A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Állatmesék. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Állatmesék. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. március 22., vasárnap

Móra Ferenc: Mese a kis gidóról


Hol volt, hol nem volt, kristálypatak mellett volt egyszer egy gyöngyliget, abban a gyöngyligetben volt egy ezüst fa, annak az ezüst fának rengő-ringó ágán volt egy aranytollú madár, annak az aranytollú madárnak volt egy nagyon okos íródiákja, az a nagyon okos íródiák mindig ott ült a fa alatt aranyos karszékben, előtte volt egy nagy könyv, abba a nagy könyvbe mind beleírta, amit az az aranytollú madár dalolt.

Itt van az a könyv éppen a kezemben. Elmondok nektek belőle egy szép mesét a kis gidóról.

Nagyon szerette ezt a kis gidót az édesanyja, az öreg kecske, mert ez az egyetlenegy fia volt csak. Féltette még a fúvó széltől is, friss hajnali harmatban fürdette meg minden reggel, fehér rózsalevél-törülközővel törülgette gyönge arcocskáját, pillangós mezőről selyemfüvet hordott neki, ezzel etetgette. Úgy szerette, hogy ki se lehet azt mondani. Nem is hívta másképp, mint drága szemefényének, édes cukrocskájának.

Varrt neki szivárványszín labdát s labdázgattak együtt kerek erdő szélén, mert majd el is felejtettem mondani, hogy ott laktak zöld fák között, fehér kis kunyhóban. Hozott neki a vásárról fütyülős lovat, kerekest. Húzogatta, vonogatta a kis gidó, nagy öröme telt benne. Jávorfából metszett ágat, csinált belőle furulyát s megtanította furulyázni. Olyan szép nótákat fújdogált el rajta a kis gidó, hogy a mókusok mind otthagyták a mogyorót, fáról fára szökdelve mind odamentek a fehér kis kunyhóhoz hallgatni a furulyaszót. Még a pintyőke is, a rigó is szívesen hallgatta.

Mind azt mondták, hogy a kis gidó szebben tud furulyázni, mint a juhászbojtár a napsütötte halmon. Azt a nótát is tudta, hogy:

Zöld erdőben, sík mezőben
Lakik egy madár.
Kék a lába, zöld a szárnya,
Jaj, de szépen jár!

Édesanyja, az öreg kecske nem tudott hova lenni örömében. Ezerszer is megcsókolta; ahova csak lépett a kis gidó, virágot szórt az útjára.

- Me-e-e! - szólalt meg egyszer a kis gidó, fejét az öreg kecske fejére hajtva. - De jó is vagy te, édes anyuskám! Úgy szeretsz te engem, mint a galamb a tiszta búzát!

- Me-e-e, rubintocskám, gyémánt csillagocskám! Hogyne szeretnélek, mikor olyan szófogadó, engedelmes kis gidó vagy. Légy is az mindig, akkor megáld az Isten. Most pedig elmegyek pillangós mezőre füvet szedni. Elfogyott az elemózsiánk. Zárd be jól az ajtót, be ne eressz senkit, akárhogy zörget, mert hátha a nagyfogú farkas jön és elvisz a barlangjába. Hallod-e, hogy ordít most is a sötét erdőben? Itt terem, hízelgő szavakkal kér, hogy bocsád be, de be ne ereszd.

Elment az öreg kecske. A kis gidó jól bezárta az ajtót és elgondolkozott azon, amit édesanyja mondott. Egyszer csak kopogtat a nagyfogú farkas. Szelíd, szép szavakkal beszél be kívülről:

Gidócskám, gidócskám, tubicám, kincsecském,
Rózsafán született kedves kicsi kecském!
Eressz be, bocsáss be, aranyos szép szentem!
Zöld erdőben fehér gyöngyvirágot szedtem.

De a kis gidó nem hitt a mézes-mázos szónak. Édesanyja intése csengett a fülébe. Nem nyitotta ki az ajtót.

A nagyfogú farkas a fejét csóválja, kerül-fordul egyet a megint csak kopogtat:

Gidócskám, gidócskám, gyönyörű madárkám,
Fürge kis halacskám, gyönge violácskám!
Eressz be, bocsáss be, tudom, örülsz mostan,
Arany skatulyába sárga cukrot hoztam.

