K. Hadzopulosz: Nem másét keresem

Nem másét keresem, titkot nem kérdezek,

nem keresek kegyet:

elvettek valamit: lelkemből valamit

tőlem elvettetek.

És nem voltak kezek, nem: semmilyen kezek

s kísértetek sem ott -

de volt egy este, hogy rezegtek remegőn

a parti csillagok.

És jött a szél, suhant a szél, az északi,

s jött a sötét megint -

ó húgom, valami elveszett kincseket

siratgattunk mi mind,

a hullámok között nyit titkos utakat

a hold, mely fent lebeg...

Elvettek valamit:

lelkemből valamit

tőlem elvettetek.

/Ford.: Végh György/

/Forrás: A bolond gránátalmafa/

K. Hadzopulosz: A harang sír

A harang sír ott fent talán:

gyászfekete anyám?

Ugyan miért sír, mit sír a szél?

Nem tudni: mit beszél...

Egyedül, egyedül megyek

szikláidhoz, hegyek -

S utam előlem elszökött

sötét erdők között.

A harang sír ott fent talán:

gyászfekete anyám?

Ugyan miért sír, mit sír a szél?

Nem tudni: mit beszél...

/Ford.: Végh György/

Jeorjosz Zalokosztasz: Bárány-dermesztő északi szél

Nyögette az éji tetőket

a szél, sűrűn havazott.

Mondd, miféle nagy bajt üzengetsz,

bárány-dermesztő északi szél?

A házban: fájdalom-sújtotta

anya, halál-gyötörte:

görnyed gyermeke bölcsőjére,

szemét tíz napja le se hunyta.

Három gyermekét temette már,

három liliomfehér angyalt,

még ez az egy maradt neki,

most ez is közel a sírhoz.

Sírva nyögdécselt a gyermek,

mintha segítséget kérne,

anyja sírdogált mellette,

mellét verte iszonyodva.

Ó, nyögések, ó, sírások,

lelkem mélyét sebeztétek!

Életem társa e balsorsú asszony,

életem gyermeke a csöpp beteg!

Nyögette háztetőmet

a szél, sűrűn havazott.

Jaj, tudjuk már, mi bajt üzensz,

bárány-dermesztő északi szél!

Az anya meglátja az orvost: és

eszelősen felszökken. Nagy csend.

Lángol lelkének fájdalma.

Szájából így szakad a szó:

"Ó, szörnyű sors ront bennünket!

A gyermek, doktor, a gyermekem!

Csak ő maradt már, többünk sincs...

Mentsd meg, s a lelkem vidd érte!"

Az orvos nem tekintett fel,

ajka soká nem nyílt szóra...

Végül - jaj, vigaszul mondta -:

"Ne félj - így szólt -, még él, még él!"

És úgy tett, mintha pulzusát

tapintaná, fölé hajolt,

És megpróbálta titkolni,

hogy arcán könnycsepp gördül le.

Nyögette házunk padlását

a szél, sűrűn havazott.

Ó, nagy bajt üzentél nekünk,

bárány-dermesztő északi szél!

Anya nem látta még soha

könnyezni sápadt orvosát,

bármi halálos betegen

feküdt az ágyban gyermeke...

/Ford.: Tandori Dezső/

K. P. Kavafisz: Akitől elpártolt a szerencse

Akitől elpártolt a szerencse, aki lesüllyed,
micsoda nehezen tanulja meg az ínség
új nyelvét és új helyzeteit.

A nyomorúságos idegen házakba hogyan lép,
miféle szívvel jár-kel az utcán,
s amikor a kapu előtt áll, honnan vegye
a bátorságot, hogy a csengő után nyúl?
A kenyér közönséges szükségletéért
és a fedélért hogyan hálálkodik?
Hogy állja a hűvös pillantásokat,
melyek arról árulkodnak, terhükre van csak!
Hogyan formálódik lassanként büszke ajka
alázatos szavakra,
felemelt feje hogyan konyul le!
Hogyan hallgassa végig saját szavait,
hiszen mindegyik sérti fülét - az ilyennek
színleld, hogy nem is hallod őket,
mintha együgyű lennél, mintha nem értenéd.

/Ford.: Papp Árpád/
/Forrás: A bolond gránátalmafa/

Konsztandinosz Hadzopulosz: A dal, mely ott zokog...

A dal, mely ott zokog

az utca szegletén,

legendád zengi el,

s a kínt, mely csak az enyém.

