2015. június 19., péntek

Kosztolányi Dezső: Struccpolitika



Szívfacsaró látvány ez a sok munkanélküli.

Hasznos, képzett emberek lézengenek körülöttem, lógatják a kezüket, alszanak az utcapadokon. Senkinek se kellenek. Naponta írásbeli bizonyítványt kapnak arról, hogy fölöslegesek a világon. Nehéz ilyesmit elviselni.

-      Mit törődik vele? – feddett az orvosom. – Ezen sem ön, sem én nem segíthetek. Talán más se. Kár tehát idegeskednie. Teljesen hiábavaló. Menjen pihenni. Szórakozzék kicsit. Ne törődjék vele.

Megfogadtam tanácsát. Tényleg, legokosabb nem látni azt, ami fáj. Elutaztam egy fürdőhelyre. Beledugtam fejemet a homokba. Struccpolitikát űztem.

Ragyogó délután érkeztem meg. Az ég kék volt, a víz zöld. Elégedetten vettem tudomásul, hogy itt általában minden az, ami. Például a tó itt tó volt és a tónak nem kellett teknőnek, vagy mosdótálnak lennie. A fa is fa volt. Mindegyik fának volt állása.

Állástalan rigót se láttam. A rigók – akár hiszik, akár nem – mindnyájan mint rigók fütyültek az erdőben. Sőt a kutyák is futkároztak, ugattak, megmarták a nyaralók gyermekeit. Szóval teljesítették kötelességüket.

Ép ezért kitűnően mulattam.

Másnap reggel bekopogtatott a szobámba egy fiatalember, aki cirkuszi egyenruhába volt öltözve.

-      Alázatos tisztelettel – köszöntött, azzal az ujdivatu üdvözléssel, mely mingyárt fölforralja vérem, mert nem fér a fejembe, miért viseltetik az egyik ember a másik iránt minden különösebb ok nélkül „alázatos tisztelettel”.

-      Mit akar?

-      Méltóztassék talán cirkuszjegyet venni.

-      Nem veszek.

-      A legalázatosabb tisztelettel esedezem. Én vagyok tudniillik a cirkusz szolgája. Sajnos most ebből kell élnem.

-      Különben micsoda?

-      Kertész, de a mai szomoru viszonyok között…

Minthogy még soha életemben nem láttam olyan kertészt, aki cirkuszszolga lett volna, sietve vásároltam egy cirkuszjegyet.

Ettől kezdve azonban nem mertem a kertészre tekinteni, aki a parkot ápolta, mert attól tartottam, hogy ő meg állástalan cirkuszszolga.

Délben egy rendkivül rokonszenves, magas, szőke pincér szolgált ki. Worcester- mártással kinált. Meglepődtem, milyen hibátlan angolsággal ejtette ki ezt a szót.

-      Angol tanár vagyok, - rebegte, mikor borravalót adtam neki – angol-német szakos. Londonban és Berlinben tanultam. Négy éve „elkészültem” a szó legszorosabb értelmében. Egyelőre, ugy látszik, még pár évet várnom kell kinevezésemre. Négyszázan vannak előttem, idősebb kollegák, sokgyermekes családapák is.

Délután arról értesültem, hogy kávéházi pincérem a békében egy erdélyi városban főispáni titkár volt. A főpincérről semmit se tudtam meg, de abból, hogy oly villámgyorsan számolt, azt következtettem, hogy legalábbis a felsőbb mathézis egyetemi professzorával álltam szemközt.

Őszintén szólva, undorodtam ezektől a lángelméktől, akik, kivétel nélkül diplomával rendelkeztek, több nyelven beszéltek s tudtak kettős könyvvitelt, gyorsírást és gépírást is. Végre nem bosszankodni jöttem ide, hanem üdülni, felejteni. Ha csak tehettem, elkerültem őket, futottam előlük.

Estefelé kisétáltam a tópartra. Ott egy motorcsónak vesztegelt. Benne a csónakos ült, valami őszbecsavarodott, elhanyagolt alak, mezítláb, csíkos hálóingben, rongyos télinadrágban, melyet vastag cukorspárgával kötött dereka köré.

