2014. december 31., szerda

Vidor Miklós: Kóbor csillag



De szép is a csillagokkal kirakott, tündöklő mennybolt! Szellő suhogású nyári éjszakákon hányan megcsodálták már! Az egyik aranypitykékkel kivarrott, mélysötét bársonyköpenynek látta, a másik végtelen, fekete mezőnek, melyen gyémántvirágok nyílnak. Volt, aki a tejút messzeségében elvágtató vitézeknek képzelte a csillagok seregét s megint más a mennyei sátor kigyúló mécseseinek. Mondják azt is, hogy minden egyes, felfelé sóvárgó szempár édestestvére azoknak a távoli fénybogaraknak.

S maga az égbolt is letekint olykor a nyugalmasan ringó tavak s a mormolva ballagó folyók tükrébe, hogy csillagtüzeiben elgyönyörködjék. Mégsem nézegeti képét sehol olyan szívesen, mint a Léleklátó tavában.

Szelíd völgy mélyén kéklik a Léleklátó, hatalmas, erdőbozontú hegyek ölelik körül. Vize, akár a napsugárból szőtt selyem, simogató s áttetsző tiszta. Habjainak zsongása pedig oly tündéri, hogy a csillagok is kristályos pendüléssel siklanak rá esténként, mikor a hold ezüstté varázsolja a világot.

Ilyen holdsütötte éjszakán történt, hogy egyik sziporkázó kedvű csillag megirigyelte a Léleklátó tükrének hűvösét. Az ég boltozatáról lebegve levált és odaröppent a tó színére, ahol előbb még tükörképe ringott. Odafönn egy éji lámpással kevesebb maradt, s a kóbor csillag boldogan fürdött a sötét hullámokban.

Mintha egyszeriben súlyát vesztette volna, könnyűnek érezte magát, mint még soha, hintáztatta a szelíd áramlás s ő utazott a habok hátán, bukfencet vetett, a mélybe merült, majd újra kibukkant.

Egyik óra a másik után múlt, s a vízre szállt csillagnak eszébe sem jutott, hogy ideje lenne már visszaröppenni a mennyboltra, hiszen helyette egyetlen testvére sem világíthat.

Még azt sem vette észre, hogy halványulni kezd a vízen a nemrég még sugárzó csillagfény s odakünn, a parton dideregve szedelőzködik az éjszaka. Lassan oldódott a hegyek csúcsáig érő feketeség s a víz színén tejfehér köd terjedezett. Aztán egy varázsos pillanatban fölsejlett a szemhatár alján a hajnal rózsaszínű köténye.

A kóbor csillag föltekintett a kifakuló égboltra, de egyetlen gyémántszemű testvérét sem látta már a magasban.

Elkésett! Társai mind nyugovóra tértek a felhők párnáira, egyedül ő vesztegel itt a növekvő világosságban. A hegyek üstöke fölött hatalmas, vérvörös korongjával emelkedett már a nap, minden csillagok öregapja s ő megrémülve ennyi ragyogástól, hunyorogni kezdett. Hiába hajolt közel a vízhez, alig-alig verte már vissza fényét. Ebben a sugárözönben egyszeriben semmivé foszlott az ő pici csillogása.

Ijedtében fölrebbent a magára maradt kóbor csillag a habfodrok közül, de erőtlenül hullott vissza. Szállni sem bírt többé, az éjszaka tűntén elvesztette csodálatos súlytalanságát. Menthetetlenül itt ragadt a földön, és most nem tudta, mitévő legyen.

Már a víz simogatása sem vigasztalhatta meg, kikapaszkodott a partra és lehevert egy bokor árnyékába. Aztán a mormoló hullámok addig duruzsoltak neki, míg kioltotta pislákoló lángját és elszenderedett.

Azt álmodta, hogy odafönn sziporkázik ismét s beragyogja rengetegi utak sötétjét, megcsillan a remegő habokban, bekandikál a házak ablakán, hogy integessen földreszakadt öccsének, a rebbenő gyertyalángnak. S amikor fölébredt, gyengén el is mosolyodott. Hiszen, ha meg is feledkezett kötelességéről és idelenn maradt játszadozni, csak nem taszítják ki maguk közül erősebb bátyjai, s ha eljön az este, visszatérhet közéjük az égre.

