Középkori német eposz: A Nibelung ének (részlet)

Az ősregékből hozzánk   sok csoda beszél,
dicső leventék hozzák   nagy harc történetét,
örömök és ivások,   sírások és panaszok,
kemény hősök, vívások, -   most íme ily csodákat
halljatok.

Nőtt egykor Burgondban   egy nagy-nemes leány,
még soha országban   nem volt szebb valahány,
Krimhildnek hítták:   szépséges asszonya.
Ő érte sok vitéznek   fedte testét a föld pora.

Három király nevelte,   gazdag és nemes,
Gunther és Gérnót,   mind hős, dicséretes,
és Giselher, az ifjú,   kiválasztott vitéz.
A hölgy a nővérük volt,   ők hárman oltalmazták életét.

Az urak kegyesek voltak,   magas rangból valók,
mértéktelen merészek,   lovagok, példaadók.
Ott arra Burgondban,  úgy hítták földjüket.
Tettek kemény csodát majd   Etele földjei felett.

Wormsnál a Rajna mellett   lakozott erejük.
Őket szolgálta büszkén   sok lovagseregük
dicsőséges erénnyel,   míg éltük véget ért.
Meghaltak mégis rútul   két asszony irigy kedviért.

Anyjuk Uote asszony volt,   gazdag királyi nő:
az atyjuk pedig Dancrát,   reájuk hagyta ő
örökét élte múltán,   hatalmas úr, nemes,
még ifjúsága napján   nyert vala sok nagy érdemet.

A három királynak így hát,   mint említé szavam,
nagy volt ő hatalma:   szolgálták hangtalan
a legjobb daliák is,   kiket már említettem,
erős mind s büszke-bátor,   kemény csatákban
csüggedetlen.

Egyszer csak az erényes   Krimhild álmokba lát,
egy vad sólymot nevelt fel   sok számos napon át,
két sas szaggatta széjjel,   hogy ezt kellett néki lesni:
nem tudna már ezen a földön  nagyobb keserv
megesni.

Álmával felkereste   az anyját, Uotét.
Ez nem tudott szegénynek   lelni jobb igét:
"A sólyom, kit nevelsz majd,   egy nemes férfi lesz:
őrizze Isten őt meg,   vigyázz, hamar elvesztheted!"

"Mit szól maga legényrül,   szerelmetes anyám?
Hős szerelme nélkül   lesz már mindig tanyám.
Ily szép fogok maradni   egész a holtomig,
férfi szerelme engem   gondba soha nem borít."

Magas erénye kertiben   a szép leány látogatott,
így élt ott a jó lélek   sok számos kedves napot,
s nem akadt, kit átfonna   lágy teste, még soha.
Már azóta büszkén   egy hős vitéznek asszonya.

*

Gunther és Hágen,   a két kemény vitéz,
álnok szívvel az erdőn   nagy vadászatra kész.
Jó gerelyük vasára   vaddisznó ront elő,
medvék és bölények:   mi volna még ily vakmerő?

Köztük vágtatott Szigfrid   fennkölt-magasztosan.
A sok fogás ebédet   cipelték már számosan.
Egy hűvös forrásnál   veszett teste oda.
Brünhild tanácsa tette,    a Gunther király asszonya.

Most a vitézek vitéze   járult Krimhild elé.
Ékes vadászruháját   lovakra emelék
és a társakét is:   a Rajnán túlra át.
Nem járta még Krimhild   ily bánat viharát.

Szíve választottját   ajkon csókolta most:
a hős:"Ég adja, hölgyem,   lássalak hamarost
jó kedvben s te is engem.   Töltsél kellemetes
napot szép társaiddal:   bizony én ma itthon nem
lehetek."

Akkor a szóra gondolt,   (be nem vallotta bezzeg)
mit Hágennek súgott meg:   s ott jajgatni kezdett
a szép nemes királyné,   mért lett teste valaha.
S záporként szórta könnyét   a hős Szigfrid úr asszonya.

S így szólt a vitézhez:   "Hagyd a vadászatot!
Rosszat álmodtam éjjel,   két vadkant zavartatok
keresztül egy nagy pusztán:   vérző virágokon.
Hogy úgy omlik a könnyem,   bizony van rá okom.

Reszketek nagyon most   árulás miatt,
valaki a másiknak   gonoszt tartogat,
sok lihegő bosszúálló   lopva ott tolong.
Maradj, kedves uracskám:   hű szívvel ezt tanácsolom."

S ő így szólt: "Szép hívem,   nemsoká vissza jövök.
Én nem tudok olyant, ki   ellenem bosszút hörög.
A te véreid mind   hozzám oly kegyesek:
és a vitéz seregektől   sem érdemlek itt egyebet."

"Ó dehogy, uram Szigfrid:   félek, verembe hullsz.
Szörnyűt álmodtam éjjel,   fentről váratlanul
két nagy hegy zuhant rád:   többé nem láttalak.
Hogyha te most elmégy,   szívem a kíntól megszakad."

Átfogta két karjával   erényes asszonyát:
szerelmetes csókokkal   hintette teste havát.
Engedelmével onnan   gyors árnyként távoza.
Nem látta őt jaj többé   aztán már épen soha.