Beszélhetett a koma akármilyen szépen, a kis gidó csak nem bocsátotta be, mert a fülébe csengett az édesanyja intése.

A nagyfogú farkas újra csak a fejét csóválja, kerül-fordul kettőt-hármat s megint csak visszatér:

Gidócskám, gidócskám, gerlicém, mókuskám,
Csillagom, rubintom, angyalom, babuskám!
Eressz be, pántlikát hoztam a nyakadba,
Szép piros pántlikát, ezüst csengő rajta.

Hiába volt minden kísértés. Azokra a hízelgő szép szavakra, aranyos ígéretekre nem nyílt meg az ajtó, mert a kis gidónak csak az édesanyja intése csengett a fülébe mindig.

A nagyfogú farkas haragosan morogta magában: "Lám, lám, ennek a kis gidónak több esze van, mint gondoltam. Bizonyosan megtanította az édesanyja, annak fogadja így a szavát."

Nem is próbálta meg többször, nekiiramodott az erdőnek. Ideje is volt elillanni, mert az öreg kecske hazafelé jöttében megtudta, hogy mi történt. Szaladt egyenesen a vadász bácsihoz, akinek jó puskája volt, aki a kecske családot nagyon szerette.

Mikor zöld fák között, a fehér kis kunyhóhoz értek, a nagyfogú farkasnak már híre, hamva se volt; de azért a vadász csak nem nyugodott addig, míg a nagyfogú komát meg nem találta a bokrok közt.

- Bum, bum, koma, jó napot! - szólt a puska jó nagyot, de a farkas nem adta vissza a köszöntést, mert nyikkanni se tudott már.

Bezzeg volt aztán nagy vígság. A kis gidó édesanyja nyakába borult, sírt-rítt örömében. Az öreg kecske ezerszer is megcsókolta szófogadó fiacskáját. Mindjárt meg is fürdette friss hajnali harmatban, fehér rózsalevél-törülközővel törülgette gyönge orcácskáját, pillangós mezőről hozott selyemfűvel etetgette.

A kis gidó aztán elővette jávorfurulyáját, olyan szép nótákat fújdogált el rajta, hogy a mókusok mind otthagyták a mogyorót, odamentek hallgatni a furulyaszót. A pintyőke is, a rigó is hallgatták s minden nóta után ezt dalolgatták:

- Éljen soká a gidó!

Nincsen tovább. Vége a mesének. Aki szebbet tud, mondjon szebbet. Majd megírom az íródiáknak, az íródiák meg majd megírja az aranytollú madárnak.

2014. szeptember 2., kedd

Ursula Wölfel: A pórul járt hörcsög


A hörcsögnek nincs bevásárlótáskája, kosara, hátizsákja, de még egy lyukas tarisznyája sincs. Így hát minden gabonaszemet a pofazacskójában kénytelen hazavinni.

Nos, egy hörcsög gabonaszemekkel teli tarlóra bukkant egyszer. Nosza, megörült, és alaposan telegyömöszölte a pofazacskóját. Boldogan talpalt haza, föld alatti üregébe. Éléskamrájában szépen kiköpdöste pofazacskójából a gabonaszemeket, és gyorsan visszaloholt a tarlóra újabb tartalékért. Miután vagy tízszer megtette oda és vissza az utat, megtelt az éléstár.

A fáradt hörcsög elgyönyörködött a teli kamrában.

"Egy teli kamra sokat ér, ám kettő még többet érne!" - gondolta, s ezért fáradtságát legyőzve, gyorsan új kamrát ásott, és ide-oda futkározva ezt is telehordta. Mire végzett, annyira kimerült a hörcsög, hogy már szinte jártányi ereje sem volt.

"Két teli kamra sokat ér, ám három még többet érne!" - gondolta sóváran. Ásott hát még egy kamrát, és vánszorogva, sóhajtozva az is telehordta.

És még mindig rengeteg gabonaszem hevert a tarlón.

