Robert Browning: Nők és rózsák

I

Álmom egy rózsafa. Ül
Három virág rajt: legbelül
Szívem melyiknek örül?

II

Körbe-körbe, mint könnyű hó száll
Förgetegben, őrködve kószál
A régen eltűnt nőknek árnya,
Mind kőbe vésve, versbe zárva.
Majd a friss és víg nők lebegnek,
Élők, szeretők és szeretettek.
Legvégül leng a hajadonnép,
Szépség-rügy. Mind egy ritmuson lép,
Kering saját virága körül.

III

Szép rózsa itt a vég,
Szirmod sápad, kiég,
Kerül a méhe rég.

IV

Hajoljatok le, kicsiny vagyok,
Antik korból dicső alakok!
Hogy tudnálak hevítni, kötni,
Tört szívem lábatokhoz lökni?
Ó birtokló és birtokolt!
Tört keblek, hol rég szív dobolt
Még egyszer vágyból, versből, kéjből
Végsőt innátok!...Nem! le és föl
Száll mind saját virága körül.

V

Szép rózsa, friss, remek,
Kelyhed bíbor-szegett,
Szívén nektár remeg!

VI

Mint szobor-harmat, mint a méhe,
Ha jácint beszippantja mélyre -
Így temetném magam be, lángban,
Egy merülésben oltani vágyam!
Szembe szem és ajkon ajak!
Szorítsatok, hol az öv szakad,
Vessétek lelkemre kéjek láncát!
Körém, körém! - Nem, mind régi táncát
Járja saját virága körül.

VII

Szép rózsa, nincs tövised,
Bimbód születetlen kisded,
Hajnalfény, tiszta, friss kedv!

VIII

Szárnyat a tisztának, hüvösnek!
Messzi a közelin erőt vesz.
Nyíl a rózsa, nézőt sem áhít,
Ott nő, hol húsunk porba mállik.
Mi lesz, ha újra zárul a kör?
Új kecs, új szépség tündököl.
Évát vések, szobrásza, ennen
Képemre, mint az Úr - Jaj! tovalebben
S száll mind saját virága körül.

/Ford.: Tótfalusi István/

Robert Browning: A szerelem egyik útja

I

Csak rózsát szedtem júniusban.
Most szirmát tépem, s amerre hussan
Majd Paulinám, az útra vetem.
S ha más felé tér? Jaj! de nem,
Otthagyom. S ha elfonnyadna mind?
Tán van remény, hogy rátekint.

II

Hány hónapja, hogy kósza, gyatra
Ujjaim szoktatom a lantra!
Itt a nap, a nagy próbatét.
S ha nem kíváncsi rá? Elég!
Szakadj, húr, csukj szárnyat, zene!
S ha - néki dalom kellene?

III

Hány éve tanulok szeretni!
Most elválik - emberfeletti
Vallomás lesz - menny vagy pokol?
S ha nem bocsát mennyembe? Jó,
Vesztes is kell - de jaj nekem,
Üdvöt nem adhat, csak a menny!

/Ford.: Tótfalusi István/

Robert Browning: Hiú remények

I

Ág ez, amelyre madárka
Ült, hitegetve szegénykét,
Majd a facsúcs fele szállva
Már oda rakta a fészkét.
Ó, milyen égi reményt élt
Át e kis ág, hogy a víg-dalu hátha
Őt veszi, őt köti fészke falába!

II

Szív ez, amelyre hitetve
Űzte szeszély a királynőt,
Bár kutatott: kire lenne
Vágya-palástja legillőbb.
Ó, milyen égi reményt szőtt-
Font ez a szív, hogy a szép kiszemelte,
S őt viszi, őt köti már szerelembe!

/Ford.: Tellér Gyula/

Robert Browning: A Piszga hegyén

I

Az élet bálja lenn,
Én nézem innét,
Tárul oly meztelen,
Aligha hinnéd!
Sima kecs, durvaság,
Fény, szenny - de végül
Szépség és csúnyaság
Mind összebékül.

