A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Belga költők. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Belga költők. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. október 31., szombat

Émile Verhaeren: A szél


A végtelen vad réteken
novembert trombitál a szél,
a végtelen vad réteken
zúg-búg a szél,
garabonciásan útra kél,
és mindig új haragba fúj,
zúg-zúg a szél,
a vad novemberi szél.

A kutakon viharra vár
a vaslakat, s a csiga, zár
csikordul:
az utakon viharra vár
a vaslakat s a csiga, zár
zordul
azt mondja, hogy halál.

A szél a vízen nyargalász,
levél röpül nyomába száz,
a vad novemberi szél,
a szél haragja szétszed
minden picinyke fészket:
vasvesszővel dörömböl,
agg lavinát tépáz szilaj örömből,
üvölt a tél,
süvölt a szél,
a vad novemberi szél.

A nyomorult kis kalyibák
megfoltozott ablakja sír,
röpül a rossz újságpapír,
a szél mível most galibát
-      a vad novemberi szél! –

És te mit se tudva az időről,
a vén malom csak jár le-fel,
villanva kattog, kelepel,
a bús malom most szelet őröl,
a lisztje most a szél, a szél,
a szél,
a vad novemberi szél.

A régi pajta nyöszörög,
a vén templomtorony mögött,
recsegnek régi cölöpök:
sóhajt a gátor, a sikátor,
a bátor
szél vad zajától,
a vad novemberi szél zajától.
A temetőn a sírkeresztek
holtak kinyúló karjai,
lehullanak, a fejfa reszket,
a szél, a szél csavarja ki.

A vad novemberi szél,
a szél
halljátok, hogy sziszeg a szél
boszorkánylakta út a cél,
fagyot fütyöl, dühvel tele,
remegjetek, tarol a szél
a félelem és jaj szele.
Láttátok éjjel őt, ki oly vad,
letépte az égről a holdat,
remegtek rozoga faluk,
a megriadt nép nem aludt,
csak vacogott az ugaron,
mint a barom.

A végtelen vad réteken
bömböl a szél,
a vad novemberi szél.


/Ford.: Kosztolányi Dezső/

2014. augusztus 20., szerda

Émile Verhaeren: Míg küszöbünkre künn



Míg küszöbünkre künn a sűrű hó szitálja
gyémántos gyöngyeit,
a szomszédos szobán bolyongó lépteid
zenélnek meg-megállva.

A tükröt elhuzod – szárnyát behajtva tán –
az ablakmélyedéstől,
s a hosszú kulcscsomó szekrényed ajtaján
hintázva leng le és föl.

Hallom, amint íme, fölszítod a tüzet,
élesztgeted parazsát,
s a hallgatag falak körül elrendezed
a székek hallgatását.

Letörlöd a magas, karcsúlábú kosár
szélén a porszemecskét,
s gyűrűdhöz érve most megkoccan egy pohár,
és cseng és tovább remeg még.

S ma este boldogabb öröm, mint bármikor,
hogy gyöngéden jelen vagy:
közel vagy, érzem és – nem látlak bár sehol –
hallom: mindig velem vagy.

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/


Émile Verhaeren: E kérges télidőn



E kérges télidőn, mikor a napkorong,
mint lomha bárkaroncs, süllyed a horizinton,
komolyzengésü szép neved hosszan kimondom,
míg künn az óra mély ütése visszakong.

És újra mondom, és varázsa egyre mélyebb,
s ajkamtól dallama lassan szivemhez ér,
és íze lángolóbb boldogságot igér,
mint a legszebb szavak, amelyek bennem éltek.

Új hajnalok előtt s midőn az éj leszáll,
kiejtem a neved s idézem újra s újra,
de mondd, mily végső és hatalmas lázra gyúlva
mondom ki majd, ha az utolsó óra vár!

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/


Émile Verhaeren: A házban, hol szivünk


A házban, hol szivünk szerelme lángra lobbant,
s hol kedves bútorok töltik meg a szobát,
ketten lakunk mi most, s az ablakokon át
rózsák néznek be ránk a nyári hónapokban.

S vannak napok, olyan vigasszal édesek,
s oly csönddel ittas és gyönyörű nyári órák,
hogy megállítom ott, a tölgyfa-ingaórán,
a gyors időt, amíg aranykorongja leng.

S akkor a perc, a nap s az éj miénk titokban,
s a boldogság, ha jő suhanva s meglegyint,
szivedet hallja csak, s a szívemet, amint
ütésük hirtelen egy csókban összedobban.

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/

2014. augusztus 13., szerda

Émile Verhaeren: Olyan szép szavakat



Olyan szép szavakat mondtál nemrég az este,
hogy az a sok virág, mely felénk hajolt,
szerelmes lett belénk, s kettőnk arcát keresve
közülük hirtelen egy az ölünkbe hullt.

Nincs messze az idő, mikor az élet,
mint a gyümölcs, amely túlérett már, lehull:
s hogy zeng majd a harang, értem kondulva s érted,
s egymást szeretve hogy öregszünk szótlanul.

Körülölelt meleg hangod hulláma lágyan,
forró szived olyan nyugodtan lüktetett,
s nem féltem volna már, ha látom a homályban
a kanyargó utat, mely sírunkhoz vezet.

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5