Nemes Nagy Ágnes: Madár

Egy madár ül a vállamon,

ki együtt született velem.

Már oly nagy, már olyan nehéz,

hogy minden léptem gyötrelem.

Súly, súly, súly rajtam, bénaság,

ellökném, rámakaszkodik,

mint egy tölgyfa a gyökerét,

vállamba vájja karmait.

Hallom, fülemnél ott dobog

irtózatos madár-szive.

Ha elröpülne egy napon,

mostmár eldőlnék nélküle.

Nemes Nagy Ágnes: Fák

Tanulni kell. A téli fákat.

Ahogyan talpig zúzmarásak.

Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,

hol a kristály már füstölög,

és ködbe úszik át a fa,

akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,

vadkacsa néma szárnyait,

s a vakfehér, kék éjszakát,

amelyben csuklyás tárgyak állnak,

meg kell tanulni itt a fák

kimondhatatlan tetteit.

Berde Mária: Enyedi emlék

Áprily Lajos szomszédunknak

Állott már a házam oly fentre tetézten,
Hogy a felhőn hídló szivárványt lenéztem.
Láttam már a tengert, hol kékebb a mennynél,
Kép előtt rebegtem? soha szebbet ennél!
Hallottam muzsikát, hogy azt hittem: égből,
Sok könnyem fakadt már szép gyönyörűségből.

De a mandulafát, amikor magában
Áll az Őrhegy-aljában, halavány ruhában -
De a szellőt, mely a temetőhegyekben
Gyantaport lehelt fel borostyánrügyekben -
De a nótát, amit madármódra, nyersen
Szőlőmetsző lányok búgnak ezer versen -
De a tavaszidőt, ahogy ott kinyílik:
Mindenüvé vittem - elviszem a sírig.

Török Sophie: November

Ázik a gyökér a földben,

ázik a nyálkás mag a földben,

ázik, ázik, a halott a földben.

Hunyt szemmel fekszem, szívem ritmusával

rezzen velem a paplan. Fölöttem zeng az eső,

tömött rendekben millió füzér veri a földet.

Most mindenütt esik, fölös tengereit önti

a félgömb éjszaka, riadt városok fölött

és tunya mezők fölött sistergő oszlopokban áll a víz

végtelen ostorokban száll a víz, tetőn át

és paplanon át és húson át vacogó csontomig

szivárog és dobol és dobol és áztat,

óh jaj! kimossa belőlem az életet!

Egyszer tavasz lesz, a nedves gyökér

nagyot nyujtózik meglazult börtönében,

s titkos felelettel millió rügy buggyan a száraz ágból.

A vak magok duzzadt burkaikból kilépnek,

nehéz földet emelve gyenge vállaikkal

nyirkos sírjukból kitörnek az édes nap elé.

Egyszer tavasz lesz. A földbe zárt halott fölött

tavaszig mélyen besüpped a domb.

L. Ady Mariska: Ó, legyen áldott...legyen áldott...

Reám nem adott csillogó palástot,
s ó, legyen mégis milliószor áldott.

Elém nem öntötte búzáját, kincsét,
s ha úgy fordulna: csak itt élnék ismét.

Tavaszos kertje mindig másnak nyitott,
nekem maradt csak: hétpecsétes titok.

Mást pirított vidám-barnára napja,
nekem jutott csak: egének haragja.

Az országútján mikor összeestem,
az emberei elmentek mellettem.

Tenyerem vérzett, lábam alig húztam
s üdítő vízért - hej! - hiába nyúltam.

Reám nem adott csak koldus-palástot,
de mégis - hazám...Erdély...legyen áldott!

Életemnek nem volt gyöngéd szeretője,
de Ő vet ágyat örök pihenőre!

Török Sophie: Asszony a karosszékben

Valamit még kellene tenni az életemmel, még

nem volna szabad megnyugodni, s ülni

tétlenül a napban – mint elkészült kancsó

az ötvös asztalán: végérvényesen és

menthetetlenül befejezett! Ó, Istenem, még

van bennem nyugtalanság, mely fulladozva

keres utat – és vágy, mely nem ült még soha

a Teljesedés asztalánál!

Még szűz dolgok rejteznek ezen a sejtelmes

erjedt délutánon: a vibráló sűrű

fényben, terhes búzaföldek s remegve érő

szőlők között: - kik íme mind kéjes

alázatban teljesítnek valami titkos

égi parancsot. Ó, asszony, a karosszékben!

Itt ülök tétlenül, kimaradva az Élet

gyönyörű izgalmas játékaiból. De nyugodt

bőröm alatt indulatok remegnek, sistergő

indulatok! s helyüket keresik tolakodva, mint

tétlen figura keresi kirendelt helyét a kockás

sakktáblán. – Hiszen mindennek meg kell

érni! minden vágy teljesülésért eseng! Céltalan

semmi se lesz és Isten! törhetsz-e éretlen magvat

a Sarló alatt? És én még

anya se voltam! Erre lett minden:

nagy dolgok kicsiny életemben – tavasz!

szépség! szerelem! óh Isten! Istenem!

mit vétettem én? hogy minden

nyüzsgő életek között e néma

bölcs mennybolt alatt a borzas

kotlót irigylem! Betelt

élete kéjes nyugalmát: amint

meleg szárnyai alá

rejtegeti tengernyi csibéjét.