"Biz bolond lennék, ha otthagynám a sok, szép kövér szemet!" - vélekedett a kapzsi hörcsög, de már nem volt ereje arra, hogy újabb kamrát ásson. Így hát sántikálva, nyögdécselve a hálószobájába hordta a szemeket.

Beköszöntött a tél, leesett a hó. A hörcsögök mind föld alatti hajlékukba tértek, és lefeküdtek a hálószobájukban. Egyedül a mi hörcsögünk nem tudott aludni: nyakig ült a gabonaszemekben. Elzsibbadt a lába, fájt minden porcikája. Tavaszig moccanni sem tudott. S aztán egész éven át álmosan pislogott.


2014. szeptember 1., hétfő

Indiai mese: A kék sakál



Élt egyszer valahol távol Indiában, fent a legmagasabb hegyek egyikén, a sűrű erdő közepében egy sakál. Egy reggel az éhség annyira csikarta a hasát, olyan hangosan, hogy már nem bírta hallgatni. Elhatározta, hogy leszalad a legközelebbi városba, szerencsét próbálni.

A város kapujában négy kutya támadta meg. Hanem a mi sakál kománk se volt ám rest: nyaka közé szedte a lábát, és úgy elinalt, hogy a négy kutya közül egyik sem tudta utolérni. Menekülés közben átloholt egy festő udvarán, és beleesett egy festékesvödörbe. Ebben a vödörben tartotta a festő az indigókék színt, amivel az eget szokta festeni, merthogy főleg égboltot festett bárányfelhőkkel, ezt kívánták tőle a vevői.

Amikor a sakál nagy nehezen kikecmergett a festő kertjéből, megint csak összetalálkozott a négy kutyával, akik ezúttal rémületteljes tisztelettel tértek ki útjából, földig hajolva, mert azt hitték, hogy a Himalája csúcsáról szállott alá a minden kutyák őse, a Kék Kutya.

Ezen a váratlan fordulaton úgy felbuzdult a sakál, hogy elhatározta, uralma alá fogja hajtani az erdőben élő állatokat.

Az erdő szélén éppen tanácskozásra gyűltek össze az állatok, volt miről vitatkozniuk éppen elég. A sakál azonban így szólt hozzájuk:

-      A Himalája csúcsáról szálltam alá, hogy a királyotok legyek. Mindannyian hódoljatok nekem. Mert tudjátok meg: én vagyok a világ állatainak uralkodója.

Az oroszlán, a tigris, a párduc és a farkas alázatosan odakúsztak hozzája, s a sakál az oroszlánt rögtön kinevezte miniszterévé, a tigris lett az ajtónálló, a párduc pedig őrizte az elemózsiát, a farkas pedig a küldönci tisztet töltötte be. Sakáltestvéreit pedig mindig távol tartotta magától, a színe elé egyet sem engedett.

Ezután a nagy semmittevésnek szentelte további életét, mert ha az oroszlán ejtette el a vadat, ő csak elosztotta a többi állat között: a legjobb részeket természetesen magának tartotta meg. Hosszú hónapok múltak el így, s tulajdonképpen sohasem derült volna ki a turpissága – talán még ma is a világ állatainak uralkodója volna -, ha egy éjjel nem arra ébred, hogy a messzeségben valahol egy sakál üvöltözik. Félálomban, nem is tudva pontosan, hogy mit cselekszik, ő is üvöltéssel felelt a messzi szóra.

Igen ám, csakhogy az oroszlán, a tigris, a párduc és a farkas ebből az üvöltésből abban a percben tudta már, hogy a furcsa kék szőr csupán egy sakált takar. Űzőbe vették hát ezt a kék sakált, és ahogy lélekszakadva futott, hegyről le, dombra fel, menekülése közben belepottyant egy tóba. S ha már belepottyant, bizony a kék festék is egykettőre leázott róla. Szerencséjére még el tudott menekülni az erdőből, s azóta is bánatosan emlékszik vissza pünkösdi királyságára, amikor érdemtelenül bár, de egy darabig az erdők királya volt, a világ állatainak uralkodója.