-      Mehetünk, barátom? – kérdeztem tőle.

-      Igenis, parancsára.

Benn a tó közepén üdvözöltem a szabad természetet, a hegyeket, a csillagokat, melyek fönn az égen öröklakást és örökállást kaptak. Már-már boldog voltam, mikor a mótor rgyszerre pukkant: bedöglött.

-      Na, - idegeskedtem – most itt alhatunk.

-      Kegyeskedjék teljesen nyugodtnak lenni – szólt a csónakos. – Csak egy kis mótorhiba. Tüstént kijavítom.

-      Hát maga ért hozzá?

-      Hogyne, kezit csókolom – mondta. – Végzett gépészmérnök vagyok, kezit csókolom.

Éjszaka lidérces álmom volt. Azt álmodtam, hogy Rubens mázolja ki a szobámat és királyok tisztogatják a cipőmet.

Simonyi Imre: Annyi van hátra


Szakadt reád annyi gyalázat,
hogy abból fedelet
ácsolhat föléd az alázat
s a szeretet.

Húzódj alá. – Valami vackot
vess a sarokba.
-      Csak megvadult kan tépi az aklot
darabokra.

Te már ne játszd senki agyaras
habzó szájú hősét.
Ne védd magad. – Óvjon az okos
együgyűség.

Annyi van hátra életedből,
ami pennád hegyén
feketéllik a félelemtől:

pár költemény. –

Szabó Lőrinc: Kéküveg nyár


Kéküveg nyár, és lent a Balaton
kéküveg rétje…Hol vagy?...Mindenütt
élet, erő, fény! Csordúlt méz a fürt
a tőkén…óh, hány ily forró napon
jártunk itt, nem is sejtve, mily nagyon
teremtjük egymást! Fejed itt feküdt,
most még átnézek rajta: általüt,
ködkép, húsodon a fű!...Fájdalom
és sóvárgás hoz s fektet csak ide,
s tiltakozás, a szív bolond hite,
hogy nincs Sehol, nincs Többé-Sohase:
a vágy, hogy ami jó, mind veled éljem,
édes megszokottságom, drága mérgem:
vagy hogy te oszd meg kétségbeesésem.

József Attila: Nyári könnyű szellők



Nyári könnyű szellők,
lányok közt szökellők,
szoknyákat libbentők –

játsztok a bokorban,
szalmaszállal porban
boldog gyermekkorban.

Radnóti Miklós: Naptár (részletek)



Június

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derűs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testű nagy szitakötő.

Július

Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
mezétlábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestű hőség ül a
fényesarcú fák felett.

Augusztus

A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.


Garai Gábor: Nyári viharok


Nyári viharok dúlják a mezőt,
verik a rétet minden délelőtt.
Útmenti süvölvény jegenyefáknak
hegyére tollas villámok vadásznak.
Az ég dinamit gőzökkel teli,
riadnak a fák forró levelei…

Hirtelen nyár. Buja lomb-csődület.
Csak egy éjszakát éltek a rügyek,
alig volt telet-nyarat békítő
jószagú szélcsönd, ártatlan idő –
s berobbant a zöld lánggal lobogó
évszak: a táj eleven tűzfogó,
s párák repesztik ketté az eget…
Énvelem is valahogy így esett:
tavasz se volt még – s már-már száradok. –

Kíméljetek meg nyári viharok!

Donászy Magda: Anyák napja (virágos jelenet)


Kisfiú:

Nevet az ég tiszta kéken,
Május napja fenn az égen,
Csillog, ragyog, mint a láng,
Arany fényét önti ránk.

Kislány:

Öntse, öntse, öntse is csak!
Megérdemli ez a szép nap!
Ki nem tudná, hát most hallja:
Édesanyák napja van ma!

Együtt:

Kis virágok keljetek hát,
Gyorsan, gyorsan, sok a dolgunk,
Tömérdek a jó kívánság
Amit mi ma szertehordunk!

1.   virág:
Én indulok legkorábban,
Dehogy adom én alább!
Ki lenne ott legelsőnek,
Ha nem a kék szarkaláb?

2.   virág:

Akihez én elmegyek ma,
Elmondom ma szépen:
Mosolyogva keljen mindig,
Mint a Nap az égen!