Onnan a nép vágtatva   egy mély erdőbe ment
időtöltés okából.   S a sok hős szüntelen
tódult Gunther nyomába   s a Szigfridé mögött.
Gérnót és Giselher,   e kettő otthon őrködött.

Számos ló megrakodva jött   túl a Rajna felett,
hoztak a vadászoknak   bort és kenyeret,
húst és halat frisset   sok ízes falatot,
amit egy dús király csak   jónak gondolhatott.

Ott tábort ütöttek   zöld erdő peremén,
ahol a vad kifut majd,   sok büszke vadászlegény,
innen fognak vadászni   egy nagy széles gyepen.
Akkor Szigfrid is megjött:   a királynak hírül megyen.

A vadászsereg most   gyorsan kört alkotott,
őrt állata minden lesnél.   Szólt a hős férfi most,
Szigfrid, a hatalmas:   "Ki tár nekünk utat
vad után a vadonba,   ti híres és merész urak?"

"Széledjünk külön szét,   Hágen így válaszolt,
mielőtt megkezdenénk   itt a vadászatot!
Akkor majd megtudakoljuk   én és ti mind, urak,
kik a legjobb vadászok   ez erdei vadút alatt.

Szolgákat és kutyákat   osszuk meg hamar:
s menjen kiki arra,   amerre akar.
S ki legjobban vadászik,   azé legyen babér."
Nem vártak ott a vadászok   egymásra hát azért.

Megszólalt Szigfrid úr most:   "Eb nélkül elvagyok,
csak egy jó kopó kell,   ki érzett már szagot
s megtudja majd a vadaknak   nyomát a fákon át.
Pompás vadászatunk lesz!" -   most Krimhild férje
így kiált.

Hozott akkor egy vén vadász   egy jó szimatú ebet:
s vitte az urat már   - egy óra sem volt kerek -
hol sok vadat találtak.   S kit a félsz felkavarint,
űzik holtig a legények   jó ős vadász-szokás szerint.

Kit a kopó kiriasztott,   kézzel sújtotta ő,
Szigfrid, a messze bátor,   a niderlandi hős.
Úgy repült lovával,   hogy nem volt irgalom.
Ő nyert meg minden díjat   ezen a nagy vadászaton.

*

Most így szóltak vadászai:   "Tisztelet adassék,
engedd, ó Szigfrid úr,   a többi vad hagyassék.
Hisz üres lesz itt még ma   a hegy és a vidék."
Mosolygni kezdett erre   a bátor és kemény vitéz.

A sok jeles vadászhoz   a király hírt meneszt
villásreggelizésre.   Egy kürt távolba remeg
nemsoká mint az orkán:   tudták ott mind azért,
hogy a nemes fejedelem   sátrába visszatért.

S így szól Szigfridhez egy vadász:   "Uram fülembe ére
egy kürtnek messzi hangja,   hogy már menni kéne
vissza a sátrakhoz:   választ hadd küldjek oda."
Így hívogatta egymást   kürtölve sok dalia.

Megszólalt Szigfrid úr most:  "Hagyjuk az erdőt mi is!"
Könnyű pehelyként szállt lova:   repült a többi is.
Kiugrattak ott zajukkal   egy nagy méretű vadat:
bozontos medve volt az.   Így szólt most hátra a lovag:

"Csináljunk egy kis tréfát   nos, urak, hamar!
Oldjátok a kopót el:   egy medve ott kapar,
hadd jöjjön tanyánkra   vélünk egy úton.
Futhat már mint a villám,   hogy lemarad, azt én tudom."

A kopót elbocsáták:   nagyot pattant a vad.
De most a Krimhild férje   lován nekiszaladt.
S az egy omlásba dőlt be:   ott nem félt a világtól.
Azt hitte az erős vad,   hogy megmenekült a vadásztól.

Leugrott most lováról   a büszke jó lovag:
futni kezdett utána.   Bálványként állt a vad,
nem tudott hol kiszaladni:   s a hős kézzel csupán
- nem kapott egy sebet sem -   ott gúzsba verte szaporán.

Karmolni, sem harapni   nem tudta ezt a hőst.
Nyergéhez odakötözte   s gyorsan lovára dőlt
s vitte a tábortűzhöz,   égig repülni kész,
csak úgy mulatságból   a jóságos s bátor vitéz.

*

Megszólalt most hős Szigfrid:   "Csodálkozom nagyon,
hogy itt a konyhákból   oly sok fogás vagyon,
mért nem hoznak bort is   a pohárnokok?
Ha nem lesz a vadászra több gond,   én itt vadászni
többé nem fogok!

Bizony megérdemelném,   hogy jobban ellátnátok!"
S így szólt az asztalnál most   a király, az álnok:
"Kárpótoljuk örömmel   torunk hiányait.
Hágen fizet ezért majd:  ő vesztne szomjan minket itt."

Megszólalt tronjei Hágen:   "Kedves jó uraim,
azt hittem, hogy a hajtást   a Spechtshart füvein
rendezzük meg ma. Borunkat   odaküldtem egyenest.
Hogy többé így ne maradjunk,   mint a szemem fényére
ügyelek!"