És ősi a legenda,

liliom voltál, mondja,

de még ősibb a kín,

egyre a régi gyászt szorongja.

És szerettelek, mondja,

mint habot, felleget,

mint párát, mint virágot,

légi lehelletet.

És szerettelek, mondja,

s a kínt, mely csak enyém,

a dal kínom zokogja

az utca szegletén.

/Ford.: Devecseri Gábor/

Konsztandínosz P. Kavafisz: Gyertyák

Előttünk állnak jövőnk napjai,

meggyújtott, kis gyertyák sora -

aranyló, meleg, élő kicsi gyertyák.

Elmúlt napok mögöttünk elmaradva,

leégett gyertyák szomorú vonala,

a legközelebbiek még füstölögnek,

hideg gyertyák, megolvadt, görbe gyertyák.

Rájuk nem akarok nézni: elcsüggeszt ez a kép,

és elcsüggeszt, ha fellobbanásukra gondolok.

Előre, kigyúlt gyertyáimra nézek.

S nem fordulok vissza, borzadva látni,

milyen gyorsan hosszabbodik e sötét sor,

milyen gyorsan sokasodnak a gyertyacsonkok.

/Ford.: Vas István/

Kosztisz Palamasz: Mi dolgozók

Mi dolgozók öntözzük ezt a földet

verejtékünkkel és ímé terem:

gyümölcsöt és virágot, mindenféle jót -

szegény kisemmizett, virágtalan sereg.

Mi dolgozók dagasztjuk el, világ,

verejtékcsöppjeinkkel kenyered:

hatalmasabb is két kezünk a kardnál -

bilincsben is szánt, vet, s a föld terem.

Munkás, vigyázz, a törvények nevében

sanyargatnak bitang törvénytörők!

Karoljátok át egymást, testvéreim!

villámolj, Haladás! Igazság, mennydörögj!

/Ford.: Papp Árpád/

Bión: Esthajnalcsillag

Csillagom, Esthajnal, aranyos tüze a szerelemnek,

Csillagom, ékszer a kék éjben, te, ki úgy ragyogod túl

fénylő társaidat, mint téged a hold, gyönyörű szép

Csillagom, üdvözlégy! s mikor engem drága találka

hív, a ma túlgyorsan lebukó hold fénye helyett add,

add utamra arany lámpád! Nem azért megyek

én, hogy

lopjak, az éjszaka vándorait se fogom kirabolni:

szeretek! és illik pártolnod igazi szeretőket!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Jeorjosz Droszinisz: Éjfélkor, ha már mély az éjszaka

Éjfélkor, ha már mély az éjszaka,
kibontott szárnyain röpít az álom,
szabad rabnőként viszi lelkem át
a Végtelen sok-sok titkos világon:

minden láthatatlant lát éjszaka,
mit elrejt a bolyongó, kósza nappal -
minden nem-hallhatót hall éjszaka,
mi nem mondható el sosem szavakkal:

meglátja sírok szellemeit,
s a kísértet a kastélyi éjben -
hallja a fák növekedéseit
és a csillagok járását az égen.

/Ford.: Végh György/
/Forrás: A bolond gránátalmafa/

K. Hadzopulosz: Ősz

Hadd fakasszon még az ősz

körülötted utoljára

új virágokat:

sírba hull egy élet,

egy szó elakad -

tán majd újra éled,

s vár egy új tavasz?

Hadd árasszon még az ősz

körülötted utoljára

új illatokat:

egy hang elköszön,

megcsúfult ötöm,

szívedből szakadt -

s elsuhan az ősz,

kifosztottan hagyja itt a

csupasz ágakat.

/Ford.: Szabó Kálmán/

/Forrás: A bolond gránátalmafa/

Kosztisz Palamasz: Élet-himnusz

Élet! Nincsen semmink se kívüle,
S csak addig élsz, ameddig ég a nap.
Nincs másik életünk, nincsen másik világ,
Csak ez szemünk előtt, csak ez talpunk alatt.

Élj és szeress! Dolgozzál és örülj!
Fonódj a létre, mint szívós repkény a fára!
Tapadj a földhöz, makacs kagyló a kőre,
S ne azt kutasd, mi lesz, ha majd szemed lezárul!

