2014. október 30., csütörtök

Rudolf Eifler: Az auschwitzi szerelmesek



Levél

R.,195…február 28-án

Igen tisztelt S. Úr!

Arra a rövid levelemre, amelyben húga haláláról értesítettem, Ön azt felelte, hogy szeretné tudni a részleteket is, és hogy pusztán kíméletből ne hallgassak el Ön elöl semmit. Sokáig gondolkoztam rajta, teljesítsem-e kívánságát, mert szegény Sophie-nak sokat kellett szenvednie, mielőtt meghalt. Mivel azonban leveléből kiéreztem azt az erőt, hogy képes elviselni az egész szörnyű valóságot, és mivel – ahogy megírta –abban az időben szintén nehéz sorsot kellett elszenvednie, be akarok számolni Önnek mindenről.

Azóta ismertem húgát, amióta abba a barakkba, ahol más lengyel nőkkel együtt a húga is feküdt, beutaltak tömbfelelősként, mert lengyelül majdnem olyan folyékonyan beszéltem, mint németül. Ez körülbelül másfél évvel Sophie halála előtt történt. Mellettem volt a fekhelye, s miután a nők elvesztették az irántam kezdetben megnyilvánuló bizalmatlanságukat, összebarátkoztunk. Sophie sokat mesélt magáról és családjáról. Mindenki szerette, mert ha közülünk valaki kezdett kétségbeesni, ő volt az, aki bátorította. Újra meg újra elálmélkodtam rajta, honnan volt ehhez ereje a húsz esztendejével. Majdnem kétszer olyan idős voltam, mint ő, és titokban csodáltam.

Egyik éjszaka hozzám bújt, ahogyan gyakran szokta, és suttogva elmesélte, hogy szerelmes. Hozzá voltam szokva, hogy bizalmasan közölte velem mindazt, ami foglalkoztatta, és gyakran csodálkozva csóváltam a fejemet. De amikor a szerelemről beszélt, megijedtem, és nem értettem, hogy ebben a pokolban hogyan érezhet valaki szerelmet. Sophie valószínűleg egészen tudatosan adta át magát vonzalmának, ebből akart erőt meríteni, hogy sorsát türelemmel viselje.

Ezen az éjszakán közölte velem, hogy az, akit szeret, francia, és Gastonnak hívják. Három nappal ezelőtt akadt meg a szeme rajta, amikor azon a téren, ahol az új csarnokot építették, homokot lapátolt egy vasúti kocsiból. Munkába menet minden reggel arra vonultunk, de én sohasem figyeltem föl rá. Amikor elment amellett a vagon mellett – mesélte -, véletlenül odanézett és rámosolygott. Ő pedig egészen különösen érezte magát.

Gaston viselkedése érthető volt számomra, mert az Ön húga minden szenvedés és nélkülözés ellenére is megőrizte csinos külsejét. Ha szabadságban élhetett volna, bizonyára valódi szépség lett volna belőle, a mi kedves kis Sophie-nkból.

Aztán tovább mesélte, hogy a fiú tegnap már várt rá, és ő feléje fordította a fejét, amíg csak el nem tűnt a szeme elől. Megkérdeztem, honnan tudja a nevét. Azt felelte, hogy ma reggel, mielőtt még arra jöttünk volna, a fiú a teherkocsi falára nagybetűkkel fölírta: Gaston, és amikor ő arra jött, pillantásával rámutatott a nevére. Nevével azt is elárulta, hogy francia. Egyre jobban csodálkoztam, s aztán engem is elfogott valami abból a boldog érzésből, amit az Ön húga érezhetett. Kérve kértem, legyen nagyon óvatos, és senkinek se szóljon egyetlen szót sem róla, és aztán Sophie a karomban aludt el, sőt azt hiszem, hogy álmában mosolygott is.

