Caius Valerius Catullus: A rigó halálára

Sirván sírjatok, égi istenarcok

s érző lényei mind e nagy világnak!

Mert meghalt a rigó, az én szerelmes

lánykám kincse, az én kincsem rigója,

kit jobban szeretett saját szeménél.

Cukros volt, aranyos: kis gondozóját

úgy ismerte, akár leány az anyját,

ott szökdelt fel-alá egész nap édes

asszonykája ölén, s az ő fülébe

cserregett, csipogott, fütyült napestig.

Mord, sötét utakon barangol immár,

honnan nincs e világra visszatérés.

Átkozott a neved, homályos Orcus,
minden szépre falánkul tátogó száj,

mely szép kismadarunkat így befaltad!

Ó, gaztett, csunyaság! Szegény madárka!

Látod, most kicsi kedvesem miattad

sírja-ríja szemét ily pirosra…

/Ford.: Dsida Jenő/

Compiuta Donzella: Tavaszi bánat

Most, hogy a föld frissen zöldel s virágzik:

a szomjú szivben vágy s öröm fakad,

s hol a madárhad élesen trillázik:

a párok fák alatt bolyonganak.

Látom: ez évszak minden férfit lázít,

hogy lányokért lánggal lobogjanak,

s minden lány lelke fényözönben ázik:

vérem remeg, szivem majd szétszakad…

De zord apám oly szörnyü sorsot ró rám,

hogy bennem gyér reménysugár se kél:

gazdag kérőhöz kényszerít mogorván.

De ily nászból egy porcikám se kér:

gyötrődésben pereg le minden órám,

s nem vidít sem virág, se zöld levél…

/Ford.: Képes Géza/

Dante Alighieri: Pietra

Szavam most oly fanyar lesz, olyan érdes,

ahogyan velem bánik ez a szép nő,

ki csillog, mint az ékkő,

és megkarcolja azt, ki nála gyengébb.

Úgy jár-kél, mint kit jáspis-ruha vértez,

csupa keménység, csupa büszkeség ő:

megcélzod, s rádvillan égő

szeme, s nyilad ruhájáról lepattan.

Ő bezzeg öl-vág, - forgatja a pengét,

sisak és páncél sem véd –

ó, jaj a férfinak, ki véle kezd ki,

-      már nem tudok ellene védekezni.

Szivét szerelem tépje szét, kivánom,

annak, ki az enyémet tépi, vágja,

úgy hogy már semmi vágya

dobogni – ez a nő halálba kerget.

Hogy észre térjen, nem lehet kivárnom,

s gőgjével el vagyok már telve torkig –

ó jaj, miért is nem ordít

e nő, mint én, kit az ég véle vert meg?!

Ha én pillantanám meg őt a forró

szakadékban, vicsorgó

foggal gyötrődni: futnék, hogy kimentsem:

dús fürtjébe akasztanám tiz ujjam,

s ő engedné, hogy a mélyből kihúzzam.

Göndör, fonott fürtjét ha elkapom majd,

mely vadságban a korbáccsal vetekszik:

virradattól napestig

tartom, kegyetlenül marokra fogva,

s nem kimélem e szép gyilkost, e tolvajt:

cirógatom, mint őzikét a medve.

Most még úgy tartja kedve,

hogy kínozzon: de szörnyen meglakol majd!

Akkor közelről nézek ám szemébe,

a vergődésnek vége:

körmei több sebet már nem hasítnak,

megbosszulom, hogy most nevetve itt hagy.

Vadul szorítom, míg felgyúl a vére,

s míg karjaim közt béke száll szivére.

Most menj, dalocskám, szép kínzómhoz indulj,

ki megsebezte szívem és nem átall

gúnyolni, - zengve szárnyalj:

röpíts nyílvesszőt kőkemény szivébe,

és akkor meg tudok nyugodni végre.

/Ford.: Képes Géza/

Dante Alighieri: Beatrice

Oly nemes és oly tündéri tiszta

a hölgyem, midőn kedvesen köszönget:

minden beszédet bénaság kötöz meg,

s tekintetét a szem káprázva issza.

Szelíd alázat: ez szépsége titka,

halk hangja nem rebbenti szét a csöndet:

az ég küldötte őt le szent örömnek,

fénylő csodának földi tájainkra.

Ki nézi őt, nagyobb gyönyört nem óhajt:

édes vágy hull szivére és szemére, -

nem érzi ezt, ki nem láthatta még őt.

