A következő címkéjű bejegyzések mutatása: "Aranyló ősz". Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: "Aranyló ősz". Összes bejegyzés megjelenítése

2010. február 13., szombat

Nadányi Zoltán: A fák megnőttek



A fák megnőttek. Meg bizony, magasra.
A fenyőfák a ház mögött.
A múltkor még kezemben volt a bojtjuk,
kicsúszott onnan, megszökött.
Hogy eshetett az, hogy nem vettem észre?
hogy így elváltunk, ő meg én?
hiszen rajtuk volt a szemem örökkön,
a fákon, meg a fák hegyén.

Megcsaltak engem a fák. Elhitették,
hogy ők is, mint én, tétlenek
és mozdulatlanok és a jövőre
nincs gondjuk, csak merengenek.
Ott köztük az idő is mozdulatlan,
azt hittem én, könnyenhivő.
Most álmélkodva nézek a magasba.
Hát mégse állt meg az idő.

2010. február 12., péntek

Lampérth Géza: Ősz a kikeletnek



(Egy kis virágbokrétáról)

Mosolygó követit
Napod borúltan is napfényes szivednek:
Virágokat küldesz, öreg édesanyám,
Zsenge unokádnak -
Ősz a kikeletnek.

...Ősz a kikeletnek,
Nagyanyád üzen itt néked, kicsi lányom.
Kis kertecskéjének, áldott nagy szivének
Harmata, szerelme.
Reszket e virágon.

Míg szedte, kötötte
Homályos szemével, remegő kezével,
Tudom: minálunk járt minden gondolatja.
Tudom: téged ölelt
Nagy szeretetével.

S a míg téged ölelt
Szedve-kötögetve néked a virágot,
Ő avar őszét is telesugározta,
Televirágozta:
Nyíló ifjuságod.

Napfénnyel, virággal
Őszük is így áldott, kik szívből szeretnek!
....Ezt az üzenetet küldi e mosolygó
Virágbokrétával
Ősz a kikeletnek.

2010. január 21., csütörtök

József Attila: Parasztanyóka

Vén, ráncos arca majdnem fekete,
kiszítta régen már a nap heve,
fogatlan szája bús sóhajüreg,
oly csöndes néni és olyan öreg...
Fonnyadt karjával múltakat ölel,
halálra vár s az tán sosem jön el.

Egyformán csöndes, zajt sosem okoz,
sovány kezével lassan elmotoz,
szentképet s egy fényképet nézeget -
öregkorát dús bánat ülte meg.
Sokszor kibámul a kis ablakon.
Elrévedez egy álomalakon.

Gyér ősz haj szárad csontos csöpp fején,
öreg királynő bú-trón tetején,
S úgy elfárad míg a templomba ér,
de elmegy, hogyha nyár van, hogyha tél,
letérdel ott a bús hideg kövön
s ha van öröm, úgy néki ez öröm.

Kiss József: Ó, mért oly későn

Ó, mért oly későn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyíláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?

Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe
A pacsirtát lesve, te meg én?
Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak,
Az ifjú álmok idején!...

Tóth Árpád: Ez már nem nyári alkonyat

Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.

Még titkolják sóhajuk a szelek,
S mint a hancúzó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.

De estefelé hirtelen
Elkomolyodik a világ -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.

Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsovárgó csúcsukat
Ragyogja be nagymessziről
Valószínűtlen fényével a nap.

Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal,
Érzi a vén föld, mily rég volt szegény
Igazán boldog s fiatal.

Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eónokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.

Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinozaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.

De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A boldogtalan szörnyeteg!

A természet még kisérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Ó, ragyogjatok ősi sugarak!

Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.

A csókrahajló lomb közül lehull
Egy koraősz, rozsdásodó levél.
Az ördögszekér megáll az uton,
És feljajdul a szél.

Bajza József: Az eltűnt ifjúkor

Száll mosolygva hegytetőkről
Rózsafényben a tavasz;
Jönnek vígalomra kelve
Lyánykák, ifjak, énekelve:
Idvez légy, te szép tavasz!
- Idvez légy, hajnalpirúlat;
Halmok illatos szele!
És te csendes völgy patakja!
És te zengő fülmile! -
S ajkokon édesen olvad az ének,
Hangzik az ormon, a néma magányban,
S tánckoszorúba szövődve kerengnek
Vígan az ifju virányban.

S ah körűlök mint viradnak
A szép kornak álmai!
Szebbé válva mint derűlnek
A mezők virágai!
Kéjt lehel a berek árnyaibúl,
Zengnek a pásztori sípok
Élnek az erdők,
S lelkökön édeni béke virúl.