Reggel erősen figyeltem, amikor befordultunk a gyár területére. Megláttam a fiút, ott állt. Magas volt, és a kemény munka ellenére is erőteljesnek látszott, és valóban átmosolygott ránk. Ettől kezdve minden reggel megismétlődött néma köszöntése, és utána Sophie fürgébben dolgozott, mint máskor, nagy bánatomra, mert úgy látszik, elfelejtette, hogy ezzel a fasisztáknak segít. De ahányszor csak elhatároztam, hogy beszélek vele erről, elfogyott a bátorságom. Olyan megható volt a vidámsága, hogy nem voltam képes megfosztani tőle. S emellett kettejük vonzalma, csak abban a mosolyban nyilvánulhatott meg, amellyel naponta üdvözölték egymást. Még csak szólniuk sem volt szabad egymáshoz, és a legcsekélyebb reményük sem volt rá, hogy valamikor boldogok lehetnek egymással.

Mégis, Sophie úgy látszik, azt hitte, hogy Gastonnal együtt valamikor kiszabadulhat ebből a pokolból. Mert egyik éjszaka fölébredtem, és azt hallottam, hogy ő, aki különben olyan bátor volt, sír. Amikor áthajoltam hozzá, láttam, hogy fölemelkedik, végignéz sovány testén, és közben nagy könnyek hullanak a szeméből. Részvét fogott el, átnyúltam hozzá, és megsimogattam a haját. Fölzokogott, olyan hangosan, hogy be kellett fognom a száját. Miután kissé megnyugodott, azt kérdezte tőlem, hogy vajon lehetnek-e valaha gyermekei. Vigasztalgattam, ahogy csak tudtam, nedves arcát a vállamba rejtette, míg én halkan a saját gyermekeimről meséltem neki, akikről akkoriban nem tudtam, élnek-e még.

Még néhányszor bátorítanom kellett szegénykét az éjszaka csöndjében, de mihelyt kivilágosodott, megint a kis vidám Sophie volt, akire csak rá kellett nézni, hogy az ember egy kis örömöt érezzen ebben az egész nyomorúságban.

Minden reggel új erőt merített Gastonja mosolyából, miközben állandóan attól kellett tartania, hogy valamelyik fekete egyenruhás észreveszi a titkos üdvözletet. De csodálatosképpen minden jól ment. Egyik reggel azonban Gaston már nem volt ott. Az SS-ek bizonyára más munkához helyezték át. Szegény Sophie egészen kétségbeesett.

Bánatában elhatározta, hogy ír Gastonnak. Erről én magam mit sem tudtam, és ő bizonyosan azért hallgatta el, mert sejtette, hogy minden körülmények között megakadályoztam volna. Valahol kerített egy kis darab papírt, és éjjel kellett írnia, amikor mindnyájan aludtunk, mert ugyan mikor lett volna más alkalma rá. Talán azt remélte, viszontlátja Gastont, s akkor egy kedvező pillanatban odacsúsztatja neki a cédulát.

De sajnos nem jutott hozzá, hogy keresztülvigye szándékát. Egyik este, amikor visszameneteltünk a táborba, elejtette a drága papírdarabkát, amelyet bizonyára mindig magánál hordott. Mielőtt lehajolhatott volna, kirángatták a sorból, és az út szélére állították. Mi többiek pedig félelemmel eltelve futottunk haza.

Néhány órával később – éppen lefeküdtünk – hirtelen kutyaugatást hallottunk. Nyomban talpon termettünk. Máris föltépték az ajtót, és több SS-legény bevonszolta a szegény lányt. Egyikük, akit látásból ismertem, azt üvöltötte, hogy ilyen disznóságokat nem fognak tűrni, s aztán szemünk láttára verni kezdték Sophie-t. Akkorra már nyilván lefordították maguknak a cédulát, bizonyára nem volt benne más, mint boldogtalan szerelmének a megvallása, mert nem hallgattak ki közülünk senkit sem. Sokan sírtak ezen az éjszakán, és reggel még vigasztalanabbul vonszoltuk magunkat munkára.

Kedves S. Úr!

Tegnap nem tudtam tovább írni. Azt hittem, már túl vagyok mindezeken a szörnyűségeken. De amíg írtam, ismét megelevenedett előttem azoknak az éveknek az iszonyata, és annyira hatalmába kerített, hogy féltem a sötétben lefeküdni. Gyorsan be akarom fejezni most szomorú beszámolómat.

