2014. április 29., kedd

Székely Nándor: Károly meg Lóri



Károly nem volt fiatalember, Lóri meg nem volt kisasszony. Bár Károly, komoly, erélyes és erős volt, mint egy férfi és Lóri kecses, kápráztató-színű ruhájú, csacsogó teremtés, mint egy igazi kisasszony. Károly, a félelmetes valaki, házőrző komondor volt, Lóri pedig – hiszen most már tudhatjátok – papagáj volt ugyanabban a házban, sőt mondhatnók ugyanabban a konyhában. Mert Károly is meg Lóri is rendesen a konyhában tartózkodtak. Különösen délelőtt, mikor az ebédet főzték.

Lóri azért volt ilyenkor a konyhában, mert odabenn takarítottak, és itt találták meg azt az alkalmas zugot, ahová Lóri kalitkáját felállíthatták. Károly meg – Istenem, Károly meg - , csupa barátságból tartózkodott ilyenkor a konyhában, mert Károly és Lóri igazi barátságban éltek egymással. Ez a barátság olyan meleg és őszinte volt, hogy csak csalfalelkű, csélcsap fiú tanulhatna belőle és igazán szerethetnék egymást ebben a szeretetnélküli világban, mint ahogy Károly és Lóri szerették egymást. Hogy miben nyilvánult meg az ő nagy szeretetük, igaz barátságuk? Azt is elmondom…

Amikor a szakácsné az ebédet főzte és egy percre kiment a konyhából, Károly felágaskodott az asztalra, leemelt egy jókora darab húst, odavitte a sarokba és aztán felágaskodott Lóri kalitkájára, a lábával félretolta a kalitka závárját, Lóri kisasszony nagy kényesen kiszállt a fényes rézpalotából, odatipegett a sarokba és mindketten jó étvággyal elfogyasztották a zsákmányt. Amikor készen voltak, Lórika visszasétált a palotájába, Károly ismét elzárta a reteszt és kisomfordált a konyhából, mintha semmi sem történt volna.

Így ment ez sok-sok ideig és soha senki sem tudta meg hova tűntek a legízletesebb falatok. Mire a szakácsnő bejött a konyhába, Károly már valahol az eperfa alatt szundikált, Lórika meg olyan ártatlanul hunyorgatott két kerek szemével, mintha azt sem tudná, miért sürgölődik, forgolódik annyit a szakácsné. Így éltek hosszú ideig a legnagyobb egyetértésben, a hús eltűnt az asztalról, Lóri meg Károly jóllaktak és soha senki sem tudta, hogy ki a tolvaj.

Egyszer aztán nagy baj történt. Károly szegény csendben elhalálozott. Öreg volt-e, avagy a nagy jómód vetett-e véget váratlanul életének, elég az hozzá, hogy egy csendes őszi napon elköltözött ebből a szomorú világból, itt hagyta a perlekedő szakácsnőt, az árnyékos eperfát, szóval mindent-mindent itt hagyott.

Lóri szomorúan gubbasztott kalitkájában, senki sem látogatta meg többé, senki sem felezte meg vele jószívűen az ozsonnáját, senki sem nyitotta ki tömlöce ajtaját, hogy egy kis délelőtti sétára induljon a konyhában.

…Amint a kalitkájában szomorkodik, nyílik a konyhaajtó és belép egy nagy komondor. Lóri félrebillentette a fejét és úgy bámulta az új lakótársát, Károly utódját. A konyhában nem volt senki. A hús ott állt a dézsában nagy deszkával letakarva a sarokban.

A kutya odasomfordált a dézsához, nagy óvatosan kiemelt egy jókora darab húst és csendesen kiillant a konyhából. Lóri türelmetlenül ugrált fel és alá kalitkájában, várta, hogy az új kutya odajöjjön kalitkájához, kinyissa a reteszt és megfelezze vele a koncot, mint Károly tette. De bizony nem jött. Lóri szomorúan hajtotta le a fejét és ha gondolkodni tudott volna, bizonyára arra gondol, hogy jobb volt hajdan, mikor még Károly élt.