Megszólalt a hős Szigfrid:   "Nincs erre, uram, köszönet.
Hét lótehernyi méhsert   s bort, jó fűszerest,
kellett vón idehozni.   S mivel ez elmaradt,
ott vertünk volna sátrat,   ahol a Rajna elhalad!"

Megszólalt tronjei Hágen:   "Ti nemes hős lovagok,
tudom, itt közelben    friss forrás csobog
(hogy harag ne essék):   menjünk talán oda."
Ez a tanács még sok vitéznek   lett nagy szomorúság oka.

Szigfridet, a hőst   marta szomjúság:
szólt hát, az asztalt gyorsan   hadd vigyék odább:
a hegy felé sóvárgott,   ahol a víz buzog.
Ezt a tanácsot csellel   adták a lovagok.

Szólt válaszul Szigfrid most,   a niderlandi hős:
"Szaladhat én velem bátran,   kinek lába erős,
versenyt ama forrásig.   Ha mind ott leszünk,
azé legyen dicséret,   akit majd győzni lát szemünk."

"No próbáljuk meg hát mink is!"-   szólt Hágen, a bajnok.
Felelt az erős Szigfrid:   "Én pedig lehajlok
lábatok elébe s a gyepre borulok."
Midőn ezt hallotta,   Gunther szíve hogy dobogott!

S így szólt most a merész hős:   "Szavamat megtetézem:
magammal hurcolom   fegyverzetem egészen,
a gerelyt pajzsostul   és a vadászruhát."
Ott a tegezt szablyástul   gyorsan felkötötte hát.

Azok meg ledobáltak   minden ruházatot:
vakító fehér ingben   úgy álltak ketten ott.
S mint két vad párduc futottak   a lóherésen át:
de lám előbb a kútnál   mégis a merész Szigfrid állt.

Ő hordott minden díjt el   sok számos ember elől.
Gyorsan kardot oldott,   tegezét letette ő,
a nagy gerelyt egy hársfa-   gallyra hajtotta meg:
így állt a hős vendég   a forrás vize felett.

A hős Szigfrid erénye   messze-nagyra nőtt.
Pajzsát most földre tette,   hol a forrás ömölt:
akárhogy égett torka,   a hős mégsem ivott,
míg előbb a király nem:   ezért ő rút hálát adott.

Hideg volt a forrás,   átlátszó és üde.
Gunther most lehajlott   a víz tükrire:
nagyot ivott belőle,   aztán megállt egyenest.
Hős Szigfrid is éppúgy   tett őutána örömest.

Most meglakolt illeméért.   A kardot és íjat
Hágen elvitte mindet   tőle távolabb.
Most ismét odaugrott,   hol a gerely ringott a fán.
S csupán egy képre bámult   a hős vitéz ruházatán.

Míg a dicső Szigfrid   hajolt a víz fölött,
átdöfte a keresztet,   hogy sebéből felszökött
a vér a szívből s Hágen   ingét verte sugara.
Ily becstelen gaztettet   hős még nem vitt véghez soha!

Ott hagyta a gerelyt benn   a szívben egyedül.
Ily rettentő bőszen   Hágen még nem menekült
futva át a világon   ellenség miatt.
S midőn a dicső Szigfrid   nehéz sebére riadt,

tombolva felszökött a   kút mellől a hős:
hát szívéből egy hosszú   dárda nyele nőtt!
A jó király most nyila   s kardja után tekint:
megkapta volna Hágen   most jutalmát érdeme szerint.

De a szívig sebzett   kardját nem lelte ott,
nem volt egyéb ott semmi,   csak pajzsa csillogott:
azt kapta föl a kúttól,   szaladt Hágen fele:
hiába menekült előle   most Gunther király embere.

Bár holtra volt sebezve,   oly rettentőn dobott,
hogy a nagy pajzsból   csak úgy pattogott
a sok szép drágakő-szem:   a pajzs is szertemállt.
Így hajtotta a magasztos   vendéget a bosszúvágy.

Kezének bús erejétől   Hágen a földre dőlt.
A nagy nehéz ütéstől   messze dübörgött a föld.
Ha kardját most eléri,   Hágen a halál fia.
Úgy háborgott sebében:   volt is mért háborognia.

Orcája csak elsápadt:   megrogytak lábai.
Nagy ereje testének   kezdett szétszállani.
Már a halál pecsétjét   hordta színe felett.
Azóta hány szép asszony   ejtett őérte könnyeket!

Ott a virágok közé   bukott Krimhild ura:
ontotta sűrű vérét   nagy sebe kapuja.
Ajkán átok fakadt fel   (nyomta nagy kényszere),
kik őt ilyen hűtlen   halálba játszották bele.

S így szólt a holtrasebzett:   "Ti aljas nép, ti gyáva!
Ezért volt jó szolgálatom,   hogy sújtsatok halálra?
Mindig hűséges voltam:   ím itt a jutalom.
Ti most tenhívetekkel   gonoszt műveltetek nagyon.

Átok száll majd azokra,   kiket ti nemzetek,
a távoli időkben.   Bosszuló tettetek,
testem vérét kiontva,   csak esztelen harag.
Irtózva eltaszít majd   magától minden jó lovag."