Átdolgozta: Végh György/

2014. augusztus 23., szombat

Charles Vildrac: Az oroszlán pápaszeme



Abban az időben az állatok királya már olyan vén volt, hogy csak a dédunokái éltek a családjából. Oroszlánné asszony, a felesége, a fiai, sőt még az unokái is mind egy szálig meghaltak: ki végelgyengülésben, ki betegségben, a többit meg az emberek terítették le.

De a királynak csak egy-két foga hiányzott, ereje teljében volt, és továbbra is nagy vadász hírében állt. Amikor vadászni indult, mindig széllel szemben cserkészte be a zsákmányt, mint az oroszlánok általában, és dünnyögte a szakállába, mosolyogva:"Három kilométerre innen zebranyáj ropogtatja a füvet." Vagy: "S tigris megölt egy gazellát, érzem a tigris szagát meg az áldozatét: a tisztáson hagyta a maradékot, és most inni megy a forráshoz a völgy túlsó végébe. Nini! Találkozott a rókával, és megengedte neki, hogy egyen néhány falatot a gazellából. És a rókának nem kell kétszer mondani..."

A vén oroszlán nagy bölcsességgel és tekintéllyel kormányozta az állatokat. Ítélkezett peres ügyeikben, mégpedig egy nagy, lapos sziklán, amely teraszul szolgált a barlangja előtt. És még az oroszlánkölykökkel is betartatta a törvényt, amely megtiltja a ragadozó állatoknak, hogy teli hassal vadásszanak, puszta szórakozásból.

Volt a királynak egy alattomos minisztere. Királytigris volt, gonosz lelkű és nagyratörő. Lépten-nyomon hangoztatta, mennyire szereti és tiszteli királyát, de titokban alig várta, hogy meghaljon. A trónörökösnek ( mármint a legidősebb oroszlánkölyöknek a király dédunokái között) még nem volt se szakálla, se sörénye, és vidáman bújócskázott testvéreivel. Ha az uralkodó meghal, biztosan a tigrist választják meg kormányzónak.

Nem csoda, ha szívből kívánta, bárcsak kimúlna az oroszlán valamelyik vadászaton.

Az oroszlán azonban nem múlt ki a vadászaton, noha többször nyugtalanul jött haza, búskomoran. Ugyanis azt tapasztalta, hogy egyre romlik a látása. Egy szép napon, amikor egy bivaly meg egy orrszarvú állt előtte, az orrszarvúra ugrott, abban a hiszemben, hogy a bivalyt támadja meg. Attól fogva sűrűn megesett vele, hogy korgó gyomorral kullogott haza. Titokban elropogtatott néhány csontot, melyet a keselyűk hagytak a barlangja előtt, és szomorúan lefeküdt aludni.

Szegénynek minél inkább romlott a látása, annál kevesebbet evett. Egy szép napon fogta magát, és megkérte a miniszterét, hogy vadásszanak együtt. A tigris persze egykettőre észrevette, hogy az uralkodó elbizonytalanodott, ügyetlenebb lett. És mialatt jóízűen falatoztak egy zebrából, amelyet a tigris ejtett, a király kereken bevallotta, hogy annyira megromlott a látása, hogy már vadászni sem tud. A tigris legszívesebben meghemperedett volna a füvön örömében, de szomorú képet vágott, és ajánlkozott, hogy titokban segít majd az oroszlánnak, hogy elegendő vad kerüljön a királyi bendőbe.

Két nap se telt el, és az erdő apraja-nagyja tudta, hogy a királynak megromlott a látása, és nem tud vadászni.

Egy reggel a legidősebb oroszlánkölyök izgatottan odaszaladt a királyhoz, és így szólt:

- Nagyapó, már a madarak is azt csiripelik, hogy le fogsz mondani a trónról, mert meggyöngült a szemed, és a tigris fog uralkodni helyetted, amíg meg nem növök. Igaz ez?

A király alig tudott elfojtani egy üvöltést, annyira méregbe gurult, kétszer-háromszor körbejárta a barlangot, hogy lecsillapodjék, aztán méltóságteljesen kijelentette:

- Az az igazság, gyermekem, hogy a rekkenő hőségben rosszul látok. De mindig is így volt. Eszem ágában sincs lemondani, viszont meg fogom büntetni a tréfacsinálókat, akik beteg híremet költik.