Másnap ismét bejött az új kutya a konyhába. Lórira ügyet sem vetett, odaosont ismét a húshoz, mint a helyzettel ismerős tolvaj, kiemelt egy darabot és kiillant. Lórit elkeserítette ez a kegyetlen önzés és nagy irigység, és elkezdett sikoltozni: - Kutya adjál!

De bizony az új kutya ügyet sem vetett Lóri rikácsolására, dühösen morgott és kiszökött a konyhából. Néhány perc múlva bejött a szakácsné, most már igazán haragra lobbant és elkezdett kiáltozni:

-      Ki volt itt a konyhában? Tolvaj, gazember!

Lóri egy darabig hallgatta a kiáltozást, aztán ő is belerikoltott:

-      Kutya volt! Kutya volt!

Így csípték el a tolvajt. Persze rögtön elkergették a háztól. Lóri azóta egyedül gubbaszt a konyhában, ha bánatában meg nem halt.



Angol mese: Mese az eltévedt kisverébről



A fészekben kikeltek a tojások: öt kis verébfióka tátogott a mamája felé. A verébmama megetette, melengette a kicsinyeit, s mikor nagyobbra nőttek, repülni tanította őket. Az ötödik kisveréb bátrabb és ügyesebb volt, mint valamennyi testvérkéje.

Egy napon repüléslecke közben olyan messzire szállt, hogy nem látta sem a mamáját, sem a testvéreit. Nagyon megijedt a kisveréb, a szárnya elfáradt, már nem is tudott röpülni, csak ugrándozott a vékony lábacskáin. Addig-addig ugrándozott, míg a vadkacsa fészke elé ért.

-      Befogadsz a fészkedbe? – kérdezte a kisveréb.

-      Befogadlak, háp-háp… - mondta a vadkacsa.

-      De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!

-      Akkor nem fogadlak be a fészkembe, háp-háp… - mondta a vadkacsa.

A kisveréb továbbugrált. Találkozott a galambbal, és megkérdezte:

-      Melengetnél-e a szárnyad alatt?

-      Melengetnélek szívesen, kruuú…buk…buruk… - turbékolt a galamb.

-      De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!

-      Akkor nem melengetlek, kruuú..buk…buruk… - mondta a galamb.

A kisveréb továbbugrált. Találkozott a bagollyal.

-      Éhes vagyok, adnál-e nekem enni? – kérdezte.
-      Szívesen adok, uhuuu – huhogott a bagoly.

-      De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip.

-      Akkor nem etetlek meg, uhuuu – mondta a bagoly.

Besötétedett. Hideg lett, a kisveréb félt, fázott, éhezett, s fáradtan ugrándozott egyre tovább, tovább. Ekkor meglátott egy szürke madarat, az is a földön ugrált.

-      Kedves madár – szólította meg a kisveréb a madarat -, befogadnál-e, megetetnél-e engem? Fáradt fióka vagyok, és csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!

-      Befogadlak, megetetlek, melengetlek, én vagyok a mamád! Egész nap kerestelek, hívtalak, csip-csirip!

A verébmama hazavitte fiókáját a fészekbe, megetette, a szárnya alá vette, s ott melengette reggelig.

/Átdolgozta: Bartócz Ilona/

Valerij Bejuszov: Sed non satiatus


Ó, mit tegyek, ha nem kaptam csömört még
Tőled, pezsdítő élet!
Ó, mit tegyek, ha nem kaptam csömört még
Tőletek, tavaszi fények!
Ó, mit tegyek, ha nem kaptam csömört még
Tőletek, magasok, mélyek!
Ó, mit tegyek, ha nem kaptam csömört még
Tőletek, szenvedélyek!

Mi volt: ujra akarok élni mindent:
Jöjj, remegés azúrja!
Mi volt: ujra akarok élni mindent:
Szivem, légy kész a búra!
Mi volt: ujra akarok élni mindent:
Mely szívem, vérem dúlta –
Mi volt: ujra akarok élni mindent:
S mi nem volt: azt is újra!

Sóvár kezem megint, megint kitárom
A napba és homályba!
Sóvár kezem megint, megint kitárom
Zengjen a húrok árja!
Sóvár kezem megint, megint kitárom
Éhesen a világra!
Dóvár kezem megint, megint kitárom
Feléd, feléd, te Drága!

/Ford.: Végh György/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5