Szabó Magda: Január

A tó beállt, a tó türelmes,

bólint, ha a tél szól neki,

ám a patak nem engedelmes,

az fut, ha a fagy kergeti,

s mikor fehér inát harapják

a jég fogak, felkiált:

visszarengik ringó hangját

az aranyszemű vadlibák.

A hegy alját levágta a

köd fodros szélű kése: csak

a csúcs beszédes vonala,

a vár falai látszanak,

a pára tartja tenyerén,

a semmin ül a csúcs, a rom,

egy felleg kusza szövetén,

laza pára-boltozaton.

Minden fehér, csakhogy törékeny,

kemény fehér ez, nem puha.

Karját lóbálja a fenyéren

egy állig üveg körtefa.

A fa is, egy csepp bokor,

színjátszó, szűk üvegzekében,

ott cseng, nevetgél, ott guggol,

és térdét öleli a szélben.

Szabó Magda: Elégia

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,

még ma sem értem én:

hogy pár kavics mindörökre bezárhat,

hogy föld alatt a hazád és a házad,

ugyan hogy érteném.

Tizennyolc évet égtél, te parányi,

te vézna testbe ágyalt szeretet:

hogy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek,

és ellebbent könnyű lehelleted?

Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység

szelíd szived szapora lüktetését,

s ha száradó torokkal elkiáltom

egyetlenegy birtokod a világon,

ártatlan nevedet,

hogy soha-soha nem jön felelet?

Mindig velem jártál, nem nélkülem,

most elbújtál a mélybe.

Odaadtad futásod, a vizet,

a nyári szélben ingó neszeket,

a zizzenést, a zöld fellegeket,

szólj, mit kaptál cserébe?

Félsz odalenn? Tán azért vitted el

a mosolygásomat,

s most ketten vagytok lenn az ideges

bokor alatt?

Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,

hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,

s itt botlom régi útjaink kövén?

Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,

sietsz-e majd felém,

ha nyugtalan sorsom betelt,

vezetsz-e lenge fényt?

Beszélj, ott van a régi ház,

az arany venyigék,

ahol te vagy,

ahol te vagy? Oda süllyedt

a fiatal vidék?

Hallasz? Úgy mérjem léptemet,

úgy járjam útamat,

hogy a füled még rám figyel

a nedves föld alatt?

Beszélj! Hallod a hangomat,

csak nem szabad felelned?

És én? Hallom még hangodat,

felel majd fürge nyelved?

Mindenkit hozzád mérek én,

hogy úgy szeret-e, mint te:

gurul a hónap és az év,

szegény emlékeimbe

kapaszkodom, hogy el ne essem.

Emlékezz rám, hogy megtalálj,

ha rám mosolyog a halál,

s levél legyez felettem.

Lányi Sarolta: Gyászfátyolban

Mindig őt akartam követni,

amit ő szeret, azt szeretni,

vele sírni, vele nevetni,

csak egyet, jaj, nem, őt temetni.

Nyomában futottam zihálva

s elérni nem tudtam, hiába!

Erőtlen voltam, renyhe, kába?

Mért nem követtem a halálba?

Fáj, fáj nagyon…Miért, hová még?

Ha nincs erő, mit ér a szándék?

Ki nézi röptöm, ha felszállnék?

Rossz lét az, mely már nem ajándék.

Összeforrt sorsunk titkait

magam viseljem, én erőtlen?

Lelkem jobb része kint lakik

a Farkasréti temetőben.

Mindig sajnáltam őt magamtól.

Derűs volt, fiatalabb, mint én,

nem is években, hanem attól,

hogy nem búsult az évek tűntén.

Előre nézett s önmagát

mindig a harcolók közt látta,

az életben örömet talált,

sohasem gondolt a halálra.

Ezt én is megtanultam tőle,

s ha tudom – ő volt nevelőm,

ő volt az én örömem őre,

ha rámpillantott szeretőn.

Rámtűzte végső mosolyát,

e kedves, tiszta csillagot.

Így hordom életem tovább,

így bírom ki, hogy itthagyott.

Hajnal Anna: Akarlak, szeretlek

Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,

dacos siró szived csupa vad szerelem,

csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,

már lankad az ész, a védekező.

Félelem? távolság? mit jelent?

mindig több, több éhséget teremt,

hiszen elpusztulunk így te meg én

két árva, fuldokló, néma, szegény!

Akarlak, szeretlek, rég elég

titok és várás és szenvedés,

boruljunk össze, mellre mell -

két fáklya szivünk hadd lobbanjon el!

hasitó villám szívemen át,

feszül és tágul az egész világ,

szűk abroncsok a sarkkörök,

kicsap a tenger s a szent ködök

ragyogva befödnek, vihar és láng:

együtt világok várnak ránk!

együtt - vagy halál és pusztulás

szerelem - szerelem, fényvarázs.