A vén oroszlán nyomban maga elé hívatta a tigrist.

- Eljárt a szád! - rivallt rá szigorúan. - Fűnek-fának elmesélted, hogy megromlott a látásom...

A tigris nem hagyta, hogy az oroszlán befejezze a mondókáját:

- Felség - mentegetőzött -, egy árva szót sem szóltam senkinek. Az a gyanúm, hogy valami locsi-fecsi madár meghallotta, amit a múltkor a vadászaton beszéltünk. Nem látta felséged azt a varjút, amelyik az ágon ülve várta, hogy befejezzük a lakmározást?

A király nem látta a varjút. A tigris tanácsára  mindenesetre kijelentette környezetének, hogy azontúl egyedül megy vadászni. Legalább sétál egy nagyot.

El is ment az oroszlán a királyi birtok legvégéig, miközben vagy hússzor elüvöltötte magát, mintha csakugyan vadászna. Amerre járt, ezt gondolták az állatok: "Kutya baja a szemének, hiszen vadászik! Biztosan becsaptak minket!

De mihelyt maga mögött hagyta a hegyet, és a folyó is eltűnt a láthatáron, az oroszlán szomorúan baktatott tovább.

Egyszerre sűrű bozótoshoz ért. A gallyak beleakadtak a sörényébe, felsebzették az orrát meg a horpaszát. De nem bánta, a sebek szilaj vadászatokra emlékeztették. Kisvártatva tágas, homokos síkságon találta magát. Verőfényes délután volt, és az oroszlán valósággal megvidámodott, ahogyan a lábai alatt megérezte a forró fövenyt maga körül pedig a végtelen pusztaságot. Nekiiramodott a síkságnak, de valami homályos érzés megállította. Emberszag csapott az orrába.

- Ni csak! - dörmögte. - Hát emberek élnek errefelé? Nem látok senkit. Igaz, hogy gyönge a szemem. Rejtőzzünk el és szimatoljunk.

Felfedezett egy mély vízmosást, és leereszkedett a meredek parton. A vízmosás mélyén patak csordogált, az oroszlán pedig nagy óvatosan elindult az erecske mentén. A patak kanyarulatánál az állatok királya összerezzent: a szimata figyelmeztette, hogy az ember itt van a közelben.

Ugyanebben a másodpercben rémült kiáltás hallatszott, és az oroszlán vagy három lépésnyire egy aggastyánt vett észre: a vénember egy ócska gyékényszőnyegen guggolt egy barlang előtt, és ijedten pislogott. A földre ejtett egy vastag kéregdarabot, az orrán, pontosan a szeme előtt, furcsa fejdíszt viselt, amilyent az oroszlán sohase látott.

- Oroszlán uram, kegyelem! - kiáltotta az aggastyán, és leborult az állatok királya előtt. - Engedd meg, hogy békességben fejezzem be életemet, az égbolt kékjében gyönyörködve, hallgatva a patakcsobogást. Százesztendős is elmúltam már, csupa ín és csont vagyok, csak megfeküdném a gyomrodat!

Az oroszlán nem akarta megölni az aggastyánt. Leült, és szelíden így szólt hozzá:

- Hát te mi a csudát csinálsz itt?

- Uram - felelt a férfi -, ebben a barlangban lakom, szárított fügét eszem, rá forrásvizet iszom, és ezt a könyvet olvasgatom, amely az emberi tudás egészét magában foglalja.

- Ezt a kéregdarabot nevezed könyvnek?

Az aggastyán elmosolyodott a kérdésre. Már nem félt. A könyv ütött-kopott borítója csakugyan olyan volt,, mint valami kéregdarab. Megmutatta az oroszlánnak az apró betűkkel borított könyvoldalakat.

- Ember - mondta az oroszlán -, olyan öreg vagy, mint én, mégis el tudod olvasni ezeket a parányi betűket! Én még a könyvedet is alig-alig látom. Lám, azt hittem, valami fakéreg.