Honnan is sejthette volna a kóbor csillag, hogy idelenn a földön drágábban mérik az utat hazáig.

Amint ott ábrándozott a sűrűsödő ragyogásban, egyszer csak kibukkant a Léleklátó partján egy hetyke legény, borjúszájú ingben, kampósbottal a markában. Már csaknem elkanyarodott a bokor mellett, de hirtelen szemébe villant valami. Lehajolt hát s majdhogy a szíve ki nem ugrott örömében, mikor megpillantotta a földre hullott csillagot.

-      Téged aztán a jószerencse vetett elémbe! – rikkantotta el magát ujjongva. – Két napja gondolkodom, mit adhatnék a mátkámnak ajándékul, hogy amíg él, megemlegesse!

Most riadt csak meg igazán a kóbor csillag! Menten könyörgőre fogta:

-      Ne vigyél el innét, a tó partjáról, hetyke legény! Haza szeretnék jutni a testvéreim közé…

-      De bizony, bolond nem vagyok! Ha már egyszer az orrom elé pottyantál, dehogy hagylak itt! Elviszlek inkább az aranyműveshez, az foglalatba forraszt, úgy ragyogsz majd a mátkám nyakában!

-      Irgalmazz meg, hetyke legény! – sírta vékony, pendülő hangján a kóbor csillag. – Ne akarj megölni!

A legény nem teketóriázott, húzta is elő puha keszkenőjét, hogy belérejtse a ritka kincset. Aztán zsebébe dugta a síró-rívó csillagot s folytatta útját. Még dalolt is jókedvében!

Hát, amint lépeget hazafelé, érzi ám, hogy csak megcsörren a zsebe, ahová az ékszert bújtatta. Előveszi a keszkenőjét s látja, hogy telisdestele van már gyémánt csöppű könnyekkel, amiket a kóbor csillag hullajtott belé. Ő maga meg, ahány szem könnye elcsorgott, annyival apróbb már. Megmérgesedett erre a legény, s rárivallt keményen:

-      Abbahagyd a sírást, adta teremtette! Még a végén elfogysz nekem, csak a csöppjeid maradnak!

-      Néked adom a könnyeimet, de eressz szabadon, kérlek! – rimánkodott cérnavékony hangján a fogoly csillag.

De már erre végképp nekidühödött a legény, s alaposan megmarkolta a kendőjében ficánkoló gyémántcsillagocskát. Nem is szólt egy szót se, csak nézte szúrós, fenyegető vasvillaszemekkel.

És a csillag! Mit tehetett volna? Igen-igen szorongatták már, hát kínjában visszabökött az ága hegyével, de olyan erősen, hogy szempillantás alatt kiserkedt a legény vére, fölszisszent a fájdalomtól, s menten elengedte. Több se kellett a pici csillagnak! Kiugrott a keszkenőből s mivel szállni nem tudott már, elindult hát a göröngyös földön, ahogy bírta: nyolc hegyes ágán cigánykereket hányva, olyan sebesen, hogy pörögve gurult a porban, akár a kerek krajcár. Meg sem állt, míg vissza nem ért a Léleklátóhoz.

De vesztére két marcona vitéz ült már a parton, fürödni készültek épp. Egyiküknek szemébe tűzött a lapátfülű pipacsok közt meglapuló csillag.

-      Mi az ott, cimbora? – ugrott oda tüstént.

Már mind a ketten föléhajoltak s annyi ideje sem maradt, hogy összekapja magát, ismét fogságba esett. Rázúdultak a kemény, fegyverhez szokott ujjak, s azontúl csak a két borízű hangot hallotta.

-      No, pajtás, ilyen csillaga még a generálisnak sincs!

-      Az szentigaz.

-      Ki is tűzöm a mellemre, mint a medáliát!

-      S ha megkérdik hol szerezted?

-      Hát a burkusok elleni csatában, mikor ezzel a két kezemmel vágtam le a burkus király fejét!

-      Az ám, csakhogy engem oda ne hívj tanúnak, mert szádbaszakasztom a hazugságot! – ripakodott rá a másik.

