József Attila: Nyári könnyű szellők

Nyári könnyű szellők,

lányok közt szökellők,

szoknyákat libbentők –

játsztok a bokorban,

szalmaszállal porban

boldog gyermekkorban.

József Attila: Tavaszi ének

Éneklem a tavaszt, a fényt,

bimbózó ifjú zöld reményt,

szerelmes szivem sóhaját

s csitítgatom szegényt,

nekem nyilik minden berek

- a vérem játékos gyerek -

s a Nap elém hajol

és rám kacag, milyen ravasz

- ó, pompa, szin, ó, dús Tavasz! -

csak Márta nincs sehol.

Havas telekre zsenge fű,

a szellő nádi hegedű,

rügyeznek ifjú lányszivek,

az arcokon derű!

Csikó nyerít szerelmi vészt

s a torkom fölkiáltni készt:

- Vén Földünk hogy forog!

S a kék ég is milyen magas,

- ó, pompa, szin, ó, dús Tavasz! -

reá ha gondolok.

Itt ékes, hímes szőnyegek,

ott északon a bús hegyek,

hol nem gondolnék rá soha...

de arra nem megyek...

- Rikolts, dalolj szegény torok:

- Ihaj, a Földünk hogy forog!

Ihaj, szerelmi láz!

Míg jő a Tél, ki béhavaz

- ó, pompa, szin, ó, dús Tavasz! -

s a halál citeráz.

József Attila: Derengő rózsa

Óh, köd a lelkem, ködben áll

a rózsaszál, a rózsaszál.

Papagáj-hajnal szállt fölötte,

szárnyával hátba is ütötte

és ő mosolygott, a balog,

s amikor csendes este volt,

levelén megpihent a hold

és tüskéin a csillagok.

Derengő rózsa, szomorú,

derekán kórókoszorú.

Derü, de bú a foglalatja.

Tavaszom, hajnalom lakatja.

Szerelmem  atyja!  el ne dülj!

Bár reszketésre született,

böködik nagycsontú szelek,

hópelyhek zümmögik körül.

József Attila: Szomorúfűz

Lábonjáró szomorúfűz,

hívesség csal, hívesség űz,

hívesség űz, hívesség csal,

ez patakkal, az meg faggyal.

De patakra nem találok.

Mindenütt csak fagyot látok.

S patak kéne, napfény kéne,

lehevernék az ölébe.

Megduzzadnék, mint a többi

szerencsésebb erdőföldi,

virágoznék, mint az égbolt,

ha a kakas kukorékolt.

Bokrok előtt alázkodok,

csillagokhoz fohászkodok:

Hé, csillagok, jó csillagok,

patakra már hol akadok?

Leveleim, vígasságom,

nem ér utol bolygó lábom:

Elhullajtván vígasságom,

marad a szomorúságom.

József Attila: Emlék

Apró, kemény kontyú ángyom

réz-homloka fénybe cikkan,

réz-hajlással földet érint,

búzát kötöz csörögve a nyomainkban.

Ki kél pergő, könnyű hintón?

Arany haja sétál, mászkál.

Mi mint búza s ő pirosló

napernyővel, mint a pipacs, fölöttünk száll.

Ángyikám, mint rézből öntött,

áll a zizegő mezőben.

Por lombjai hajladoznak.

Bogár szemén piros villog eltünőben.

Majd áttetsző krumpli gőzlött,

hűtötte a csendes este.

Ángyom sóhajtott s elvillant

a sűrűlő szürkületben még egy fecske.

S jóéjszakát szólt a szalma.

Jószágaink cirpelgettek

s jószágunk volt a föld, az ég,

a tücsköknek a csillagok felelgettek.

József Attila: Ritkás erdő alatt

Ritkás erdő alatt a langy tó,

lukba búvik piros bogárka,

fű biccen szürke csöpp varangytól

és a szántón borong a nyárfa.

Magos muharban hasán horkol

odvas dorong, a végén gomba.

Nézi teltkeblű öreg hordó,

puha moha meg zsíros donga.

