mosópincébe sietett, tüzet gyújtott a kondér alá.

A januári kemény hideg itt se volt enyhébb, mintha a fagy befészkelte volna magát a falakba és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erős, gyönyörű teste mégse didergett. Letérdelt a hideg kőre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát, míg csak a tűzhelyen cikázva nem dübörgött a láng. Azután a szakácsnét keltette föl, előkészítette az élesre fent késeket, és visszasietett a tűzhöz. A koca beröfögött a mosókonyha ajtaján, Maris felelt neki:

- Bizony, akárhogy beszélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a torkodba, sírhatsz, sírhatsz!...

Mialatt a tüzet rakta, szürke lett az udvar, s az égen csak néhány csillagot lehetett látni. Az udvarra bejött egy ember. A hentes volt. Ragyás arcú, szép bajszú, izmos parasztember, amilyenről nem lehet tudni, hogy huszonöt vagy negyven éves-e.

Bement a konyhába.

- Jó reggelt!

- Adjon az isten!

Szótlanul szétrakta a késeit, levetette a kabátját, fölgyűrte az inge ujjait, és kötényt kötött. Mindezt lassan, módosan tette, és míg tette, le nem vette a szemét a lányról. Azután megnézte a tüzet, belemártotta az ujját a melegedő vízbe.

- Jól van, nagylány! - mondotta, és ráütött Maris vállára.

Maris nem fordult hátra, csak dacosan, kényesen megrázta a fejét, és rakta tovább a szalmát.

Egy óra múlva fönn volt a ház. Az udvaron a gyerekek, az ifiurak és a kisasszony.

A kocát hamarosan előterelték. A hentes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egykettő, szépen végzett vele. Maris eltakarta a köténnyel az arcát. A gyerekek kiabálni kezdtek:

-Ujjé, a Maris fél!

A disznó nem sírt sokáig. Egy óra múlva már kisebb-nagyobb darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznóhússzaggal. A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tűzön forrott a víz.

A hentes, a szakácsné és Maris keményen dolgoztak. Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvűen vágta a töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. Mikor elkészültek, Maris odavitte a hentesnek, megmutatta.

- Nem jó még - mondta a hentes, amikor megvizsgálta - ne kíméld a kezedet, nagylány ( megcsiklandozta Marist), mert akkor sose lesz semmi.

- Kíméli a fene - kiáltotta a lány, és ráütött a hentes hátára nagyot, - ököllel -, és elpirult.

Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a szalonnák az éléskamrában pihentek: a hentes dolgozott csak még lenn a mosópincében, a serték tisztításán.

- Hó, Maris, gyere ide! - kiáltott.

A mosópincében nem volt senki más. Fönn a szakácsné a vacsorát főzte. A disznóölés minden érdekessége elmúlott, csak a fáradtság maradt meg, melyet a sok munka okozott, és a bágyadtság, amely az erős vér- és hússzaggal lopódzott a fejekbe. Künn hideg téli este volt, míg a konyhában a tűz melegsége terpeszkedett.

Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész testében.

Megölelték őt már mások is, de sohasem érezte az ölelést - kisiklott, ütött és továbbszaladt. De most ránehezedett az izmos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas húskötelek. A lélegzete is majd elállott, kiáltani sem tudott.

Félóra múlva szemre húzott kendővel járt az udvaron.

- Majd adna nekem anyám, ha tudná. Elpusztítana, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy úgy járok, ha buta leszek...megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa...mint a Julcsa...

Aztán behítták. Ágyazni kellett, és a vacsorát fölszolgálni. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit is. Hempergőzött a gyerekkel és csókolta.

Csak amikor az ágyába feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekről, akit az imént elaltatott.

- Nekem is lesz...nagy baj is a... - vigasztalta magát: mégis elkezdett csendesen sírni. De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar könnyen, a fáradtak tiszta, nagy lélegzésével - elaludt.

Fjodor Tyutcsev: Mért sírsz úgy, éjszakai szél?

Mért sírsz úgy, éjszakai szél?
Mit akar őrült zokogásod?
Sóhajod szinte elalél,
majd kitörsz, mint iszonyú átok,
érthetetlen kínjaidat
érti minden szív, és ha nyögve,
jajgatva felbőgsz, néha vad
visszhang csap az égre belőle.

Óh, ne dalold a szörnyű dalt
ősanyánkról, a Zűrzavarról!
Rontó varázs zendíti halk
lelkünket, mikor az a dal szól:
vágyunk a végtelenbe tart
a dúlt kebelből kiszakadva -
ne ébreszd az alvó vihart:
a Káosz zúg s remeg alatta!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Fülled a szél, heve tikkad

Fülled a szél, heve tikkad,
esőt várva búj a nap,
még forróbb a rózsaillat,
a tücsök még hangosabb.

Füstös felleg hömpölyögve
küldi tompa dörejét...
Derekára, íme, röpke
villámkövet köt az ég.

Túlcsordúl a levegőben
az élet dús mámora
s ereinkbe éltetően
gyúl isteni itala.

Lányka, lánykám, mi remegtet?
Ifjú kebled mért piheg?
Nedves tüzét a szemednek
mily félelem töri meg?

Szűzi arcod rózsapírját
sápadás mért oltja ki?
Szíved össze mért szorítja?
Ajkadat mi égeti?

Pillád selymén drága könnyek,
két gyöngy remeg. - Mit akar?...
Vagy esik már, s két esőcsepp
jelzi, hogy itt a vihar?

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: A hattyú

Bár villámok közt viszi útja
felhők fölé s éteren át,
s rebbenéstelen szemmel issza
a sas a nap lángsugarát,

én a te sorsod irigyeltem
mindig, hattyú, te folttalan -
tisztaságod tiszta elemben,
istenek fényében suhan:

két nagy mélység közt ingva-ringva
lelked jó álmokba merül,
s tündöklésével mindenütt a
csillagos égbolt vesz körül.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: A szép őszi estékben

A szép őszi estékben valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó, borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán,
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsufénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Szilencium!

Hallgass, bújj el, s titkold, tagadd
érzéseid, álmaidat!
Mint fénylő csillagmiriád
szállhatnak a lelkeden át,
érkezve s tűnve, mint az éj:
csodáld őket s - ne beszélj!

Szív hol s kinek nyílhatna meg?
Ki értheti az életed?
Ki érthetné, ki vagy, mi vagy?
Hazudik a kész gondolat!
Merítve sár a tiszta mély:
igyál belőle s - ne beszélj!

Tanúlj magadban élni! Egy
világ töltheti be szíved,
álom, varázs, szent pillanat -
de külső zajra elriad
s megvakúl, ha nap fénye kél:
figyelj dalára s - ne beszélj!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Álmok

Ahogy tenger zárja körül a földet,
egész életünk álom övezi.
Jön az éj, s csengve, hízelegve törnek
partunkra hullámai.

Az ő hangja hív, csalogat, sietettet!
A bűvös bárka útrakészen áll.
Harsan a hab, s máris sodor, lebegtet
a mérhetetlen , komor ár.

Fenn az égen csillag csillagot üldöz,
az űrből figyel rejtelmes szemük.
Röpít a bárka, s utunkon a tükrös
nagy mélység lángol mindenütt.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Móricz Zsigmond: A tükör

Az egy olyan ház, hogy ha vendég jön, először a fülét az ajtóra teszi, hogy be lehet-e lépni. Itt ugyanis a gyerekek olyan rajcsúrt csapnak így télen, hogy életveszélyes a váratlan betoppanás.

Irmácska most is egészen eredeti játékot talált ki a kicsiknek. A nagy tükör előtt áll, háttal a szobának, és úgy dobja a labdát sorra a gyerekeknek, hogy a tükörben nézi, ki hol áll. Ez egy nagyon ügyes találmány, és rengeteg kacagással jár. Igaz, hogy közben a lámpát találja el, mert tükörből nem könnyű kiszámítani, hogy az ember , ha jobbra néz, ne balra dobjon.

A kicsik visítanak, igen szórakoztatja őket a dolog.

A játék sorra megy. Most a kis Évi áll a zsámolyra, és Irma áll be a labdafogó csapatba. Irma úgy mulat, mint a kicsik, vagy még jobban. Nagyszerű lány, de nem tud férjhez menni. Már huszonhét éves, de legalább tizenkét kérőt passzolt el, s valamennyit azért, mert a házasulandó fiatalemberek megrettentek ettől a nagy vidámságtól. Aki ilyen üzletbe komolyan bele akar vágni, hogy egy életre belesodorja magát egy ilyen szövetségbe, az megkívánja, hogy a lányban bizonyos fanyar íz is legyen, egy kis savanyúság és sötétség, másképp nem meri elhinni, hogy a mai szerény jövedelem mellett egy végrehajtónak a lánya kellően kezelni tudja a gallérjait és a spájzát.

Irma nagy bánat a szülőknek. Már három lányt sikerült elsütni. S ezt az Irmát lehetetlen. Pedig második a sorban, két húga is megelőzte. Annyira, hogy ezek már játszó gyerekeket tudnak hazaküldeni a nagymama nyakára, hogy ők maguk családanyai spórolásuknak élhessenek.

E pillanatban belép a mama.

A labdázás megakad, mert a mama valósággal kapitány. Irma ijedtében a labdát bal kézzel úgy eldobja, hogy az belerepül a tükör közepébe, és a nagy öreg, zöldre érett tükör ezer darabba hasad.

Rettentő csörömpölés. Mindenki kővé fagy. A mama szája nyitva marad, s dagadt, lila nyelve hápogva kalimpál a rossz fogai között.

Valika, a legnagyobb kislány tér legelőször magához, s felkiált:

- Hét év!

Már ez a gyerek is tudja, hogy az a lány, aki tükröt tör, hét évig nem megy férjhez.

- Még csak az kell nekem, még csak ez hiányzott - hörög a mama, aki hirtelen nem tudja, min iszonyodjon el jobban: a nagy tükör romlásán, ami elég rá, hogy megrendítse egy végrehajtó háztartási egyensúlyát, vagy azon, hogy még hét évig itt marad a nyakán az Irma.