-      Más itt a hiba, komám! – nevetett vissza nyersen az első. – Az fáj, hogy nem te vetted észre, hanem én!

Szó szót követett, a két vitéz már úgy állt szemközt, akár a marakodni kész kutyák.

Szegény kóbor csillag ott reszketett megint rabságban. Egyszer csak azt érezte, hogy nagyot lódul a katona ökle, ő meg kizuhan belőle a fűre. Menten a legsűrűbb bokor alá bújt, ott leste ki, míg azok istenesen összedögönyözték egymást, bele is hemperedtek a tóba, végül csuromvizesen, kárvallottan próbálták megkeresni, de sehol sem találták. Akkor aztán szitkozódva, egymást piszkolva eltakarodtak.

Alkonyt ígérő hűvös fuvalmak lengtek már a völgy fölött. Az elkínzott, gyémántfényű testecske lenn kuporgott a bokor gyökerénél, elő nem merte dugni egyetlen csillámát se többé. Várta, míg odafönn megjelennek testvérei.

Az estharmat végiggyöngyözött az elgyötört fűszálakon. Lassan elszürkült a magasság, belevesztek a hegyek, elködlött a tó. S a fuvalló alkonyodásban lomha járásával föltűnt a parton egy árva halászlegény. Hálóját, szerszámait csak úgy lógatta kezében, mint aki úgy sem vár tőlük semmit. A nádasból eloldotta ladikját. Megállt, hosszan elnézte a holdtalan vizet és fölfohászkodott.

-      Hej, irigy hullámok, zsugori tófenék, ma sem juttattok a hálómba semmit?

A csillagocska dideregve fülelt. Odafönn gyulladozni kezdtek a legkoraibb testvérek. S itt, pár lépésnyire tőle ez a szomorú legény csak töpreng, mintha nem lenne képes elszánni magát, vízre szálljon-e, vagy eleve lemondjon a jószerencséről.

S ahogy az alkonyodás estévé vastagodott, úgy elevenedett meg a bokor tövében a kóbor csillag ragyogása. A fűszeres szelecskék játékosan belecibáltak nyújtózó ágacskáiba s hívták a tó felé, amelyben föltündököltek az éji mécsesek. A fodros vízszínen kutatott izgatottan: emlékezett rá jól, hol a helye az égi rendben. Épp a Göncöl ostorhegyese mellett pislogott tegnap este még az ő szerény lángocskája. És most? A földi vergődésben felényire fogyott kóbor csillag összeborzongott a szomorúságtól: új csillag lobogott a Göncöl ostorhegyese mellett. Betöltötték a helyét, már nincs is hová visszamennie!

-      Ha ma sem adsz egyetlen árva halacskát sem, jobb, ha engem is elnyelsz! – sóhajtotta a tó felé a lehajtott fejű halász. S azzal beült ladikjába, hogy eltaszítsa a parttól.

A kóbor csillagocskát egyszeriben elborította a bánat. Ez az ember éppolyan reménytelen itt, mint ő maga. Nekivág a tónak s ha megint üres hálóval kellene megtérnie, talán partra se száll többé! És ő? Hát neki nem mindegy már, ha odafönn kitaszították, idelenn halálra üldözik! Legalább ezen az egy hitevesztett szerencsétlenen segítenie kell, mielőtt végképp kialszik a lángja!

Már ott kúszott a part szegélyén. Aztán ráereszkedett az első hullámfodorra és vitette magát arra, amerre a csónak orra hasította a vizet. Elébe került a halásznak és szíve minden forró szánakozását beleragyogta a mélységbe.

A legény előrebukva kémlelte a Léleklátó titkos messziségét. Aztán hirtelen, mintha búvárlámpás gyulladt volna ki előtte, megnyíltak az alsó rétegek: már látta odalenn a bujkáló, elsikló halakat s merészen kivetette hálóját.

Vakítón, messzesugárzón világított a kóbor csillag és érezte, mint válik újra erőssé, könnyűvé, mint táncol súlytalanul a tükrös vízen. Ha akarna, föl is emelkedhetnék a magasba, de akkor onnan távolról nem segíthetne ezen a szegény, küszködő emberen!

