A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Litván költők. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Litván költők. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. június 19., péntek

Antanas Baranauskas: Gyenge szívem


Gyenge szívem mitől remeg,
mi kínozza, bántja,
szemlélvén e zöld kerteket
s e folyócskát látva?

Netalán a folyó vize
sós könnyekkel árad?
Tán sóhajok forró szele
lebbent lombos ágat?

E folyóba, mit itt látok,
nem vegyülnek könnyek:
metsző széltől a faágak,
nem sóhajtól lengnek.

Ám amott a hegylánc megett,
ahol a nap fölkel,
a szent tájon mind a vizek
telesírva könnyel.

Szélcsöndben az erdők fája
ring álltó helyében,
zokogás a szívet rázza
epekedésében.

Fekete föld mitől ázott?
Nem esővíz érte:
a lesújtott, megalázott
népnek könny az étke.

Kín a szívnek eledele,
bánat a fürdője,
könny-harmattal telis-tele,
gyász az éltetője.

Idegen nap perzsel itten,
lankadoz a lélek,
bágyad a szív, mivel itt nem
búg a könnyes ének.

Hogyha itt is énekelnék
dalát a panasznak,
tán könnyebben híve lennék
ez idegen napnak.


/Ford.: Szedő Dénes/

Simonas Stanevicius: A ló és a medve


Hol a Névezis csobog a Vörös tanyán át,
A Nemunashoz hajtva tiszta vizű árját,
Feljönni készült a nap a nyári éj végén:
Arany szikrák villantak a hegyek szegélyén -
S egy megbéklyózott ló a fűben szundikálván
Rabságán tűnődött és vad nyomorúságán:
Hogy egész nap a trágyát mily keményen hordta,
S hogy alig volt ideje evésre, álomra.
"Már mindjárt feljő a nap, szép lassan megvirrad,
S a füvekről ezüstként elgurul a harmat,
S nekem fel kell kelnem és munkába kell állnom,
És húznom kell az igát ma is mindenáron."
Így tűnődött a ló a nyári pirkadatban,
S meglátott ugyanabban a pillanatban
Egy medvét, láncot vonszolt az üde zöld fűben:
A hegyoldalon mászott a bokros sűrűben.
A megrémült paripa most ugrálni kezdett.
"Ne félj: bántódás nem ér! - mondotta a medve. -
Egyetértés volt, miben az őseink éltek,
Együtt születtek, nőttek és együtt is féltek.
És íme, lásd, még most is egyforma a sorsunk:
Még ma is mind a ketten láncot s béklyót hordunk!"


/Ford.: Végh György/

Antanas Strazdas: A varjú


Sötét szárnyát kiterjesztve,
Száll a varjú faluszerte,
Aztán megült, hallgassátok,
A palánkról miket károg:

"Hogy a világ nekinyeklett,
S emberfiak élni kezdtek,
Egymással megegyezkedtek.

Ám ezt hamar elfeledték,
Hívságuk magukra vették.

Míveltek sok pogányságot,
Így emelkedtek bálványok,
Népek fölé uraságok.

Jaj, szerencsétlen emberek,
Nyomorult rabok lettetek.

Ezé a föld - amaz túrja,
Ez arat - azé a búza,
Gürcöltök pöfeteg úrra.

Tietek: fekete morzsa,
Keserű kín tűrni-sorja...

Uraknak száz vigassága!
Bort vedelnek, kártya járja,
Hemperednek nyoszolyákra.

Dísztálakból lakomáznak,
Puhány módra mulatoznak.

Mások munkájából élnek,
S ha csak közeledbe érnek,
Vámpírként szívják a véred.

Nincs, ki értük jó szót szólna,
Pap se, aki jót papolna.

Bár a testük, mint tietek,
S lelkük sem épületesebb,
Mégis nyúznak benneteket.

De már nincs messze az óra
- S én vagyok a hírhozója -:

Kovácsolódnak a vasak,
Elérkezik, el az a nap:
Urakból írmag se marad."