3.   virág:
Köszöntőt mondok én is,
Ahová betérek,
Hadd örüljön édesanya,
Ha álmából ébred.

4.   virág:

Én ugyan csak kint virítok,
Országutak mentén,
De azért az anyukáknak
Bizony senki nem kívánhat
Szebbet, jobbat, mint én!

5.   virág:

Búzavirág, margaréta,
Nézzetek csak mind ide:
Valaki még itt szunyókál!

6.   virág:

Persze, hát az estike!

7.   virág:

Ej, micsoda későn kelő!
Most sem vagy még ébren?
Azt várnád meg, míg a Hold
Jár odafenn az égen?

8.   virág:

Fogjunk össze mindannyian
Így jutunk csak sokra,
Mi leszünk az édesanyák
Ünnepi csokra.

Együtt:

Köszöntsük fel valamennyit,
Hajoljunk meg mélyen,
Így kiáltsunk: Ünnep van ma!
Minden drága édesanya
Éljen, éljen, éljen!


Iványi Mária: Nagyanyónak


Halkan, puhán
Szirom pereg,
Simogatja
Öreg kezed.

Piros szegfű,
Halvány rózsa,
Téged köszönt,
Nagyanyóka.


Cser Gábor: Mit adhatok


Anyukámat meglepem,
De kicsi a tenyerem,
Nem fér bele annyi virág,
Amennyire szeretem.

Kis kezemmel mit adhatok?
Csak az egész világot,
Vagy tán ami ennél is több,
E néhány szál virágot.


Lukács Angéla: Csak egy van


Sok-sok levél van a fán,
Mind hasonló forma,
Milliónyi levél közt
Mégsincs két egyforma.

A Földön sok gyermek él,
Milliárd is megvan.
De az egész világon
Belőlem csak egy van.

S ha egy nagy tér közepén
Tenger gyerek állna,
Közöttük az anyukám

Mégis rám találna.

Zelk Zoltán: Fölkeltek a madarak


Hamarabb
Mint a Nap
Fölkeltek a madarak.
Hajnali
Ég alatt
Elfütyülik álmukat.
Elmondják
álmukat,
Meglebbentik szárnyukat.
Lebbentik
Szányukat,
Fáról fára szállanak.
Keresik
Hol akad
Reggelire jó falat:
Egy falat,
Két falat,
Kukacok és bogarak.
Mire fölkél a Nap,
Jóllaknak a madarak!


Lovas Gábor: Katica



Hol alszik a katica?
Erdőben, mezőben
Megpihen a falevélen,
Elbújik a fűben.

Egész nap csak repdesett,
Fáradt már a szárnya,
Megmossa a pettyeket,
Könnyű lesz az álma.

Ott alszik a katica,
Erdőben, mezőben
Hintázik a levélen,

Álmodik a fűben.

Szalai Borbála: Katica bogárka


Katica,
Katica,
Katica bogárka.
Jaj, de szép,
Jaj, de szép,
Rajtad a kabátka!
Olyan színű, mint a pipacs,
Hét gomb is van rajta
Tán a szabó
Piros pipacs
Szirmaiból varrta?


Antanas Baranauskas: Gyenge szívem


Gyenge szívem mitől remeg,
mi kínozza, bántja,
szemlélvén e zöld kerteket
s e folyócskát látva?

Netalán a folyó vize
sós könnyekkel árad?
Tán sóhajok forró szele
lebbent lombos ágat?

E folyóba, mit itt látok,
nem vegyülnek könnyek:
metsző széltől a faágak,
nem sóhajtól lengnek.

Ám amott a hegylánc megett,
ahol a nap fölkel,
a szent tájon mind a vizek
telesírva könnyel.

Szélcsöndben az erdők fája
ring álltó helyében,
zokogás a szívet rázza
epekedésében.

Fekete föld mitől ázott?
Nem esővíz érte:
a lesújtott, megalázott
népnek könny az étke.

Kín a szívnek eledele,
bánat a fürdője,
könny-harmattal telis-tele,
gyász az éltetője.