- Nekem se sokkal élesebb a látásom, nagyuram - magyarázta a vén remete -, de a pápaszem segít az olvasásban, ez a két üveg az orromon.

Az állatok királya azt hitte, hogy az aggastyán a bolondját járatja vele, és ki akarta próbálni a pápaszemet. Hűha! Valóságos csoda! Mihelyt a szeme elé illesztette a két üvegkarikát, nyomban megpillantott egy legyecskét az egyik fűszál végében. Látott egy bolhát az aggastyán szakállában, és látta az első csillagot is, amely megvillant a fakó égen.

Erre az oroszlán akkorát üvöltött örömében, hogy az aggastyán fenékre huppant.

- Emberek ükapja! - kiáltotta. - Megkegyelmezek az életednek, de azzal a kikötéssel, hogy nekem adod a pápaszemet.

A remete ráállt a dologra, az oroszlán pedig meghatottan hálálkodott. Aztán elindult hazafelé, ugrándozva, mint az oroszlánkölykök. Útközben még egy gazellát is elejtett, és a foga között cipelte a zsákmányt, hogy megcsodálhassák az alattvalói.

Másnap reggel a királyi udvarban híre futamodott, hogy az oroszlán visszanyerte a látását, és hogy a pápaszemmel, amelyet az orrán visel, még a sziklákon meg a fatörzseken is keresztül tud látni.

A tigrist pedig elfogta a sárga irigység. Azóta olyan sárgás a szeme fehére.

/Ford.: Ádám Péter/

2014. augusztus 20., szerda

Magyar népmese: A pacsirta meséje



Amikor a világ teremtése befejeződött, az Öregisten szemlét tartott a teremtmények fölött. Kíváncsi volt rá, hogyan sikerültek. Összeparancsolta a madarakat is. Jöttek is azok mindenfelől, kicsik és nagyok, ott sűrűsödtek az ég kapuja előtt. Mikor végignézett rajtuk, akkor látta, hogy mindegyiknek egyforma színű a tolla. "Ez így nem jó - gondolta magában -, szép színes tollruhát kell nekik adni." És máris elkezdte festegetni őket. Ott tolakodtak a nagyok, erősek, hogy minél előbb rájuk kerüljön a sor, és annál szebbek, színesebbek legyenek. A kicsik félénken összebújtak, úgy vártak a sorukra. Köztük volt a kis búbos pacsirta is. Amint ott várakozott, egyszer csak azt látta, hogy egy szegény öregasszony baktat az úton, hátán egy nagy zsákkal. Megbotlott egy ágban, elesett, és a zsákból szerteszét gurultak a magok, amelyeket összegyűjtögetett magának. Alig tudott feltápászkodni szegény, és kezdte összekaparni a magvait. A kis pacsirta odaröppent hozzá:

- Majd én segítek, jóasszony - mondta neki -, te csak ülj le és pihenj, majd én összecsipegetem az eleségedet.

Elkezdte csipegetni a magokat vissza a zsákba. Sok volt nagyon, és bizony öreg este lett, mire elkészült vele. Akkor azt mondta az öregasszonynak:

- Gyere, jóasszony, majd én mutatom neked az utat, hogy el ne tévedj, és biztosan hazatalálj. - Ott röpködött előtte, és így kísérte hazáig.

Így bizony csak másnap reggel ért vissza az ég kapujához. Addigra a madarak már mind ott páváskodtak, begyeskedtek, szebbnél szebb tollruhájukban. A kis pacsirta szégyenkezve szállt közéjük. Amikor meglátta az Öregisten, tenyerébe vette, és azt mondta neki:

- Kis pacsirtám, elkéstél. Már elfogyott mind az égi festék. Nem tudok neked színes tollruhát festeni. De jótett helyébe jót várj! Te segítettél a szegény öregasszonynak, én meg adok neked olyan kincset, ami más madárnak nincsen. Legyen szebb a hangod, mint a többinek, és tudj a magasban röptödben is szépen fütyörészni.

Azóta a szürke kis pacsirta az emberek egyik legkedvesebb madara.
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5