A leventék összefutottak,   hol lesújtva feküdt.
Örömtelen napokra   virradt sok közülük.
Kiben csak élt a hűség,   zokogott mint a vész:
bizony megérdemelte   a bátor és vidám vitéz.

A burgondok királya   maga is zokogott.
S így szólt a holtrasebzett:   "Hasztalan dolog,
hogy olyan csapjon gyászt itt,   ki annak tettese.
Bár sose tette volna!   Átok szakadjon testire!"

S megszólalt a bősz Hágen:   "Kár minden könnyedért!
Csakhogy már egyszer kínunk   s rettegésünk véget ért:
igen kevés akad már,   ki kardot rántana ránk.
Üdv nékem, hogy uralmát   az útból eltanácsolám!"

"Dicsekedni könnyű néked",   - szólt most Szigfrid.
"Hogyha tudom, a lelked   mily tőrt készít,
itt állnék most ép testben   ti előttetek én.
Nem magam sorsán aggok,   feleségem Krimhild
asszonyén.

Irgalmazzon meg Isten,   hogy fiam született,
kinek szemére hányják   majd mindig az emberek,
hogy bátyjaik ily gazul   tudtak egyszer gyilkolni.
Lehetne bár" - szólt Szigfrid -   "el tudnám én
panaszolni!"

Vérétől lett nedvessé   mindenütt a virág.
S tusázott a halállal:   nem tusázott soká,
mert a halál kardja   gyorsan vágta szét.
S többé már szót nem ejtett   a bátor és vidám vitéz.

Midőn az urak látták,   hogy a vitéz halott,
egy nagy pajzsra tették,   rőt aranytól csillogott,
s arról tanácskozott mind,   ugyan mi volna jó,
hogy titok takarja,   hogy ez Hágen műve volt.

Sokan így szóltak ekkor:   "Rosszat tudtunk megérni.
Titkoljátok el mind   s egyet kell majd beszélni,
hogy Krimhild ura egyedül   ütött éppen vadat
s rablók sújtottak reá,   midőn ment a fák alatt."

S megszólalt a tronjei Hágen:   "Én hazaviszem őt.
Énnekem szent mindegy,   megtudja-e a nő,
aki Brünhild lelkire   annyi gyászt hozott.
Ugyan mit bánom én, majd   hogy zokog s átkoz ott?"

/Ford.: Gulyás Pál/

l. Jakab skót király: A király könyve (részlet)

Így siránkozva egymagam szobámban,
minden örömről és vigaszról lemondva,
töprengésbe fáradtam, búra váltan
csak odaálltam kitárt ablakomba,
hogy lássam, akik ott járnak naponta:
ennél nagyobb vigasz amúgy se várt rám
akkoriban, de jólesett a látvány.

Mármost állott amott a fal tövében
egy szép kert, és ennek sarkába vetve
zöld gyepszőnyeg, körülkerítve szépen
kisebb-nagyobb karókkal: fák seregje
állt ott, fogva galagonya-keretbe:
lélek nem járt ezen a sima páston,
s nem volt, ki bárkit közel s messze lásson.

A bokrok és lombok zöldje mély
árnyékát a sétautakra szórta:
tüskés ágát a gyepágyak fölé
nyújtóztatta az édes zöld boróka,
nőve oly szépen és oly gyakorta,
hogy úgy tűnt a kívülálló szemekbe,
mintha minden pástot zöld ága lepne.

Gallyacskáin hintáztatva magát
sok édes csöppnyi csalogány dalolta
harsányan és tisztán szent himnuszát
a szerelemnek: oly lágy volt e nóta,
hogy a kert és a fal, mely körben óvta,
zengett daluktól, és ily szöveg
sejlett összhangzó strófáik megett:

Cantus

"Ki szeret, május imádni siessen,
mert üdvössége évadja közel,
dalolja vélünk: Távozz, tél, no hess el!
Jer, édes nyár, szép évszak napja, jer!
Ki mennyét elnyeré, mind talpra fel!
És a fejét mind büszkén szegje égre,
hogy a szerelem méltatta kegyére!"

E dalt elfújván, egy intésre szinte
elhallgattak, és semmitől se félve,
ahogy láttam a kertbe letekintve,
játszin röpdöstek ágról ágra térve,
friss tollukat kitárták mind a fényre,
s rendezték, tisztogatták e madárkák,
Szerelemnek köszönve ki-ki párját.

Ily tanulságot hordozott az ének,
s az én agyamban kérdések tüzeltek:
"Mitől vidulnak így e csöppnyi lények?
mi tesz ezt, s ugyan miféle szerzet,
amit az ember oly nagy áron nyerhet?
Semmi az", véltem, "alakoskodás csak,
mímelt vígság tetszik az ostobáknak."

Majd gondolám: "Uram, a Szerelem
valóban ily nagy és jó, így uralja
híveit, s tőle oly töméntelen
javakat nyernek, mint sok könyv szavalja?
Szivünk oldozni s kötni van hatalma?
Ilyen korlátlan úr szivünk felett?
Vagy mindez csak meglódult képzelet?