Idegen nap perzsel itten,
lankadoz a lélek,
bágyad a szív, mivel itt nem
búg a könnyes ének.

Hogyha itt is énekelnék
dalát a panasznak,
tán könnyebben híve lennék
ez idegen napnak.


/Ford.: Szedő Dénes/

Simonas Stanevicius: A ló és a medve


Hol a Névezis csobog a Vörös tanyán át,
A Nemunashoz hajtva tiszta vizű árját,
Feljönni készült a nap a nyári éj végén:
Arany szikrák villantak a hegyek szegélyén -
S egy megbéklyózott ló a fűben szundikálván
Rabságán tűnődött és vad nyomorúságán:
Hogy egész nap a trágyát mily keményen hordta,
S hogy alig volt ideje evésre, álomra.
"Már mindjárt feljő a nap, szép lassan megvirrad,
S a füvekről ezüstként elgurul a harmat,
S nekem fel kell kelnem és munkába kell állnom,
És húznom kell az igát ma is mindenáron."
Így tűnődött a ló a nyári pirkadatban,
S meglátott ugyanabban a pillanatban
Egy medvét, láncot vonszolt az üde zöld fűben:
A hegyoldalon mászott a bokros sűrűben.
A megrémült paripa most ugrálni kezdett.
"Ne félj: bántódás nem ér! - mondotta a medve. -
Egyetértés volt, miben az őseink éltek,
Együtt születtek, nőttek és együtt is féltek.
És íme, lásd, még most is egyforma a sorsunk:
Még ma is mind a ketten láncot s béklyót hordunk!"


/Ford.: Végh György/

Antanas Strazdas: A varjú


Sötét szárnyát kiterjesztve,
Száll a varjú faluszerte,
Aztán megült, hallgassátok,
A palánkról miket károg:

"Hogy a világ nekinyeklett,
S emberfiak élni kezdtek,
Egymással megegyezkedtek.

Ám ezt hamar elfeledték,
Hívságuk magukra vették.

Míveltek sok pogányságot,
Így emelkedtek bálványok,
Népek fölé uraságok.

Jaj, szerencsétlen emberek,
Nyomorult rabok lettetek.

Ezé a föld - amaz túrja,
Ez arat - azé a búza,
Gürcöltök pöfeteg úrra.

Tietek: fekete morzsa,
Keserű kín tűrni-sorja...

Uraknak száz vigassága!
Bort vedelnek, kártya járja,
Hemperednek nyoszolyákra.

Dísztálakból lakomáznak,
Puhány módra mulatoznak.

Mások munkájából élnek,
S ha csak közeledbe érnek,
Vámpírként szívják a véred.

Nincs, ki értük jó szót szólna,
Pap se, aki jót papolna.

Bár a testük, mint tietek,
S lelkük sem épületesebb,
Mégis nyúznak benneteket.

De már nincs messze az óra
- S én vagyok a hírhozója -:

Kovácsolódnak a vasak,
Elérkezik, el az a nap:
Urakból írmag se marad."


/Ford: Tandori Dezső/

Agnyija Barto: A hóember cimborája


Se nem ittunk, se nem ettünk -
nagy hóembert építettünk.

Vizes hó tapad a kézbe,
télutói hó,
de a hóember-építésre
épp ilyen való.

Bizony ki is melegedtünk -
hol a február?
Mintha az égen felettünk
tavasz sütne már.

Ránk mosolyog szép fehéren
a hóemberünk,
vastag fehér ködmönében
ácsorog velünk.

Rövid a nap, már sötétül,
beesteledik.
Minden gyerek hazakészül -
maradna pedig.

Egyik pöttöm kispajtásom
topog a havon:
- Én a hóembert sajnálom!
Én itt nem hagyom!

Felkel a hold nemsokára,
villamos se jár,
s a hóember, szegény árva,
maga álldogál!

Főtt a fejünk, míg egy társam
ezt találta ki:
- Építsünk hát hamarjában
cimborát neki!

Se nem ittunk, se nem ettünk
új hóembert építettünk.

Felkel a hold nemsokára,
villamos se jár.
Van a hóembernek párja,
hát nem árva már.


/Ford.: Rab Zsuzsa/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5