Rá is kezdi a lamentációt:

- No hiszen, te is vagy valaki. Vén szamár. Nem szégyelled magad. Taknyos kölyök. Pedig benőhetett volna már a fejed lágya. Nem csodálom, hogy mindenki megszökik előled. Ha férfi volnék, és te egymagad lennél a világon, akkor se vennélek el, tudod?

Irma gyászos egy pillanatig, akkor kitör belőle a kacagás:

- Nézzétek - mondja -, legjobban a pók ijedt meg...Meg se mer moccanni...

A tükör gyalulatlan deszka hátlapján, mely most egész sivárságában kiderült, egy öreg, kövér pók szőtt fészket magának télire, s ott kuttog magában a hirtelen rászakadó világosságban.

A kicsik is felfedezik a pókot, és viháncolva kezdik piszkálni vesszővel, porolóval és ujjacskáikkal, mert rögtön felmásznak az üvegcserepeken, s a mama alig bírja leszedni őket, míg össze nem szabdalják magukat a tükörcserepekkel.

- Vidd a tükröshöz, és csináltasd meg, míg apád meg nem öl.

A végrehajtó nincs itthon, az végrehajt. Soha annyi dolga nem volt, mint mostanában. Ez az egy ipar jól virágzik, az bizonyos.

Irma jól tudja, hogy az anyai parancs azt jelenti, hogy félrerakott kis pénzéből ő maga csináltassa meg a tükröt, s lenézi az anyai smucigságot, de hamar összesöpri a tükörcserepeket, s leemeli a nagy fakult aranyrámát a falról. Délben a papa nem vesz észre semmit.

Csudálatos, egész nap nem jön rá, mi hiányzik a lakásból. Még másnap s harmadnap sem. Csak csütörtökön, mikor borotválkozni akar, akkor jön rá, hogy lehetetlen. Harminchat év óta ott szokott borotválkozni a nagy tükörben, s most is megfeni a borotváját, beszappanozza magát s odaáll a fal elé s akkor látja, hogy üres.

- Hát ez mi a fene? - rivallja el magát.

- Irma, Irma - kiabál az anya -, még most sincs kész a tükör? Irma nevet.

- Majd elmegyek érte. Majd kitépem én annak a Wrangelnek a fülit.

Wrangel a porcelán- és lámpakereskedő és képkeretező, a város legelőkelőbb ilyenféle üzlete.

Az apa megérti a dolgot, s valósággal boldogtalan lesz. Már ő is elfelejti a kárt, csak az jár az eszében, hogy Irma itt fog megvénülni a nyakán. Ilyen istencsapás ez a dög lány.

Irma öltözik, közben a zuhatag csak úgy ömlik a fejére, még ő sem győzi kacagással. Sírásba törik szemének tükre, s alig várja, hogy kint legyen a házból.

Eltelik egy hét. A tükör még mindig nincs otthon. Az apa vasárnap sem tud borotválkozni. A ház pokollá vált. Hétfőn Irmának megint el kell mennie a tükör után. A mama gyanakszik, hogy a tükör azért késik, mert a lány alkuszik, nem akarja megfizetni az árát. Szerdán azt mondja neki:

- Irma. Holnap apád megint borotválkozik. Itthon legyen a tükör. Csak annyit mondok.

Rettenetes egy hét volt ez itt a kis lakásban. Mindenkinek állandóan folyik az orra vére. Az unokáknak egész héten nem volt szabad hazajönni a nagymámihoz. Hiába jelentkeztek, kitette őket az ajtón.

- Majd ha meglesz a tükör, hogy legyen mit összetörni.

Irma megjön a tükröstől.

- Na, mi van a tükörrel?

- Egy óra múlva itthon lesz.

Erre a mama megynyugszik. Már éppen el volt szánva rá, hogy megfizeti egy részét a tükör árának. De ha meglesz a tükör, akkor lemond erről az áldozatos gondolatról.

- Mibe kerül?

- Sokba.

- Jézus Isten. Kifizetted?

- Még nem - röhicskél Irma.

A kezét a szeme elé kapja. Az anyja ránéz, és mintha valami szúrós szembajt kapott volna, belevakul. Néz valamit az Irma kezén.

- Mi van a kezeden?

Irma hátrateszi a két kezét.

- Mutasd csak, mutasd csak, te.

Irma meghal a kacagástól. Nahát ez a lány. Ez igazán csoda, milyen állat. Karikagyűrű van a kezén. A bal keze középső ujján.

- Mi a fene ez?

- Wrangel megkérte a kezem.

A mama hápog. Lassan, igen nehezen, megérti. A tükör mestere.

- És te nem is szólasz.

- Hát nagyon tetszett neki, hogy eltörtem a tükröt és hét évig nem megyek férjhez...

Erdélyi József: Tyúkanyó

Kendermagos tyúkanyó
kisétált a rétre,
harminchárom sipogó
kiscsibe kísérte.

Kapirgáltak a napon,
távol a tanyától,
egyszerre csak beborult,
jött a futózápor.

Futózápor, jégeső,
utolérte őket,
kendermagos tyúkanyót,
meg a kiscsibéket.

Tyúkanyó még beszaladt
volna a tanyába,
jaj, de a kis csibéknek
gyenge volt a lába.

Kendermagos tyúkanyó
magát nem féltette,
harminchárom csibéjét
szárnya alá vette.

Ázott-fázott, sebesült,
vérzett a taréja, -
sebaj! A kis csibéknek
csak ne legyen híjja!...

Futózápor elfutott,
feljött a szivárvány,
harminchárom sipogó
csibe maradt árván.

Kendermagos tyúkanyó
egyet se kottyantott,
fején egy nagy jégtojás
akkorát koppantott...

Erdélyi József: Reggel

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap:
mentem sötét fenyők alatt.
Kezemet fogta jó apám:
sárgarigó fütyölt a fán.
Sárgarigó, huncut rigó,
azt fütyölte hogy élni jó,
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Jó lenne nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek,
sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át,
fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan,
hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép,
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét...

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, és ragyog a nap:
megyek magas fenyők alatt:
kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó:
de halni szebb, és halni jobb,
s én mosolygok és meghalok...

Erdélyi József: Kőrisbogár

Mikor legjobban tűz a napsugár,
kikél és rajzik a kőrisbogár.
Zümmögve röpköd a forró napon,
s legel a zöldleveles gallyakon.

Megfosztja első lombjától a fát,
messzeárasztja nehéz illatát,
párzik, petét rak, s elpusztul hamar,
elmossa egy hatalmas zivatar.

A kőris újra hajtja levelét,
s telik a nyár, napra nap, hétre hét,
egy hónap, kettő, elmúlik a nyár,
s a gyermek ismét iskolába jár.

Elfogy az édes nagy vakáció,
lehull a lomb és leesik a hó,
városban él a pusztai gyerek,
s a nyár napos emlékein mereng.

És várja, várja a tüzes nyarat,
mikor kelnek a kőrisbogarak, -
fojtó szaguk a szabadság szaga,
szerelmes és halálos illata...

Erdélyi József: A kóró

Akkor örül a kóró,
mikor térdig ér a hó:
hogy kilátszik belőle,
s fújhat a szél felőle.

Ott áll barnán, feketén,
a fehér hó tetején,
ott siratja a nyarat,
s örül, hogy ő megmaradt...

Akkor reszket a kóró,
mikor elolvad a hó,
a fagyok felengednek,
fényes füvek serkednek.

Kivel nem bírt meg a tél
fagyos szele, meleg szél,
langyos zápor töri meg,
s trágya lesz a jó öreg...

Erdélyi József: Búzavirág

Egyhangú zöld, unalmas a világ, -
csattanj, pipacs, rikolts, veres virág!
A gyermeket, az ifjút csalogasd,
hirdesd a zászlós, lobogós tavaszt!

Voltál virágom, szeretlek ma is,
de van a földnek más virága is,
aki nem verseng, aki nem kiált:
mély színnel izzó, kék búzavirág.

Halk földi csillag. Mint edzett acél, -
nyárról, kaszáról, kenyérről beszél.
Nem lobog lánggal, vérrel nem virít, -
munkára hí és türelemre int.

Mikor fonják az élet-koronát:
az ért kalászok fényes aranyát
acélos szárad köti, mint a dac,
s éppúgy diszíti, akár a pipacs.

Vér a pipacs. - A verejték: te vagy.
Te vagy a könny, a szent öröm, te vagy, -
te vagy a bánat és a béke szép
csillagvirága. Menyországi, kék...

Erdélyi József: A vadászat

Meglestem az erdő mélyén,
késő nyári délután,
mikor a nap oly szelíden
játszik a fák derekán:

meglestem egy szerelmespárt, -
egy sutát meg egy bakot...
karcsu testük a napfényben
aranyosan ragyogott.

Elől ment a suta mindig,
hátul baktatott a bak,
simogatta, cirógatta
szőrüket a nyári nap,

mint egy szobrász, mint egy festő
a legdrágább remekét:
s én lestem egy bokor mellől
a két boldog remetét.

Meg-megáll elől a nőstény,
felvetette a fejét,
előcsapta feje mellett
két figyelő nagy fülét, -

ő az élesebb hallású,
az ő szeme élesebb:
ő a gyengébb, ő a gyávább,
érzékenyebb, kényesebb.

Az ő fején nincsen ág-bog,
neki nincsen fegyvere,
s ő vigyáz, hogy békén, bizton
legeljen az - embere...

Vagy a bak tereli folyton
s tartja mindig szem előtt:
nézi, félti, óvja, védi
a kedvest, a gyenge nőt?

Tudja Isten...Én csak lestem,
járva búsan, egymagam,
hogy legelnek ők a csendes
erdő mélyén, boldogan.

Ott álltam, míg el nem tűntek,
ott guggoltam csendesen,
szivdobogva, lélekfojtva,
mint vadász a vadlesen.

Mert vadászok én is, én is,
de nem vérre szomjazok:
megragadtam, versbefogtam
egy szerelmespárt az erdőn,
egy sutát meg egy bakot...

Móricz Zsigmond: A püspök dönt

A püspököt az egész ország ismerte, hogy ő a világon a legnyugodalmasabb lélek. Arany János óta nem volt olyan aranyhumor senkiben, mint benne. Lefordította rímes alexandrinusokban az Iliászt és az Odisszeát, és a görög hősök úgy eldiskuráltak nála pattogó rigmusokban, hogy az örök példája, hogy valóban át lehet ültetni a felnőtt fát is idegen talajba - csak a pineából szilfa lesz...