/Forrás: H. A., Ének a síkságon/

Hajnal Anna: Mintha Te hívnál

Könnyü néha és jó hozzád menekülni, Uram,

gyermeki könny fürdeti szeliddé konok szivem,

érzem, tiéd vagyok.

Még ami fáj sem fáj, könnyes szememben öröm.

Torkom s aléló szivem, fennen és némán kiáltják

boldog-bizakodva neved.

Ámde az óra rövid s hüs fuvalom száll szivemre,

a felhők gyöngéd tüze kialszik mind távolabb,

hűsebb, magasabb lesz az ég.

Milyen messze is vagy te, hogy hihettem közeled?

mért hittem, hogy annyi alkonyi sirás közt

hallgatod repeső énekem?

Hallgatnék már, de még mindig fel-feltör vágyó énekem -

torkomban fáradt könnyek - hív-hív a sötét messzeség

mintha Te hívnál!

Lendvay Éva: A haza

Ezen a helyen hallani:
minden tavasszal szól a kakukk.
Erről a helyről
minden hajnalból
delelőre vezet az út.
Erről a helyről
a térben-időben kutatni vágyó
messze tekint.
Ennek a helynek
oly jó ismerni, oly szép szeretni
tág tereit.
Ez az a hely, 
ahová vágy s kedv
bárhonnan visszahív.
Ez az a hely, hol
nyugalmas ritmussal
dobog a szív.
Ez az az anyag,
mely művé formálódni
nékünk adatott.
Ez az a mű,
melyhez erőt adunk,
munkát, gondolatot,
s amely létünknek értelmet ad
s értelmünknek távlatot nyit -
Ez az a hely, ahonnan
legtisztábban látjuk
a táguló égbolt csillagait.

Kerényi Grácia: Álom az erdőn

Csörög a patak, nem rezzen a fű.

A szelíd bogarak

körülsétálnak, úgy térnek haza.

Nem riasztják erdei álmomat.

Szivem fölött egy kopasz margaréta

árulkodik: megint faggattam őt,

szeret - vagy nem szeret?

Napfényesen

mosolyognak fölöttem a hegyek.

Lassan árnyat borít rám a fenyő,

s egyszer csak felriaszt a csend.

Mi az? Ki szólt?

A kedves volt itt, erre járt,

s a boldogságról kérdezett.

/Forrás: K.G.: Nálunk a málnabokrok/

Albert Júlia: Marasztalás

Anyám maradj még!

Fektesd kezedre fáradt bús fejem

S mesélj nekem mint régen,

Mert rég volt mikor szerettem a meséket

S most érzem újra kell nekem a hangod

Hisz’ olyan messze van mögöttem minden,

Hogy megnőttem.

…Anyám, maradj még

Most kell nekem a Te simogatásod

A Te bizakodásod és a Te erőd.

Gyönge gyermek vagyok ma újra

A te hitedből kell merítenem

Fektesd kezedre fárad bús fejem

Maradj még Anyám…

Az este most fordult az éjszakába

Tudod-e hogy álmokat kergettem

S tavaly kerestem meg az imakönyvet

Amit adtál, hogy régi szavakkal

Imákat Érte mondogassak

És az imák is lassan elmaradtak

Az Élet akkor úgy talált reám

Hogy nem tudtam mi volt,

Csak arra gondoltam, mi lesz ha nem leszek?

Régi sírkertekben jártam messze

Hol a halottnak nincs élője már

És onnan jöttem vissza újra élni.

Anyám maradj még…

Hadd köszönjem meg az életet amit adtál

S amit én mindig másnak éltem.

Petrőczy Kata Szidónia: Sebes árvizeknek

Sebes árvizeknek, kegyetlen szeleknek

Érzem kemény zúgását,

Szívemnek fájdalmit, iszonyú kínjait,

Szemeim könnyhullását

Meg nem állíthatom, óránkint jajgatom

Szerencsém változását.

Mert naponkint nőnek, soha meg nem szűnnek

Bánatimnak árjai,

Sebesült szívemet, elhagyott elmémet

Szomorúság szelei

Igen ostromolják, éltemet fogyotják

Engem-vesztő kínjai.

Már elfogyott nékem minden reménségem,

Víg órámot nem várom,

Sőt mind éjjel, nappal, epedvén sok búval,

Fájdalmimot jajgatom,

S minthogy így gyötrődöm, szörnyen emésztődöm,

Halálomat óhajtom.

Nincsen orvossága, semmi vigaszsága

Búba-epedt szívemnek,

Keves a szánója, néncs vígasztalója

Jaj, ily reméntelennek.

Nemhogy enyhítője, avagy segítője

Lehetne én ügyemnek.

Azért teljességgel, bizony nagy készséggel

Kévánok elköltözni

Ez gonosz világtúl, s mulandó voltátúl

Nagy örömmel búcsúzni.

Ha Isten akarja, ne késsék órája,

Kész vagyok már meghalni.

Mert az halál nékem lehet segítségem,

Hogy elfelejtsem búmat.

És ő enyhétheti, sebemet beköti,

Gyógyítja fájdalmimat.

Elveszi szívemrűl, letörli szememrűl,

Gyakor könnyhullásimot.