Szavait úgy lesik férfiak és nők,

mintha maga a szerelem beszélne.

Ajka villan, s ki hangját hallja: sóhajt.

/Ford.: Képes Géza/

Francisco Petrarca: Ha életem a kíntól és a gondtól

Ha életem a kíntól és a gondtól

megóvni legalább addig tudom, míg

szép szemeidben minden fény elomlik,

s a vénség benned mindent összerombol,

aranyhajad ezüstfehérre tompul,

nem öltöd föl füzéres, tarka holmid,

s fakó orcád ahhoz már nem hasonlít,

amely előtt halk sóhaj lett jajomból:

akkor tesz majdan Ámor oly merésszé,

hogy elmondjam, hány év, nap, mennyi óra

volt életemben a kínszenvedésé.

S noha e kor már vágyam csúfolója,

fájdalmam mégis enyhül egy kevéssé,

ha késő sóhaj kel késői szóra.

/Ford.: Sárközi György/

Francesco Petrarca: Áldott a nap, a hó, az év

Áldott a nap, a hó, az év, s az évnek

ama szaka, órája, perce s egyben

a szép ország is, melyben rabja lettem

két szép szeme büvös tekintetének.

Áldottak az első gondok s remények,

melyeknek árán elszerelmesedtem,

s az íj s a nyíl, melytől sebet szereztem,

s a sebek is, melyek szivemben égnek.

Áldottak hangjaim, mik szerteszálltak,

Hölgyem nevét búgván a messzeségben,

s a sóhajok, a könnyek és a vágyak:

s áldott minden lap, melyen megkisértem

dalolni őt: s a gondolat, mi szárnyat

nem kap más senkiért, csupán csak érte.

/Ford.: Sárközi György/

Francesco Petrarca: Ha nem szerelmet

Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?

És ha szerelem ez, minő, miféle?

Ha jó, mért van oly halálos éle?

Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

Miért sirok-rivok önként, ha égek?

S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?

Élő halálnak kéjes szenvedése,

miért ölelsz, ha én egyet nem értek?

S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.

Mély tengeren, kormánytalan bolyongok

egy gyönge bárkán, összevissza szélben.

Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,

hogy nem tudom magam se, jó mi volna:

fázom hő nyárban, s égek puszta télben.

/Ford.: Sárközi György/

Francesco Petrarca: Nincs békém

Nincs békém, s nem szitok háboruságot,

félek s remélek, fázom és megégtem,

az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,

semmi se kell s ölelném a világot.

Öröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,

nem tart meg s nem oldja kötelékem,

Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,

de élve sem hagy s menekvést se látok.

Nézek vakon s nyelv nélkül beszélek,

s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,

és gyűlölöm magam, másért meg égek,

nevetve könnyezem, bánatból élek,

egyformán fáj életem és halálom.

Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.

/Ford.: Sárközi György/

Francesco Petrarca: Kinek csak álma boldog

Kinek csak álma boldog és szeretne

ölelni árnyat, széllel víni harcot,

mély tengeren úszom, nem érve partot,

homokra épitek s irok szelekbe.

A Napba álmélkodtam, s tönkretette

látásomat, ragyogva míg kavargott:

menekvő szarvasnak nyomán csavargok

egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.

Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,

csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,

s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.

Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)

kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:

rossz csillag járt, mikor csapdába estem.

/Ford.: Sárközi György/

Francisco Petrarca: A szem, amelyről oly forrón daloltam

A szem, amelyről oly forrón daloltam,

a kar, a kéz, a lába, arca, keble,

melyeknek láttán magam is feledve

az emberek közt elmagányosodtam,

a színarany haj, száz fényes bodorban,

angyal-mosolyt villantó játszi kedve

s mi még földünk mennyországgá tehette:

most ott hever mind egy maroknyi porban.

S én mégis élek! Búban és haragban,

mert elhagyott a fény, mit úgy szerettem,

s romlott hajóm vihar tépázza-rázza!

A szerelem dalát így abbahagytam:

az ér kiszáradt bennem, és rekedten

csap át kifáradt lantom is sírásba.

/Ford.: Sárközi György/

Angelo Poliziano: A rózsák

Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen

a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem:

köröskörül hűs liljomok, lágy ibolyák,

nedves bimbók, mint szelíded virágszivek,

zöldelt a fű, és bíbort rügyeztek a fák –

hát még a sárga, égkék, patyolat színek!