Lebeg a hosszú szél lebontva,

- késő, szép délután ez, késő -

fodraiból a levelet

fésüli zümmögő fésű.

S a köd szoptatós melle buggyan

a ráncos szoknyájú hegyek közt, -

így volt. Egy ember ült a porban

s eltünt a kifeslő jegyek közt.

József Attila: Tünődő

Vihar

Mint gyerek a páncélos bogarat,

két ujjal megfogtam a hóna alatt,

imígy morogván: Ez hát a vihar!...

S kapálódzott kis villámaival.

Eperfa

Öreg eperfa áll az út felén,

zömök, tömött, mint hős paraszti dajka.

Úrvezető, vigyázz! a törzs kemény!

S óh koldus, nézd mily lágy a gyümölcs rajta.

Keresztény

Kövér kazlak közt éhen sorvadok,

meg-megsimít a bú.

Fejem körül csillagos ég ragyog,

mint töviskoszorú.

Kedvem ellen keresztény így vagyok,

míg nem lesz háború!

Szél

Szél csapta égi rózsabokromat,

kerengve száll a fonnyadt alkonyat,

elnyomott népre hull a levele,

játszik a bánat szellője vele!

Írásjel

Ez mind csak játék. Ceruzával írom,

uraktól kapott pénzen vett papíron.

Még nem gépfegyver-züm.züm e betű.

Váj, mint a nyomor, csíp, mint a tetű.

József Attila: Bánat

Futtam, mint a szarvasok,

lágy bánat a szememben.

Famardosó farkasok

űznek vala szivemben.

Agancsom rég elhagyám,

törötten ing az ágon.

Szarvas voltam hajdanán,

farkas leszek, azt bánom.

Farkas leszek, takaros.

Varázs-üttön megállok,

ordas társam mind habos:

mosolyogni próbálok.

S ünőszóra fülelek.

Hunyom szemem álomra,

setét eperlevelek

hullanak a vállamra.

József Attila: Margaréta

Itt kuksolok a szilvafák között,

kakukkolgat a hamvas szerelem,

kakukkolgat. A berekháti köd

pamutpapucsban lépdel szívemen.

Elültem, mint az öreg szúnyogok.

Összébb simul a szittyó meg a nád,

hever lábamnál a szél és morog:

borzas a szőre. Sóhajt a világ.

Tégla a boglyán, öklöm fejemen, -

egy margarétán búsulnék magam,

tőkés világ kamatja életem

s - vén görbe bú - munkám is lombtalan.

Csak bámul göbbedő hodály alól

a barna kapa hűvöslő nyele -

Ökörnyál után ugrik a bokor,

zsibongva rebben száraz levele.

József Attila: Harmatocska

Guggolva ringadoz

a málnatő, meleg

karján buggyos, zsíros

papíros szendereg.

Lágy a táj, gyöngy az est,

tömött, fonott falomb.

Hegyek párája rezg

a halmokon s dalom.

Hát dolgoztam híven,

zümmögve, mint a rét.

Milyen könnyű a menny!

A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyű,

vagy tán csak jó vagyok,

s reszketeg, mint a fű

és mint a csillagok.

József Attila: Egy kisgyerek sír

A sötét szoba sarkában zokog

egy tehetetlen guggoló gyerek.

Sír, mint a cipő alatt a homok.

Vergődik, mint a nehéz tengerek.

Könnyes, miként északra nyíló völgy.

Könnyes, mint könnyes a szem ürege.

Könnyes, mint kő alatt a föld.

Könnyes, miként az ablak üvege.

Sír, mint ahogy a vízben sír a mész.

Sír, mint a víz sír fedő alatt.

Sír, mint a holt fa, melyet tűz emészt.

Sír, mint csarnokban a futószalag.

Melybe az ember, állat és növény

belehelt minden élő meleget

s jegesen porlik sziklák peremén -

sír, mint a szél az Érchegység felett.

Sikolt, mint ölben újév malaca.

Sikolt mint kés-él, ha köszörülik.

Sikolt, mint rozs, ha szeli a kasza.

A tepsiben a hús nyöszörög így.