Persze ahhoz, hogy valaki ilyen nemes és gyökeres munkát végezzen, ahhoz nagy nyugodalom kell a bibliotéka körül. A püspök úrnak áldott felesége egész életét arra szentelte, hogy az urát megkímélje a legkisebb bajtól, minden házi zenebonától s egyáltalán az élet összes izgalmától. A püspök nyugodtan foglalkozhatott az írásaival.

De egyszer mégis valami olyan rettenetes baj esett, hogy az ő legmagasabb tekintetének is rá kellett hullania.

A dolog úgy volt, hogy abban a városban, ahol éltek, a Kunság aranykalásszal ékes síkján, két harangozó is volt. Az egyiket Andrásnak hívták, a másikat Péternek. Az ő dolguk volt a harangozáson kívül, amin rendszeresen megosztoztak, az is, hogy a ház körül bizonyos munkálatokat elvégezzenek. Ahogy az a kálvinista parókiákon lenni szokott. Nekik kellett az aprófavágásról gondoskodni. A kertben az utakat rendben tartani. Meg a leveleket postára vinni.

De a két atyafi közt valami csúnya háború ütött ki. Körülbelül egyidősek voltak, hát a kisiskola óta versengés volt köztük, ki az elsőbb. Kit illet meg, hogy a másik megkendezze.

Ebből a főtiszteletű asszonynak kimondhatatlan sok keserűsége származott. Már odáig fajult a dolog, hogy nem mondhatott egyiknek sem valamit, hogy az át ne hárítsa a másikra a dolgot, hogy ez annak a kötelessége.

Sokáig bírta türelemmel, de egyszer az történt, hogy mikor az Andrásnak adott valami igen-igen sürgetős levelet, hogy hamar szaladjon vele a postára, az csak megcsóválta a fejét, és azt mondta:

- Má főtiszteletű asszony, ez sok. E mán mindennél sokabb. Ez a Péter ez mindenből csak kihúzza magát?... Ezt mán nem vállalom. Tegnap is én, tegnapelőtt is én? Mi az én lábom? Csikó, hogy azt csak hajtani kell?

Olyan rettenetes dolog történt, hogy a dörmögés nem akart szűnni. A főtiszteletű asszony elsírta magát.

Behallatszott a bibliotékába, s a püspök úr felemelte szelíd, komoly fejét az Iliászból. Éppen azt fordította akkor, hogy a tizennegyedik énekben Hektor és Akhilleusz népe hogy harcol irtóztató öldöklő forgatagban.

Most, - mint aratók, ha két csoportra válnak,
A telek két végén állnak a búzának,
Vágják a gabonát egymás ellen szemben,
Lábaikhoz hull a kalász sűrű rendben:

Akhiv és trójai úgy rohan egymásra...

Ebből az idilli hangulatból zökkentette ki a püspök urat a tornácon kitört szentmiklósi háború.

Letette a tollat, s kijött rendet csinálni.

A felesége elröstellte magát, hogy ily haszontalansággal kell megháborítani az urát, de elmondta a nagy keserűséget, hogy evvel a két emberrel már teljességgel nem lehet bírni, mert mindenik első akar lenni, s ezen a címen egyik sem akar dolgozni. De különösen ez az András, ez egy minden hit nélküli naplopó, aki megkeseríti az életét.

- Jöjjenek be kendtek a bibliotékába rapportra - mondta a püspök.

András megkereste a Pétert és bejöttek.

Megállottak a főtiszteletű úr előtt, aki már megint az íróasztala mögött ült, mint valami bírói székben.

- Hát, András, mit hallok...

Gondolkozva nézett rá.

- Tudja-e kend a katekizmust még?...Tudja-é kend az apostolokról szóló verseket?

- Tudom, nagytiszteletű uram.

- Mondja el kend.

András nekifohászkodott deres fejjel, és tudta, mert ezt úgy beleverik a gyerekiskolában minden fiúba, hogy ezt nem lehet elfelejteni:

Péter volt az első, kit követett András,
Jakab, János, Fülöp, Bertalan és Tamás,
Máté, Jakab, Simon, Taddeus és Judás,
Így követi őket rendben a szentírás.

Akkor a nagytiszteletű úr Péterhez fordult.

- Kend is tudja, Péter?

- Igenis.

- Mondja el kend.

Ez is elmondta szóról-szóra.

Most újra Andráshoz fordult:

- Így van? András?

- Igenis nagytiszteletű úr.

- No, mondja el még egyszer kend.

András nekidurálta magát:

Péter volt az első, kit követett András...

- Halt - kiáltotta a nagytiszteletű úr -, még egyszer ezt a sort...András újra eldarálta:

Péter volt az első, kit követett András...

- Hát így legyen! - kiáltott a nagytiszteletű úr. - Már a bibliában így volt, hogy Péter volt az első...kit követett András...Hát itt is Péter lesz az első, kit kövessen András.

Evvel el is volt intézve az egyetlen házi veszedelem. Béke lett azontúl. A püspök döntött.

Fjodor Tyutcsev: A gleccserek

Lángol a dél lehellete.
Tüze gyújtva, tikkasztva forral.
Göndör kis párákkal tele
füstölög a sötét hegyoldal.

A rezgő lombon át a nyár
csak árnycsipke-darabokat szór.
Altatót csengenek a nyáj
vándor csengői a magasból.

Acéltükörben tündökölve
kéklik a tó a szirt alatt,
s vígan, bizakodva csörög le
tarka kövein a patak.

És míg félálomba-gyönyörbe
lankadtan, balzsamittasan
hanyatlik a lejtő a völgybe,
ahová a szellő suhan:

a táj fölé, mint egy-egy isten,
gleccserek orma tornyosul -
jéghomlokukat fényözönben
fürdeti az örök azúr.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Reggel a hegyekben

Kéken nevet az egek orma:
éji záportól friss a zöld:
kopár hegyek közt kanyarogva
ragyogó sávként fut a völgy.

Csak a csúcsok körül remeg-ring
felhő a messziségen át:
köd-falai tündökölnek, mint
rombadőlt varázspaloták.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Nyári est

A nap izzó gömbjét fejéről
a föld legördítette már,
s az est békés tüze az égről
mindjobban a tengerbe szállt.

Jött a csillagok szikra-ezre,
és a köröttünk mindenütt
növő éjt magasba emelte
nedvesen csillogó szemük.

A mennyei patakok útja
fönt s lent közt teltebben csobog,
és a hőségtől szabadulva
a szív könnyültebben dobog,

mert édes borzongás futott a
Természeten át - mintha víg
forrásvíz érintette volna
forró és fáradt lábait.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Bújócska

Mint rendesen, ott a gitár, a helyén:
ablakban a szegfű- s a rózsacsokor:
padlón ragyog a kora-alkonyi fény:
itt, itt a szobánk!...De a lány maga hol?

Hol késik a drága, a huncut, a szép?
Hova bújt aranyos, pici szilfidem: Ő?
Érzem közelének igaz gyönyörét:
vele ittasul, üdvözül a levegő!

A rózsa bíbor tüze még bíborabb.
A szegfű kacér - ugye, rejt valamit?
Tudom én, ki pirul el pírja alatt!
Tudom én, a szirom kivel illatozik!

Pendült a gitár szíve? Tán ideged
csókolta a drót zizegő aranyát?
Rád gondol a hangszer: a húrja remeg,
s amit érez, imádva dalolja tovább!

Hogy izzik a porszem a nap sugarán,
be kedves a tánca, be friss, be derűs!
Két szem mosolyos ragyogása e láng:
az részegít engem is, isteni tűz!

Kis lepke repül be, sugár tünemény,
ideszáll, odaszáll, lobogó, repeső...
A szivemre, hamar, gyönyörű jövevény:
rád ismerek, éteri lény: Te vagy Ő!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Tavaszi vihar

De szép az első égi lárma,
mikor májusi dörejek
mintegy csintalankodva, játszva
teledübörgik az eget!

Zeng-zúg a menny ifjú haragja,
por röpül, halk permet szitál,
az eső szálain aranyba-
vont gyöngyök milliója áll.

Fut a hegyről a fürge zajlás!
De dal és fütty sem hallgat el:
a dörejre patakmorajlás
és erdei koncert felel.

Azt hinnéd: Zeus sasát itatva
Hébe, szeles égi cseléd
nevetve földre zúdította
viharral-habzó serlegét.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Este

Kondul s leng halkan tovaszállva
a harangszó a völgy fölött,
mint darvak messzi krúgatása,
s elhal a zizge lomb között.

Fénytenger izzik a tavaszban,
rezzenéstelen és simán -
s ijedtebben, hallgatagabban
búvik meg a völgyben az árny.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Móricz Zsigmond: Lecke az asszonyoknak

A féltékenység alapja az, hogy az ember nem tudja elképzelni, hogy őbenne elég képesség van arra, hogy a másikat állandóan lekösse és megtartsa. A féltékenység tehát a tehetetlenség kitörése. A kisebbség beismerése. Az értéktelenség őrjöngése.

Él itt ebben a faluban egy gazdaember, akinek zenei tehetsége van. Nincs az a hangszer, hogy ne tudna játszani rajta. Műkedvelő bandát szervezett, s így télen folyton mulatságokra jár, s pénzt keres.

A felesége ettől csaknem megbolondult. Tíz év óta szakadatlanul féltékenykedik. Hogy az ura nem pénzért jár a mulatságra, hogy ez csak ürügy: asszonyok után jár.

- Minden tisztességes ember otthon ül - szokta kiáltani -, csak te vagy oly gazember, hogy nem bírsz megmaradni a házadban, a gyerekeid mellett, a feleséged mellett. Neked csak azok a cédák kellenek. De be foglak zárni, minden hangszeredet összetöröm, és ólmot öntök a füledbe.

Az ember tíz évig hallgatta, de a végén kifakadt:

- Nohát, most már elég. Én eddig nem csaltalak meg, de ma kimegyek, és az első asszonyt, akit meglátok, megcsókolom. Ami történik, annak te leszel az oka.