Magam nem éltem át azt, ami később történt, mások beszélték el. Azon az estén Sophie-t csak azért hozták be hozzánk, hogy jelenlétünkben verjék meg, és ekkor láttuk utoljára. Néhány nap múlva az ételkiosztásnál közelembe férkőzött egy asszony, és odasúgta, hogy az én tömbömből való kis lengyel lány meghalt. Mielőtt bármit kérdezhettem volna, már el is tűnt. Minden erőmre szükségem volt, hogy legyűrjem a fájdalmat, ámbár tartottam tőle, hogy ilyen hírt fogok hallani. Amikor megint összeszedtem magamat, elhatároztam, hogy óvatosan kitudakolom a részleteket.

Emlékeztem rá, hogy egy francia nő, akivel egyszer egy gépnél álltunk, most más asszonyokkal együtt a kaszinót takarítja. Sikerült beszélnem vele, és megkértem, igyekezzék valami közelebbit megtudni Sophie-ról és Gastonról. A francia nő ugyanis tanárnő volt, és beszélt németül, de ezt rajtam kívül alig tudta valaki.

Valóban, nemsokára közölni tudta velem azt, amit különböző alkalmakkor kihallgatott. Ebből meg lehetett fejteni a történteket attól a pillanattól kezdve, amikor Sophie-t megverték a barakkunkban, egészen a halála órájáig. Bocsássa meg, kérem, ha nagy fájdalmat kell okoznom Önnek, de joga van rá, hogy mindent megtudjon.

Sophie-t a légvédelmi bunkerba hurcolták, és előhívták az összes Gaston nevű franciát. A fal mellett kellett sorakozniuk, míg az SS-ek letépték a lányról a ruháját, és meztelenül odadobták egy priccsre. Az első ostorcsapásnál, amely lesújtott a lányra, fölordított a szerencsétlen ember, aki szerette, pontosan úgy, ahogyan ezek a szörnyetegek számították. Az összes többit, akit Gastonnak hívtak, visszaterelték a barakkjukba, neki azonban le kellett vetkőznie. Arra akarták kényszeríteni, hogy feküdjék Sophie-hoz. Ő azonban nemet mondott, bármennyire kínozták is, és az SS-ek úgy érezték, megfosztották őket szórakozásuktól. Egyelőre nem törődtek vele, hanem hívattak egy másikat, egy bűnözőt, aki bizonyára már máskor is részt vett effajta színjátékokban. Ez habozás nélkül teljesítette akaratukat, miután a szerencsétlen lányt ájultra verték.

Tisztelt S. Úr, én öregasszony vagyok, sokat megéltem, és szégyellem ezt leírni, de hát így történt.

Amikor Gaston látta, hogy milyen állatian meggyalázzák szerelmesét, rávetette magát a legközelebb állóra, kitépte kezéből az ostort, és szinte őrjöngve ütötte-vágta ezeket a szadistákat. Akiket így eltalált, fölordítottak, egyikük kirántotta revolverét, és lelőtte Gastont. Sophie-t bezárták a bunkerba, azért, hogy másnap nyilvánosan fölakasszák. Ő azonban valószínűleg talált a börtönében egy üvegcserepet vagy valamilyen más éles tárgyat, és fölvágta ereit, hogy megrövidítse szenvedéseit.

Amikor mindezt megtudtam, elbeszéltem társnőimnek. Megfogadtuk egymásnak, hogy sohasem hagyjuk gyűlöletünket kialudni, és én, aki csodálatos módon élve menekültem ki ebből a pokolból, azon vagyok, hogy megtartsam ezt az esküt. Arra törekszem, hogy azzal a kis erőmmel, amit azok a gonosztevők még meghagytak, hozzájáruljak ahhoz, hogy végre teljesüljenek a lengyel és német lányoknak, sőt a világ összes lányának a szerelmi álmai, egy olyan világban, ahol nincs fasizmus és nincs háború.