A sziv-élvet feltalálni
Mely vidékbe térjek én?
Szerte bolygok andalogva
Rét, völgy hímes szőnyegén;
A kelő nap, a virágok
Égi bája tűn elém:
De mint hajdan oly varázsló
Arccal egy sem int felém.

Oh tavaszmenny! oh te hajnal!
Halljatok meg engemet;
Hozzátok még vissza egyszer
Eltűnt rózsaévimet! -
Ah de ők nem érzenek,
Csak mosolygva fénylenek.

Ti arany álmak,
Az ifju világnak
Mennyei képeivel
Merre repűltetek el?
Nem jöttök ti vissza többé -
Messze messze tűntetek,
S a legszebb lélekvirágok
Elhervadtak véletek.
Hallgass el, te völgy patakja!
Szűnj meg zengni, fülmile!
Hangotok csak búm alakja,
S veszteségem festi le.

Tűnnek évek, jönnek évek.
Köd s homályra fény terűl,
A leszállott esti csillag
Reggel újra felderűl:
De az ifjukor kihervadt,
Véle kéj és szerelem,
S nem hozhatja vissza többé
Semmi földi kérelem.

Vészi Endre: Váltott szárnyakon

Jaj, váltott szárnyakon repültök éveim!
cinke vitt, rigó vitt, varjúhad viszi már -
s tépett a toll, ami visszajön, visszaszáll
az idő elhaló, reszketeg fényein.

Nehezül már a test, sodorja tér, idő,
viszi már, viszi már önmagát, görgeteg;
őszi szél viszi már, nem vidám förgeteg,
szárnyakat simító, levelet terítő.

Gyorsul a staféta! csont-tollu madarak!
jégmadár, hómadár, egyetlen csőr emel,
nagymadár, vadmadár, magasból kiszemel,
s röpülünk, röpülünk pernyeszín ég alatt.

Hullanak, hullanak, szép rigótollaink;
szél viszi, ragadja kanári-örömünk,
kis patak megfagyott, magocska tovatűnt!
Sziklákon csorbulnak rózsaszín karmaink.

Madarak, madarak! Szűkülnek ereink!
Szivacsos homályok tüdőnket belepik -
Madarak Istene nem segít, nem segít!
hívnak már, intenek, csontölű eleink.

Móra Ferenc: Levél az öregeknek

Édes jó apánkék!
Soraikat vettük.
Hogy vannak, mint vannak,
Meg is megértettük.
Köszönjük is szépen
A nagy invitálást,
De majd máskor kérünk
Szíves vendéglátást.
Hiszen ha mehetnénk,
Nem is mennénk: szállnánk!
A pitvarküszöbig
De meg se is állnánk!
Nem is lennénk olyan
Forgó-szálló vendég -
De mikor a dolog
Rí utánam mindég!
Mert az ujságiró
Csodálatos szerzet:
Mikor semmi dolga,
Akkor se heverhet,
Ünnepnap, vasárnap
Soha sincsen rája,
Mindig lót-fut, mint az
Örlősök kutyája
S mit ér az élete,
Ha csupa séta is,
Ha akkor is sétál,
Mikor nem akar is?

De hogy a sorunkat
Szálára beszéljem,
Megvagyunk, hál' isten,
Friss jó egészségben.
Az én színem ugyan
Szokás szerint hóka,
Hanem a menyecske
Rózsább, mint a rózsa.
S mivelhogy már elmúlt
Félesztendős asszony,
Most már ráfogtam, hogy
Ő maga dagasszon.
Nem is olyan áros
A magunk sütése,
Meg a pékkenyeret
Nem szívelem én se.

Különben most ő is
Válogat egy kicsit,
Néha a levesnek
Nem érzi az ízit,
Máskor a kalácsát
Otthagyja karajban -
Hanem azért épül,
Hogy szinte kicsattan.

Amúgy is megvagyok
Szegényi soromban,
Olyan csöndes - szótlan,
Mint ezelőtt voltam.
Napszámos igámat
Viselem valahogy
S házas-embernek is
Beváltam úgy, ahogy.

Nagyhasú nem vagyok,
Csak egy kicsit lusta,
Ruhakímélésben
Sem valami mustra,
A szivarhamut is
Az abroszra verem -
Már egyszer össze is
Pörlekedtünk ezen -
Egy istenfáját is
Elszalajtok néha,
Hanem aztán ennek
A fele se tréfa.