Mert ha oly nagyszerű, mint mondja sok,
hogy minden lényre van figyelme, gondja,
mi vétkem van hát ellenébe, hogy
rab vagyok, míg a madár száll csapongva?
Szolgálatára szívem mért nem vonja?
S ha nem olyas, mint tartja azt a fáma,
miért fecsegnek róla oly hiába?

S ha mégis úgy van, hogy uralkodik,
ha úgy él és parancsol, mint egy isten,
oldoz, kötöz és rabot szabadít,
akkor jobb, ha áldott tetszésit esdem,
hogy jobbágyul fogadjon kegyesen,
és hogy e naptól azok sorsát osszam,
kik szolgálják őt hiven jóban, rosszban."

S a kertbe pillantottam ekkor újra,
s a torony tövén láttam játszi, áldott
léptekkel elsuhanni, szinte bújva,
egy oly friss, ifjú, gyönyörű virágot,
minőt szemem a percig sose látott.
Megmeredtem, és minden porcikámnak
vére egyszerre a szívembe áradt.

S hogy ott álltam ámulva s felhevülve,
nem is csoda: hisz pillantás alatt
eszem a gyönyör s tetszés úgy legyűrte,
míg tekintetem rajta fennakadt,
hogy rabja lettem örökre, szabad
akaratból, hisz nem látszott az édes
arcon nyoma sem a fenyegetésnek.

/Ford.: Tótfalusi István/

Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék (részletek a prológusból)

Volt hát egy derék lovag a menetben,
ki lóháton forgott sok ütközetben:
tisztelte a lovagi etikát,
a szabadság, jog, becsület szavát,
a királyért, ha kell, a vére hull,
hol senki nem járt, keresztül-kasul
bejárta a keresztény és pogány
világokat, s dicsőn, egy szál lován.

Ott volt Alexandria megvívásán,
asztalfőn ült, akármerre is járván:
a poroszok becsülték legkivált.
Se Oroszföldet, se Litvániát
úgy nem ismerte még rangjabeli,
Granada sem volt idegen neki.
Benmarin, Algeciras ostroma,
hadban látta Ayas, Attalia,
és hány partraszállásnál volt jelen
e derék lovag a Nagy Tengeren!
Tizenöt öldöklő csatát megért:
Tremessennél is harcolt a hitért:
három halált osztott ki bajvívásban.
És egy izben még elkísérte bátran
Palathia urát is messzire,
a pogány török hadak hegyibe.
Illett hozzá a babérkoszorú,
híres és bölcs volt e férfiú,
s nem jámborabb egy gyönge szűz maga,
soha nem volt egy becstelen szava,
az illem határán túl sose ment,
tökéletes lovag volt, annyi szent.
A lova gyihos lábu telivér,
de ruházata egy garast nem ér:
örökké szűk kordzekéjét viselte,
rajt virított a páncélinge szennye,
nemrég keveredett haza, s íme:
indult egyenest Canterburybe.
Apród kísérte: tulajdon fia.
Vidám s szerelmes, arca még sima:
sütővas göndörített a haján,
húsz esztendősnek becsültem talán.
Kellő magasra nőtt a termete:
izgékonysággal s erővel tele.
Egy portyában már meghordta lova:
Flandria, Artois és Picardia
sínylette, mikor ő rontotta össze,
hogy bátorságát lássa szíve hölgye.
Ruhája gazdag himü, mint a rét,
fehér s piros virág rajt szerteszét:
egész napja ének és fuvola,
üdébb, akár gyöngyös május hava.
Köpenye rövid, ujja hosszu-bő,
maga nyeregben egyenest ülő:
jó hangja volt, faragott verseket,
táncolni, vívni jobban nem lehet.
Nagy szerelmében éjnek évadán
nem aludt többet, mint egy csalogány.
Gyors volt köszönni és hogy bókot osszon:
a húsvágó tiszt illette őt otthon.
- - - - - - - - - - - - -
Volt egy barát, kolostorába sáfár,
olyan vadászt még egyet nem találnál.
Pompás férfiú, apáttal felér,
istállójában sok jó telivér:
ha lovagolt, csapott suhér szelet,
csengős kantárja klimp-kilimpezett
a szélbe, mint a kápolna-harang,
hol őt illette a priori rang.
Szent Mór s Szent Benedek szabályzatát
fölrúgta ez a nevezett barát,
mert szigorú volt az és elavult:
élni az új világ szerint tanult.
Pokolra minden ósdi szöveget!
Méghogy papféle vadász nem lehet?
Barát ne nézzen úton balra-jobbra,
úgy éljen, mint a partravetett potyka,
ha a kolostoron kívül kerül?
No, ilyen textust ő már nem becsül!
Én ráhagytam, hogy igazsága van.
Szent szövegekbe gárgyuljon ugyan?
Könyvek fölött görnyedjen éjszaka,
vagy törje tenyerét ásó-kapa.
Mit ér ma már Szent Ágoston parancsa?
Hát ő az aj-bajt Ágostonra hagyta.
Inkább lovagol s lovat nem kímél,
agarai gyorsabbak, mint a szél:
héj, nyúlvadászat, veszett vágtatás!
Vadabb öröm ugyan mi volna más?
Körül szegett ujjak a köpenyén,
szegése ritka fajta szürke prém:
a csuklyát összefogni a nyakán
egy finom-mívü tűje is van ám:
a szerelemcsomót hurokba kapja:
mint az üveg, fénylett kopasz kobakja,
arcán mosolya nyájasan-zsiros.
Elég kövér, de férfiban csinos:
a pillantása fürgén röpködött,
tar feje, mint rézüst a tűz fölött:
csizmája puhaszárú, lova jó,
e prior, mondhatom, szemrevaló,
nem holt kisértet, halovány-fehér.
Kedvenc sültje a hattyú, jó kövér.
Gesztenye-fényes csikót lovagolt.
- - - - - - - - - - - - - -

