Kiss József: Időm lejárt

Időm lejárt, hanyatlik napom,

Ifjú titánok, üssetek agyon!

Voltam nagy úr. Hírem szétfutott:

Birokra menni ma már nem tudok.

Babérerdőkön vitt utam keresztül,

Léptim nyomán most őszi haraszt rezdül.

Voltam király...Sidók királya,

Még mindig nagyon göröngyös e pálya.

Golgota hajdan...ma várja guillotin.

Rendben van! Rajta! én hős fiaim!

De egyet mondok, ifiu titánok.

Holtom után én csak haza találok.

És megnövök...mint ama szentről mondják,

S enyém lesz újra hatalom és ország.

És hurkot kötök és szétverek

Én elcsigázott, fáradt, vén gyerek.

Levedlik rólam folt, kiépül csorba,

Glóriásokkal ülök majd egy sorba.

Arany-karszékben, lábam alatt zsámoly,

Körém udvart sző az idő, a távol.

Mert szélesek és nagyok a világok -

Hol lesztek akkor, fiatal titánok?...

Horatius: Megszegett sok esküvésed

Megszegett sok esküvésed

egyszer ártott volna csak:

egy fogad lett volna barnább

egy kis ujjod körme vak:

elhinném: de valahány új

csalfasággal terheled:

tündöklőbben támad, ifjak

köz bajára, szép fejed.

Még javadra vál, hamisan

hívni holt szülőd porát,

az örök istent, s az éjnek

néma csillagtáborát.

Maga Vénusz már kacagja,

a nimfák is együgyűn:

kacag Ámor, fenve lángzó

nyilát véres köszörűn.

Minden ifju néked serdül,

néked nő új szolgahad:

s a régi – szidja jármod:

s fenyegetve – ott marad.

Félti anya kis legényét,

félti tőled fukar ősz,

s férjét új ara, szegény, hogy

bájkörödben elidőz.

/Ford.: Arany János/

Tibullus: Bocsánatkérés

Esküszöm – és ne szeress, ne legyen rám gondja szivednek,

mely még pár nap előtt híven epedt szivemért,

hogyha egész fiatalságom ezer ostobasága

jobban bánt valaha, mint ez a tegnapi egy

bánt: hogy csóktalan elmentem tőled haragomban,

és letagadta magát ajkamon a szerelem.

/Ford.: Babits Mihály/

Sulpicia: Vallomás

Megjött végre a várt szerelem, forr tőle a vérem,

bármit szól a világ, nem tagadom le ma már!

Meghallgatta dalom panaszos szavait Cytheréa,

és elküldte nekem rég keresett szeretőm.

Megtartotta szavát: örömöm kifecsegheti irigy

nyelvvel akárki, akit még ily öröm sose ért.

Már semmit sem írok titkos táblákra ezentúl,

hadd tudják: szeretem, s büszke vagyok, ha szeret!

Boldogság ez a bűn: a szemérem lenne ma vétek,

egymáshoz méltó két szerető szeret itt!

/Ford.: Radnóti Miklós/

Ovidius: Nyári dél

Forró nyár: fele útját járta meg a nap az égen,

lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem.

Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny.

Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény,

vagy mikor eltünt a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,

vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba.

Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz:

a remegő lánykát merni tanítja az árny.

Íme Corinna bejő, öltözve rövid tunikába:

kettős hajfonata rejti nyakának ívét:

így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis,

így a hires Láis dús szeretői elé.

Ritka szövésü finom tunikája, nem sokat árt az:

mégis tépte kezem, s védekezett a leány,

védekezett a kacér, noha győzni percre se kívánt,

s végre mohón önkényt adta föl a diadalt.

S ó mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján

szomjas szemem nem lelt egy makulányi hibát.

Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam!

mily dagadón idomult emleje ujjam után!

S csókvert melle alatt mily tündöklő sima hasa nyult!

Mily buja, dús csípők! Mily fiatal deli comb!

Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne,

s minden szépségét meztelenül ölelém.

Gondolhatni a többit…Lankadtan pihentünk már…

Ó csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!

/Ford.: Babits Mihály/

Pentadius: Tavasz jöttére

Érzem, a tél menekül, friss szellők mentik a földet,

langyos esőt hoz a szél, érzem, a tél menekül.