Tudom, hogy Ön is így gondolkozik, és ebben talál vigaszt és erőt. Bocsássa meg, kérem, hogy részletes beszámolómmal nagy fájdalmat kellett okoznom Önnek. De sohasem szabad elfelejtenünk, hogy mit vétettek ellenünk azok a szörnyetegek, és azt sem, hogy megint meg fogják tenni, ha nem akadályozzák meg őket.

Mély részvéttel üdvözli Önt
az Ön T. Mariája

/Ford.: Majtényi Zoltán/


William Wordsworth: Lucy



1

Átéltem egy vad szenvedélyt,
most hadd meséljem el.
Aki szerelemhez nem ért,
bölcsebb, ha nem figyel.

Üdébbnek láttam kedvesem
a nyár rózsáinál,
hozzá mentem, míg fényesen
sütött a holdsugár.

A holdat néztem hosszasan
a tágas rét felett:
a drága ösvényen lovam
frissebben ügetett.

Most a gyümölcsöst hagytuk el,
lábunk alatt a domb.
Lucy kunyhójához közel
járt már a holdkorong.

Egy szép álom, melyért szivem,
Természet, téged áld,
ringatott, míg tekintetem
a bukó holdon állt.

Lovam tovább nyargalt velem,
patáival dobolt,
s a kunyhó mögött hirtelen
eltűnt a telihold.

Mily kúsza eszméket sugall
olykor a szenvedély!
E pár szó tört ajkamra: „ Jaj!
Ha már Lucy nem él!”

2

Ember nem járta tájon élt,
ahol a Dove ered,
egy lány, kit senki sem dicsért,
s kevés szív szeretett.

Ibolya mohos szirt tövén,
hol alig látni meg!
Szép csillag, mely az ég ivén
magánosan remeg.

Csendben élt, s nem volt feltünő
eltávozása sem:
de most halott: és ó, minő
különbség ez nekem!

3

Tengeren túl éltem, csupa
idegen arc között,
és vágyam akkor, Anglia,
végleg hozzád kötött!

Az a bús ábránd már nem él!
Nem hagylak el sosem,
sőt egyre forróbb szenvedély
köti hozzád szivem.

Itt-marasztalnak a hegyek,
szerelmem tanui:
angol tűznél melegedett
s font rokkáján Lucy.

Fényben virult, éjbe borult
itt Lucy ligete:
és a te zöld meződre hullt
végső tekintete.

4

Fényben, záporban három évet
élt itt, majd így szólt a Természet:
„ Nem nyílott sohasem
szebb virág a szemem előtt:
tehát magamhoz veszem őt,
hogy hölgyemmé tegyem.

Fék s ösztönzés magam leszek
a kedvesemnek: szabja meg
bércen vagy sík mezőn,
tisztáson, fák közt, földön, égben,
hogy lobogjon-e vagy kiégjen,
irányító erőm.

Mint fürge őz, fut a gyepen,
vagy szökell a meredeken
nyúló szirtekre fel,
lélegzik élő balzsamot,
s ha úgy kell, néma és halott,
nem érez, nem lehel.

Felhő alakjában lebeg,
hajladozik, mint a füzek,
s ha mennyköveivel
a vad vihar a tájra csap,
a gyengéd-bájú lányalak
akkor sem tűnik el.

Lámpája a csillagsugár,
elrejtezett helyekre jár,
hallgatózik, mereng,
hol szeszélyes patak kering,
s a zsongó dallam bája mind
az ő arcán dereng.

Így fogom ékesíteni.
A szűz keble örömteli
érzésektől dagad.
Én Lucyt boldoggá teszem,
míg együtt élünk csendesen
az árnyas fák alatt.”

A szózat elhangzott, s vele
letellett Lucy ideje!
Meghalt, és most sivár
magányomat betölti holt
emlékével az, ami volt,
de nem lesz soha már.

5

Lelkem szender béklyózta le:
nem félhettem, hisz ő
átváltozott, s nem bír vele
a romboló idő.

Testében nincs erő, se vágy,
vak, néma és süket:
forog a földdel, mint a fák,
a sziklák és kövek.

/Ford.: Kálnoky László/

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5