Ott lovagolt egy oxfordi diák,
ki régóta nyúzta a logikát.
Keszeg a lova, mint a piszkafa,
és semmivel se kövérebb maga.
Sápadt arca, józan külseje volt,
köpenyegére gyűltön-gyűlt a folt,
mert nem szerzett egyházi hivatalt,
világiba menni meg nem akart.
Ágya fején vörös és fekete
bordázott árkusok húsz kötete:
Arisztotelész olvasása mellett
mit bánt ruhát, bort, s citerát, ha pengett!
Az esze merő filozófia,
de kongott nála a ládafia.
Ha meg egy jó rokon dugott neki,
nem szánta pénzét könyvre költeni:
és túlcsordult szívvel ragadta meg
a segítő kezét mindenkinek.
Örökké szomjazott a tudományra,
a szót fölöslegesen nem darálta,
volt benne mindig kellő tisztelet,
megfontolt egy igen-t vagy nem-et:
a magsztos erkölcsre buzditott,
örült, ha tanult, és ha tanitott.
- - - - - - - - - - - - - -
Egy bath-i asszonyság is ott üget,
ügyes fehérnép, de kicsit süket.
Nem volt Bath-nak olyan vászonszövője,
az ypres-i, genti nőket is lefőzte.
Offertóriumkor a faluban
elébe asszony nem került ugyan!
De ha mégis akadt olyan merész,
tüstént elhagyta a béketürés!
A fejkendője anyaga finom,
hát még amit viselt vasárnapon:
kerek tíz fontot nyomott legalább.
Skarlátvörös harisnyában a láb,
cipője pedig pehely-puha szattyán.
Pimasz mosoly bujkált a pimasz arcán.
Nem szégyellte a pap előtt magát:
öt férjének esküdött ásót-kapát,
s nem volt fukar süldőkorába se:
de hánytorgatásnak itt nincs helye.
Járt Jeruzsálemben vagy háromízbe,
Róma, Boulogne, Köln városába szinte:
látta Jakab apostol nyughelyét,
sok messze föld vizét, völgyét, hegyét,
tapasztalhatott, volt rá alkalom.
Ritkásan nőttek fogai nagyon.
Egy poroszka lovon ült, mint a szálfa,
vállkendőjébe jól bebugyolálva,
kalapja pajzsként domborult fején,
lovaglószoknya széles csípején,
bokája pengő sarkantyúkkal ékes.
Jó társaságban szerfelett beszédes.
A szerelem tudós művésze volt,
hol sebet ejtett, mindjárt doktorolt.