Szerte vajúdik a rét, a mező a melegre felujjong,

magjai csíráznak, szerte vajúdik a rét.

Újra virít a csalit, a faág frissen levelet hajt,

napfényes völgyben újra virít a csalit.

Már Philomela zokog, aki férjének fia húsát

adta, kegyetlen anya, már Philomela zokog.

Fut le a téli patak vájt kőmedrében a hegyről,

visszaverődik a zaj, fut le a téli patak.

Tarka virágaiból fest képet a hajnal a földre,

illatot áraszt szét tarka virágaiból.

Távoli sziklafalon harsogva felelget az Echo,

bőgő barmoknak távoli sziklafalon.

Duzzad a teltszemű fürt szilfára futó venyigéken,

sűrű lomb árnyán duzzad a teltszemű fürt.

Csattog a billegető, csicseregnek a fényben a fecskék,

míg fészket raknak, csattog a billegető.

Jó a platánok alatt elnyúlva a hűsön aludni,

fonni virágfüzért, jó a platánok alatt.

Halni is így gyönyörű, míg életed orsaja perdül,

s lánykád karja ölel, halni is így gyönyörű.

/Ford.: Rónai Pál/

Kölcsey Ferenc: Berkemhez

Szent berek, itt hol örök vizeid forrása kicsordul,

S illatozó partján habja csörögve lezúg:

S hol, puha fészke felett nyögvén philomela keservét,

Bokraid árnya közül csattog az éjjeli dal:

Fogd fel az elhagyatott szeretőt, ki lehajlik öledbe,

S rejtsd fakadó könnyét néma homályod alá.

Berzsenyi Dániel: A tavasz

A tavasz rózsás keblét kitárva,

Száll alá langyos levegőn mezőnkre.

Balzsamos fürtjén Zephyrek repdesnek,

S illatot isznak.

Alkotó aethert lehel a világra,

Melyre a zárt föld kipihenve ébred:

Számtalan lélek lekötött csírái

S magvai kikelnek.

Flóra zsengét nyújt mosolyogva néki.

Nyomdokin rózsák s violák fakadnak,

A vidám Tréfák, Öröm, Szerelem

Lejtnek utána.

Én is üdvezlő dalomat kiöntöm,

S egy virágbimbót tűzök, édes Emmim,

Gyenge melledhez: valamint te, oly szép,

S mint mi, mulandó!

Dayka Gábor: A tavasz

Nyájasb arculattal arany szekerére felülvén,

Ünnepi fényt ereget Phobeus az ékes egen.

A fagyos éjszaknak zúgó fuvallati szünnek

A bágyadt zefírek lengedezési között.

Harmatban fürdött keblét a rózsa kifejti.

A völgy illatozó májusi gyöngynek örül.

A lefolyó kövecsen lassú patakocska csörög le,

S csöndes habjaival pázsitos hantot öblít.

Felveszi télben elhányt ékét a bánatos erdő:

Zöld árnyéka kies szenderedésre vezet.

Itt epedő hangon a sérült fülmile gyászdalt

Zengedez, ott a bús gerlice jajnak ered.

Ím kezeit Pomona gyümölcsfáinkra kinyújtá:

A feslő bimbó ritka gyümölcsre mutat.

Hajnal hasad: gyapjas nyájával otthagyta tanyáját

A dalló pásztor, s friss legelőre siet.

Zrínyi Miklós: Violához

Mint ama könnyed köd az forgószél előtt,

Eltünsz énelőttem és szemeim előtt,

Mint hideg hóharmat nap melege előtt,

Mint fürj karvoly előtt, mint árnyék nap előtt.

Bár volna lábad is oly mozdulhatatlan,

Az mint kemény szüved, mely oly irgalmatlan.

Nézd, az merre te futsz, tüske mely számtalan:

Oltalmazd magadat, ne menjen lábadban.

Jaj, szerelmes Violám, ójad magadat,

Meg ne csípje hangya szép fejér lábadat,

Ne szakassza szederjén arany hajadat,

Állíts meg, állíts meg, kérlek, futásodat,

De mindenre bátor vagy, csak éntülem félsz,

Erdőkön, pusztákon vadak közt bátran élsz:

Engem rút kigyónak, engem sárkánynak vélsz,

Mert sok könyörgésemre csak meg nem is térsz.

