Albert Vidalie: Aktualitások

Fenn az ég kék.

Fénylik város, víz és part,
Lenn egy ember ökröt hajt,
S dúdol régi, régi dalt.

Két úr sétál.
Jó vadászat, telt pohár,
Éjjel vígan állt a bál,
S még egy whisky rájuk vár.

Ott egy házban
Egy kisgyermek inni kér,
Ajkán végső sóhaj kél,
És már semmitől se fél.

Lenn a Szajna
Szenved száz hajó alatt,
Míg a parton most fakad
Két kis szívben szép kaland.

Sok-sok bányász
Háta görnyed most is még.
Fenn egy ezred sorban lép,
Megmarad belőlük hét…

És az ég kék…

/Ford.: Reményi Gyenes István/

Fred B. Burch – Jan Crutchfield: Jó éjt…

Jó éjt,
Te csak álmodj tovább
Jó éjt,
Jönnek éji csodák,
Én színes pillangót álmodtam,
Puhán tenyérben tartottam,
Jó éjt,
Te csak álmodj tovább.

Jó éjt,
Jönnek éji csodák,
Jó éjt,
Te csak álmodj tovább,
Pillangószárny a te két szemed,
Hunyd le, s tiéd a képzelet.
Jó éjt,
Te csak álmodj tovább.

Értsd meg, hogy kellesz,
Úgy kellesz, mint magnak a föld,
S ha jő az éji csönd,
Álmunk mindig összeköt.

Jó éjt,
Te csak álmodj tovább.

Jó éjt,
Jönnek éji csodák,
Élvezd álmok mézborát,
Boldogító mámorát,
Jó éjt,
Te csak álmodj tovább.

/Ford.: Reményi Gyenes István/

Baumgarten László: Keressétek!

Keressétek, hol a szeretet?
Mert néha-néha ugy-ugy megbujik
S árván hagyja ő a sziveket.

Keressétek, helyet hol talál,
Ha üldözött lesz majd mindenkinél,
Őrzője hisz' csak arra vár.

Hogy vigaszokat tőle várjatok,
Szeretetével betelve majd
Szertehintve tovaszálljatok.

Dsida Jenő: Estharangok

Bíborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fű között egy tücsök ciripel,
Álmosan zug a fáknak lombozatja, -
Zokogásomat senki meg ne hallja
És panaszomra senki sem felel.

De most!...valami jóleső meleg
Simitja végig fájó szivemet,
Szempilláimat csendesen lezárom...

Langy szellő hordja erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.

Heltai Jenő: Tubarózsák

Ha majd a gyászos elmulásnak
Örök homálya rám borult,
Küldj a síromra, én szerelmem,
Egy tubarózsa koszorút.

Mikor a csöndes temetőre
Csillagsugáros este szállt,
Az hintse, szője álmaimba
Szerelmes, édes illatát.

Éjfél után, fehér kisértet,
Sötét síromból fölkelek
És elborítok csókjaimmal
Minden virágot, levelet.

És visszatér kihűlt szívembe
A boldogság, a szerelem,
És rátalálok csókjaidra
Egy-eyg virágon, levelen.

És mámoros, vad szenvedéllyel,
Miként ha vámpir szívna vért,
Úgy tapad ajkam a virágra,
Amelyet ajkad csókja ért.

Rácsókolom bolond szerelmem,
Mely még a sírban sem lohad,
S lecsókolom e szűz virágról
Forró, szerelmes csókodat.

Heltai Jenő: Vén fiúk dala

Barátaink megházasodnak.
Férjhez megyen az ideálunk,
Hajfürtjeink is rendre fogynak,
De még mi rendületlen állunk.

Bár homlokunk is csupa ránc már,
S testünket a hideg kirázza,
Elsők vagyunk mi még, ha tánc vár,
És a szívünkön nincs barázda.

Bár a tüdőnk elég szegényes,
Görbe a hátunk, szűk a mellünk,
Annak , ki nem rátarti, kényes,
Szinte csodás, mennyire kellünk.

Nem búsulunk, ha cserbe hagynak,
Oh, van a hűtlenségre mentség,
Ha rózsáink itt-ott lefagytak,
Akad azért még jó szerencsénk.

A boldogsághoz oly kevés kell:
Zsebünkbe néhány büszke tallér,
Egy kicsi bor, egy kicsi étel,
Egy jó kabát, egy tiszta gallér.

Felséges Úr, ezerszer áldott,
Nagy alkotója eme létnek -
Add meg nekünk a jó kabátot,
A kicsi bort, a kicsi étket.

