C. F. Meyer: A szirtfal

Ellenségesen áll a szörnyü szirtfal.
A szem meghátrál. Aztán tehetetlen
tévelyeg rajta: hol találna támaszt?
Ott! Egy szakadék fölött híd lebeg, mint
vékony pókháló. Fentebb, a szegélyen,
kőbevájt fokok: út! micsoda munka!
Csaknem a csúcson kapu, kék oromzat:
egy vándor kúszik fénybe és magasba!
A szem összeköt lépcsőt, nyomot, útat.
Keres. Már meglátta a teljes ösvényt,
s íme - barátként csalogat a szirtfal.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

C. F. Meyer: Beszélj most te!

Utam mindig csak hozzád vezetett,
szép erdő, fülledt, ifjú napjaimban.
Folyton gyóntam és sugdostam neked
képzelt gyönyörben és valódi kínban.

S megint sötét kikötődben vagyok,
s lombtengered zúg, mint hatalmas álom -
Beszélj most te! Neked adom a szót!
Jó s rossz elnémult. Tudásodra vágyom.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

C. F. Meyer: A sebzett fa

 

Mély sebet hasitottak a szivedbe,
gonosztevők, - mondd, nagyon fájt a fejsze?
Köteléked gondos kezem csavarta,
s bízom benne: Meggyógyúlsz, fiatal fa!
Magam, szinte egyazon pillanatban,
élesebb késtől mélyebb sebet kaptam.
Nap-nap után megnézem a tiédet,
s közben az enyém tűrhetetlen éget.
Mohón szívod dús erejét a földnek
s az mintha belém hatolna belőled!
Zúzott kérgedből örök csodabalzsam,
friss nedv csorg. S mintha átpezsdűlne rajtam!
Sebed nézve, hogy enyhűl, forrva, küzdve,
úgy érzem, mintha a magamé hűlne!
A természet ható gyógyszere zsongat,
hiszem: Mindketten túléljük a rosszat!
Hány élet halt ily sebbe, mennyi tünt el!
Mi ketten dicsekszünk még sebeinkkel!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

C. F Meyer: Alkonypir az erdőn

Az erdőbe menekűltem,
agyonűzött, árva vad,
a sok sima törzsre végső
pírját öntötte a nap.

Alig pihegek. Köröttem
moha vérzik, kő s patak.
Sebeimből szakad a vér?
Vagy ez csak szín, alkonyat?

/Ford.: Szabó Lőrinc/

C. F. Meyer: A tenger éneke

Gyermekeim, felhők, készülődtök?

Jó szerencsét, majd csak visszajöttök!

Most rohantok, vigan gomolyogva,

nem hallgattok az anyai szóra.

Hullámaim nektek unalom már,

a Föld vonz, és ami messze, ott vár:

szirtek, partok, őrtűz éji tornya!

Rajta, fiúk! mindig uj kalandra!

Vitorlát föl! Rajta, égbe kelve,

ormot hágva, völgy fölött lebegve!

Száguldjatok villámló csatákba!

Öltözzetek harcok bíborába!

Zápor zúgjon! Kutak vize forrjon!

Hullám hízzék, száz forrás buzogjon!

Csapjatok szét, vad folyók, a pusztán -

Aztán vissza, gyermekeim, hozzám!

/Ford.: Szabó Lőrinc/