Mert Ilona mostan
Nem olyan, mint rég volt,
Hamar változékony,
Mint a nyári égbolt.
Beborul, kiderül,
Nem tudom, mi leli,
Szép szóval az ember
Hiába kérleli.
Egyszer a jó kedve
Veri föl a házat,
A másik percben már
Szeme könnybe lábad
S ő érzi, hogy meghal,
Egyre csak azt hajtja -
Kitanulhatatlan
Ez az asszonyfajta!

Különben most mindig
Motollál a keze,
Selyemmel, pamuttal,
Vagy mivel van tele,
Horgolótű, ráma
S a manó tudná mi -
Mi válik belőle.
Nem tudom kivárni.
Olyan csipkeforma:
Kék szalag van rajta -
Én nem értek hozzá,
Nekem mutathatja.

A lakásunk marad,
Aki volt, a régi,
A Fodor utcai,
A kis udvarbéli.
Nem mondom, egy kicsit
Olcsóbb is lehetne,
De hogy kertre nyílik,
Az sokat ér benne.
Ilona szeretne
Másikat keresni,
Mert ő a két szobát,
Azt mondja, kevesli.
Hogy most jut eszébe
- Mondom neki szépen -
Hetedik hónapja
Lakunk benne éppen.
S mert a tiszta szoba
Ugyis be van zárva,
Ha vendéget nem hoz
Valakit a lába
S én, még ha akarok,
Se mehetek oda -
Minek kellene hát
A harmadik szoba?
Csak én meg ne bánjam!
Adja a szót vissza.
No ez az asszonynép
Csak igazán cifra.
Szerencsére erős
Regulában tartom -
Bátran irhatom, mert
Kint pöröl a gangon.

Hanem a levélbül
Tán elég is ennyi,
Tudom, ezt is sok lesz
Igről-igre szedni.
A hány betű benne,
Annyit emlegetjük
Apánkat, anyánkat
Annyiszor öleljük,
Annyiszor csókoljuk
Mennyük is, fiuk is.

Ilona iratja;
Meg még valaki is!

Mihail Eminescu: Szonett VI.

Elszálltak éveim, mint fellegárnyék,
Suhan puszták felett, és egy se tér meg.
Már meg nem ejt talány, babona, ének,
S holt bűbájukra mind hiába várnék,

Mely gyermekhomlokom bearanyozta,
S tán meg sem értve fordult lelki jóra.
Ó, titokosztó naplementi óra:
Árnyékod is ihlettelen övez ma.

Tűnt életem idézném még dalommal,
Felráznám véle újból béna lelkem,
De húrra két kezem hiába ejtem.

Minden kihunyt ifjúi hajnalommal,
Némára csitult édes-ajkú múltam,
S nyomomban nő a kor... bealkonyultam!

/Ford.: Berde Mária/

2010. január 20., szerda

Alekszej Apuhtyin: Őszi levelek



Elszállt a nyár... Az őszirózsa holt...
Izzó, nehéz terhe alatt a búnak
ülök, alattam régi pad,
s a zúgó lomb-fejek felettem összebúnak,
regélve szörnyű sorsukat:
"Szynünk nemrég a hév, sugárzó nyárban égett
s immár a múlás fenyeget,
kevés időt hagyott a végzet,
kevés napfényt és meleget.
Hát mit tegyünk! Fagy-karját végre fonja
a fürge tél testünkre már;
most boldogok vagyunk e fény-karéjba fonva,
s drágább a lét a búcsúnál.
Nézd, kertünkön milyen dús arany-ragyogás van,
a haldokló világ mily boldogan ragyog!
Nézd, milyen ünnepélyes gyászban
tüzel a süllyedő nap ott!
Jól tudjuk, hogy az ősz elfoszlik, mint az álom,
s nem mindörökre ölt havas lepelt a rét,
minden köröskörül életre kél e tájon -
de mi... felébredünk-e még?
Itt, árnyak sátrának alatta,
hol most alom hever a porban, száraz ág,
nemrég a rózsa nyílt, dúsan fakadva,
s pompázó bokros orgonák.
Jött új tavasz; új rózsák diadalmát
zengte, mint hajdan, a madár,
de szegény orgona, fagy marta szét a szirmát,
ki nem virult az újra már.
S ha életre kél a hársak sűrű lombja,
azt már nem érhetjük mi meg,
helyettünk szebb, jobb lombok árja ontja
talán a tűző fényeket. -
Hát mit tegyünk! Fagy-karját végre fonja
a fürge tél testünkre már;
most boldogok vagyunk e sápadt fénybe fonva,
s drágább a lét a búcsúnál.
Várj még, halál! Kell még egy boldog óra!
Aztán a fűz hegyén cikázó szélvihar
leráz kegyetlenül a porba
ijesztő rohamaival..
Hárs-ágaink alá hullunk sárgára válva...
S te is, rólunk ki oly búsan ábrándozol,
betegen állsz fel e padról, tűnődve, s oly
csordultig tölt a gondok árja,
hogy lábad óvatlan reánk tipor."