Add meg nekünk, hogy míg csak élünk
A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,
Ki ne aludjék szenvedélyünk,
És szemünk mindig ragyogjon!

S mikor eljő a várt, az áldott,
A szigorú halottas ünnep -
Oh, adj nekünk egy jó barátot,
Aki lefogja két szemünket.

Dsida Jenő: Az én őszöm

Halotti csend borult a kertre
Ezer virága halva, halva,
Arcukat a szél elseperte,
Havával a tél betakarta.

A küzködők már megnyugodtak,
Nekik már nincsen ami fájjon, -
Csak én maradtam hirmondónak,
Csak én sirok a pusztuláson.

Ők már azóta messze járnak
S tán boldogabbak jómagamnál, -
Engem miattok tép a bánat
És forró könnyem mit se' használ.

Künn a világban uj tavaszról,
Lombról, virágról szól a nóta, -
- Nekem még mindig őszi dal szól
És semmi sem lett más azóta.

Nekem még mindig muzsikálnak
A szállingozó őszi lombok,
A szivemet, mely annyit fáradt,
Nem hagyták el a régi gondok:

Rövid életem hosszu őszén
A kis virágok sorra halnak...
Aztán jön a tél könyörülvén
És puha hóval betakargat.

Virsik Mária: Mikor felzokog a hegedü...

Mikor felzokog a hegedü,
- A hangja busan, lágyan zeng...
Lelkem örökbus homályban
Szivem bánatos, kislakában
Csillogó hajnalfény dereng.

Hallgatom a hegedü szavát,
- Mily varázsteljes, szép zene!
Ábrándos álmok kergetőznek,
Eltünnek...ismét ujak jönnek,
Lelkem álmokkal van tele.

Mikor felzokog a hegedü,
Egy szebb jövőről álmodom,
A magyar nóta lelkembe száll
S megrezdül egy kis reménysugár
S ekkor megenyhül a bánatom.

Dsida Jenő: Őszi dal

(Énekli egy beteg fiú)

Őszi levélke,
Őszi szél hajtja,
Nyitva az ablak,
Berepül rajta,
Sápadt kezemre
Leül pihenni...
Pihenj, levélke,
Nem zavar senki!

Amig ringatlak,
Amig becézlek,
Aludj és álmodj
Tündérmeséket:
Aztán menj tovább
Csendesen, halkan,
Hogy itt tartsalak,
Nincsen hatalmam.

Te előtted már
Lehull a fátyol
Arról a titkos
Rejtett világról,
Ahonnan senki
Vissza nem tért még,
S viszontlátsz sok-sok
Levéltestvérkét.

Lesznek közöttük
Kikért remegtem,
Kik után vágytam,
Kiket szerettem,
S kiket a zord ősz
Elragadt mégis...
Sugd meg nekik, hogy
Megyek már én is!

Szentimrei Jenő: Megyek haza

Álmos tetők, havas, csillámló ormok,
Megyek haza! Tihozzátok megyek!
Nem vagyok én másutt sehol se boldog,
Csak otthon, nálatok, közöttetek.
Itt idegen, ezerszín, új világ van,
Csak jajszó hallik a zsibongó árban,
Nálatok tiszták még az emberek,
Megyek, megyek.

Hittétek, ugy-e, hogy itt fönt kioltják,
Mit oly féltőn ápoltatok ti ott?
Hogy más Istennek építek majd oltárt,
S kikacagom egyszerű álmotok?
Hogy összeroskad a hit büszke vára
Bennem és új hitnek ajtót tárva
Mint annyian, a fertő-é leszek?
Megyek, megyek.

Előre küldöm hírvivőül lelkem,
Jelenteni, hogy várjatok reám:
Fogadjatok százszorta szivesebben,
Mint gyermekéveimben, hajdanán:
Hozok nektek, innen, a füst honából,
Az idegen és lármás éjszakából,
Ajándékot, mit szenny be nem lepett:
A régi szivemet.

Számomra ismeretlen költő: Táncol a szél

Táncol a szél az ablakunk alatt...

Tördelgeti a száraz gallyakat.
Megkergeti a hópelyheket
S az utcákon végigsikít, nevet.

Táncol a szél az ablakunk alatt...
Sövényen gunnyaszt verébcsapat.
Künn beporkázott mindent már a hó
S a tarlón puha, fehér takaró.

Táncol a szél az ablakunk alatt...
Kopott ruhában kisleány halad.
Két csücskét tartja kis kötőjinek,
Kezét pirosra csípte a hideg.

Táncol a szél az ablakunk alatt...
A kisleányka le-lehajolgat
Dermedt kezével rőzsét szedni fel,
Legyen tüzelni otthon majd mivel.

