Vörösmarty Mihály: A nyárról

A tavaszi napokat nyár szokta nyomba követni,

Mely az éhségnek hív elűzője leve.

Ekkor tündöklik pirosodva már a gyümölcs is,

Mely azelőtt bimbó és virágocska vala.

Földi vetés zöldül és már majd magva kigördül

A hüveles helyből, végre de csűrbe kerül.

Most vagyon a bővség, mellyel táplál a kegyesség,

Nemde nagy szeretet, s isteni végezet ez?

Vörösmarty Mihály: Virág és pillangó

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Keblemre szállj le, kis csapongó!

A mezőnek én vagyok virága.

Kikeletnek zsenge ifjú ága.

S égek érted első fájdalommal,

Mely szívemből könnyet és fohászt csal,

És fohászom illat a szelekben,

Gyenge harmat a könnyű szememben.

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Keblemre szállj le, kis csapongó!

Egy kis ég van a könnyű cseppjében,

Lelkem száll az illat özönében.

Jer, fürödjél e könny-ég árjában,

Vagy szunnyadj el illat mámorában.

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,

Keblemre szállj kis csapongó!

Egy rövid nap tüneménye létünk,

Elmúlik, míg örömet cseréltünk.

Éljük át e kort egy pillanatban,

Mely gyönyörtől s üdvtől halhatatlan.

Jer, boríts el fényes szárnyaiddal,

Szídd ki lelkem mézes ajkaiddal:

És ha édes életed kifárad,

Szemfedőd lesz hervadó virágod.

Vörösmarty Mihály: A pusztai vadász

A Tél már befödé sikos

Havával, telehinte tereit. A hegyek,

Hol Bakkus növevényei

S jó nedvvel dagadott sárga gerézdei

Oly vig szüretet adtanak,

Száraz fagyja alatt nyugszanak, a tavak

Eggyé állt vizein lebeg

A jég, és kisimúlt útjai fénylenek.

A bércek bokros ormai,

Az erdők, ligetek már beborultanak.

Klóris gyenge virágait

A dér földre veré pusztai rétemen.

Köd felleg szakadoz felénk,

Midőn én vadakat lépre lesek, s ebem

Körűltem szemesen szökik,

S intésemre nyulak nyomdokit üldözi.

Vörösmarty Mihály: Bucsuzó

Hej! barátim széledünk,
Pártot indít ellenünk
A szerencse.
Szép napunkra köd borúl,
Víg zajunkra gond nyomúl
Szívepesztve.
Búfelejtésül utolszor
Még igyunk hát:
Mert ki tudja? - tán utolszor
Látjuk egymást.

Tölts Simon te, tölts Peti,
Szűrd kupámat is teli:
Üssük össze.
Éljen! aki még nem élt,
Vesszen, aki halni félt:
Sírba véle!
Jó szerencsét most! - siessünk:
Int az óra.
Tudja isten, hol kesergünk
Virradóra.

Isten immár véled is
Szöszke kislány, tőled is
Elragadnak
A fagyok tanyáira,
Tévesztő csapásira
Sok vadaknak.
Ah! de bár el lesz ragadva
Drága képed,
Megmarad szép álmaimnak
Hű szerelmed.

Vörösmarty Mihály: A reményhez

Kétes szép remények
Töltik keblemet,
Búmat édesítik,
Dúlják kedvemet,
S így kötött szemekkel
Fellegútakon
Visznek álmadozva
A zárt kör felé.

Oh ha veszteség van
Szánva sorsomúl,
Csak te, szép reménység,
Csak te légy velem.
Köss az ifjuságnak
Égi szárnyakat,
Hogy kerűlje a föld
Szentetlen porát:

Adj az ért korúnak
Állhatást, erőt:
Nyújts az elhalónak
Gyámoló kezet,
Míg rogyó inakkal
Sorba váncorog!

Vörösmarty Mihály: A jövőnek szép reményit...

A jövőnek szép reményit
Dúlja bennem a való,
S föltünendő napjaimnak
Fénye már nem borong s csaló.
Héj! ti veszni tért koromnak
Átkosan költ csillagi.
Merre viszek? Vak hevemmel
Ki fog sorsot osztani?
Évek hogyha elhaladtak,
Vissza sem tekintenek,
Másolatban megy folyások
És azokkal mindenek.
De ti szánatlan keservim
Szünetlen mért gyötretek
E sebes szív érzeményit?
Tán hogy sírba űzzetek.
Nem! - Tovább is élni enged,
Élni, búban sínleni,
Lételemnek alkotója
S a halállal küzdeni.
Zordon álmok éjjelenként,
Nappal üldöz a való.
Képzetimnek tengerében
Minden engem furdaló.

 

Vörösmarty Mihály: Előszó

    Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.
    Öröm-s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
    Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Visszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillanatig.
Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialudt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolták le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közöl:
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült:
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

   Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?