Evvel kiment a szobából, s ahogy kilép, meglátja az udvaron a suszter feleségét. Ez a suszter egy szegény ördög volt, s éppen nem volt otthon, mert hazavitte a cipőt, amit rendelésre készített. Olyan szegény volt, még inasa se volt, akivel hazaküldje.

- No szomszédasszony - azt mondja a suszternénak az ember -, van-e kedve rá, hogy a feleségemet magával megcsaljam?

A suszterné nagyot nézett, s azt mondja:

- Legalább várja meg, míg egy kicsit felöltözöm.

- Sose öltözzön, mert akkorára elmúlik a dühöm.

Evvel a gazda bement a suszternéhoz, és megcsalta vele a feleségét.

Igen ám, de közben hazajött a suszter, és ott kapta őket. A gazda felesége csak a nagy lármára lett figyelmes, és a verekedésre.

A dologból pör lett, s egy év múlva a gazdának el kellett fogadni a suszter legkisebb inasát örökbe. De a suszter evvel nem elégedett meg, otthagyta öreg és szurtos feleségét is.

Így történt, hogy az asszonynak el kellett fogadni az urát, a gyerekkel együtt, sőt még a házsártos vén suszternét is, aki a sok hercehurcába úgy elromlott és elbetegeskedett, hogy neki kellett ápolnia.

Azóta a féltékeny asszony mindenkinek elmeséli, hogy ő maga az oka szerencsétlenségének. Nem volt jó neki a tiszta ura, most meg kell elégednie azzal, ahogy járt.

Erdélyi József: Téli dal

Lehullott a fák levele,
zúzmarás a hegy teteje. -
Egy éjszaka úgy megőszült,
mintha sose lett volna zöld.

Kisüt a nap, enged a fagy,
de a Pilis fehér marad. -
Ott már tél van, hideg, fehér,
hóharmatos, szigorú tél...

Fagyos úton mendegélek,
találgatom meddig élek?
Mennyi van még, mi van hátra?
S gondolok a boldogságra.

Felnézek a hegytetőre,
a zúzmarás, tar erdőre. -
Milyen szép is, szebb mint nyáron!
Tündérmese, tündérálom!...

Fagyos a rög, fogas a szél, -
szenved, aki igazán él.
Addig szenved, amíg remél.
Boldog is lesz, majd ha nem él.

Erdélyi József: Őszi képek

1

Itt is lyukas, ott is lyukas, -
nem kell már a komlólugas:
napra ülünk, ha kiülünk,
árnyékának nem örülünk.
Ő maga is, mintha fáznék,
neki sem kell annyi árnyék:
itt is lyukas, ott is lyukas,
mégsem kell a komlólugas...

2

Érik a szöllő a hegy oldalán,
fürtöt rabol a hamvasarcu lány:
hamvaskék fürtnél arca hamvasabb,
piros ajka a vágytól meghasad...

3

Megtelt a kátyu az erdei úton
vízzel s vendégmarasztaló
agyagsárral: térdig dagaszt,
majd meg szakad benne a ló
a fás szekérrel: ki sem szárad
őszön, télen, tavaszon át:
tükrében a megőszült erdő
bánatosan nézi magát.

4

Az agyagos oldalban,
fel a sziklás hegyig,
ilyenkor szép a mélyút:
cifra lombok szegik.
A hegyről nyikorogva
jön le a fás-szekér:
a fa közé rejtőzve,
mély úton, jön a tél...

5

Ezek voltak azok a kedves
kislibák a gyepen? -
Totyognak most az út porában,
anyányi öregen.
Hogy megnőttek tavasztól őszig!
Hét hónap nagy idő:
sipogó, pelyhes kislibából tollas,
anyányi liba nő...

Erdélyi József: Örök út

Falu alatt folyik a Séd,
malom tartja fel a vizét.
Állj meg patak, küzdj meg velem!...
S elkezdődik a küzdelem.

A kis folyó zúgolódik,
a nagy kerék forgolódik,
búzát őröl a malomkő,
s puha kenyér lesz a lisztből...

Falu alól, falu alá,
malom alól malom alá,
folyik a Séd kanyarogva,
s dől a keréklapátokra.

Habbá törik, de nem áll meg.
Olyan mint egy makacs gyermek,
ki egy tündér álomképért
keresi a világvégét.

Más folyókkal elkeverve,
el is elér a tengerbe,
de ott nincsen nyugodalma:
vihar ott is felkavarja.

A hold ott is feldagasztja,
a part ott is megakasztja,
habbá törik a sziklákon, -
nem lehet úr a világon...

Haragjában a hajókat
hányja mint kis csónakokat.
Ki ismerne a kis Sédre,
mikor csapkod fel az égre?...

Hányja-veti vihar, orkán,
jéggé fagy a föld két sarkán,
pára lesz Dél naphevében,
s bárányfelhő fenn az égen.

Bárányfelhő, esőfelhő...
Int a földről lombos erdő,
szomjas erdő, szomjas mező:
beh jó volna egy kis eső!...

Borul az ég arculatja,
szívét villám hasogatja,
meghasad a szánalomtul,
zápor könnye földre csordul.

Ég könnyét a föld beissza,
forrásvízként adja vissza.
A forrásból Séd lesz újra,
s elindul a régi útra...

Falu alatt folyik a Séd,
malom tartja fel a vizét. -
Állj meg patak, küzdj meg velem!...
Örök az út, a küzdelem...

Erdélyi József: Az én népem

Ez az én népem, a paraszt,
anyám fajtája, hős magyar,
a földet ni, hogy döngeti!
ha, hogy kurjant, - élni akar!...
Élni akar s nem engedik
ezer év óta az urak,
lám mégis él, táncol, dalol,
múlat a vasjármok alatt!

Szemem-szívem tágul ha látom,
áradnak testem erei,
megnövök mint egy nyárfa büszkén,
fejem az ég boltját veri,
sarkom alatt sárkány vonaglik,
megtöröm utolsó fejét,
gyógyítom és törlöm e nép
évezredes ezer sebét...

Ez az én vérem...Állj közel,
nézd azt a karcsu szép legényt,
milyen szomoru, halk, nemes, -
bámuld meg és sajnáld szegényt:
ilyet akasztottak sokat...
Különb ez mint főurai, -
ilyen volt Vatha, Dózsa népe,
Rákóczi bús kurucai...

Ott az a vastagnyaku hős,
ni hogy néz téged! - Herkules!
Nézd azt a duhaj szláv legényt!
Nézd, ez magának párt keres,
nézd, nézd a lányokat: ilyen
parasztlány volt az én anyám
s ott szült engemet, odakünn,
egy szolgaságos rab tanyán...

Melletted állok, itt vagyok,
de mintha semmi, levegő, -
rólam ne tudj, engem ne láss,
árnyék vagyok, bár szenvedő.
Alig tartom könnyeimet,
befelé sírok, vérezek, -
elgondolom: ilyen lehetnék,
lehettem volna, mint ezek...

Ilyen lehetnék, - más vagyok:
árnyéka csak annak a szép,
derék embernek, de nekem, haj,
szoros, tüzes volt az fék
s én elszakgattam, azt remélve,
hogy fajtám fékét szakgatom
s ím, itt a nép, táncol, dalol...
Ez az én bűnöm, bánatom. -

Ez az én népem, a paraszt,
anyám fajtája, hős magyar,
a földet ni hogy döngeti,
ha, hogy kurjant, - élni akar.
Élni akar s nem engedik
ezer év óta az urak,
s lám mégis él, táncol, dalol,
múlat a vasjármok alatt!...

Fjodor Tyutcsev: Sugár

Hallottad-e már, szenderéből
az eolhárfa hogy riad,
ha az éjfél rásuhog és föl-
rezzenti a halk húrokat?

Megrendítően tör szívedbe
a hangja, aztán tovahal:
mint a múlás végső keserve:
zendül és kialszik a jaj!

A szél sóhaja neki ostor,
fájva sír minden idege:
angyali gyász eped a porból
benne a magas ég fele.

Ilyenkor, óh, mintha lebegnénk,
öröklét vonz, visz, elragad,
s mi hű, baráti szellemekként
hívjuk vissza a múltakat.

Hogy tűnik ilyenkor a kétely,
hitünk nagy, boldog lánggal ég,
mintha az éter özönével
ereinkben folyna az ég!

De, jaj, a menny egy pillanat csak...
Lankasztanak a kéjei:
nem adatott a földi pornak,
hogy tűz éltesse, isteni.

Ki minden erőt megfeszített,
áttörte a föld delejét,
de csak egy percre: a tekintet
törik, s elszáll a messzeség:

kábultan, vakultan hanyatlunk
egyetlen sugártól, s megint
ránk borulnak - nem a nyugalmunk
de gyötrelmünk, lázálmaink.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Fjodor Tyutcsev: Könnyek

Szeretem becézni szememmel
a bor szikrázó bíborát,
gyümölcs rubintját, mely a lenge
lombon illatosan süt át.

Szeretem, ha dőzsölve rajzik
a lepke s hajlong a virág,
s nézni, mosolyogva hogy alszik
édes tavaszban a világ.

Szeretem, ha pirulni gyújtja
a lányt Zefír lehellete,
és fürt hull kéjesen simulva
az arc kis gödröcskéire.

De mérkőzhet-e veled a
nő bája, szőllő levele, rózsák
illata, Könnyek Kútja, forrás,
teveled, hajnal harmata?

Égi sugarak gyöngy-tüze
szikrázik benned, bár nem éget,
s gazdag szivárványt fest az élet
komor viharfelhőire.

S ha pillánk angyalszárny legyinti,
a tied, az enyhületé:
bánatunk köde tovaing-ring,
s szeráfi arcok ege nyílik
ámuló szemeink elé.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Vaszilij Tumanszkij: Könyörgés

Kell a vágytól fúló kebelnek,
mint tiszta lég, a szerelem.
Ó, véletlen! egy drága percet
adj, és mutasd meg őt nekem!
Kín boldogságot nem remélni,
s én is boldog lennék talán,
ha már a földön itt az égi
eszményt enyémnek vallanám.
De mert csodát hiába várok,
feledtesse önkívület
az ideált, akár egy álmot,
annak ölén, kit szeretek.

