Ne
félj, szívem, derülj, vigadj,
Szegény bús rabmadár.
Nem örök a hó, sem a fagy:
Fogságod majd lejár.
Most egyedül vagy, a világ
S az emberek között,
Mert hisz az embertársaság -
Az a te börtönöd.
Melyben se búd, se örömöd:
Hol csak azt láthatod,
Hagy majmolják az ördögöt
Hiú alakosok.
S ugyanazok, mindannyian
Hogy törik magokat.
Hogy egymáshoz valahogyan
Ne hasonlítsanak.
Hol nyiltan jár s dicső a gaz,
S ugy nekibátorul,
Hogy a szemérmes jó, igaz
...Álarc alá szorul.
De nem soká leszek rab itt:
Majd immár eljön az,
Ki engemet kiszabadít:
A jó, a szép tavasz.
Majd a legelső napsugár
Kinyitja ablakom:
Kiröpülök mint a madár,
És járok szabadon.
És örülök, örvendezek,
Ujjongok és sirok.
Embert, világot feledek,
Mig Isten mosolyog!
Majd akkor én leszek a víg,
A boldog, irigyelt.
Majd, ha ki most lakmározik,
Lesz bús, mámorbeteg.
Szivem, tied lesz a világ.
Elég gyászod vala.
Hadd élje más az éjszakát,
Tied lesz hajnala.
Majd neked zöldül a vadon,
A virág illatoz:
És hozzá még az én napom
Mindent megaranyoz.
S szabaddá tesz minden rabot,
Ki most dermedve ül.
A lég remeg, az ég ragyog,
Hogy a föld ugy örül.
Előjön a cserebogár,
S tán széles kedvitűl,
Vagy mert szemének a sugár
Még fáj, falnak repül.
Lerázza jégbilincseit
A hegyi zuhatag,
S akár a zerge, ugy szökik,
Rohan, sír és kacag.
Fölbokrétázza kebelét,
Partvirágot szakaszt:
Ujjongva csörtet, postaként
Hirdetni a tavaszt.
Mig a virágos völgy ölén
Elcsöndesedik ő
Mint édesanyja kebelén
A síró csecsemő.
Fölváltja a pacsirta ott,
Erdőn a csalogány:
Fű és fa ébred, ég mosolyg
Természet dalnokán.
S egyszerre csak szép reggelen
Ábrándos kék szemek
Fű-ágyukból szemérmesen
Föl-föltekintenek.
S ugy elbámulnák az eget:
De félik a sugárt,
A kedves angyal-gyermekek,
Ők - a kis ibolyák!
S magok körül terjesztenek
Oly égi illatot,
Hogy azt hiszem, én is gyerek
És...szerelmes vagyok...
Valóban elfeledkezem,
S mit érzek, nem tudom:
Jövő-e, mult-e vagy jelen?
Öröm vagy fájdalom?
Talán fogok szeretni még?
Vagy e kéjérezés
Csak az elmultból egy sötét
Fájó emlékezés?...
Igen, e köny, mit hullatok,
Mindent kimagyaráz:
Bárcsak gyötört, fáj a halott
Átkos szerelmi láz!
Lehajolok és az ibolyát
Megáldva csókolom.
"Légy boldogabb, kedves virág,
Ha szeretsz egykoron!"
...De im, mi messze elragad
Pillangó-képzelem?
Hát még ha, szép tavasz, magad
Jelensz meg körülem?
Ha majd zöld bársonyt ölt a lomb,
Bimbót tűz keblire,
S a szellőtől üzenve mond:
jer, jer, feküdj ide!
S a lágy szellő arcom körül
- E fürge kis fiú -
Minden könyet majd letörül,
Közel se jön a bú.
Közel se jön, elsompolyog,
Félvén, kinevetik:
Madaraim - kis cinkosok -
Rútul kifütyölik.
S majd a csalitban, lomb alatt
Ugy megversenygenek:
Űzik szelid tréfáikat,
Keresvén kedvemet.
Előveszi majd mindegyik
Amit hagy betanult.
Egyik sűrűbe rejtezik,
S ott mondogatja: kukk!
Közelre vár és rám kiált
A pajzánabb rigó,
( Azonba izgódván tovább:)
"Ucu a főbiró."
A harkály a cser oldalán
Incselgve kopogtat,
Ha szórakozva mondanám
A hamisnak: szabad.
( Talán ha tudná, mennyire
Fájditja szivemet
Efféle emberesdire
Való emlékezet!
Hallgatva áldaná szegény
A lágyabb végzetet,
Hogy ember helyett csak szerény
Harkálynak született...)
Boldog madár, boldog lakók,
Csak enyelegjetek:
Szentegyház a ti honotok,
Bár dúlják emberek.
S bár e született hentesek
Ölnek, pusztítanak,
Azért hegyetek-völgyetek
Örökké szent, szabad.
Mert Isten nem hagy titeket,
Ti sem hagyjátok őt:
Nem ugy, miként az emberek:
Istent, hazát, szülőt.
S bár végetek mi mostoha,
Ti nem ismeritek
S ne is tudjátok meg soha
A szörnyűbb végzetet:
Hogy van teremtmény, átkozott
Ég s földtül, egyedül:
Kit Isten, ember elhagyott
S hozzátok menekül -
Nem gyógyulni, enyhülni csak:
Mert orvost nem talál:
Kinek az élet kárhozat,
S nem vigasz a halál...