Bár fuss el temagad, csak add meg szüvemet:

Nem tudom, loptad-é vagy erővel vetted:

Azt tudom, bizonnyal, hogy magaddal vitted,

Ha vissza nem adod, hát vigy el engemet.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nyavalyás, mit futok, mint az szomju szarvas

Forráshoz, utánad? az ki vagy mint egy vas.

Mint szelégyíthetlen sebes keselyő sas,

Elröpülsz előttem, s elfutsz, mint vad farkas.

De bizony nem úgy van, mert szebb vagy farkasnál,

Nem szelégyebb, fejérebb fekete sasnál.

De nem is márvány vagy, mert ha márvány volnál,

Énelőttem oly igen el nem futhatnál.

Sasnak is szüve ég az szerelem miatt:

Nézd meg társa után magasból mint kiált.

Hordozza farkas is szerelem igáját,

Mert társa kedvéjért szereti barlangját.

De mi vagyon kemény mágnesnél keményebb?

De mi vagyon ennél ismég szerelmesebb?

Szereti az vasat: te pedig keményebb

Mágnesnél és vasnál, és jégnél hidegebb.

Virág Benedek: Daphnis keserve

Hasztalanúl biztatsz már engem, csalfa reménység!

Nem lehetek boldog: keserű lett nékem az élet!

Ti, kikelet gyönyörű zöldellő rétei! ti, kis

Kertemben sűrűn kifakadt sokféle virágok,

S kellemes árnyékot tartó fák! adjatok annak

Ti örömet, kinek a szivét nem erőlteti a bú,

És kinek a szemeit nem vérzi könyvei árja!

Ah megfosztattam, szivemnek más fele, tőled,

Chlóe! kihervadtál kertem rózsája, s örökre!

Gondoltam: te fogod megvigasztalni magános

Bánatimat, ha mikor búsítnák nyugtomat. Édes

Képzések! hajh! mely keserű gyötrelmeket adtok!

S meddig kínoztok! Te kies nap! látom aludni

Inted az elfáradt embert: nem nyughatom én el.

Menj, majdan ha kijárt útadról visszajövendesz,

Itt Daphnist vagy sírva fogod, vagy halva találni!

Bessenyei György: A Tiszának reggeli gyönyörűsége

A Tiszának partján virradok meg egyszer,

Hol ifjú életemben jártam sok ezerszer,

Az ég boltozatját kékszín táblájával,

Tüzesedni láttam napunk sugarával.

Mosolyogni kezd az hajnal világunkra,

Világosságot nyújt zsibbasztó álmunkra.

Az éjjeli ködök gőzölögni kezdenek,

Hegynek tövibe s völgyekbe rejteznek,

Innen eresztgetik felfelé párájok,

S a reggellel ekként még homályjok.

A nyugodt természet kel, s kifújja magát,

Vergődik álmábul, újra kezdi dolgát.

Míg az erdők, hegyek homályba nyugodtak,

Hol napunk világát várván, csak hallgattak,

Az álmos természet végtére megindul,

Élő fiaival munkájára mozdul.

Napunknak sugara terjeszkedik rajta,

Mely holdat, csillagot a tengerbe hajtja.

Erdő s hegytetőket megaranyoz tüze,

Ragyog játékára a harmatnak víze.

Lesüllyedt az éjjel már álombotjával,

A nap kezd ragyogni fényes világával.

Földünknek szélirül felszökött egére,

Űzi a setétet komor tengerére.

Nagy természetünkben kacagni kezd minden,

Melynek nagy lármája elkezdődik renden.

Zendülnek az erdők sokféle hangokkal,

Szólnak madarai a víg vadászokkal.

Jajdulnak a kopók, hangzik a kürt messze,

Bőgnek az élőfák, faldos ott a fejsze.

A halász hajója harsog a vizeken,

Keresi prédáját e párás térjeken.

A sásas rétekre sok marhák veretnek,

Rívó bőgései gyakran kettőztetnek.

Éh szájok a fűben széjjel harácsolnak,

Furulyája zendül köztök pásztoroknak.

A Tisza partjárul ezeket szemlélvén,

Csendesen állottam mindennek örülvén.

E vizek kétfelől szörnyű jegenyefák

Nőttek, melyek csaknem a felleget tartják.

Iszapos gyökerök mélyen ereszkedett,

Boglyas oldalakon kérgek repedezett.

