Jovan Ducic: Női arckép

Az éjszaka ködlött, mikor őt szerettem,
halódtak a kertben a kései rózsák,
zokogtak a habok az őszi erekben,
s méla őrület volt a földi valóság.

Ifjuságom édes rózsakoszorúját
a porba vetettem, megöltem a vágyat,
lelkemre suhant a néma szomorúság,
mint a beteg holdfény, oly szomorú, bágyadt,

oly szomorú, bágyadt, mint dőlt székesegyház,
hol a bús falakon a nyirkos lég bejő,
rozoga ablakot csunya fergeteg ráz,
s fütyül a réseken az őszi levegő.

Mint síró muzsika, a hangja oly szép volt,
az ősz huga volt ő, mert sokat hallgatott,
a lelke búcsúcsók, tisztafehér égbolt,
s szomorú, szomorú, mint egy szelíd halott.

A csókja hideg-bús, akárcsak a márvány,
olyan hideg és bús, és a haja szőke,
illata reszketett édesen és árván,
mint haló rózsáé az őszi időbe.

Azóta riadva kelek néha reggel,
az álom is ólom, napfénybe se látok,
ólomtakaróba, gúzsba ébredek fel,
szemem csupa könnyű, szemem csupa átok.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

Dsida Jenő: Mindent neked adok

Tied ez a márciusi hóvirág
az asztalodon.
S az a lángbaszökkenő vörös ház
a láthatáron, az élet fölött.

Tied az a fekete tó,
a fákkal szegélyezett,
hová a bolyongások erdejéből
egy titkos éjjel eljutunk.

Tied a törpék hosszú menete
s az az elnyugodott óriás,
akit letakart arccal, csöndesen
magamban cipelek.

A szeretet himnusza (1 Kor. 13,1-14,1)

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
Ha szeretet nincs bennem,
Csak zengő érc vagyok
vagy pengő cimbalom.

Legyen bár prófétáló tehetségem,
Ismerjem bár az összes titkokat
és minden tudományt,
Legyen akkora hitem,
hogy hegyeket mozgassak,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem érek.

Osszam el bár egész vagyonomat a szegényeknek,
S vessem oda testemet,
hogy elégessenek,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igazsággal.

Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha el nem múlik.

A prófétálás megszűnik,
A nyelvek elhallgatnak,
A tudomány elenyészik.
Tudásunk csak töredékes,
Töredékes prófétálásunk is.

Mikor azonban eljön a beteljesedés,
Véget ér az, ami töredékes.
Amikor még gyermek voltam,
úgy beszéltem, mint a gyermek,
úgy gondolkodtam, mint a gyermek,
úgy ítéltem, mint a gyermek.

De amikor felnőttem,
elhagytam a gyermek szokásait.
Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
Akkor majd színről színre.

Most csak töredékes a tudásom,
Akkor majd úgy ismerek,
Ahogy én is ismert vagyok.

Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük legnagyobb a szeretet.

Törekedjetek a szeretetre!