A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Babits Mihály. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Babits Mihály. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. május 26., kedd

Babits Mihály: Ősz és tavasz között


Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hűse a pincének.
Szél s víz csap a csupasz szőlőtőre.
Lúdbörzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezítlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték,
álnokul, mint a tolvaj öregség,
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
ó jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér, mint szobánkban az esti
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
míg jó anyjuk egyszer meg nem únja
s rájuk nem zeng:”Paplan alá! Hajjcsi!”
Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul,
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az újra.
Mennyi munka marad végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen…

Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
mint az őr, ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Búcsúizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm nem tud vigasztalni:
Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni,
mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll, mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, híre sincs a télnek…

Csak az én telem nem oly mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én elvesztettem,
az a madár vissza sose reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak:
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betűt ágam írt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

Száraz tőke, únt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karókra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni…
Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni.


2015. január 21., szerda

Babits Mihály: Dal, prózában


A vad tavasz zuhanyát érzed-e, érzed-e zúdulni,
kedves?
Gyere ki a szőllőbe – virágos fákkal habzik a hegy.
Gyík surran a szurdékban, amerre az ember megy
A rög szinte él, a nap szinte nedves –

Most könnyű vagyok, úgy-e könnyű? Lásd
tudom a babonát:
Szentgyörgy előtt piros pillangót fogni jó!
Érzed hogy árad a szél mint egy tavaszi nagy folyó
jó, jó, meleg, párnás, sűrű – Gyerünk a napon át!

Nézd eleven mappa a táj a napba, minden útja
tiszta rajz!
Míg föl nem vette a nyári zöldet, csíraváró meztelen.
Hallod a zenét a mandolafán, mint kivirágzott
hangszeren?

Zsong, zsong, zsong, zsong – mézillat, érzed?
pille száll és méhe rajz

Létrán egy bácsi hernyózza a fát mint
naptárakban régi kép
a hónapok előtt, olyan – mellette gyerek és
kutya víg.
Karókat a földön suhancok sorban guggolva hegyezik.
Iszalaggal a vincellér kötözi a venyigét –

Jó, jó, jó így szétnézni szabadon! Így ülni
a napban a tanya előtt,
ahonnan látni a vonatot hogy cammog a róna felett,
s a várost, s a széles utcán mászni apró embereket,
s vidám munka hálójában hegyoldalt és tetőt –

Ó, borok anyja, drága hegy, mámor anyja, munka!
Zuhanj csak, jövendő szüret tüzeivel nedves
nap zuhanya, boldog előleg! felejteni, kedves,

e kábulásban, milyen ősz lehet tavaszunkra!

2014. november 15., szombat

Babits Mihály: Karácsonyi lábadozás


Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
állatban, emberben.
Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
telet decemberben.
A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
mintha dunyhán menne.
Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
milyen édes lenne!...

A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
futja hótalpakon,
akármennyit zuhan, puha combocskáját
nem üti meg nagyon.
És az állástalan szegény ember, aki
nem mer még meghalni,
örül hogy reggeltől estig szabad neki
havat lapátolni.

Végig a városon nem csilingel a szán,
mint gyermekkoromba.
Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
A kocsit gép vonja.
Angyalok elszálló csengője se csenget
a fehér utcákon.
Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
gazdagok házában.

Nem édes a világ, de mégis szép látni…
És én már gyógyulok…
Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi:
mindent elgondolok…
Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
Tapintom tagjaim…
Én nem vagyok halott, és mindent túléltem,
s vár a fény odakinn…

Óh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
jere, add kezedet:
a fagyba, hidegbe, már nem rémít a tél,
vezess ki engemet!
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
Én megyek…indulok…
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
ha én meggyógyulok.









2014. november 11., kedd

Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre



Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Parasztszagu éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bagyulált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbujtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok viszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.

Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rorkon,
lányokat kellett hazakisérni
s én hallgattam az egész uton.
De másnap, mint röpülő-cipős
Merkur, versre lengtem a csipős
ködben a magányos jégen – mit ma
nemcsak lábam, de szivem se győz.

Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult…
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a mult.


2014. augusztus 9., szombat

Babits Mihály: Játszom a kezével




Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segítgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
úgy dolgozott, mint csöppke gép
a hímzőtűvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
arany gyűszűt viselt az ujja.

Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
Ott jártak szomjas ajkaim:
arany homokon beduin!

Nem vágy, nem álom, hanem emlék:
jaj milyen rég volt az a nemrég!
Tiz gyenge ága nyult felém
és én izenként tördelém:
ó arany ágak arany íze,
arany fa arany ízű méze!

Hát a köröm, a kis köröm!
Mennyi szépség mily öröm:
üveges kép selyemkeretbe,
melyre a hajnal van lefestve
vagy piros ablak méla esten
vagy rózsaarc egy gyenge testen.

Mert tündértest a pici kéz
mely rózsás-meztelen igéz
s a hely hol összeömlik ága
mint csöpp csipő hajlása, drága
vagy ujja láb és íze térd
s akkor hogy arca hol? ne kérdd

mert tündértest a kicsi kéz
mely arca nélkül is egész.
Még egyre álmodom vele:
ó hogy oly messze közele
s hogy minden e világon itt
furcsa szirtekbe ütközik!

Csak egyszer lenne még enyém
s kedvemre csókkal önteném
szivesen halnék azután
nagyobb örömmel ontanám
ki ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5