Nadányi Zoltán: Ősz

Az őszben állsz,

tűnődve jársz,

hullatja vén

lombját a hárs.

Titokzatos

halk nesz zavar,

kip-kop, kopog

a holt avar.

Hol itt, hol ott,

csodás, csodás,

mint távoli

lábcsoszogás.

Forogsz, fülelsz,

álmélkodol,

valaki jön,

nem tudni hol.

Valaki jön,

és erre tart

és csörgeti

a tört avart.

Jön finoman,

jön hidegen,

a csenden át,

a ligeten.

Híg árny, akit

szem nem talál,

maga az Ősz,

a halk Halál.

Forogsz, fülelsz,

a szived üt:

nem jön sehol

s jön mindenütt.

Peng mindenütt

az őszi nesz,

álomszerű

bújósdi ez.

Kiáltanál:

az Istenért!

És megremegsz!

most ideért.

Most ideért

a lenge láb

és megkerült

és megy tovább.

Nadányi Zoltán: Éjféli zsoltár

Ne lássam a szelídkék Adriát,

ne lássam az őrjöngve hahotázó

szurokszín tengert, sem a nagyvilág

forgalmát: milliónyi árboc-zászló

díszében a mozgalmas kikötőket,

ne lássam Nápoly éjét, tarka Hong-Kong

gyaloghintóit, ködfojtotta Londont,

hol millió ivlámpa fényt erőltet,

ne lássam matrózkocsmák kék ködén át

csörgődob röpködését és ne lássam

a Mont Blanc messzefénylő diadémját

északsark jégszikláit glóriásan,

az őserdő homályát, Etna füstjét,

a Szaharát, mikor szélvészes és

száz mérföldre dörgő vízesés

tajtékját, égből zuhogó ezüstjét

és semmit, ami ritka és mesés.

Nem akarom vonatok ablakából

árboc tövéből, léggömb kosarából

világ csodáit látni tovarezgőn,

a szűk fészket se lássam, melyben élek,

merüljenek el a tárgyak és személyek,

szépségek és csúfságok, mint süllyesztőn,

hervadjon el minden szín földön, égen,

vakuljon el aranyon és ezüstön

a csillogás, nap, hold, csillag ne süssön

legyen sötétség...

Csak kis mécses égjen,

csak annyi fény, mely Téged megvilágít,

elomló tested hófehér csodáit.

Nadányi Zoltán: Nem szeretsz

Megálltam ma a télben,
nem éreztem a szélben,
hogy szeretsz.

A holdba néztem éjjel,
de nem jött semmi fényjel,
hogy szeretsz.

A párnám sírva téptem,
nem súgta a sötétben,
hogy szeretsz.

Tudom már, kedves, hallod,
tudom, ha be se vallod,
nem szeretsz.

Nadányi Zoltán: Szárnyakat adtál

Szárnyakat adtál, szárnyakat,
vigyenek csillagos magasba.
És csillagot is adtál hozzá,
hogy a szárnyakat csalogassa.

Aztán a szárnyamat letörted,
a csillagokat letörölted.

Nadányi Zoltán: Ezüsthálóval foglak

De most megjártad, kedves, most az egyszer.
Ezüsthálóval foglak, nem menekszel.
A csillagos ég hálójába foglak,
nekem fogadsz szót, meg a csillagoknak.

Az volt a veszted, mindkettőnk veszte,
az a csillagos júliusi este.
Kifeküdtünk a csillagfényre ketten,
a zöld kabátot is rádterítettem.

Tücsök cirpelt, aludtak már a fészkek
és én se néztem rád és te se énrám,
csak felfelé, a csillagokba, némán
s a csillagok mély csendben visszanéztek.
Csak a csillagok voltak és mi ketten!
A csillagok közt szálltunk! És ijedten
és görcsösen fogtuk egymás kezét.

És ezt te már nem téped soha szét.

 

Nadányi Zoltán: Az útak

Az útak,
Az útak,
az útak eddig mind hozzád tolultak.
A gyalogútak, kerti útak, utcák,
az országútak, mindahányan voltak,
hozzád siettek, hozzád bandukoltak.
Ha másfelé ment egy, az is feléd ment,
csak kerülőt tesz, az volt titkos terve.
Az útak úgy tódultak oda hozzád,
mint a folyók, patakok a tengerbe.
Az útak mind, mind egy ágba szakadtak,
a kerted alá folytak, ott bebúttak
és felfutottak a lépcsőn az útak
és odacsúsztak a lábad elé,
az ágyad elé, mind, mind valamennyi.
A futószőnyeged akartak lenni.

De most az útak összevissza futnak,
a gyalogútak, kerti útak, utcák,
az országútak, útjavesztett útak.
Most összegabalyodtak. Azt se tudják,
hogy hol keressenek. Nekivadultak.
Megbolondultak. Mint futóbolondok,
világgá futnak az útak, az útak.

Nadányi Zoltán: Te már seholse vagy

A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
illatod.

Álmomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már seholse vagy.

És egy sírdomb, egy hamveder
még annyi se maradt.
Te már seholse vagy, se föld
színén, se föld alatt.

Csak nézek és találgatom,
hol az én kedvesem.
Álmomban, ébren egyre csak
keresem, keresem.

Mert megvan ő, tudom, tudom,
csak elmaradt, de hol?
És addig, addig keresem,
én se vagyok sehol.

Valahol együtt járhatunk,
talán egy régi nyár
kanyargó, kedves útjain,
a régi, régi pár.

A hídon túl kis gyalogút,
kökénybokrok szegik,
ott mennek ők! Hogy szeretik
egymást! Be jó nekik!