II

Bonthatlan rend szerint,
Mint húg fivérrel,
Járnak karöltve mind,
Egyik se tér el.
Minden adok-s-veszek.
Jó rosszra vágyik,
Vígság búért eped,
Menny poklot áhít.

III

Mi legyen mért, s milyen?
Bolond törekszik!
Nem lesz más semmi sem,
Mint volt eleddig.
"Így van és így helyes!"
Bölcs türelemmel:
Szép-csúf a föld - vegyes
A léted, ember!

IV

Az ember balga, bölcs,
Gyűlöl és kedvel,
Kezes és csökönyös,
De mind helyet lel.
Mézzel kevert epe -
Az élet ott van,
S én látom látva - de
Már félhalottan!

/Ford.: Tótfalusi István/

Robert Browning: Félelmek, aggályok

I
Ím halld: még nem tudtam, s már szerettem
Őt, sosem látott barátomat,
Álmodtam: különb nincs nála egy sem,
S ébredvén reméltem: így igaz.

II

Szép leveleid tán nem csodáltam?
S messze földön híres tetteit?
Távol is tudhatná: egyre várom,
És ha jönne, készen lelne itt.

III

Csalfa ábránd - levelet kapok csak,
Tetteit mások hozták hírül.
Őt magát lefoglalják a jobbak -
Annyi baj! majd reám is sor kerül.

IV

Majd? Sosem tán! Ez bánt: egyre messzebb
Kitolódik. De miért sírok?
Nem ér rá! Csak már maradna veszteg
Sok bolond száj! Hogy mennyit locsog!

V

"Írt? - mondják. - Te értesz az íráshoz?!
Kérj szakértőt! Látatlanban is
Fejét rázva elmondhatja, lásd, hogy
Bármit "küld" barátod, mind hamis!"

VI

"Tettek? Bizonyságod van-e? - hallik. -
Ő, kit nagynak s jónak csak te vélsz,
Ő állítja, hogy így-úgy - de annyit
Bármely férfi végbevinni kész!"

VII
Bár lehetne megcáfolnom őket,
Bár barátom szólna, intene már,
Hogy némítsam el a fecsegőket! -
Fel nem foghatom, hogy merre jár.

VIII

Ne,m baj! Törjenek az ostobák rám,
Egy a biztos: hogy se tűz, se fagy
Nem pusztítja el többé a hálám,
Hogy az igazság enyém marad.

IX

Napjaim betölti majd az álom
Bús-szelíden! Nem feledhetem
Azt a boldog, szent érzést:"Barátom
Boldogabb, mert még övé szívem!"

X

Jaj, de van, ki ily szókkal ijesztget:
"S ha otthon van s játszik csak veled?
Várná, szemed falon át meresztgesd,
S bújócskázik zárt zsaluk megett?

XI

S ha majd mordul szétzavarja álmod,
S rád bőszül, mert nem látsz át falon?
S szól: Én láttam, aki sose látott,
Most lát, s érez mindjárt, mondhatom!

XII

És ha így van, s barátod ördög!
Házán ablak nincs? S ha int, te, ládd,
Boldogan repülsz, nem?" - Csitt! Könyörgök!
És ha éppen - Isten e barát?

/Ford.: Tótfalusi István/

Robert Browning: Jó a bocsánat...

I

Jó a bocsánat,
Feledni jobb.
Élsz - s fogy napod,
Halsz - s létre támadsz.
Szabad s örök -
Kelj szárnyra, lélek!
Csak testre éhes
A földi rög.

II

Szállj kényre-kedvre,
Nap nap után,
Szállj szaporán
Szárnyalva egyre -
Menny fele szállj!
A test aludhat,
Többé az utad
Nem állja már.

III

Szárnyal a lélek!
Mi várja fenn?
Ég, szerelem,
Tavaszi fények!
S veled mi lesz,
Test? Moha, hanga,
Páfrány s fa lombja
Gondjába vesz.

/Ford.: Tótfalusi István/

Robert Browning: Kétség

Még egyszer boldog lenni! - csak
Te segíts, őszi pára, nékem,
Te rejts el engem, gondjaimat
A fényár bőrpamlag-ölében!

