Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hűse a pincének.
Szél s víz csap a csupasz szőlőtőre.
Lúdbörzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezítlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték,
álnokul, mint a tolvaj öregség,
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt
van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
ó jaj, meg kell halni, meg kell
halni!
Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér, mint szobánkban az
esti
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
míg jó anyjuk egyszer meg nem únja
s rájuk nem zeng:”Paplan alá!
Hajjcsi!”
Ó jaj, meg kell halni, meg kell
halni!
Már az év, mint homokóra, fordul,
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az újra.
Mennyi munka marad végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen…
Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
mint az őr, ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Búcsúizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm nem tud vigasztalni:
Ó jaj, meg kell halni, meg kell
halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni,
mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll, mint
sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, híre sincs a télnek…
Csak az én telem nem oly mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én elvesztettem,
az a madár vissza sose reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
Ó jaj, meg kell halni, meg kell
halni!
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak:
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betűt ágam írt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
Száraz tőke, únt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karókra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni…
Ó jaj, meg kell halni, meg kell
halni.