Táncol a szél az ablakunk alatt...
Rázza, tépi a fát, az ágakat.
Sok száraz gally hullong egyre le,
A kis kötőcske megtelik vele.

Táncol, nevet, sikoltoz künn a szél...
A kisleány tovább megy, mendegél:
Csikoroghat fagy, szállonghat a hó
Nem fázunk majd meg, drága nagyanyó!

Dsida Jenő: Hugomhoz

A jó Isten tán nékem is meghallja
Ég felé szálló, gyönge hangomat,
Midőn Teérted fordulok Hozzája...
Hiszen nem kérek tőle én sokat:
Kérésem csupán egy rövidke mondat
És mégis minden, minden belefér:
Az élet szürke, csapkodó sarában
Lelked maradjon mindig hófehér!

Ha járva-kelve hallom a világot,
Hazugság minden második szava, -
A szivem fáj és vágy ébred fel bennem,
Hogy fülem inkább mitsem hallana:
Egy olyan világon vágynék akkor élni,
Mely mindig, mindig igazat beszél: -
E hazudó, e kétszinű világban
Lelked maradjon tiszta, hófehér!

Ha ketten-hárman néha összejönnek,
Miről is folyhat köztük szó-beszéd?
Egy másik ember lesz az áldozatjuk,
Kinozzák, szúrják, gyilkolják szegényt.
Midőn ezt hallod, fuss, szaladj el onnan,
A szó mielőtt még lelkedhez ér: -
Rágalmat szóró, pletykázó világban
Lelked maradjon mindig hófehér!

Van itt is barátság? Nagy ritkán találni
Egymás felé vonzódó lelkeket,
S azoknak is elég egy félreértés,
Egy rágalom - s mindennek vége lett!
Akit szeretsz, ahhoz maradj, maradj hű,
Bocsáss meg néki a bántalmakér',
E durva, rossz, e hűtlen világban
Lelked maradjon mindig hófehér!

És igy, hogyha pályádat megfutottad,
Nem jő el érted csontkezű halál,
Ágyad mellett a boldog végórádban
Mosolygó arcu, fényes angyal áll:
Karjába ölel...égbe ugy repültök...
Öröm, boldogság véget ott nem ér...
Az Ur kezébe tüz, mint kis virágot,
Mert az maradtál, tiszta, hófehér!

Reisman Irma: Két kicsi kép

Az imakönyvem fehér lapja
Két kicsi képet rejteget,
Halkan, félőn vonja körül
Aranyszegélyű kis keret.

Mosolygó arc, kacagó, vidám
Lelke világit szórja rám,
És én megcsókolom csöndesen, százszor
Az én egyetlen Palikám.

Mellette jóságos, szelíd fej,
Aggódón, féltőn néz le rám,
És én megcsókolom csöndesen, százszor
Az én drága, jó anyám!

Dsida Jenő: A rózsa panasza

Hiába táncol már
Napsugár a kertben:
Elmult a sok vig nap,
Ezer szines ábránd,
Elmult a szerelmem,
Tavaszi szerelmem.

Elmult minden, minden,
Mint egy édes álom,
S itt kell egy pohárban
Komor falak között
Hullatni virágom,
Fiatal virágom.

Hervadozva élek
Hervadt álmaimnak...
Ki tudja, - talán már
Ez a sóhajtásom
Az utolsó illat,
A búcsuzó illat.

Dsida Jenő : Tél

Benkő Anna: Pistuka emlékkönyvébe

Örök törvénye a nagy Mindenségnek,
Hogy a jövőnket sűrű köd fedi.
Gyarló emberkéz e homályos leplet
Kiváncsian fel nem lebbentheti.
A sors könyvébe megvagyon az irva:
Öröm-e, bú-e életünk sora?
Virágok között vezet-e az utunk,
Avagy göröngyös, tüskés, mostoha?

Oda vágyom én, ahol a sorsnak könyvét
Arkangyal őrzi, Isten zsámolyán,
Hogy kitörüljem ami fájó bánat
Az életedre irva van talán...
Hogy érjen csupán boldogság a földön,
Öröm, vidámság társaid legyenek,
S légy mindig olyan gondtalan, mosolygó,
Mint mikor szívből megszerettelek!

Heltai Jenő: Ima

Ha hazatérek kis szobámba
Én befejeztem robotom:
Szűzies, tiszta szerelemmel
Egy arcképhez fohászkodom.

Ahogy gyerekkoromba tettem,
Imára kulcsolom kezem,
De az imádság nem a régi...
Már arra nem emlékezem.