A telt háló lassan emelkedett a felszínre. A halász minden izma megfeszült, úgy vonta maga felé a ritka fogás terhét. S előtte, mindig előtte ott táncolt, vibrált, ezer színben játszott az ismeretlen kóbor csillag.

Csakhogy akkor már a jóreménység csillagának nevezték.



Wass Albert: A láthatatlan lobogó (részlet)


Konok hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon.

Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom.

S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!

Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,

de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!

Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.
Magosra tartom s lengetem!

És védem foggal és körömmel!
Vad dühvel és őrült örömmel!

És mentem, mindeneken által,
íntépő végső akarással!

Nagy László: Adjon az Isten


Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne keljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!


Eredj, ha tudsz…
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsod hordanod,
Eredj…
Szállj, mint fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasból a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támadd,
Süvít, sikolt,
S az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes sem hitte ezt,
Ki rabhazában élni nem tudott
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
A szívét kitépték,
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint hordani itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod:
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok!
Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe cseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyújtózsinór,
A kanóc része, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben,
Míg a keservek lőporához ér
És akkor…!

Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.

Weöres Sándor: Ének a határtalanról


Amikor még senkise voltam,
fény, tiszta fény,
a kígyózó patakokban
gyakran aludtam én.

Hogy majdnem valaki lettem,
kő, durva kő,
hegylejtőn jég-erezetten
hömpölygetett nagy erő.

És végül élni derültem,
láng, pőre láng,
a szerte határtalan űrben
mutatom valódi hazánk.

József Attila: Istenem


Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

Pósa Lajos: A seregély


Megjött a seregély
Messze-messze tájról,
Ki Olaszországból,
Ki Görögországból.
Ugyan mit csinál itt
Kora februárban?
Didereg a vékony
Tavaszi ruhában.

Zúg-búg a zivatar
Sokszor napokon át,
Szegény seregélynek
Hó lepi be tollát.
Miért nincs az árvának
Jó meleg bundája?
Gondolom, mert a szűcs
Nemigen ad rája

. . .

Erdőben, mezőben
Hiába barangol,
Még most a szigorú
Télapó parancsol.
Fúvó havas szélben
Kietlen a tájék,
Még nem jöttek haza
A kis pacsirtáék.

Még nincsen kikerics,
Kékszemű ibolya,
Későn kel fel a Nap,
Fagyos a mosolya.
Még a hóvirág se
Dugta ki a fejét -
Seregély cimbora
Nem találja helyét.

Hasztalan járja be
A legelőt sorra,
Nincs ott ismerőse,
A gulya meg a csorda.
A juhász se őrzi
Domboldalon nyáját,
Próbálgatja otthon
Fűzfafurulyáját.

. . .

Hegyeken, völgyeken,
Pusztákon kalandoz,
Odacsatlakozik
A csóka csapathoz.
Szabad életénél
Nincs egyebe néki...
Az egész világot
Magáénak érzi.

Amerre csak járnak,
Megmutat minden jót:
Csillogó bogarat,
Levélrágó hernyót,
Csigabigát, aki
Hátán hordja házát
S ki-kinyújtogatja
Gyönge szarvacskáját.

Szorgalmas fiai
Könnyedén tanulnak.
Ha nem hiszed pajtás,
Elmehetsz tanúnak.
Nem kell neki súgni,
Sem elől, sem hátul.
Tudja mind könyv nélkül,
Megyen az magátul.

. . .

Ropogós cseresznye
Kedves csemegéjük,
De a gazda sokszor
Le-lecsap közéjük.
Pedig egy-két szemet
Tőlük ne sajnáljon,
Sokat fáradoznak
Hernyólepte fákon.

Nagy sebten a kertből
Mennek tovább újra:
Követik a csordát
Az itató kútra.
Kavarog a csapat,
Mint a por a szélben,
Porfelhőnek látszik
Odafönn a légben.

Egy kanyarulattal
Hirtelen lecsapnak,
Nagy örömére a
Tehénnek, bivalynak.
Ki a hátára ül,
Ki meg a nyakára...
Vadászgatnak ott is
Legyekre, bogárra.