Terjedt gallyaikkal lefelé hajlanak,

S mintha szomjúznának a vizekre nyúlnak.

Nyájason zörgenek zöld s fejér levelek,

Melyeken csak lassan bújdosnak a szelek.

Ezek közt a Tisza foly csendességével,

S mintha gondolkozna, olyan menésével.

Sárga tajtékjait formálja közepén,

Sok gallyak s levelek ballagnak a színén.

Sebes örvényei bújdosván magokba,

Zúgással ütköznek néhol a partokba.

Melyek két részeken erdejek táplálják

S a világ lármáját csendesen hallgatják.

A páros gerlicék szárnyok csattogtatva

Repdesnek felette mogokat mulatva.

Vidámul a Tisza turbékolásokkal,

Mert szép lármát tesznek nagy csacsogásokkal.

A Tisza egy részin széles rétek vannak,

Honnan kiáltások hallik a darvaknak.

Ezeknek nagy szavok a magas egeket

Betöltvén, lármázzák érzékenységeinket.

Sok hattyúk is nyúlnak a Tisza felett el,

Kik repülvén, tűnnek szép süvöltésökkel.

Szárnyoknak különös kettős hangozása,

Oly, mint a csehelő kopók kiáltása.

Több számos madarak zengenek ezentúl,

Melyekbül a puska-szóra sok aláhull.

Ilyen dolgok között szemlélvén a Tiszát,

Gyakran jártam által örvényes folyását.

Füzesei mellett sétáltam magamba

Fövényes lapályán, és gondolatomba

Szüntelen neveltem gyönyörűségemet,

Részegítvén vele érzékenységemet.

A tavaszi szagok orromba ütköztek,

Melyeket magokkal hordoztak a szelek.

Ilyen az hely, ahol életre születtem,

S e nagy természetnek férfi tagja lettem.

Janus Pannonius: A szelek versenye (részlet)

„…Zephyr nevet én nem ezért kaptam! Ki ne tudná?

Lét fakad ott zsendülve, amerre belengem a tájat.

Általam éled a rét, a mezőt vígan telehintem

Tarka virággal, zöldel a rónán szerte a pázsit,

Lombosodik fa, bokor, legelőknek zöld füve sarjad.

Nektártól csöpögő szárnyam ha kitárom a rózsás,

Szép tavasz első napjaiban, s minden csupa illat.

Olvad a dermedt jégtakaró a szelíd fuvalomtól,

Enyhül a föld fagya, múlik a tél, s kivirulnak a lankák,

Tarka virágdíszt öltve megint mosolyognak a kertek.

Feslik a rügy, lágy zöldje kibomlik, a fák leveleznek,

Szerte vajúdik a föld, fölkúszik a szilre a szőlő.

Ujjong, zsong a határ, nyoma sincs már régen a hónak.

Újra susognak a rengeteg erdők, selymes a dombhát,

Drága ruhában kelleti báját újra az évszak!

Illatozó ibolyák bújnak meg a lágy berek alján,

Nyílik a rózsa megint, kivirít s buja szirma piroslik,

Ring a fehér liliom, csupa fűszer az illata ánizs,

Itt a kecses nárcisz pompázik, amott meg a jácint,

Kint a mezőn a kakukkfű, ott a fahéj meg a sáfrány,

S szűzi fagyal veti árnyát rá a sötét violára.

S végre, midőn kivirágzik a part, gyülekeznek a méhek,

Rajba verődve a dús kertekben gyűjtik a mézet,

Lágy zizegésük az embert mély álomba meríti.

Bárhová lépsz, a tavasz ragyogása fogad mosolyogva,

Enyhe ligetben a gyep puha szőnyege tárul elébed,

Kertek ölében sárgán lobog és rádbókol a sáfrány.

Hívnak a lágy, susogó ligetek, kivirult az egész föld,

S jólesik, elheveredve a fák árnyában, az álom,

Hol madarak dala száll csicseregve a szűzi magasban.

Majd meg a hattyúk éneke csendül a tó közepéről,

S halk csobogással kúsznak előre a völgyek öléből

Szerte a hűs patakok, kiömölve a zsenge mezőkre.