/Ford: Tandori Dezső/

2015. június 16., kedd

Maironis: A föld alszik


A föld alszik. De fönn kinyílt
Ezüstszínű szeme az égnek,
Az édes álom elrepít,
De ifjút emel föl csak élet.

A csillagéj ma csak mereng,
A szív vágyát fölszabadítja:
Száguld a lélek, mit keres,
Midőn az emlék elborítja!

A hajnaltűz ha föllobog,
Hamvasztja csóváját az éjnek,
A szív, a szívünk még dobog:
Tárnáit féli a reménynek!...


/Ford.: Kovács István/

Maironis: Kőris és az ember


Át egy század éven
Nőtt a kőris szépen,
Növekedett zölden a lombja:
Kerek dombok fölött,
Nyírfák, nyárfák között
Csúcsát soha meg nem hajtotta.

Viharok cibálták -
Villámok csodálták,
Magasból nézett a világra:
Csillagok fényében,
Fehérszemű éjben
Szerelmet susogott az ága.

Koronája alatt
Gyökere megfakadt,
Vesszőcskén kipattant a hajtás:
Kibomló ágakkal,
Éjszaka és nappal
Örömet ringált a virrasztás.

Nem nézett más fákra,
Nem gondolt magára,
Mert mind csak fiát gondozta:
Még a szellőtől is
Óvta őt a kőris,
Regéket borzongott a lombja.

Lágy szelek szállását,
Fönn a koronáját
Bőterebélyesen kibontja -
Megroppan a kőris,
Erőtlen lesz ő is,
Megfonnyad, kopaszul a lombja.

Jön az ember, itt van,
Éles fejsze villan,
Hogy azt a kőrisfát kidöntse:
A fiatal fának
Remegett az ága,
De tovább virított a zöldje.

A kőrist deszkára
Éles fűrész vágja,
Mert kell a koporsó a vénnek:
Az ember a fából
Bölcsőket is ácsol,
Fiának anyja mond meséket.

Fut, suhan az idő,
Ellebeg a bölcső
Hullámzó hangjain a dalnak:
"Nőj, kicsi szépségem,
Mint a kőris szépen,
Zöldellő ölén a tavasznak."

/Ford.: Kovács István/

Antanas Vienazindys: De gyönyörűséges


De gyönyörűséges az a menny-kupola!
Én édes Istenem, mikor viszel oda?

Föld tüskés ösvényét mikor hagyhatom el?
Indulnék csillagok hídján át oda fel!

Mikor ringatod el meggyötört testemet?
Örök koronáddal ékítvén fejemet...

Fáradságok után mikor pihenek meg?
Szép, szent színed előtt mikor jelenek meg?

Várom nap nap után, jön-e üzeneted -
Hogy a földből kitépj, mint a zsenge füvet.

Magadhoz befogadsz, magasságos atyám?
Vagy méltán kitagadsz, féreg-sorsom után?

Porszemnél kevesebb, füstnek vagyok árnya.
Hívod-e hívedet égi palotádba?


/Ford.: Tandori Dezső/

Antanas Vienazindys: Ég veled, legdrágább virágom!


Ég veled, legdrágább virágom!
Szív boldogsága, ég veled...
Magam küszködjem e világon:
Mennyekben így rendeltetett.

Itt az idő. Nincs mi segítsen.
Most mindörökre válni kell.
Ha a szív elhal - tudja Isten! -,
Hogyan éljen, hol vesszen el...

Mindenütt a bogáncs se zöldell,
Ág senyved, ha nincs harmata.
A hullt lomb egy-szín lesz a földdel -
Szívem hogy éljen egymaga?

A hajnal nem hoz nékem enyhet,
A langyos szél nem csillapít.
Az éj sötétje nem pihentet,
Nap fénye kedvre nem derít.

Ahogy keserű harmat árad,
Úgy hull a könnyem, végtelen.
Szívem egyre marja a bánat...
Senki nem osztja meg velem.

Csak a szomorufűz, az ért meg,
Örökké síró ágai:
Csak az a madár, mely a fészket,
Tegnapi fészkét nem leli.