Egy szegény plébános is ott vala,
derék pap, jámboroknak jámbora:
lelke szent gondolatokkal teli,
s hozzá tudós híre vagyon neki.
Krisztus igéjére vágyón tekint,
azt prédikálja mindig szó szerint.
Jámborsága és szorgalma csudás,
nem sújtja földre megpróbáltatás:
és gyakorta ilyennek bizonyult.
Szegény láttán a szíve elszorult:
kiátkozás jogával sosem élt
a szükségből elmaradt tizedért.
A közöst még megtoldta az övével,
maga beérte kupori kevéssel.
Sok híve szétszórt házakban lakott,
de eshetett és villámolhatott,
ha beteg hívta, látogatni ment:
botot a kézbe s gyalog! - annyi szent.
Gazdag, szegény? - nem nézte azt soha.
Azért volt nyája igaz pásztora,
mert példázatát tettek hirdeték,
s így valósággá lettek az igék.
Mátéval szólt a bibliás szövegben:
"Rozsdálsz, arany? A vas hogy álljon ellen?"
Mert ha egy pap romlott, a példakép,
hová forduljon az egyszerü nép?
A nyáj hiába tiszta ebben-abban,
mikor a pásztor duskál a ganajban.
Mutasson a pap példát, igazit,
ne mételyezze meg bárányait!
E plébános tisztének megfelel:
nem hagyja nyáját sárba veszni el,
még Londonba misézni nem szaladt,
hogy gyűjtsön csengő-pengő aranyat,
és nem vonult el szerzetes magányba,
de otthon élt, a nyájára vigyázva,
nehogy a farkas benne kárt tegyen:
pásztor, s nem béres állt azon a helyen.
S bár szent vala, csupa erény maga,
a bűnösökhöz is volt jó szava:
beszéde nyájasan simogató,
tanításából sugárzott a jó.
A menny felé fordítani a lelket,
ezt vágyta, s ebbe nagy öröme tellett.
De a megátalkodott nyakasok
- lehettek kicsinyek, avagy nagyok -
kaptak olyat, hogy nyelni is elég!
Különb papot nem láttam soha még.
Mit neki pompa, fölös tisztelet:
egy kellett: tiszta lelkiismeret.
Krisztus igéje volt eledele,
neki volt apostoli követe.
Testvére volt vele, egy földműves,
nyiltszívű paraszt, munkában ügyes:
villája megrakott sok szekeret:
egy vezérelte csak: a szeretet.
Istent szerette mindenekelőtt,
nem bánta, áldja-e vagy sújtja őt,
aztán felebarátját, s nem magát.
Szívesen csépelt, szántott vagy kapált,
ingyenbe is, azaz Krisztus nevében:
szegény maga, segített a szegényen.
Görnyesztheté vállát nehéz tized:
robot, gabona kell? - ő megfizet.
Hitvány kancán ül, rövid zeke rajt.
Volt még ispán s egy molnár is ahajt,
papi poroszló, bűnbocsánatárus,
egy sáfár s én - ezzel betelt az árkus.
- - - - - - - - - - - - -
Egy bűnbocsánatárus volt vele,
jó cimbora, Roncevalles gyermeke,
ki épp Rómából érkezett haza,
s azt fújta: "Gyöngyem, gyöngyem, haj-haja!"
A poroszló pincéző brummogása,
akár a kürtszó, tévedez utána.
A bűnbocsánatárus haja mint
viasz, oly sárga: vállra kanyarint,
mint egy matring lent, sok vékonyka tincset,
aztán a vállán szétborzolta mindet,
hadd hulljon, bomlott kéve, százfelé.
Csuklyáját az iszakjába tevé,
mert kényelemből sem kellett neki,
s azt hitte, az új módit követi,
hogyha fürtjei lazán szertehullnak.
Olyan meredt szeme volt, mint a nyúlnak.
Sapkáján Veronika-jele fenn,
iszákja dugig, hevert öliben,
friss a sok bűnbocsátó cédula:
mint a kecskéé, hangja vékonya.
Szakálla nem volt és sohase lesz,
csupasz az arca, szinte még tejes:
afféle herélt s kanca keverék.
De mesterségében igen derék,
Hogy Berwick és Ware közt nem lelsz olyat.
Iszákjában volt egy párnahuzat:
"Miasszonyunk fátyola" - hazudozta:
egy rongydarabra meg:" Régvolt vitorla,
Péter bárkáján fogta a szelet,
míg az Krisztusnak nem hajtott fejet."
Volt hamis-arany keresztje neki:
egy üvege, disznócsonttal teli.
Ereklyéivel magát körbe rakva,
ahol ráakadt egy falusi papra,
félnap keresett annyi aranyat,
mint más egy kerek esztendő alatt.
Mert hízelegni jobban nem lehet:
s bolonddá is tett papot s híveket.
De lássuk az igazság velejét:
a templomban is megállta helyét.
A lekció-mondása kellemes,
offertóriumkor fő énekes:
jól tudta ő, abban nem volt hiba,
hogyan kell a szívekhez szólnia,
és bőségesen hullt ezüst-arany.
Hát azért fújta fennen-hangosan.

/Ford.: Kormos István/

A molnár meséjéből

Asztalosunk asszonyt vitt haza épp,
s jobban őrizte, mint az életét.
Tizennyolc éves lány volt, hát a férje
lakattal zárta, dugta, lesve félve.
Az asszony ifjú, vad, ő meg öreg,
reszketett mindig: jaj, most csalja meg.
Ostoba nem tudta, mit mond Cato:
A hitványhoz hasonszőrű való.
Asszonyt szerezz hozzád illő korút,
ifjúság, vénség gyakran összerúg.
De aki már a csapdába esett,
cipelje gondját - mint más emberek.
Nagyon szép volt a fiatal menyecske,
kicsi, finom, mint menyété a teste.
Selyemövén ferdén mentek a csíkok,
dúsan rakott köténykéje vakított,
fehéren, mint a friss fejés teje.
Fehér köpenye volt, szénfekete
selyem díszítette kívül-belül
meg hátul is, a gallérja körül.
Ugyanilyen fekete volt fehér
főkötőjén a mintázott szegély:
pártája széles és csupa selyem
s bizony pajzán szemű volt a szivem.
Páros szemöldöke hollószínű,
keskenyre tépett, szárnyas, ívelő.
Jobb volt őt nézni, arcát, derekát,
mint a virágzó Jánoskörte-fát.
Mint báránygyapjú, olyan gyenge volt,
övén bőrerszény függött, csupa rojt,
a bélése selyem és réz a csattja,
nincs a földön, keletre és nyugatra
oly okos férfi, aki kecsesebb, szebb
babát, fürgébb nőszemélyt kieszelhet.
Bőrének színe olyan fényt vetett,
mint frissen vert pénzen a vésetek,
s az éneke, az víg volt és szabad,
mint a fecske az eresz alatt.
Hát még ha táncolt, játszott: szökdösött
vígan, mint borjú az anyja mögött.
Szája édes, mint a méhsör, a szalma
vagy széna közé eltett téli alma.
Mint fajcsikók, érzékeny volt, nemes,
mint árboc, karcsú, mint nyíl, egyenes.
Széles melltűt viselt gallérja alján,
mellette még a pajzs gombja se nagy tán.
Saruját jól felfűzte lábain
s olyan szép gyöngyvirág volt, kankalin,
hogy egy lord ágyába vihette volna,
köznemes pedig feleségi sorba.

