Francesco Petrarca: Szivemnek édes záloga, kit elvett…

Szivemnek édes záloga, kit elvett
a természet és felküldött a mennybe,
irgalmad hozzám mért oly lassu egyre,
ó, egyetlen pillére életemnek?

Eddig hagytad, hogy álmomban jelenj meg,
s most tűröd azt, hogy égjek elepedve
enyhület nélkül? Mért hagysz késlekedve?
Hisz ott fenn nincs helye a gyűlöletnek,

melytől itt az irgalmas szív is olykor
a másik gyötrelmével űzi éhét,
és saját földjén győzetik le Ámor.

KI látod s érzed: mint fog el a kétség,
s ki egyedül menthetsz e fájdalomtól,
árnyaddal küldd el lelkemre a békét.

/Ford.: Lux Alfréd/

Francesco Petrarca: Tán édes volt szerelmem egy időben…

Tán édes volt szerelmem egy időben
- nem is tudom mikor -, s ma oly kietlen!
Megtudja azt, ki szenvedett keservben,
mint én, ki nagy fájdalommal vesződtem.

Ki századunknak éke volt dicsően,
a mennyek fénye lett s ékíti szebben.
Amíg élt, enyhülést csak néha leltem,
s nyugalmamat most mind elvette tőlem.

A Halálnak lettem kisemmizettje,
és még e szép, szabad lélek sem ad most
nagy pompájában vígaszt életemre.

Sírtam-daloltam: s már nem váltva hangot
ajkamra lelkem kínját gyűjtöm egybe,
s szememből éjt-nap egyre könnyet ontok.

/Ford.: Lux Alfréd/

Francesco Petrarca: Szerelem s bánat indítá panaszra…

Szerelem s bánat indítá panaszra
Készséges nyelvemet, hogy úgy beszéljen
Arról, akiért énekeltem, égtem,
ahogy, ha igaz volna, nem szabadna.

Hisz gyászom a boldog lélek vigaszra
válthatná, és csitulva kéne néznem
alakját Isten meghitt közelében,

kinek, amíg élt, szívét tartogatta.

S valóban enyhülök, vigasztalódom:
s Őt már e mélyben látni nem kívánnám,
meghalok inkább, s árván elhuzódom,

belső szememmel Őt ragyogni látván,
tárt szárnnyal, angyalok közé fonódón
örök Ura és Uram zsámolyánál.

/Ford.: Szedő Dénes/

Francesco Petrarca: Bolyongó kismadár, dalolva járod…

Bolyongó kismadár, dalolva járod
vagy múlt időd siratva ezt a berket,
mert látod, itt a tél, s az éj közelget,
míg víg napod s a nyár a múltba szállott:

ha tudnád úgy, mint szíved érzi gyászod:
tiédnek párja sújtja ezt a lelket,
leszállnál hozzá, írt ki úgyse lelhet,
hogy véle oszd meg mind a bút, mi bántott.

Lehet, hogy sorsunk mégsem egy egészen,
s kiért te sírsz, tán él még, míg enyémet
fukar halál fenn őrzi már az égben.

De most az ősz, az est s a régi évek
fájdalmas s édes-szép emlékezésben
hívnak, hogy véled társadként beszéljek.

/Ford.: Szabolcsi Éva/

Francesco Petrarca: Fáradt nyugtomban rámlehel gyakorta…

Fáradt nyugtomban rámlehel gyakorta
Égi Fuvallatom, bíztatva mostan,
hogy múlt és jelen bajom elsoroljam,
mit életében tán nem mertem volna.

Ama szerelmes pillantástól fogva,
mely számos kínnak lőn forrása hajdan,
elmondom, mily nyomorult s boldog voltam,

és hogy Ámor fölemésztett naponta.

Hallgat, arcára részvét színe lebben,
merőn tekint rám és sóhajtva, akkor
arcát felékesíti tiszta könnye:

aztán fájdalomtól legyőzve lelkem
felsír, és máris önkínzó haragtól
riadva álma tűnik ébredezve.

/Ford.: Weöres Sándor/