És áhitattal trédre hullok
És ajkamon sohaj fakad:
" Te, aki jobb vagy mindeneknél,
Áraszd reám malasztodat!

Te, akihez a szenny nem ér föl,
Te édes, szőke, tiszta szent,
Kinél fehérebb szőke angyal
Egyetlenegy sincs odafent.

Emeld magadhoz azt a szolgád,
Ki most a lábadhoz borult,
S bocsásd meg néki szeretettel,
Hogy bűnös és hogy nyomorult.

Bocsásd meg néki, hogy hitetlen
És hogy a bűne millió,
Hisz nem lehet mindenki tiszta
És nem lehet mindenki jó.

Bocsásd meg néki, hogy szerelmes,
Hogy életének nem örül,
És nem lát glóriát seholsem,
Csak a te homlokod körül."

Heltai Jenő: Ballada a három patkányról

Ott, ahol a Ferencváros
Hinti báját szerteszét,
Egy pazar, nagy pince mélyén
Három patkány éldegélt.
Három patkány, három testvér
Pajkos, fürge és bohó,
S mint az ifjusághoz illik
Folyton éhes és mohó.
Volt a kedves pince mellett
Egy csemege-bolt,
Ahol csupa elsőrangu,
Finom holmi volt.

Egyszer, éjjel a legelső
Fürge patkány útrakelt,
Hogy a boltból átcsempésszen
Egy kis finom eledelt.
Lábujjhegyen járt a polcon
Elkerülve minden zajt,
Megevett egy adag sajtot
Rá volt írva "Gróji sajt".
Föl is fordult nyomban tőle,
S lett belőle holt -
Mert a finom gróji sajt, az
Hamisítva volt!

A második ifjú patkány
Bánatosan útra kelt,
Hogy a boltból átcsempésszen
Ő is egy kis eledelt.
Lábujjhegyen járt a polcon,
Mert a bölcs mindig vigyáz,
Nekiesett egy gyümölcsnek,
Rá volt írva "Ananász".
Föl is fordult nyomban tőle,
S lett belőle holt -
Mert a finom ananász is
Hamisítva volt.

A harmadik ifjú patkányt
Lesujtotta a dolog.
Sírni kezdett: "Nem élem túl,
Én is inkább meghalok.
Társak nélkül egymagamban,
Így az élet mit sem ér..."
S hősiesen patkánymérget
Vett a boltba háromér.
Ez a patkány ma is él még,
Hogyha meg nem holt,
Mert a patkányméreg is csak
Hamisítva volt!

Csürös Emilia: Fecskék, fecskék!

Most szállnak a fecskék
Melegebb vidékre
S azt csicsergik: Visszajövünk
Vidám kikeletre.

Bucsu-repüléssel,
Körbe-körbe szállnak,
Bucsut csicseregnek
A nagy palotáknak.

Ahogy nézem őket
Könny gyűl a szememben:
Vigyétek el üzenetem
Messze napkeletre:

Zugó patak partnak,
Zsindelytetős háznak,
Zöld rezedás kertnek,
Az édes anyámnak!

Mondjátok el ott is
Vigan csicseregve:
"Visszajövünk, visszajövünk
Vidám kikeletre."

Benedek Elek: Dal egy vén almafáról

Kertem szélén vén almafa,
Száraz levél zörg alatta.
Száraz levél, sárga levél:
Nagy szomoruságról beszél.

Volt almája kettő-három,
Az is lehullott a nyáron:
Csupasz, száraz minden ága,
Dalos madár nem száll rája.

Hogyha néha rá is röpül,
Félve néz a madár körül:
Érzi, haldoklóra szállott,
Továbbröppen, meg nem hál ott.

A gyermekek elkerülik,
Nem ád piros almát nekik.
Már rája mászni sem vágynak:
Ropognak a száraz ágak.

S áll a vén fa, áll magába,
Csak én vagyok a barátja:
Öreg ember, vén almafa...
Hej, hányszor ültem alatta!

Hányszor láttam lehajoltan,
Piros almával rakodtan!
Földet csókolt az almája,
Föl se kellett mászni rája!

A szomszédok mennyit lopták,
Hány ágát lehasították!
De ő nem törődött azzal,
Ujra kihajtott tavasszal.

Aztán teltek, multak évek,
Öregedett, majd meg vén lett,
S míg az én hajamra dér ült,
Az ő virága meggyérült.

Bezzeg most senki se bántja,
Kérgét csak az idő hántja.
Ott áll félig kiszáradtan,
Hű hozzá csak én maradtam.

Minden nap meglátogatom,
Kérgét meg-megsimogatom,
Egy-egy könnycsepp hull rája...
S ujra kihajt egy-két ága.