Leopoldo Lugones: A tenger

A tenger csupa mohó hími éhség,

csípőd körül, mint szarvasbika bőg,

s mint roppant kar, óvón ölel a föld

sötét szegélye. Bús, opálos fény ég

szemed hártyáján, hajadon – s e tört

csillámok közt, mint csillagos fehérség

őrzöd a haló esték fényességét,

mely soká ring a víztükör fölött.

Akár a melled, lüktető ütemmel

duzzad egyetlen hullámmá a tenger,

magához ránt egy párductáncu forgón

s morgó, garázda szavakkal becéz,

s hogy finom combjaid közé hatoljon,

hegyesre mered habja, mint a kés.

/Ford.: Timár György/

António Candido Goncalves Crespo (Brazília): Mater dolorosa

Midőn eltűnt a barna bárka messze,
egy asszony állt a parton még zokogva,
miként keservnek könnyáztatta szobra,
a gyötrő látványtól kővé meredve.
Derűs, tiszta bolt hajlott az egekre,
és vijjogó sirályoknak csapatja
a tengerről a kék lapályu partra
ellátszott messzi körbe szállva szerte.
A napkorong lehúnyt a habtaréjba,
helyébe szállt a kedves hold karéja,
fürdetve hajnal-fénnyel büszke szirtet.
Szegény anya, nem gondolt mit se véle,
hogy napszállatra jő a hold kelése,
hogy hullám-mélybe fullad a tekintet.

/Ford.: Majtényi Zoltán/

Juan Clemente Zenea (Kuba): Greenwood

Partján e hallgatag folyóvizeknek,
e menedék ölén, e hűs pagonyban,
hol majd fölém füvek s rózsák rezegnek,
alant örökre békén hadd nyugodjak.

Én kész vagyok rá! Napjaim borongva
derengeti már sápatag sugárzat,
s mint végső örömeim hírhozója,
hajszálaimra élet hava árad.

De vajh, mi lesz, ha néha csöndes éjjel
elkószálok, mint árny, melyet ború űz,
s míg cirógatom érzékeny tenyérrel,
nem szánja kínom más, csak szomorúfűz?

Ó, vajh mi lesz, ha mély búba borulva,
a sírkövem fölött egy gondolat bánt,
sóhajtok, mert népem rabiga sújtja,
s fürkészem szép Kubám égboltozatját?

Viharzó még! De bár későn fakadnak
reményeim naptüzei tünde fénnyel,
partja mentén az atyai folyamnak,
ott, őseim közt, hadd pihenjek én el.

S ott, hova szült forgandó sors szeszélye,
s a zord órán bölcsőmben ringatának,
súlyos terhem hadd vessem ott le végre,
s hadd szunnyadjak el keblén a halálnak!

/Ford.: Majtényi Zoltán/

Juan Clemente Zenea (Kuba): Egy fecskelányhoz

Kósza vándor, hir kerepje,
tömlöcömre térsz repesve,
s víg-csapongón tovaszállsz.
Honnan jössz te, kicsi fecske?
Kicsi fecske, hova szállsz?

Vadvíz nyomán vagy te itt,
hol virág nyílt, ott jövél meg,
börtönömben én pedig
vágyom Észak zord egének
havait és ködeit.

Úgy szeretném látni bár
mind, mit átszel szárnyad útja,
hol fürösztne tengerár,
bús Északom látni újra,
s szállnék, mint a fecske már.

Vágyom látni tűzhelyem,
s ott, mint szoktam, egykor régen,
hol nincs nyomor s félelem,
szeretet hő fénykörében
látni lányom s hű nejem.

Hírt ha küld egy üzenetet
vesztett édes sok javamról,
térültödben, teveled -
repülj, fecském, csak csatangolj,
ne szánj, hagyj itt engemet.

Kósza vándor, visszaszállva,
ha keresnéd, múlt porára
fűzfa hol hajt fürtcsomót,
fecskelányka, fecskelányka,
hol sínylék, nem lelsz te ott.

Ne keresd hát vad-suhamlón
titkos, éjszín síri hantom.
Fecskelányka, látod-e,
költőt rejtő puszta halmon
nincs ciprus se, fűzfa se.

/Ford.: Majtényi Zoltán/

Juan Clemente Zenea (Kuba): Emlékkönyvbe

Mégy ama partra, honnét
én búsan visszatérek:
amit te most keresgélsz,
jaj, én vesztettem, én, el!

Mégy, hogy csodáld a hajnalt,
aranyfényt fest az égre:
én borús napra nézek,
kezd éjre hunyni végre.

Mégy, hogy fakassz virágot
termékeny televényen:
megyek, sátram fölüssem
sivár puszták derében.

Mégy, hogy gályád kiröppentsd
roppant tenger vizére:
mégy, hogy ifjúi ajkad
az álmok kelyhe érje.

Szunnyadjon vásznaid közt
veszett vihara szélnek,
hab dühét rontsa vágyad
evező-verdeséssel.

Ne kelljen könyörögnöd,
mint énnekem, az éghez:
hol én méregre leltem,
ó, mindig lelj te mézet!

/Ford.: Majtényi Zoltán/

António Goncalves Dias (Brazília): Ne hagyj engem itt!

A kis virág, forrás fölé hajolva,
váltig esenkedik
a víznek, melyben szépségét csodálja:
"Jaj, ne hagyj engem itt!

Maradj velem, vagy engem vigy magaddal
a tágas tengerig:
zavaros, tiszta légy, mindig szeretlek,
csak ne hagyj engem itt!"

De a csermely csobog tovább: a habját
új habok kergetik:
a kis virág csak esd, fölé hajolva:
"Jaj, ne hagyj engem itt!"

És a víznek, mely szüntelen sodorja
örök hullámait,
a virág váltig esd, váltig hiába:
"Jaj, ne hagyj engem itt!"

Végül lankadtan, színe elenyészve,
sáros földre bukik,
de még a forrást keresi esengőn,
hogy jaj, ne hagyja itt.

A szívtelen csermely most felkarolja
a sárból, és amíg
alámerül, még így sóhajt szegényke:
"Nem hagytál mégsem itt!"

/Ford.: Tótfalusi István/