Éjszakára szállást
A mocsártól kérnek,
Susogó nádasban
Mindnyájan elférnek.
Nincs is ennél jobb ágy
Sehol a világon:
Reggelig édesen
Ringanak az nádon.

Egyre melegebb az
Ég aranygolyója:
Fecske, daru megjött,
Kelepel a gólya.
Vadgalamb, gerlice
Regélj nekünk, regélj!
Zeng a dalos határ,
Boldog a seregély.

. . .

Csörög, mint a szarka,
Csicsereg, mint a fecske,
Fütyül, mint a rigó,
Mekeg, mint a kecske.
Kakukkol, rikácsol,
Röfög, ugat, horkol,
Károg, mint a holló,
Turbékol és mormol.

. . .

De, ha a fiókák
Világra születnek:
Vége van egyszerre
A bohó életnek.
Nem barangol többé,
Nem is mórikázik,
Fiaival otthon
Szép szerével játszik.

A tarka pillangót
Hordja nekik bőven,
Csipogva fogadják
A puha bölcsőben.
Altatja, becézi,
Nagy gondja van rájok,
Úgy is élnek azok,
Mint a kis királyok.

Mikor a bölcsőből
Kiszállnak világba,
Kisérgeti őket
Gyöngéden, vigyázva.
Tanítja, oktatja:
Hogy kell fogni lepkét,
Újra magyarázza,
Aki egyet elvét.

Mikor a levelet
Őszi szél sodorja
S panaszosan sír-rí
A pásztorfurulya,
Fölkeresi fészkét
A seregély gyakran,
Búcsúzgatik tőle
Minden nap egy dalban.

Egy fagyos nap aztán
Vándorútnak indul
Mennek, mendegélnek
Messze tengeren túl.
Ki Olaszországba,
Ki Görögországba.
- Jó utat seregély,
Szívem cimborája!.

Pósa Lajos: A kis didergő


Fütyörész a, dudorász a
Hideg szél,
Szakállából havat ráz az
Öreg tél.
Havas ágon didereg a
Cinege,
Majd megveszi ott az Isten
Hidege.

Cinkemadár , ne dideregj!
A havon,
Szállj be, szállj be, kinyitom az
Ablakom!
Cinkemadár, kis didergőm,
Gyere be!
Fölmelegít a Jolánka
Tenyere!

Pósa Lajos: A cinke


Sebaj azért, hogy picinke,
Kedves madár az a cinke,
Kúszva szökdel, röpked, ugrál,
Mindenüvé bekukucskál.
Kíváncsian, vakmerően
Barangol a zöld erdőben.
Nem kell csak egy szempillantás,
Túl a túlon a kis pajtás.

Játszogatnak nagy vidáman
Egymással szép társaságban.
Tréfálkoznak, évelődnek,
Jobbra-balra kergetőznek,
Meglapulva, el-elbúva,
Faodúból-faodúba.
Civakodás, az a vége -
De megint csak szent a béke.

Ugyan hol volt nevelőben?
Hol lett volna? Az erdőben.
Ott járt ő az iskolába,
Látszik is, hogy nem hiába.
Megtanulta jól a leckét:
Fürge szemmel nézeget szét.
Pusztítja a rovarokat,
Jó neki mind, nem válogat.

Bánja is ő, akárminő:
Hernyó, kukac, szitakötő.
Úgy eszi, mint a rántottát,
Vagy akár a legjobb tortát.
Le-lehajlik a falomb rá,
Köszönetet suttog hozzá.
Visszafelel egy víg nótát,
Pedig sohase tanult kótát.

Jöttével a hűvös ősznek
Búcsút mond a nagy erdőnek,
De nem megy el a fecskével,
Sem a búgó gerlicével.
Kertünknek lesz hű lakója:
Gyümölcsfánkat védi-óvja.
Tisztogatja kikeletre
Ágról-ágra zengedezve.

Sokat szenved téli fagyban,
De jó kedve mindig megvan.
Énekelget kinn a kertben...
Az ablakra fázva rebben.
Te, rossz gyerek, tégy vele jót,
Sutba azt a cinkefogót!
Nyisd ki inkább ablakodat,
Melengető két karodat!
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5