/Ford.: Szász Imre/

A birtokos meséjéből

Armoricában, mely Bretaigne -nyel egy,
élt egy lovag, ki egy nőt szeretett,
szolgálta legjobb tudása szerint,
s úgy fáradt, oly sok dolgot végbevitt,
hogy végül megnyeré e hölgy szívét.
Ám mert ily szép nőt ritkán lát az ég,
s mert rangja, atyafisága magas,
e lovagba bedugul a panasz,
s szenvedi heves szerelmét kukán.
Mígnem e hölgy némely idő után,
látván nemes szívét, hódolatát,
szánja vala a lovag nagy baját,
s titkon erős igéretet tesz arra:
férjének és urának elfogadja
(már ahogy férj asszonyán úr lehet!)
s hogy holtig dús örömben éljenek,
lovagi esküt tesz a férfi ott,
hogy soha, semmikor és semmimód
erőszakra nem adná fejét,
irigyen sem őrzené semmiképp,
de óhaját lesi, lesz engedelmes,
mint hölgyének enged minden szerelmes,
csak színleg marad ő az úr, igen,
másképp megszégyenül a férfinem.
Köszöné ez s mond alázatosan:
"Mivel ily szabadságot adsz, uram,
kettőnk között, Urunkat kérlelem,
viszály és háborúság ne legyen
az én vétkem, bűnösségem okán!
Igaz, jó asszonyod leszek soká,
esküm rá, míg lelsz bennem csepp erőt!"
Így békén, nyugton élnek vala ők.
Mert egy dolgot bizony mondok, urak,
a társ a társnak jó, ha szót fogad,
a legszebb szerelem se éli túl,
ha az egyik szerető dölyfe dúl.
Ha jön a dölyf, ég veled, szerelem,
szárnyra kap és elhussan sebesen.
A szerelem, mint a lélek, szabad,
az asszony nem állhatja azt, ha rab,
szeretni csakis szabadon szeret -
a férfi is, hogy hazug ne legyek!
Tekintsd, ki türelmes a szerelemben,
mindenek fölött áll az ilyen ember!
A türelem kivált nemes erény,
holott a szigor veszt, nyer könnyedén,
így mondja sok tanult diák.
Bolond, ki rossz szóért bosszút kiált,
tűrni tanuljon, aki féktelen,
mert így is, úgy is tűrni kénytelen!
Hátán a föld még olyat sose hordott,
ki nem művelt, vagy nem mondott bolondot.
Csillagok állása, heves harag,
betegség, bor vagy vérmes indulat
gyakorta bizgatja tettünk-szavunk.
Minden hibát meg nem bosszulhatunk -
a türelem bizony fő-fő erény,
tudja, ki hatalmával bölcsen él.
No, hogy e lovag esküvel fogadta:
békén-nyugton telik majd hölgye napja,
e nő is fontolá esküszavát,
mondván, benne nem lel soha hibát.

/Ford.: Orbán Ottó/

Geoffrey Chaucer: Kegyetlen szépség

I

Pillantásodtól menten meghalok:
szépségét már kibírni nem lehet,
döfése átüti a szivemet.

Ha tőled egy kedves szót nem kapok,
hogy összeforraszd ezt a friss sebet,
pillantásodtól menten meghalok:
szépségét már kibírni nem lehet.

Bizonnyal én csak ennyit mondhatok:
te döntesz holtom és éltem felett,
ha meghalok, tán végre elhiszed.
Pillantásodtól menten meghalok:
szépségét már kibírni nem lehet,
döfése átüti a szívemet.

II

Szépséged szívedből kiűzte a
szánalmat: a könyörgés mit sem ér,
irgalmad gőgtől láncra verten él.

Bűntelen leszek hát halál fia -
ez így igaz - hazudnom nincs miért.
Szépséged szívedből kiűzte a
szánalmat: könyörgés mit sem ér.

Jaj, ily szépséget rád halmoznia
a természetnek! senki el nem ér,
ha még elpusztul is szerelmedér'.
Szépséged szívedből kiűzte a
szánalmat: könyörgés mit sem ér,
irgalmad gőgtől láncra verten él.

III

Szerelmem szűntén jó kövér vagyok,
a rabkosztján tovább tengődni kár,
egy babszemet sem adnék érte már.

Szólt ő ezt-azt: békét csak nem hagyott,
mit bánom én: egy szava sem talál.
Szerelmem szűntén jó kövér vagyok,
a rabkosztján tovább tengődni kár.

Listájáról nevem kihúzatott,
és könyveimben neve már nem áll
többé soha - ez már örök szabály.
Szerelmem szűntén jó kövér vagyok,
a rabkosztján tovább tengődni kár,
egy babszemet nem adnék érte már.

/Ford.: Képes Júlia/