/Ford.: Molnár Imre/

Pjotr Vjazemszkij: Az öregség

Nem a vénség baj. Baj, ha már
nem úgy öregszünk, mint az élet.
Baj, ha ősz nő kérőre vár,
mikor szépsége semmivé lett.

Baj, ha lelkünk megint s megint
gyönyört kíván, új kéjre várna,
míg éltünk a földre tekint,
fogy a nap, nő az éjnek árnya,

míg húnyni készül szomorún
éltünk kezében már a mécs is,
és hervadt lombú koszorúnk
hullatja végső levelét is.

Jól mondja Voltaire: jaj nekünk,
ha nem öregszünk éveinkkel,
s nem gondolkodunk s érezünk
úgy, ahogy ősz hajunk szerint kell.

/Ford.: Szegő György/

Kosztolányi Dezső: Nénike nevenapjára

A szürke köznapok rendje után
mily ünnep ez a névtelennek.
Barátnői csodálják, hogy még megvan,
mert vajmi nehéz itten maradni.
Ő kávésfindzsák és torták közül
kidugja rég-elkallódott fejét,
s egyszer egy évben érzi, hogy él.

Kosztolányi Dezső: Dalok

Az én szomorgó ifju lelkem
a szenvedés letörte már,
elhalt a kedvem, életórám
éjfélre jár.

Estenden elcsüggedve fekszem,
reggel sötéten öltözök,
nappal kietlen hánykolódom
a nép között.
Teszek-veszek lomhán merengve,
míg mellem a harctól piheg,
de este sokszor felsohajtok:
minek, minek?

Kosztolányi Dezső: Intés az öregebbek tiszteletére

Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt,
akár utcaseprők, akár miniszterek.
Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek,
mint a papok s az iskolai olvasókönyvek.
De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is
évek veszedelmén törékeny szívverésteket
ezen az embernek ellenséges földgolyón,
s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek,
hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson
gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel,
s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon,
míg váratlanul éltetek állanak, időtől koszorúzva,
mint a csodák, mint akik háborúból jönnek,
egyenesen, mint a zászlórúdak, s egyszerre kibontják,
hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek
méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját.

Kosztolányi Dezső: Özvegy a villamosban

Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok, emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhvel,
nem jut eszetekbe
az édesanyátok?

Kosztolányi Dezső: Múlt este kissé lehajoltam

Múlt este kissé lehajoltam,
s feleségem azt mondta halkan,
őszülsz, fiam.

Tompán a lámpafénybe néztem,
aztán zavartan fütyürésztem,
búsan-vigan.

Mint a hold-udvar őszi éjen,
olyan volt most a lámpa nékem,
oly hallgatag.

Ádám fiunk már álmodott rég,
s én mintha messze-messze volnék,
a föld alatt.

Az ablakokat mind bezártam,
s úgy ültem a budai házban,
mint aki fél.

Eszem azon járt, ama tincsen,
zörgette a szél a kilincsem,
az ősz, a szél.

Egy ember járt itt, csúnya ember,
szakálla kender, a november,
jaj istenem.

Én láttam őt, mint apró-cseprő,
söpör-söpör, kezébe seprő,
jól ismerem.

A kapudat hiába zárod,
hiába bújsz, fejedre károg,
s oly rút e dal.

Nevetni nem hagy, sírni sem hagy,
azt dudorássza egyre, nem vagy
már fiatal.

Kosztolányi Dezső: Hatalmas ősz


Hatalmas ősz.
Reám leheltél, s érzem, egyre érzem,
hogy nagyra nősz.

Te jó, te nagy,
ami akartam lenni, régen, egykor,
most az te vagy.

Igaz, egész,
mely önnön-magát bátran koronázza
s az éjbe néz.

Azt hittem én,
gőgös és hervadó virág leszek csak,
szép és szegény.

Bús szemű bölcs
itt állok, ember, karomon a gyermek,
a lágy gyümölcs.

A kar, a kar,
egy ember ága, lombos és gyümölcsös,
mit is akar?

A sors vagyok,
a méz, a tűz, a könny, a szív, az élet.
Mondd, ki nagyobb?