/Ford.: Papp Árpád/
/Forrás: A bolond gránátalmafa/

Jeorjosz Droszinisz:: A két kezem

A két kezem a kezeiddel
- oly hű és szeretett kezek -
borostyánként összefonódtak,
és szét csak holtan válnak.

S ha majd egy nap elűzik őket:
ott fognak maradni veled -
hogy némán megáldjanak téged
s tolmácsolják imámat.

/Ford.: Végh György/
/Forrás: A bolond gránátalmafa/

Jannisz Griparisz: Álom

Jöjj, álom, és fogj el engem az ágyon,

hol átadom neked testem s a lelkem -

segíts, hogy enyhüljön - hisz erre vágyom -

a sötét fájdalom itt a szívemben.

Ezt kérem tőled: a mély nyugalomban

- mintha testvéred vett volna magához:

olyan legyek: - és mint egy liliomban

elég, ha bennem annyi élet szálldos -

mint egy jégeső-fehér liliomban,

melynek, mikor új fény jő: nem titokban

lobog nagy-nagy ujjongás földön-égen:

egy lelkecske jön szirmait csókolva

egy csillogó harmatcseppel szívében,

hogy előtte a hajnalt kibontsa.

/Ford.: Végh György/

Jannisz Griparisz: Szokd meg

Szokd meg a fájdalmak ízét,

dacos fogad majd széjjelrágja,

keverd a feledés vizét

a féktelen mámor borába.

Szépség lesz benne is elég,

oly sebes az idő múlása,

hogy belénk máris hét szegét

újabb fájdalom kalapálja.

Döntsön, ki sorsunk végzetét

fonja és elmetszi, a Párka -

keverd a feledés vizét

a féktelen mámor borába.

/Ford.: Szabó Kálmán/

Miltiadisz Malakaszisz: Tavaszi zivatar

Ahogy a súlyos cseppek

elszórva esnek,

a pászmák széles

robaja,

akár a néma sírás szava!

visszhangja fájva rebben

bent a borús szívekben!

ahogy a vonó tört hangja felett

lüktet a régi seb,

ahogy a sok szegény

a várás küszöbén

kétségbeesve áll...

De nézd csak,

égre száll

a márciusi napmadár,

alatta tüskés, meredő

csillagfelhőként, jégeső.

De félre, gondok! él

az esőben is friss erő,

mert bárha víz,

a zivatar

után ím

ő az úr,

míg cseppre csepp

a porcelán

virágcserépbe hull.

De nem,

ma este jaj nekem!

Ma láncra fogja életem

mindaz, mi zúg, mi eltűnik,

vonaglik, megtörik,

kínom testvére valahány:

ma a nap is titokba jő,

a tündöklő fehér elem

fény nélkül úgy fuldoklik itt,

akár az én elveszett lelkem,

esők hálójába esetten!

S mögötte csak a jég

dermeszti keblem belsejét.

/Ford.: Fodor András/

Kosztász Várnálisz: A predesztináltak

A kocsmánk lent a föld alatt van:

káromkodás, füst járja át,

( gyenge mécs pislog a magasban.)

S iszogattunk, víg cimborák,

tegnap, akárcsak minden este,

a mérgeket nyakalva-nyelve.

Lomhán szorongtunk egymás mellett,

volt, aki a földre köpött.

Létünk egyetlen gyötrelemnek

íve, élet s halál között:

s bárhogy erőltettük eszünket,

jó napja nem volt életünknek.

Mert bár ragyogsz, te nap s te tenger,

az ég alatt s az ég felett –

s te hajnal, sáfrányszín szemekkel,

s rőt szegfűkkel, te szürkület –

távol húnytok ki, mint a holdak –

s e fény szivünkbe nem hatolhat.

Egyik apja tíz éve béna:

önnön maga kisértete –

másik nőjének tüdejét a

kór szedte szét ízeire –

Masi fia fegyház lakója,

s Javis lánya utca-rongya.

-      Szomorú rossz sorsunk a bűnös!

-      Isten, a minket gyűlölő!

-      Gonosz, átkos fejünk a bűnös!

-      A bor, eszünket elvevő!
Ki a bűnös? Egy agy se érti,
s egyetlen száj se mondta még ki.

Iszunk a vaksi kocsma-mélyben,

hátunk görbe, mint egy hatos –

és mint férgekre, nagy kevélyen

minden sarok reánk tapos –

gyáván ülünk, predesztináltan,

csodát várunk talán, hazánkban.

/Ford.: Végh György/