/Ford.: Tótfalusi István/

Jevgenyij Baratinszkij: Ősz

Íme, szeptember. Lassan jár a nap,
hideg fényével tündökölve,
s valószínűtlen aranysugarak
hullnak a fodros víztükörbe.
A mezőket már harmat hinti be,
köd omlik a dombok sorára,
piros a nyárfa kerek levele,
s a tölgyek kúpos lombja sárga.
Nem hallod már madarak énekét,
nem zúg az erdő, hangtalan az ég.

Íme, szeptember! Az év alkonya
közel. Mezőkre és hegyekre
immár a kemény fagy hinti oda
ezüst mintáit reggelente.
Álmából ébred a borús Aeol,
előtte szelek port söpörnek,
a liget síró hangokon dalol,
s levéllel hinti be a völgyet.
Még fenn az égen felhőraj siet,
tajtékot hánynak a sötét vizek.

Isten veled, te fény, isten veled!
Isten veled, te tarka pompa,
vizek hátán, ti arany pikkelyek,
s te, hűvös suttogás vadonja!
Te, harsánykedvű örömök csodás,
de percig tartó nyári álma!
A holt berekben fejszecsattogás
csendít visszhangot, nemsokára
minden fa és domb hóba öltözik,
s a fagyott vizek ködösen tükrözik.

A szorgalmas földművelő az év
munkája termését aratja,
sarlóval jár a mezőn és a rét
dús füveit asztagba rakja.
Jár a sarló. Keresztek fénylenek
a puszta barázdákon állva,
vagy viszik már nyikorgó szekerek
a tarlók messzi távolába.
A kis parasztházak körül pedig
arany búzából vár emelkedik.

Ti megható, ti békés, szent napok!
Pipál a pajta füstölögve,
lánc csörren, és a malomkő forog
újra vidáman, körbe-körbe.
Zord télidő! Kemény haragodat
a magvető már várja, jöjj el!
Házacskájában meleggel fogad,
kenyérrel-sóval, házi-sörrel.
S a kis szobában együtt ízlelik
munkájuknak áldott gyümölcseit.

S ha te, az életnek földművese
immár a végső őszbe érsz el,
és úgy gondolod, hogy a sors keze
elhalmozott minden kegyével,
ha megajándékozni létedet
múltad, a sok termő barázda
felkínálja gyümölcseit neked,
és hív a drága aratásra,
s te végre-végre learathatod
a sok beérett gondolat-magot -

mint a földműves, oly gazdag vagy-e?
Akárcsak ő, hittel vetettél,
s mint ő, reménységgel voltál tele,
és álmaidban élt a szent cél...
Mi megvalósult, itt van, most csodáld!
Büszkeségeddel telve nézzed
álmok, munkák, szenvedélyek sorát,
de kínját is a megvetésnek,
s a fájó szégyen halmazát, amely
lelked csalódással töltötte el.

Felkelt a nap, hogy immár látva lásd
az ifjú virtus léhaságát,
hogy esztelenséget, képmutatást
követtél éveid során át.
Te, ki egykor rajongtál szüntelen,
te, lelkek lázas kutatója,
fénylő ködök ura - most hirtelen
csak nézel a csupasz bozótra.
A bánat társa vagy, és a halál
sóhaját gőgöd el nem fojtja már.

De ha egyszer a csalódás szava
feljajdulva áttörne minden
korlátot, és vadul felhangzana
szent riadója benn a szívedben -
A víg ifjúságnak a reszketés
bizony a csontjáig hatolna,
játékát eldobná a gyermek, és
elmenekülne felsikoltva,
a víg öröm elhagyná homlokát,
s mint halott élne egy életen át.

Bőkezű gazda! Hívd meg hát, siess,
házadba a tisztes világot!
Vendégeidet ültesd szellemes,
bőséges, vidám lakomához!
Mily változatos, pompás ételek
alatt roskadozik az asztal!
De ízre olyan egyformák ezek,
s akár a sír, egy sem vigasztal.
Magányosan torát üld hát ma meg
a szíved földi örömeinek!

És bármiféle fénnyel lesz tele
szíved, melytől nyugtot találhat
utolsó hatalmas forgószele
a gondolatnak és a vágynak -
az ész gúnyos-ájtatos hangja hát
a szívedet csak hadd csitítsa,
a hasztalan panasz zúgó szavát
és a reszketést fojtsa vissza,
s a hideg tapasztalatot fogadd,
mint legbecsesebbet az ég alatt.

Vagy ha a világ látomásait
a sértés dühével lerázva
megpillantod, hogy előtted virít
egy szűz partnak minden virága,
a jutalomnak földje, és magad
üdvhozó álmaidnak adva,
a zengő hangú himnusz elragad,
s te békélten figyelsz e hangra,
csak a daloló hárfát figyeled,
mely addig ismeretlen volt neked,

s a fölmentett gondviselés előtt
arcra parancsol az alázat,
reményt merítsz, határt nem ismerőt,
s kielégül tudási vágyad -
jegyezd meg, hogy mi igazán tiéd,
hang el nem zengi, hogyha földi,
a mindennapok könnyű gyermekét
tudományod el sose tölti,
mert égi legyen az vagy földi bár,
e világtól mindenképp távol áll.

Lám, az orkán mily bömbölve szalad,
az erdő felmordul szavára,
s a habzó óceán a partokat
hullámaival üti-vágja:
a tömeget is, mely lustán hever,
gondolattalan szenderegve,
egy egyszerű hang így riasztja fel,
s eképpen lel visszhangra benne,
csak az nem ver visszhangot sohasem,
mely túl van a földi szenvedélyeken.

A magas égnek bármely csillaga
a titokzatos messzeségbe
téves ösvényen hadd ússzon tova,
s gyúljon másik csillag helyébe:
egy veszteség a földnek mit jelent?
- A világ füléig nem ér el
egy égitest süvöltő hangja fent,
s nem vesszük észre, ha az éter
honában újraszületik a fény,
mint új üdvözlet a világ egén.

Sivár a föld - a tél világa jön -
készül a táj a pusztulásra.
A nyári mezőkön fénylő öröm
s a bőség aranyló kalásza,
gazdagság, nyomor, élet és halál -
az elmúlt év megannyi képe
a hó alatt oly egyenlő ma már:
egy lepel borul mind fölébe.
Hát mától kezdve ez lesz a jövőd,
s ne is remélj már aratás-időt!

/Ford.: Lothár László/

Móricz Zsigmond: A kos

A kérők már nagyon kerülgették a házat, s a kisfiú ezt igen gyanúsan és ellenségesen nézte. Különösen Zsuzsika néni volt ellenség. Már ha meglátta, hogy totyog a kerítésen kívül, forróság öntötte el, s szinte reszketett az ismeretlen haragtól. Juliska nénje, úgy tűnt fel neki, mintha veszedelemben volna, idegen férfiak céloznak rá, nem tudja mit akarnak vele, de nem jót. Egyáltalán a rendetlenség bántotta. Mikor olyan szép nyugalomban élnek ők itt a tanyán, az apja, az anyja, Juliska meg ő meg a cselédek. Az egész tanya rendben van, s akkor jön Zsuzsika néni, és fel akarja fordítani az ő szép életüket. S még az egészben az a leginkább felháborító, hogy sem az apja, sem az anyja nem utasítják ki Zsuzsika nénit, ezt a vén boszorkányt, s Juliska is csak nevet...Mit nevet? Lekapja a fejét, s maga elé nevet és viháncol. Nem tudja, milyen rosszat akarnak vele?

A kisfiú Matyival játszott, a kossal, mikor jött a tanyaudvaron Zsuzsika néni a kerítés felé.

- Döfd meg - mondta a kosnak.

De a kos nem értette, s a kisfiú csak állott és nézte ellenségesen a nénit, hogy jön zöldre fakult fekete ternóruhájában, mint a vész. Mire bejött volna a belső udvarra, kapta magát s beszaladt a kamarába, ahol az apja borsót zsizsikeltetett:

- Édesapám, édesapám, mán megint gyün.

Az apjának nagy borzas bajusza megrázkódott a nevetéstől. Akkor barackot nyomott a kisfia fejére, s kiment és látta, hogy Zsuzsika néni jön.

- Ennek szabad bejönni - mondta -, ez Nagy Andrásné, Bodolay Zsuzsika. Ugye Zsuzsika?

Zsuzsika néni csak pislogott rá, aztán meghajlott, és azt mondta:

- Így ni, tekintetes uram, kesztyűbe, derukciósan jöttem - és simított kesztyűs kezével a másikon, úgy mutatta, hogy nem tesz szégyent a rokonságon. Vigyáz ő mindig, hogy ne kompromittálja a családot. Az nem zavarta, hogy az egyik kezén női kesztyű volt, a másikon pedig férfikesztyű.

A kisfiú csak még ellenségesebben nézte, ahogy látta, hogy az apja mekkorát kacag a Zsuzsika nénin.

Ez pedig, ha már benne volt, tovább is mutogatta magát:

- Így ni, tisztába jöttem! - s hozzáfogott felhajtogatni a szoknyáját s megmutogatta, hogy milyen tiszta fehér neki még az alsószoknyája is.

- Jól van, Zsuzsika - mondta az apa, s deres bajsza csakúgy csiklandozta az orra hegyét is. Aztán vígan kiáltott a felesége után, s Zsuzsika néni bement a házba, az apa meg a borsó után.

A kisfiú tovább játszott a kossal.

Megtalálta az apja pipáját, ami le volt téve a tőkére. Felvette s csattogva kiveregette a tenyerébe, ahogy az apja szokta. A kos odadugta az orrát, s ő tréfából megkínálta a kis tenyerében a kivert dohánnyal. A kos meg megette.

Ezen nagyon elcsodálkozott, s beszaladt, megmondta az apjának. Az meg azt mondta rá:

- Még jót is tesz neki.