Vágytam vakon,
és ami vágyam itt-ott megmaradt még,
eléd rakom.

Arany-idő,
vigasztaló, mosollyal szomorító,
kibékítő.

Hatalmas ősz.
Reám leheltél, s érzem, egyre érzem,
hogy nagyra nősz.

Kosztolányi Dezső: Ha volna egy kevés remény,

Ha volna egy kevés remény,
a lelketek megmenteném,
ti drága-drága szentek,

kik ültök otthon tétován
az elhagyott szobák során,
s este sétálni mentek.

De nincs remény, de nincs remény,
az élet az kemény, kemény,
én száz mérföldre estem.

Mi segítsen az életen,
varázsszer ott fönn sem terem
a bűvös Budapesten.

Jaj, barna, csúnya bútorok...
gipsz-szobrok... sírva bódorog
itt az a régi gyermek.

Mi volt valaha tiszta rend,
énnekem fáj, és bárha szent,
hiszem most őrületnek.

Hogy éltek itten, kedvesek?
Sopánkodtok: "Megint esett...",
de a nap is süt, untig.

Az örömötök annyi csak,
hogy egy kismacska néhanap
az öletekbe ugrik.

Becéztek minden kicsikét,
aranyhalat, kutyát, csibét,
mi gyönge és szegényke.

Szóltok: "Képzeld csak, édesem,
multkor meggyszósz volt, édesen,
mint valaha, hat éve."

Az esemény... Mi esemény?
Az, hogy kisült a sütemény,
s megáll egy úri, ringó

kocsi a házatok előtt,
és hogy jó a barackbefőtt,
és hogy megért a ringló.

Olykor mulatság, Anna-bál,
a kis tó tündérfényben áll,
ladik hasítja rengve.

Ha látom is, nem látom én,
odaviszem az átkom én,
és fáj a zaja-csendje.

A városházán ragyogó
piros-fehér-zöld lobogó,
és ha feketét láttok:

"Ki halhatott meg?" kérditek,
a szívetek nem érti meg,
és elfagy tőle szátok.

Most már az este lehajolt,
a park felett sétál a hold,
s a Kossuth-utcán porzó,

zöld ködbe jár az úri nép,
hallgatja a cigányzenét,
és áll az esti korzó.

A holdat látom égni még,
s a régi még, a régi még,
a régi-égi hold még.

Apám, anyám, öreganyám,
kishúgom, bár - mint hajdanán -
én is a régi volnék.

Mert vén Szabadka, áldalak,
mint hosszú, bús évek alatt
hittem sorsnak, hazának,

te álom voltál és regény,
poros hársfája "A szegény
kisgyermek panaszá"-nak.

Ti meg, jó lelkek, éljetek,
már nem lehetek véletek,
s nem látom soha többé,

hogy vési a szobrász idő
a búsító, a békitő
arcotok csúnya tömbbé.

Csak azt tudom, hogy hat felé
kimentek majd a gyors elé,
nem vágytok semmi másra,

és nézitek, a pesti gyors
hogy vágtat el, mint messzi sors,
új és új állomásra.

Kosztolányi Dezső: Vénség

Nem így képzeltem. Furcsa, csúnya szörnyet
gondoltam én és fáradt öreget,
aki köhögve a botjára görnyed
s hátán a régi rőzse integet.

De most, hogy itt van, még százszorta szörnyebb,
mint a mesébe, néma és meredt,
majdnem derűs és kedves, azzal öl meg,
hogy vár az íróasztalom megett.

Mert ennyi csak: ha eljön a tavasz,
megismerem, hogy mindig ugyanaz,
s belényugodtam, hogy a láz elillan.

Nem sírok, ha az esték holdasok,
és néha, hogyha éjjel olvasok,
kissé homályosabban ég a villany.

Kosztolányi Dezső: Egyre közelebb

És egyre-egyre közelebb
megyek feléd, halál,
s már ki se ejtem nevedet.

Ifjan beh sokszor hívtalak,
s lázam hüsíteni
fejemre raktam a havad.

Most már sírokra sem ülök,
mosolygok lankatag,
míg fáradok és szürkülök.

Híredre lelkem nem riad,
nem vagy már szörnyü sem:
apa vagy és én a fiad.

Oly egy veled e meggyötört
szív és e mellkosár,
mint egy veled a rög s a föld.

Ó a halál az, aki vén,
s koporsó-érc ragyog
jégszín haján, bús ajkívén.

És egyre-egyre közelebb
megyek feléd, halál,
s már ki se ejtem nevedet.
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5