Nap nap után könnyes ebédem
Áztatják balsorsfellegek.
Esőként zúdul szenvedésem -
Nem oltja ki szerelmemet.

Szerettelek - mindig szeretlek,
Amíg rám nem borul a föld.
Lelkem ott fénybe föllebeghet:
Téged keres...jár körre kört.

Minden szerelem: örökélet,
Földi sorsa bármily sivár -
A tört szívek gazdát cserélnek:
Szerelmük Isten őrzi már.


/Ford.: Tandori Dezső/

Antanas Vienazindys: Dal


Ó, én dalocskáim, kedves vigaszaim!
Bízom tireátok szívem-panaszaim:

Boldogan zokogok, ha már tiveletek
Előszámlálhatom tenger keservemet.

Sírós panaszokra, epedve-zokogva:
Tanultam dalolni, mint erdő kakukkja.


Hatalmasok kése, szívemben a táncod!
Raktak a nyakamba súlyos szemü láncot.

Görnyednem ezért kell, kenyérhajat rágnom:
Árván, mint gyilkos lélek e világon.

Őseim de messze, csillagokba írva!
Keserves szívemet nincs, ki megnoszítsa.

Testvéreim messze! Nyugatnak-keletnek.
Ha még nem feledtek, biztos elfelednek.

Messze te is, hattyúm! Én fehér madaram,
Aki így vár téged, keserves sorsa van.

Miért, hogy sajnálod hó-színe szárnyadat?
Miért, hogy kerülöd nyomorult házamat?

Karomat kitárom...várlak örökösen.
Ázom keserűség kínja-könnyeiben.


/Ford.: Tandori Dezső/

2015. június 11., csütörtök

Janina Degutyté: Északi nyár


Illan a dél szikfűvel, perjevirággal,
míg csak az éjszaka nem közeleg.
Majd a folyóból az este kilábal,
s árnykeze megnyugszik a nyírfa felett.

Visszavereslik a vízen a kányafa lombja,
rozs kévéje fehérlik amott.
Harmatból van az ágyunk, köd lehe fonja
ma este fölénk a selyem takarót.

És ha az érett, fürtös nyári bogyókat
meg nem tartja tovább a kezed,
nyárfa-hajával az éj arcodra lehorgad,
s könnyű ujja lefogja szegény szemedet.


/Ford.: Székely Magda/

Vytautas Macernis: Túl komoly voltam mindig


Túl komoly voltam mindig. Csak a mély
Vizek vonzottak, lelkem túl sokat
Volt keserű - belőled s a szeszély
Világból kiábrándultság fakadt.

Nem féltem, ha a Mély ölére volt
(Egykönnyen nem is feledem soha).
De mint akit önmedre visszaont,
Felszínre buktam. És most újra a

Kis semmiségek tetszenek, tudom.
A csillanó szem gyorsan összeszed
Sok széttört üveg-játékkacatot.

Ma megint könnyű kedvvel kacagok,
De ott bent, higgyék el, más nem lehet,
Csak mélység, szomorúság, fájdalom.


/Ford.: Tandori Dezső/

Vytautas Macernis: Ősz van, a vágy virágja rőt


Ősz van. A vágy virágja rőt
Levél-aranylás lett megint.
A nagy búcsúzkodás előtt
A nyár istenhozzádot int.

Ó, gyengéd lazúr égi íven!
Szomorú, te! Isteni Senki:
Te fellelhetetlen a szívben:
Emlék, mely önmagát jelenti.

Most mindennek, ami él vagy nem él,
Végtelen jelentése van.
A termés ideje véget ér.

Lüktetnek a források finoman...
Már csak a vágy virít: a föld
Istenhozzád illata. Szél süvölt.


/Ford.: Tandori Dezső/

Vytautas Macernis: Jöjj el, szépséges éj


Jöjj el, szépséges éj, légy szerelmem,
Vállam borítsa el sötét hajad,
Nem lesz más a világon, csak mi ketten,
Játszunk: élünk bűvös ábrándokat.

