Csorba Győző: Az alkony ilyenkor

Az alkony ilyenkor az alkony
kárpótol egymaga
sivár ilyenkor a nappal
sivár az éjszaka

De az alkony az alkony – az égen
nyugat felé merev
kék-zöld-vörös kusza foltok
merengenek

Az égen az égen nagy-nagy
hézag szakad
a fényes foltok amonnan
mögüle látszanak

ahonnét nyugtatás jön
hová kérezkedés
találkozik ez a kettő
a béke s a küszködés

és meghajszol ahogy kell
aztán ölébe vesz
az alkony ilyenkor az alkony
a bolyhos a jég-eres.

Csorba Győző: Tűz és jég

Tücsökhang fekete fodra
reszket föl a csillagokra
a csillagok is remegnek
ében jégben dideregnek

Parázs ég csontjainkban
ereinkben áram cikkan
testünk tornyos-nagy máglya
az ég magasát veri lángja

Tűz-ujjad ahol érint
bőröm majdhogy kivérzik
ami bennem legbent székel
az is hozzád veszékel

az is jutván közeledbe
beléd átcsapni szeretne
s bár összekavarva a rendet
veled egybeömölni benned

A csillagok remegnek
ében jégben dideregnek
Zuzmara hull az égbül
szánk széle vacogva kékül

Testünk tornyos-nagy máglya
tarajostul megfagy a lángja
s vészjelként olthatatlan
vöröslik az alkonyatban.

Csorba Győző: Lélek és ősz

Akvarell-táj kő-lélek márvány-lélek
A márványnak nem árt a pára nem árt a kőnek
Láthat a szem bolyhos kontúrokat zilált
síkokat omlatag szerkezetet: a lélek
kő márvány a lélek a változó évszakra mitse hederít

A lélek évszakai mások a lélek ideje más:
vénebben jár a vén tőkék és fák között
ismeri makacs ritmusuk buzgó rabságuk ismeri
gyámoltalan védekezésük hogy mindenről lemondanak
csak megmaradjanak kopáran szürkén bármiképp

Egy-nyári lepkék bogarak tébolya pezseg mindenütt
a pusztulás előtti láz kavarja-űzi őket
A lélek kő-nyugodt előre s vissza tudja már
lepkék bogarak istene kiben szorozva-osztva
jelen van sorsuk-lényük valahány mozdulása

A pára majd fölszáll a lepkék bogarak tébolya majd kihuny
új arcot ölt a táj aztán megint aztán megint
cirmosodik a szem kútja mélyül sötétedik
A lélek kő márvány a lélek szigorú és kemény
legföljebb néhány karcolásnyit változik.