A kisfiú tovább nem törődött mással, csak azzal, hogy a kost ellássa ilyen ínyencséggel. Csak éppen úgy, fél füllel figyelt oda, hogy Zsuzsika néni gazdag legényt ígért, Tassonyi nevűt. Meg azt is hallotta, hogy mondta, hogy ha inkább akarják, egy Andrási nevűnek hozza el a Pista fiát, aki még a vincellériskolába is járt már. A kisfiú csak abból ítélt, hogy akit inkább akartak, azt abból lehetett megtudni, hogy mind a hárman jobban nevettek rá. Így ő már tudta, hogy Zsuzsika néni az Andrási Pistát hozza, mikor valami egy hét múlva újra beállított egy nagy mafla legénnyel.

Az úgy esett, hogy ő az állásoknál volt, mikor ezek jöttek, s nem vették észre, hogy ő ott lebzsel, s hallotta, hogy Zsuzsika néni megállította a legényt s megmagyarázta neki, hogy úgy viselje magát, hogy meg ne látsszon rajta, hogy paraszt.

- Porold le a csizmádat - mondta neki -, verd le a szép fekete nadrágodat. Megvan még a vastag szivar? Nem törött össze? Húzd fel a kezedre a kesztyűt, mind a két kezedre. Keresd elő a szép tajtékszipkát, aztán, ha majd ott leszünk, vesd szét a két lábadat, ha leülsz és gyújts rá a szipkában a szivarra, hogy lássák, hogy milyen nagy úr vagy. Aztán majd kérdezd meg a kisasszonytól, hogy akar-e a feleséged lenni?

De a kisfiú csak hallgatta ezt. Nem szólt, de nagyon szeretett volna valamit csinálni.

- Döfd meg, döfd meg - mondta a kosnak. Csak az nem értette.

A kisfiú nem ment a ház felé. Valami olyan érzése volt, hogy Juliskát most eladják a gazdag parasztnak. Nem tudta mi az, ami nyugtalanítja, csak vágtatott, s a kos utána. Mert úgy össze voltak szokva, hogy a kos egy percre el nem maradt volna mellőle.

Nagyot futottak a tarlón, megkergették a gyöngytyúkokat, s azok rikácsolva szállottak meg a búzakereszten, mintha vasat vernének. A kisfiú belekapaszkodott a kos zsíros gyapjújába, s azt rázta meg a szivaros parasztfiú helyett. Bezzeg az most veti szét a lábát a szobában a zöld díványon, s szívja a szagos szivart. Nem is akart hazamenni, míg az Andrási Pista ott van, de egyszer csak elunta a futást, s fájdalmas kíváncsiság támadt benne, hogy Juliska megvan-e még, vagy azóta feltrancsírozták.

Hát az András még mindig ott volt náluk, de már kísérték kifele, s hallotta az édesapja hangját, ahogy szépen, vidáman mondta a legénynek:

- Majd meglátjuk, még nem tudunk mit mondani.

A kisfiú összehúzta a szemét, s gyűlölettel nézte az idegen legényt, aki most elővette a pipáját a magyarnadrág zsebéből, és elkezdte veregetni a tenyerébe.

A kos meg figyelni kezdett rá s odaballagott a legény csizmájához és felnézett rá, fel a tenyerére, amit a pipán csattogtatott. Még bégetett is egy kicsit, de a legény nem értette, hogy a bagót kéri, csak játszogatott a pipával, s egyre jobban pattogtatta a tenyerébe, a bagót kiszórta, aztán az agyara közé fogta a pipát.

A kos erre elkezdett curukkolni hátrafelé, a kisfiú már látta, mit akar, s lélegzetvisszafojtva leste, megteszi-e?

Hát mikor már jó messze volt a nagy kos, hupp, nekiveselkedett, nekiiramodott és teljes erővel megöklelte a legényt, hogy az váratlan előre bukott orral.

- Mi a fene van evvel a kossal? - kiáltotta az apjok és még segített is, ahogy tápászkodott felfelé a legény.

De a kos nem hagyott békét, újra curukkolt, s újra mégegyszer nekiiramodott a legénynek, aki ingyen se várta az újabb támadást, s még egyszer letérdelt. Éppen Juliska előtt, s ahogy takarni akarta a szégyent, hogy egy kos felöklelte, azt mondta:

- Kisasszony, hé, hát lesz a feleségem?

De Juliska nem tudott felelni, úgy kacagott.

- Mit akar ez a kos? - mondta az apa, és belerúgott a kosba.

- Nem adta néki a bagót, azér - ujjongott a kisfiú.

Erdélyi József: Hazafelé

Elmúlt a nyári zivatar,
ment lefelé, s nőtt, nőtt a nap.
Ragyogtatta kaszáraért,
aranyszőke haját a zab,
s millió kék virág szemével,
ábrándozott a lenvetés. -
Csupa könnycsepp volt a világ,
csupa megszépült szenvedés.
Teljes nagy szivárvány mosolygott
Kelet felhőin páros ív,
dicső súgarait a nap
lövelte, mint egy hősi szív.

Vén igásló lépdelt alattam,
az út sarában szaporán,
örült, hogy vége van a napnak,
s hazafelé mehet korán,
hazafelé, jászol elé,
ahol szénát, zabot ehet,
s örültem én, hogy messzelátok,
a tetétlen síkság felett.
Lábam közét törték a girhes,
takaratlan, vén csigolyák,
úgy ültem mégis, mintha nékem
hódolna az egész világ.

Mint egy istenostora, ország-
világhódító hadvezér,
ki sáros-véres hadak élén,
döntő csatából hazatér,
s aranyhajú és kékszemű
szűzlánysereg fogadja őt,
és nevéről neveznek minden
újszülött fiúcsecsemőt,
úgy lépdel harci paripáján,
tarka diadalív alatt,
szeme előtt még a nap is
csupa jobbágyi hódolat...

Napszámrajáró gimnázista,
akit a parasztok és urak
kicsúfoltak, s aki titokban
vakmerő verseket farag, -
enyém volt a szégyen, enyém volt
mégis a szépség, az enyém,
nem fojthatta belém a lelket
szolgaröhej és úri kény,
enyém volt a nagyság reménye,
a múlt példája s a jövő,
az ifjúság, az örök élet,
a mindent kiforgó idő!

Táltos, pegazus volt alattam
a vén igásló, szárnya kelt,
s nép alól kicsalt kövér föld
mesebeli tündéri kert,
aranyhajú és kékszemű
királyleány volt az üde táj,
s én voltam a senki fiából,
kanászból lett tündérkirály,
néztem a lemenő napot,
s hittem: feljön még az a nap,
s felkél, a sötét föld alól is,
népem, a babilóni rab.

Erdélyi József: Őz

Behoztak a tanyába egy
sebesült őzikét,
ki is telelt a jó meleg
istálló foglyaként.
Megszokta új környezetét,
a jó embereket.
Sokat ingerkedtünk vele,
mi, vásott gyerekek.
Köztünk vadult el igazán!
Öklelt már és döfött...
Gyengébb volt eleinte, ám
folyton erősbödött:
nőtt a szarva, komolyodott
a játék is vele, -
ő jött nekünk már messziről,
gyilkos dühhel tele...
Elvitte tőlünk egy meleg
tavaszi éjszaka,
el a szellő, a zöldelő
erdő-mező szaga.
Az egyivású őzfiak
hívták birokra tán
s ő ment, futott egy nagyszerű
szívdobbanás után...

Erdélyi József: Csiga

Mint az idő, - mint a nap fenn az égen,
mint a fertályos óramutató,
megy a csiga s én érdeklődve nézem:
mennyit haladt már a kis útazó.

A második keresztvágáson is, lám,
átkelt, mint Hannibál az Alpokon,
vagy mint egy tank a világháborúban,
az ellenséges lövészárkokon...

Megy, megy tovább, a magas rét felé,
mint őserdő felé a gyorsvonat,
megy tapogatva, föl, le, csúszva-mászva,
előre mégis, mint a gondolat!

Jevgenyij Baratinszkij: A dalolásban meggyógyul a lélek

A dalolásban meggyógyul a lélek.
A harmónia, e titkos világ
feláldozást ad minden tévedésnek,
s a dölyfös szenvedélynek zabolát.
A költőszív kitárul, és a bánat
számára immár nem súlyos teher,
s a szent költészet hűséges fiának
lelkét béke s tisztaság tölti el.

/Ford.: Lothár László/

Jevgenyij Baratinszkij: Stanzák

A sors bilincsei leestek
kezemről, s újra látlak ím
benneteket, ti drága sztyeppek,
én legelső szerelmeim!

Pusztai égbolt íve körben,
pusztai hűs áramlatok!
Szememet önfeledt gyönyörben
pihentetem ma rajtatok.

De a perc édessége jár át,
hogy az erdőt a dombokon,
és ifjú éveim tanyáját,
a házikót megláthatom.

Elszálltatok, ti arany évek!
Bolyongtam vándorutamon,
s figyeltem az emberiséget.
Figyeltem, s nőtt a bánatom.

Hő vággyal jócselekedetre
lelkem az ég töltötte be,
de talált-e értő szivekre,
de termését meghozta-e?

Testvéreim is voltak - ám csak
percig tartott az álmodás:
ez nincs már köztünk - s a világnak
új táján él gyötrődve más.

Tiéd vagyok, hazai földem!
Az erőszakos sors elől
ki oltalmat keresni jöttem
hozzád, nem vagyok egyedül.

Ki eléd könyörögve térdel,
s hajlékot együtt kér velem,
a karján szelíd gyermekével
elhoztam ifjú hitvesem.

Hagyj ittmaradnom kedvesemmel,
fogadj be hát, békés vadon,
s a mindenség határa nem kell,
messzeségről nem álmodom.

Az embereket hadd feledjem,
s éljek a világ nélkül itt,
és egyedül, a szerelemben
őrizzem szivem kincseit.

/Ford.: Lothár László/

Erdélyi József: Ember a hóban

Szürke az ég, fehér a föld,
feketén suhannak,
elátkozott lelkek gyanánt
a pápista varjak.

Állnak a fák, mint kísértő,
fehérleples vázak,
gallyaik közt kárörvendő
szelek hahotáznak.

Ember cammog ott a hóban?
vagy felemelkedve
két lábára, odujából
kiugrasztott medve?!...

Nincs itt medve az erdőben,
nem kell megijjedni:
ember az ott, szegény ember, -
könnyü kinevetni.

Oly szomoru: fehér hóban,
ahogy megy, sötéten! -
Ha legalább az árnyéka
menne vele, kéken!...