Így hozom én a tavaszt évente, varászom a földet

Így díszíti virággal, a holt rög is általam éled…”

/Ford.: Berczeli Anzelm Károly/

Beniczky Péter: A kívánatos kikeletnek gyönyörűségéről

Víg tavasz felderült

Virágokkal frissült,

Új pompával zöldellik,

Örül immár Flóra,

Látja, fű s fa bimbózik,

Kedvet a Múzsáknál

Talált, s Apollónál,

Koszorúkat küld nékik.

Újúl a forrás-kút,

S föld gyomrából kifut,

Szép völgyekre siet s tér,

Mindenféle állat

Zöldelő fák alatt

Örül, hogy már tavaszt ér,

Nem szenved rothadást,

Mert reményl újúlást,

Minden éltető gyökér.

A szép hajnal ragyog,

Gyöngyös harmat villog,

Bús szíveknek hoz kedvet.

Mindenféle madár,

Kit dér, hideg elzár.

Vígan kezd új éneket,

Jó hírrel jön a fecske,

Újúl agyag-fészke,

Csacsog a házak felett.

Ég felé pacsirta

Repül, hogy szózatja

Messzire elterjedjen.

Filemile ágon

Függ, csak kicsiny szálon,

Álom reá ne érjen,

Addig szól s énekel,

Míg a tajték vérrel

Kicsiny száján eredjen.

Cinege madárka,

Kit rekesz s kalitka

Dióbéllel megcsalhat,

Tavaszi vad-kecske,

Együgyű őzecske,

Kit tőr s háló megfoghat,

Jutott kikeletre,

Nem kerül most kézre,

Bátran nyomot mutathat.

Rigót is a tőrre

Nem csalhatsz most lépre,

Fogoly bokrot nem lakja:

A fürj csattog nagyon,

Nem fél semmit azon,

Hogy a karoly elfogja,

Héjja is süvölti,

Vetett tőrt kerüli,

Tyúkfiakat csapkodja.

Gólya is gázolja,

Mocsárokat járja,

Kígyót s békát foghasson,

Fészket rak kéményen,

Nem fél, füst rámenjen,

Korog s kotyog hangosan:

Róka lappang s forog,

Kertek alatt kullog,

Lúdfiakra üthessen.

Szomjú szarvas kútra,

S bágyadt madár ágra

Száll, s nyugszanak csendesen,

Minden bokor szállást,

A zöld árnyék nyugvást

Enged nékik kedvesen:

Csak nékem szegénynek,

Árva, bús fejemnek

Foly dolgom keservesen.

Mit óhajtson lelkem,

Mit példáz értelmem,

Figyelmezz verseimre,

Sok testi fájdalom

És bús aggodalom

Szállott mostan szívemre,

Tégy választ már Echó,

Kősziklák közt lakó,

Felelj mostan mesémre.

Révay Miklós: A kikeletről

Víg tavasz, a kerek esztendő szebb része derül fel.

S új pompájával tér, mezeinkre kiszáll.

Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt,

S könnyű szellőnek lengedezése nevel.

A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtanak,

Zöld fűvel a nyirkos rét mosolyodva frissül.

Gyenge virágokkal kezdenek kiesülni határink,

És a bimbózó ág leveleknek ered.

A friss csergeteg is szabadabb forrásra felenged,

Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat.

A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét,

S vidítóbb nedvvel gyöngyei hullanak alá.

Ami csak él, most minden örül, öreg és piciny állat:

Új elevenséggel minden örömbe merül.

A nyers ifjúság, a zöld pázsitra kikapván,

Víg eleven, játszó, friss keze, lába futós.

Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújúl:

Víg fiait nézvén víg mosolyodva mulat.

Gondos akolba szorult juhnyáj s jászolra lerázott

Csorda, szabad kényén most legelőre kijár.

Fecskesereg kis agyagfészkét rakogatja csevegve,

S ház fedelét gólyák már kelepelve ülik.

Mindenféle madár, öröm új éneknek eredvén,

Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes.

Csak nekem itt egyedül, ó! csak nekem árva szegénynek,

A bús aggodalom szivem epesztve öli.

Hervadozik képem kikelet természete ellen:

Elfogyok, újulást nem veszen életerőm.

Itt vagy-e már? érez testem bomlása, keservem

Eltörlője, Halál! S elviszel ugye tehát?

Nyílnak már örök életnek szép ajtajai, látom,

S ott benn jobb kikelet jobb örömünkre derül.