Álmot? Nem, vigaszt - egy felleget épp
A vakító, túl tiszta napra:
Est balzsamát, csöppnyi tejét,
A Dél vizét hogy megzavarja.

Fátyol s ne lepel legyen tehát,
Rejtsen, ne rontson - hüvelyébe
E torz világ kétélü zaját,
Ha félálmom ködében elérne!

Legyen minden mindig ugyanaz!
Mert mi vett erőt a világon?
Künn: béke, csend, benn: nincs panasz,
Se vád, se vágy, bármi találjon.

Mi törhetett az előbb reám?
Álom? Nem, sokszorta valódibb.
Vízió? Hajdan ért nehány,
De mélázás rá nem hasonlít.

Talán emlék, más semmi...egy
Női kéz homlokomra tévedt,
Csókjának keresni helyet -
Igazság ez, s nincs nála mélyebb!

/Ford.: Tótfalusi István/

Robert Browning: Rossz álmok III.

Álmot láttam: hatalmas Erdő,
Vén, mint a föld, ember előtti,
Se út, se nyom. Lelkem merengő
Áhitatban kutat - betölti
A mérhetetlen! Fányi bokrok,
Fák eget érnek, csillag-nap-hold-
Díszű frízének oszlopok:
E roppant tenyészet kifog
Szememen, mélyére nem érhet,
Hol királyi magányban egy
Otromba szörny lappang - kisérlet,
Mit idő elvet, elfed.

Tovább, Lélek! Nagy fényű Város:
Amit csak nyújthat épitész,
Mind tökély benne. Le ne vágj most,
Villám! ne rontson repedés
Márványt, tornyot, dómot, kaput,
Palotát. Oly finom az út,
Jaj, ha érné emberi láb
Mocska! - téged nem ér e vád,
Büszke magányos utazó,
Csendes utak vándora, Lélek -
Valld, mit vadul retteg a szó,
Ha maradsz, érvényt nyer az élet!

S az utolsó kép: iszonyat volt!
Város - igen: Erdő - igaz,
De egymást falták! Ami egykor
Templom volt, kígyó-karu gaz
Fojtogatta: a tölgyek ágán
Kőfal-roncsok, megannyi zsákmány,
Mit föld alól sunyin kitörve
Felragadtak: falakba görbe
Repedést rágtak rút gyomok,
Kő-mű körre, kockára mállott:
Természet? - szép! Művészet? ó,
Nem kevésbé! De együtt - átok!

/Ford.: Tótfalusi István/

Robert Browning: Rossz álmok I.

Éjjel álmomban láttalak:
S hogy elváltozva arcod éke!
"Hited, szerelmed hol maradt?"
Kérdezem, s szóltál: "Vége, vége!"

Felriadtam: kettős vigasz -
Egyik: hogy álom volt, s a másik:
"Szívem szakad, ha így igaz,
De szerelmemen az se másít."

/Ford.: Tótfalusi István/

Robert Browning: Epilógus

Csöndes éjfelen, ha száll az álom éjén
Oldva képzelet, s visz az
Emlék, merre - balga hit: halál rabja -
Rejtezik, ki szeretett, a akit szerettél!
- Megsiratsz?

Hogy szerettél, hogy szerettek - s hogy csalódsz most!
Hát mikor volt dolgom a
Renyhe, gyenge, gyáva, kába söpredékkel?
Hát sirámjukat locsogtam -én, ki voltam
- Kicsoda?

Az, aki hátra nem fordult, csak ment előre,
Nem félt felhőt - fényt remélt,
Nem hihette, jó bukott bár, hogy a rossz győz,
Tudta: hullton kelve, vészt kiküzdve - álmunk
- Ébredés.

Nem! Zsibongó délben hallja munka napján
Láthatatlanod: vivát!
Küldd: "Előre - arccal? háttal? - végtelenbe!"
"Tűrj és merj!" - mondd: - "Törj magasra - mint
emitt is
- Odaát!"

/Ford.: Geher István/