Erdélyi József: Nyesett fák

Be jó a fának, mit az ember
megnyes e lágy téli napon,
mikor még alszik zsibbatag,
süketen, vakon.

Kés, fejsze, fűrész vágja bár:
nem érzi, nedve sem csorog.
Sok sebe, mint megannyi szem,
álmában mosolyog.

Virága nem hull, levele
nem hervad el idő előtt. -
Be jó a fának, mit az ember
ilyenkor földre dönt...

Be jó a fának...Engemet
kés, fejsze, fűrész ébren ért!...
Istentelen világ! Be kár
virágos kedvemért!

Be kár virágos kedvemért!
Reményim zöldjéért be kár!
Mért ki nem tépett engemet
bölcsőmből a halál?!...

Erdélyi József: Csillag

Hiányzik egy csillag
odafenn az égen.
Hulló csillagokkal,
tán lehullott régen.

Amióta élek,
nem ragyog felettem.
Tán akkor szaladt le,
mikor én születtem.

Vagy csak akkor kél fel
a sötét határon,
mikor két szememet
örökre bezárom...

Erdélyi József: Bolond Istók

Lombosak voltak még a fűzfák
a Tisza partján, de fakón,
élettelen zörgött a lomb már,
ahogy megszáradt a napon:
erős fagy jött rá hirtelen,
nem ért rá megsárgulni sem:
nem birt lehullni, csüggött fáján,
mintha csak mesterségesen.

Elhagytam jócskán a Tiszát
s az úton rámesteledett:
fáradt is voltam, álmos is,
kívántam nyugvást, meleget,
az ég alatt hol óriás,
vak pásztorként az őszi éj
megfejte csillagjuhait
s kilöttyent és elfolyt a téj.

Nem kellett nekem bujdokolnom
a sötét éj leple alatt:
sötét volt nekem a világ
akkor is, ha sütött a Nap:
egy kis ablakban mécs virágzott
hivogatólag: ott lakott
a számadó juhász: bementem,
szállást kértem tőle. Adott.

A birkaólban kaptam szállást,
ott töltöttem az éjszakát:
ugráltak rajtam át a birkák
s megtűrtek az okos kutyák:
szép volt a nagy, homályos ólban
az a hűs őszi éjszaka,
kedves a birkák bégetése,
a gyapjas nyáj meleg szaga.

Szívesen ottmaradtam volna
legutolsó bojtárnak is:
örömest ottragadtam volna
kutyának is, birkának is:
de reggel útra kellett kelnem
dideregve és álmosan,
hűlő folyó fojtó ködében,
céltalan és magányosan.

Feljött a Nap s minden fehér volt,
a fákon vastag zúzmara:
vertezüst az út, vertezüst volt
az útfél boncos avara:
hulltak a lucskos levelek már,
mint habos szőrszálak: a szél
csupálta már a gallyakat,
mint arcot a borotvaél.

Letértem az ország útjáról,
fátlan dűlőút vezetett,
merre? hová? - mindegy, a síkon,
ahol már elvégeztetett:
ökörnyál lengett, daru szólt,
kéklett az ég és csalt tovább,
őrült reménnyel a megáradt,
utolsó őszi délibáb...

Erdélyi József: Ákác

Másfélszáz éve, hogy e földben
gyökeret vertek a legelsők
s e jövevény fából ma már
erdők vannak, szép, magas erdők.
Meghátráltak az őserdei fák,
tán a törékeny tövisek előtt
s ákácoké már az alföld egészen
és tele van a dombvidék velök.
A tölgyfák a magas hegyekre
vonultak vissza, mintegy fellegvárba:
de ott is hódít, hódít már az ákác
barna tövise és fehér virága.

Nyomul előre mindenütt az ákác,
mint valami nagy, szervezett,
honfoglaló nemzet, amelyet
egy messzelátó hadifő vezet:
keríti a termő határokat,
az utak mentén felvonul,
tanyát, falut, várost megszállva, terjed
feltartóztathatatlanul.
Jó katona: megél a sziken is,
gúzsbaköti a futóhomokot,
kibírja a legfagyasztóbb telet,
ki a legaszalóbb napot...

Termett mézet az öreg tölgyfák odva? -
Terem az ákác, nemesebbet, többet!
Jó szerszámfákat faragtak a tölgyből? -
Jó az ákác is, pótolja a tölgyet!
S gyorsabban nő, buján hajt, nyesni kell,
ontja évről évre a tüzifát:
télen melengeti a házat
és nyári hőben hűs árnyékot ád.
Hajtásából szívesen metszi nyársát
népünk, a szalonnasütő
s ernyei alá rejti örökálmú
sírhalmait a gyászos temető.

Erdeiben sas, holló nem tanyázik,
nem bujdosik dúvad, futó betyár:
de otthon érzi magát a galamb
és költ sok éneklő madár.
A varjak népe uj hazára lelt
e favárosban, melynek széle-hossza
csupa oszlopsor, tős-gyökeres ágas,
csupa átlátszó, nyílegyenes ucca:
melyet ha látsz, csodálod, hogy az Ember
a fák között mi szép rendet teremt,
s egymás közt milyen tökéletlenül él.
Jövel közénk, örök, isteni Rend!...

Vadkan nem csörtet, szarvasbika nem bőg,
nem legelész kevélyjárású dámvad, -
az ákácerdő alján csak az őzbak
füttyent széllábú, kisded csapatának:
nem félvad konda nyomja talaját,
nem szilaj ménes, nem rideg gulya, -
rázza csengőjét-kolompját szelíden
nemes állatok tenyésztett faja.
Be kár, hogy aki őrzi, még az ember
sorvadozik méltatlan kény alatt,
állati sorban és tilos neki
az egyenlítő-átló Gondolat!...

Gyermekkoromba be sok tövisét
húzta ki varrótűjével anyám.
Fájt bizony, míg ásott az elevenben,
fájt neki is, de segített fián...
Gyermekkoromban csak tövise kínzott,
keservesen, később virága is,
fehér fürtje, édes illatfelhője,
keservesebben, mint minden tövis. -
Kínozna bár tövise és virága,
holtig édesen és keservesen:
ne járnék-kelnék alatta soha
fásult szívvel, vénen, közönbösen...

...Hódíts csak, ákác! Duna-Tisza táján
szaporítsad szívós fanépedet! -
Téged e földbe a Szabadság
harcos-dalos százada ültetett!
A Szabadság virágos-tövises
százada után hadd jöjjön ide,
bár a Szabadság harcos és dalos,
virágos és tövises ezrede!...
Hódíts csak, ákác!, illattal és mézzel,
tövissel és tűzzel, szerszámmal és nyárssal
s borulj bölcsők és sírhalmok fölé
üde árnyékkal, békés susogással!...

Móricz Zsigmond: Két öregasszony nevet

A kis ház a hegyoldalban feküdt, homlokzata a két szemével a völgyre nézett, s a fehér falat, a két kis ablak között, óriási rózsabokor futotta be, amely lugast formált s ezer virággal borult az előtte álló kis asztal fölé.

De a két kis öregasszony a világért sem ült volna ide, a rózsalugas alá, az asztalhoz, a padra. Ők már olyan jó kis öregasszonyok voltak, akik belenyugodtak abba, hogy ez a pad a szerelmeseké, az unokáké.

Ők már nem is akarnak a távolba nézni, le a völgybe, és az erdős hegyoldalra, az ő szemük már eleget látott, gyengék is nedves kis látókáik, ha még olyan nagy szemüveget tesznek is fel, avval is csak egészen közelre akarnak nézni: a kezükbe levő kötésre, varrásra vagy imakönyvbe.

Odabújnak tehát a kis előkert lombos sarkába, a gyeppadra, s ott susognak egymásnak kifáradhatatlanul. Hallásuk is gyengécske, de ez nem zavarja őket, mindenik a maga mondanivalóját akarja közölni, nem nagyon kíváncsiak egymás szavára, hiszen annyit úgyis tudnak, hogy a másik sem mond mulatságosat, az élet folyton csak panasszal van tele. Hát az emberi szív a maga panaszát kiönti, de nem kívánja a mások panaszszavait.

Így hát sokszor éppen egyszerre mesélik, hogy ezek a mai gyerekek milyen hálátlanok, nem törődnek már az öregekkel, ma is mi történt...

- Leteszem a kendőcskémet a székre, kis idő múlva keresem, nincs sehol...

- Milyen kendőt, Minka?

- Nahát ami mindig rajtam van. Csak letettem a székre a konyhában, szépen összehajtva a kis székre tettem, mert kímélem, mert már nekem nem vesznek újat, hát kímélni kell a kendőmet és a ruhámat és mindent, mert nekem már senki sem vesz másikat, hát nagyon vigyázni kell arra a kicsire, ami van.

- A kendőt, Minka?

- Igen, a kendőmet, mondom neked, letettem a székre a konyhában. Alig fordulok egyet, eszembe jut, hogy hova tettem a kendőmet? Megyek és keresem, nem lelem. Hova lett a kendőm, Úristen, mondom, hova lett a kendőm, az a kis barna hárászkendő, amit a szegény megboldogult uram hozott nekem még kilencvenhatba, a kiállításkor Pestről, azóta meg tudtam őrizni, most is olyan jó, mint új korában, nagyon szép kis kendőcske, olyan ügyesen van kötve, vajon hova tettem, hiszen itt hagytam, mondom, a kis széken a konyhában.

- És elveszett a kendő?

- Elhányták. Csak úgy leseperték és bedobták a szennyes közé.

- A barna kendődet?

- Igen, oda volt dobva a zsákokra és a ponyvára, ha eszembe nem jut, Isten tudja, mi történt volna vele. De hiszen így van az, már az öregek holmijával nem törődnek, meg nem is szeretik, mert régi. Nem tudják, hogy régit kell viselni, hogy az ember az újat megőrizze. Ó Istenem, ezek nagyon prédák, ezek a mai fiatalok. A lányom is, egész életében mindig olyan pazarló volt, azon csak úgy ég a ruha...

- És nekem a hasam fáj, Minka, nem tudom mi bajom van...Csak guggolok, Minka, nagyon nem jól érzem magam, de nem kérdi meg senki, hogy mi baja nagymama.