Lassú szívdobbanásod ritmusára
Bús nyugtalanságom lecsillapul.
Csillagos szemeid mélyén kitárva:
A jövő könyve, olvasatlanul.

Misztikus szépségedtől babonázva,
Mint egy űri bölcső-szimfóniára,
Elalszom majd - elringat jegyesem.

Jöjj el szépséges éj, szerelmes óra,
Könnyűléptű, ágyamhoz ringatózva
Titkos nász örömét hozd el nekem.


/Ford.: Tandori Dezső/

Vytautas Macernis: Látomások


A földre gonosz este költözött,
Ideges nyugtalanság hánytorog,
Kóbor szél verdes ablakom mögött,
Zörget az ajtón, mint a vándorok.

De én sose eresztem be ide,
Ajtóm jól rázárom...Riadt vagyok,
Szörnyen vágyom valamire.
Esti csendben e tájra gondolok,

Felszántott dombot látok, földeket,
Vastag falú, ácsolt faházakat,
És nemzedékeket: az emberek
Feltörnek: magasabbra hágjanak!

Emlékszem nyaruk sűrű aranyára,
A májusi holdas-bőséges éjre,
S a mezőkre: beértek aratásra:
Teremtő szenvedésre.

Esti árnyakban létük árnya reszket,
És minden moccanásnak tiszta értelme van,
Érzem, hogy újra megszületnek,
Újjászületnek általam.


/Ford.: Tandori Dezső/

2015. június 9., kedd

Alfonsas Maldonis: Borús este


Eső kopog ablakomon.
Búcsú-eső lehet ez?
Búcsú-eső lehet ez...
Fákról a lomb leszökött.
Sóhajtva majd ki neszez?
Sóhajtva majd ki neszez,
Hogyha vihar dübörög?

Majd ha vihar dübörög,
A fák jobban elviselik.
A fák jobban elviselik,
Mint árván az ember, a vén,
Mint árván az ember, a vén,
Ha már a halál közelít,
Sora jön, s a halál közelít,
Esőkopogás idején.


/Ford.: Garai Gábor/

Alfonsas Maldonis: Télre a folyó mind megárad


Télre a folyó mind megárad,
Csurig telt tányér szélről a rét.
Otthon a házak ázva fáznak,
Mint a röghöz hű árva veréb.

Most száll az est le, száll az est le,
Erdőre, lápra, messze földre.
Apám merengve, elmerengve
Könyököl, asztallapra dőlve.

Ablakba bámul, füstöl egyre.
Anyám meg sző csak, sző tűnődve.
Már unokáit - már nem engem -
Várja hiába, s hull a könnye.


/Ford.: Garai Gábor/

Alfonsas Maldonis: Zöld és kék tájkép

Megrezdül a víz meg a lég.
Mustos ragyogás heve forr:
A tóba merül le az ég,
S a tó az égbe omol.


A nap kivirul, csodaképp,
S fölolvaszt téged is, engem.
Örök csak a zöld meg a kék
A mélyben s fönt az egekben.

A percek ösvénye maradjon
E lét, ha minden megáll
Előttünk. Ezen a parton.
S utánunk - ezen a parton.

Ha a perc tovaszáll,
Ha röptünk véget ér itt lenn,
S szinte túl a halálon, lehulltan,
Mi csak élünk, légzünk. Irigylem
A szivet, mely már sose dobban.

S a fejet a tőkén, a tépett
köteléket, ha mindennek vége.
Mintha felhőként térnék meg
A zöld vízből föl az égbe.


/Ford.: Garai Gábor/

2015. január 19., hétfő

Marcelijus Martinaitis: Tegnap és mindig


Tegnap és mindig
virágzó fűzágak felett,
fák, kertek és beszéd felett,
folyók és zöld rétek felett...

Hol kő hever, az út felett,
a hazaérkezés felett
tegnap és mindig,
tegnap és mindig...

Minden felett, mi volt s lehet,
mi rohasztja a levelet -
tegnap és mindig
virágzó fűzágak felett.


/Ford.: Kormos István/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5