...Mint könyvelő, ki csendben hazatért,

ruháját rendben székére teszi,

ágy szélén mereng, morog, útrakél -

puffannak apró, gyors lépései -

egy síkra, havat kóstolva üget

a zöld holdfényben, merev éjszakán,

kotor, vakog, nyalná a sós eget, -

így vonít ő: a pusztán a magány...

Vinnyog, mint bántott kukoricacső.

Vinnyog, mint szalma az alvó alatt.

Vinnyog, mint hülye, kit nyom az idő.

Vinnyog, mint eb, mely ostorba harap.

A sötét szoba sarkában zokog

egy tehetetlen guggoló gyerek.

Szaporáz, mint a könnyű mótorok,

ellustul, mint a nehéz tengerek.

József Attila: Téli éjszaka

Légy fegyelmezett!

A nyár

ellobbant már.

A széles, szenes göröngyök felett

egy kevés könnyű hamu remeg.

Csendes vidék.

A lég

finom üvegét

megkarcolja pár hegyes cserjeág.

Szép embertelenség. Csak egy kis darab

vékony ezüstrongy - valami szalag -

csüng keményen a bokor oldalán,

mert annyi mosoly, ölelés fönnakad

a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,

mint elnehezült kezek,

meg-megrebbenve tartogatják

az alkonyi tüzet,

a párolgó tanyát,

völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,

minden tagja a földre néz.

Cammog vállán a megrepedt kapa,

vérzik a nyele, vérzik a vasa.

Mintha a létből ballagna haza

egyre nehezebb tagjaival,

egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,

szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve

lassúdad harangkondulás.

És mintha a szív örökről-örökre

állna s valami más,

talán a táj lüktetne, nem az elmulás.

Mintha a téli táj, a téli ég, a téli érc

volna harang

s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.

S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:

Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja

a pántos égbolt lógó ajtaját,

amelyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,

csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,

a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága

holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át

s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?

Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak

ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág

s a pusztaság

fekete sóhaja lebben -

varjúcsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,

mint külön kis téli éj,

egy tehervonat a síkságra ér.

Füstjében rengve

egy ölnyi végtelenbe,

keringenek, kihunynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,

mint kis egérke, surran át a fény,

a téli éjszaka fénye.

A városok fölött

a tél még gőzölög.

De villogó vágányokon,

városba fut a kék fagyon

a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,

gyártja a kínok szúró fegyverét

a merev éjszaka fénye.

A város peremén,

mint lucskos szalma, hull a lámpafény

kissé odább

a sarkon reszket egy zörgő kabát,

egy ember, üldögél,

összehúzódik, mint a föld, hiába,

rálép a lábára a tél...

Hol a homályból előhajol

egy rozsdalevelű fa,

mérem a téli éjszakát.

Mint birtokát

a tulajdonosa.

József Attila: Tavasz van! Gyönyörű

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,

a vén Duna karcsú gőzösökre gondol,

tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik

mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,

friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.

Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!

Minden gyerek lelkes, jóízű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!

Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –

a mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

József Attila: Szállj költemény...

Szállj költemény, szólj költemény

mindenkihez külön-külön,

hogy élünk ám és van remény, -

 van idő, csípjük csak fülön.

Nyugtasd a gazdagok riadt

kis lelkét - lesz majd kegyelem.

Forrást kutat, nem vért itat

a szabadság s a szerelem.

Szólítsd, mint méla borjúszáj

a szorgalmas szegényeket -

rágd a szivükbe - nem muszáj

hősnek lenni, ha nem lehet.

József Attila: Magány

Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes

bársony-penész pihézze melledet.

Nézz a magányba, melybe engem küldesz.

Fogad morzsold szét: fald föl nyelvedet.

Száraz homokként peregjen szét arcod,

a kedves. S ha cirógatnál nagyon,

mert öled helyén a tiszta űrt tartod:

dolgos ujjaid kösse le a gyom.

Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság.

Meg se rebbennél, ha az emberek

némán körülkerülnének, hogy lássák:

ilyen gonosszá ki tett engemet.

Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak

öröme az lesz, hogy körbe forog,

te meg rápislogsz, míg körülhasalnak

telibendőjű aligátorok.

Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,

látom a szemem: rám nézel vele.

Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,

hogy azt hihetném, meghalok bele.

József Attila: Szeretném,

Szeretném, ha vadalmafa lennék!

Terebélyes vadalmafa:

s hogy testemből jóllakhatna

minden éhező kisgyermek

árnyaimmal betakarva.

Szeretném, ha vadalmafa lennék

s minden egyes árva gyermek,

ha keserű könnye pereg

felkeresné s könnyeivel

öntözné meg a tövemet.

Szeretném, ha vadalmafa lennék,

mi ha majd egykor kiszárad

és a télapó kivágat,

lángjaival felszárítná

könnyeit a bús árváknak.

S ha csakugyan vadalmafa lennék,

volna öröm a földön és

sehol semmi bú, szenvedés

s a mosolygó fejeket nem

bántaná az elköltözés.

József Attila: Mint a mezőn

Mint a mezőn a kisfiút ha

eléri a vihar

s nincs tanya, anya, hova futna

kapkodott lábaival,

a tömött, dühödt ég dörög,

a tarlón szalmaszál pörög,

ő mint az állat, nyöszörög,

zokogna, de a félelem

elveszi könnye melegét,

sóhajtana, de hirtelen

rálehel a hideg ég

s csak akkor, amikor sovány

testén és arcán halovány

borzongás villan, mint a villám

s fekete eső dől szakadva,

az mintha belőle fakadna,

mint mérhetetlen nagy sirás,

amely fölgyűl a földeken,

fénylőn csorog a zöldeken,

árkot betölt és gödröt ás,

hömpölyög a réten, az éren,

hömpölyög fönn a levegőben,

s a gyermek megindul a téren,

útja van ebben az időben -

így tört e vágy rám, ily veszetten

ily hirtelen, ily szilajon,

férfi létemre sírni kezdtem.

S e könnyel ázott talajon,

hol nehezen emeli lábát

az ember, ki pedig sietne -

megállok most. A kivánságát

észre se venném, ha szeretne.

József Attila: Biztató

Csomagodat ne bontsd ki,

ha véginségre jutsz.

Azért véredet ontsd ki,

amiért sírni tudsz.

A késő fordulású

eget míg nézheted,

te lassú jajdulású,

alkosd meg végzeted.

Amit szemeddel sejtesz,

sziveddel várd ki azt,

amit szivedbe rejtesz,

szemednek tárd ki azt.

"Hol csavarogsz, te vásott?"

Aggódva vár reád,

megvetvén elmulásod,

csendes édesanyád.

József Attila: Modern szonett

Az ember él, habár üres a kamra

s a dobozokban semmi élelem.

Életben tart a halálfélelem.

(E nehéz percben ismerek magamra.)

Most sajnálom ( de ezt is lenyelem),

hogy nincs isten, ki gondoljon kínomra

és azok szemét ujjával kinyomja,

kik elnézik, hogy nincsen kenyerem.

Büszke nyomorult voltam én! Ma már

belátom, csak a csökönyös szamár

büszke, mikor szaggatja az ostor,

meg az újonc, ki első ízben posztol,

meg a gyermek, kit dicsér a tanár

és otthon édes meggybefőttet kóstol.

József Attila: Jön a vihar

Jön a vihar, tajtéka ében,

haragos bírák feketében,

villámok szelnek át az égen,

mint fájó fejen a kínok,

utánuk bársony nesz inog,

megremegnek a jázminok.

Almaszirmok – még ép a roncság –

igyekszenek, hogy szállni bontsák

kis lepkeszárnyuk – mily bolondság!

S ameddig az a lanka nyúl,

a szegény fűszál lekonyul,

fél, hogy örökre alkonyul.

Borzongásuk a nem remélt vád –

így adnak a kicsinyek példát,

hogy fájdalmad szerényen éld át,

s legyen oly lágy a dallama
mintha a fű is hallana,

s téged is fűnek vallana.