- Igyál teát, Linka.

- Hogy, teát?...Ittam Minácska, kértem, főzzenek nekem olyan jó kis teát, és meg is főzték, és megittam, de nem segít. Valami orvos kellene, de senkinek sem jut eszébe, én meg nem mondhatom nekik, mert az ember vigyáz, nem akar kiadást okozni.

- Orvost, Linka.

- Igen, orvos kellene, de az ember nem akarja, hogy költségbe verjék magukat a szegények. Úgyis csak sírnak, hogy rosszul megy a boltocska. Hát inkább csak elbúvok, hogy ne vegyék észre a nyöszörgést, még éccaka is nagyon vigyázok, hogy meg ne hallják, hogy ébren vagyok és meleg ruhával takargatom magamat, mert minek okozzak nekik kiadást evvel a kis betegséggel.

- Nekem is, Linka, a szemüvegemet meg kellene már vizsgálni, mert nem látok jól evvel, de én is úgy vagyok, Linka, hogy nem akarok kárt csinálni, hát már vagy két esztendő óta csak evvel a régi rossz szemüveggel kínlódok...

Levette a szemüvegét és megtörülgette kis rongyos zsebkendőjével. Ezt a kis kendőt is azért használja titokban, hogy kárt és kiadást ne okozzon a gyerekeknek, mert most vigyázni kell mindenre.

- Mert ezek csak pazarolnak, ha egy kis hiba van valamin, már eldobják, és aztán panaszkodnak, hogy milyen nehéz idők, milyen rosszul megy...Ezek a mai gyerekek mindig csak panaszkodnak. Ma annyit panaszkodnak az emberek, Istenem, a mi időnkben is nehéz volt, de akkor nem panaszkodtunk, inkább azt mondtuk, hogy nincs semmi baj, még akkor is, ha volt, de ezek a maiak úgy túloznak, úgy fel tudják fújni, hogy milyen nehéz az életük, nem tudom mért nem takargatják inkább a bajt. Nem tudnak ezek élni.

- Igen, az ember már nem is mer lélegzeni, Minka, mert az ember azt hiszi, már a lélegzetet is pénzért adják és mindig csak azt kell hallani, hogy leszállították ezt is, azt is...

- Hogy minek kötöm ezt a harisnyát?...Hogy azt már senki se akarja felvenni...

- Majd jó lesz még az, Minka, majd később, az unokák, ha igazán nehéz lesz az élet, akkor majd örülni fognak neki, hiszen én is olyan ügyesen igyekszem csinálni, egy sima egy ferkelt, egy sima egy ferkelt, hogy csinos legyen...

- Csak a selyemharisnya, az igen.

- Csupa selyem. Azelőtt mi jó erős harisnyákat kötöttünk, hogy soká tartson, ezek meg csak felveszik, folyton veszik az újat és alig veszi fel tízszer, húszszor, már el lehet dobni.

- Dehogy tízszer, Linka, kétszer veszik fel, vagy háromszor s akkor már kidobják, hogy rongyos, és soha meg nem javítanák.

- Azt nem is lehet. Nem is selyem, műselyem. A mi időnkben a világért fel nem vette volna senki, aki magára ad valamit, olyant, ami nem igazi...

- És aztán panaszkodnak, hogy nincs elég pénzük, az én uramnak olyan pici volt a fizetése, és mégis milyen szépen felneveltem belőle a négy gyereket.

- És én ötöt, Minka. Öt gyereket, s mind egészségesen eresztettem ki a világba.

- Már ezeknek - suttogta Minka néni -, egy gyerek is sok, kettőtől meg vannak ijedve, hogy bele kell pusztulni, mert mind csak a flanc és elkényeztetés...

- Selyemharisnya, s veszik úgy, hogy egyszerre három párt is hoznak a boltból...

- Én tizenkét párt kaptam staffírungba és eltartott.

- Óh, nekem egy tucat addig tartott, míg mind fel nem neveltem a gyerekeket, és ha elrongyolódott a feje, folyton javítottam, s mikor már nem lehetett használni, akkor az ember újra fejelte, és volt mindig...

- De a selyemharisnyát nem lehet javítani...Jaj a gyomrom...éccaka nem tudok aludni, mintha giliszta volna benne...de már ezek csak kinevetnek, hogy nincs giliszta...Azelőtt hozattuk a patikából azokat a jó kúp alakú cukrokat, az én mamámnak mindig volt a háznál, s avval egykettőre meggyógyított.

- Meg a Pain Expeller. Az csodálatos szer volt, minden bajra. Most is, ha volna, csak bedörzsölném vele a lábszáraimat, tudom, frissebb lennék. De ma ezek lenézik. Azt mondják, kuruzslás...

- Pedig, ha egy-két cseppet cukorra cseppentett az ember és megette, elmúlt...De nincs már olyan jó orvosság, mint a mi időnkben, akkor még öregnek lenni is könnyebb volt, Linka. A mi öregeink nem nyögtek annyit, mint mi...

- Most csak a drága orvosság, a mai orvosok mindig csak mindenféle drágaságot rendelnek, az ember nem is mer szólani, hogy kőtségbe ne verje őket...

S így vége hossza nem volt a beszélgetésnek, egymás szájából kapkodták a szavakat. Világok választották el őket a mai élettől, amit már ők soha megérteni nem fognak.

Körülöttük ott feküdt a kis bányatelep, mint a régi időkben. Ez is más, mint volt. Már mindenfelé új házakat építettek egész palotákat itt a hegyekben. Még örültek, hogy ez a kis ház a régi állapotban van, s nem értették meg, hogy a gyerekek azon sírnak és panaszkodnak, hogy itt kell nekik nyomorogni, mert nekik még nem jutott lakás az új, fényes épületekben. Ahelyett, hogy boldogok lettek volna, hogy itt szerényen meghúzódhatnak.

- Minka néni...Linka néni... - hangzott a fiatal lány kiáltása, s ők összerezzentek, hogy a fiatalság felveri az ő békés kis panaszkodó csendjüket. A kislány iderepült a bokrok közt, és megtalálta a két kis öregasszonyt, ahogy a gyeppadon guggoltak és diskuráltak.

- Nagymama, jaj ne tessék a fűre ülni, felfáznak.

- Óh persze, nem vagyunk mi olyan kényesek. Nekünk még hő szoknyánk van.

- De igazán, tessék felülni a padra.

- Üljetek csak ti, az a ti helyetek, mikor én fiatal lány voltam, akkor én ültem ott, mert az én szüleim éppen ebben a házban laktak. Akkor a mi nagymamánk ült itt a gyeppadon, és mi ültünk a rózsák alatt...

A kislány hangosan kacagott, olyan furcsa volt neki, hogy az öreg nénik is voltak valaha fiatal lányok.

De Linka néniért érte jöttek, s neki haza kellett menni. Felállott, és fájós hasacskáját szorongatta két remegő tenyerével, elbúcsúzott, mintha hosszó útra menne, kezet fogtak az öregek, és oly végleges búcsút vettek, mintha többet sose látnák egymást. A gyermekek nevettek, s Minka néni még utána is integetett a barátnőjének. Aztán bement a házba.

Ahogy bemegy, éppen ott van az orvos. Nem is tudta, hogy valakinek baja van, ijedten nézett körül, hogy ugyan ki lehet beteg a háznál...

De míg fülelt és szemlélődött, hirtelen nagyszerű ideája támadt. Hirtelen összekuporodott és elkezdett kicsit nyöszörögni.

- Mi baj, nagymama?

- Jaj fiam, fáj a hasacskám...Egész éccaka nem tudok aludni, csak szenvedek. Takargatom melegbe, azt hiszem, giliszta lesz.

- És nem is mondja, nagymama. Egy kis teát?...

- Nem, az orvossal szeretnék beszélni, ha már itt van... Mondd csak neki, hogy írjon nekem egy kis orvosságot hasfájásra...

Az orvost azonnal hozzá vitték, s az nagy gonddal kérdezte ki, s Minka néni mindent elmondott neki, amit Linkától kitapasztalt.

Addig-addig, hogy meg is írta az orvos a receptet.

- Más baj nincs, mama? - kérdezte még az orvos, felülről.

Minka néninek nem tetszett ez a fölényes hang.

- De van - mondta morózusan.

- Mi? Mama?

- Az öregség, azon segítsen.

Az orvos nevetve ment el, s a család körülvette Minka nénit:

- De nagymama miért nem szólt? Hiszen itt az orvos. Már régen elhívattuk volna, hiszen a társulati orvosnak nem kell fizetni. Se orvosságért, de maga csak spórol.

- Akkor csináltassátok meg az orvosságot.

Mikor az orvosságot meghozták, sietve állták körül a nagymamát, hogy vegye be.

- Majd, majd - hárította el őket -, most nem érzek semmit.

- Milyen bogaras az öregasszony - mondták egymásnak a fiatalok.

Ebéd után jött Linka néni. Csak úgy átszaladt titokban.

A két öreg újra csak elbújt a kis kertben, leültek a gyeppadra, s mondja Linka néni:

- Minka lelkem, próbáld csak ezt!

Körülnézett, hogy nem látja-e valaki a világból, s kiszedett a zsebéből négy régi szemüveget.

Minka néni nagyot néz, veszi a szemüvegeket és sorra próbálja. És egyszer csak kicsit felsikolt. Egyik szemüveg pontosan jó volt, de olyan jó, hogy még jobban látott vele, mint az ember képzelhetné. Úgy látott vele, hogy szinte világított.

- Óh, te Linka - kiáltotta boldogan -, hiszen ez jó.

Linka néni fogatlanul és boldogan kacagott.

- De én is szereztem neked valamit - mondta Minka néni.

Odaadta az orvosságot. A jókora üveg tele volt valami barna folyadékkal.

- Nézd csak, kicsaltam a doktorból a receptet.

Linka néni megértette, s most Minka néni kacagott. És a két öregasszony a bokrok alatt olyan édesdeden, olyan meleg szívvel nevetgélt, mint két édes, kis öreg gyermek. Hát igen, az öregek is tudnak magukon és gymáson segíteni, ha még olyan nehéz is a mai világ sora. Nekik azért ma is van ám eszük.