Fejemre most – gondoltam – koszorút kötök:

de azt sem tudtam, merre nyújtsam a kezem –

Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen

a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.

Mikor virággal ékitettem már ruhám,

s szirmok füzére diszítette homlokom:

árnyalt szinekben rózsa-erdő várt reám,

odafutottam megrakodni gazdagon:

szivembe édes illatuktól vágy osont

s epesztve kínzott, - mily sóváran, Istenem!

Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen

a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.

Soha, lánykák, nektek el nem mondhatom,

mily önfeledten s részegen dülöngtem ott,

míg lelkemben hömpölygött illat-illaton:

ah! mennyi bimbó, mennyi feslő s elnyílott,

mennyi virág! – S Ámor fülembe suttogott:

A szépjét szedd s ne bánd, ha tüske közt terem.

Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen

a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.

Mikor a rózsa tele szinben tündököl,

és május fénye andalitja tág fejét,

mikor a legszebb virágában nyíl, fesel,

és gyönge szépsége nem illant tova még:

akkor fonjatok, lánykák, belőle füzért,

hogy illatozzék ifju fürtjeiteken. –

Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen

a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.

/Ford.: Jankovich Ferenc/

Cino da Pistoia: Hogy miért sóhajtok ennyit

Hogy miért sóhajtok ennyit, ó, ne kérdjed!

Olyan gyászos hír érkezett ma hozzám,

mely megbénít egészen: sápad orcám,

gyötört testemben félig holt a lélek.

Úgy érzem, most már nem sokáig élek,

a gyors halált bocsátja, jaj, a sors rám:

elment a városból az én madonnám,

kínom maradt csak itt, mely szaggat, éget.

Elvitte szívemet, - szemem sír egyre

fénye után, mely tőle messze szállott:

őt esdi másra nem bír nézni sem.

Szemem a kedves ház elé viszem:

az ajtót, falat nézze legalább ott,

hol hölgyemet meglátta s megszerette.

/Ford.: Képes Géza/

Giacomo Leopardi: Silviához

Silvia, tudsz-e földi

korodra, mikor kacagó s tünékeny

szemed szépségben égett,

emlékezni még, halandó idődre?

hogy álltál küszöbén az ifjuságnak

vidáman és tünődve?

Hogy zengtek a nyugalmas

szobák s a kerti útak

örökös énekedtől,

amint női munkádban elmerülve,

titkos mosolyban ülve

ködös jövődnek képeit himezted!

S lengtek a május illatai, s könnyü

napjaid lengve múltak.

S én a hiú tanúlást

s megizzadt könyveim elhagyva gyakran,

melyeknek ifjuságom

s ennenmagam jórészét odaadtam,

az apai ház erkélyén figyeltem

hangod lejtését és kezednek árnyát,

amely föl és le járt, járt

a fáradságos vásznakon serényen.

S fölnéztem az egekre

s le az arany utakra

s messze, tenger vizére, hegy csucsára:

és nincs emberi nyelv, hogy

érzésem elrebegje.

Ó Silviám! reménység

szólt mindenből és biztató ígéret.

A sors, a földi élet

szépen tudott hazudni.

Ha rádgondolok, most is nagy keservet

érzek mint szörnyű terhet

szivemen végigzugni,

és megsiratom hogy e földön éltem.

Ó Természet! miért nem,

miért is nem adod meg

soha, amit igérsz, s magzatjaidnak

hitét miért csalod meg?

A tél a füvet el nem száritotta,

s már egy nem sejtett betegség legyőzött,

s elvesztél, gyönge lányka. Még ki sem nyílt

friss éveid virága.

Még nem hatott szivedre

ha sötét hajad dicsérték vagy édes

durcás szemed. Társnőid nem susogták

füledbe, mint egymás fülébe szokták,

szerelmük ünnepeste.

S korán, ahogy te haltál,

halt el reményem is. A sors az én bús

életemnek sem adta

a teljes ifjuságot.

Ó jaj, be messze tüntél,

elszállott éveimnek drága társa,

én siratott reményem!

Ez hát az a világ? ez

a szerelem, az öröm, és a munka,

amelyről annyit beszéltél te nékem?

Ez a sors vár bús emberi fajunkra?

Megjelent a Valóság,

s te elszédültél és egy messze sírra,

egy messze sírra s a hideg halálra

mutattál ujjaiddal.

/Ford.: Babits Mihály/