A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Elbeszélések. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Elbeszélések. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. október 28., szerda

Gerencsér Miklós: A kút



Göcsejben egy kis gyalogtúra is komoly kirándulásnak számít. Mire észbe kapunk, elnyelnek bennünket a titokzatos völgyek, a mélyen kanyargó szurdokok, amelyekben fantasztikus gyökérfonadékok csüngenek alá a meredek löszfalakról. Akit redőibe rejt a hepehupás, bozontos táj, egyszerre faekés, taligás régmúltban találja magát, még akkor is, ha mindössze két-három kilométernyire vetődött el a megyeszékhely üveg- és alumínium csillogású magasházaitól. S ha netalán kulacs nélkül kóborol a vándor, szenvedhet a szomjúságtól.

Ha csak föl nem kapaszkodik valamelyik dombgerincre, ahol még élő lakóházak s udvarukon élő kút található. Mert a völgyek a csend, a pára kelyhei, míg a házak odafönt, a tetőn sorakoznak. Az önvédelem szükségéből következett ez a szokás: baj esetén könnyebben jelt adhatnak egymásnak a pici, egy utcás falvak, ha az áttekinthetetlen táj fölé építették a hajlékokat. Innen van, hogy minden göcseji falu a dombhátak tetején található.

De minél magasabbra kerültek a házikók, annál mélyebbre kellett leásni a vízért. Volt ebben haszon is. A völgy kútjai kevésbé élvezhető vizet adnak a posványos talaj miatt, ám a magaslati kutak vizéből élvezet kortyolgatni. Marasztaló kedvet ölt a szomjazóba, beszélgetésre bíztat ott a káva mellett, a hengeres kerék fölé emelt tető alatt.

És az öregek szívesen beszélgetnek erre. Ritkán adódik alkalmuk rá. Ennek köszönhetem, hogy megismerhettem a göcseji kutak különös múltját.

Zalabesenyő felől a Luka-hegyen át csavarogtam fel a Jánka-hegyre, közben szárazra tikkadt a nyelvem a szomjúságtól. A legutolsó házban, ahonnan már csak a vadregényes erdők látszanak, és a kékre festett kőkereszttől három völgy felé kígyóznak alá a hegyi ösvények, egy idős néni fogadta köszönésemet. Hallgassuk el a nevét, mert bizalmas részleteket mondott el az udvarukon meg a szomszédban levő kerekes kútról.

Öregségében is szép az arca, fejkendője világos, nyomott karton, amilyen a harminc-negyven évvel ezelőtti menyecskéké volt. Senki sem mondaná meg róla, hogy visszanéz a hetvenre, csak a lába fáj nagyon. S ennek is sok köze van a kúthoz, a vízhez.

Leánykakorától 1946-ig kútrobotba járt. Bevallom, ilyet még nem hallottam. Hiszen a robotot 1848-ban eltörölték. De nem ám a kútrobotot! Itt a környéken csak egy módosabb gazdának tellett kútásásra. Aki tőle hordta a vizet, az cserébe robottal tartozott. Évenként húsz, harminc nappal. Attól függően, mennyire volt száraz, illetve csapadékos az esztendő, vagy mennyi vizet használt a rászoruló háztartás. A mi jánkahegyi asszonyunk – nevezzük Ilus néninek – igen sok szőlőt megkapált a napi vízszükségletért, ráadásul messziről cipelhette haza a tele vödröket. Most aztán, túl a hetvenen, szakadatlanul fáj a lába.

Átellenben a szemközti szomszéd ház félig összeroskadva. A kút körül tavalyi gaz, egészen a kútházikó tetejéig futott fel a sötétzöld borostyán.

-      Szegény Vendel bácsi – mondja az öregasszony. – A gyerekei, akikre rámaradt a ház, csak ritkán jönnek ki a városból.

A kegyelet őszinte csendje után elmondja Ilus néni a magányos kút történetét. Szülei arra kérték hajdanán Vendel bácsit, hadd vállalják át a kútásás költségének a felét a közös használat fejében. Vendel bácsi beleegyezett, mire ők kölcsönt vettek fel kamatra a zalaegerszegi banktól. Mégsem lett az egyezségből semmi. Amikor beszegték a munkát, Vendel bácsi kijelentette, csak akkor fogadja el a költség felét, ha Ilus néni szülei után csak egy gyerek örökli majd a kútjogot. Mert sokan voltak testvérek. Harag nem lett, de a barátság sem erősödött Vendel bácsival. Visszaadták a pénzt a banknak, kamattal megtetézve. Maradt a távoli kút meg a nyűgös kútrobot.

Végre aztán 1946-ban sikerült dűlőre jutni a kútásóval. Hallgassuk el az ő nevét is. Majd kiderül, miért. Még az új forint előtt történt, de már a pendülő időben. Azt mondta a kútásó, két hízót kér a munkáért. Nagy szó volt ez. De azt mondták Ilus néniék, inkább esztendőkön át böjtölnek, mégsem járnak tovább kútrobotba. Úgy szólt az alku, hogy a megásandó kútban két méter magasan kell állnia a víznek. Szépen haladt a munka, ám amikor harmincöt méternyi mélységre ért a kútásó, azzal állt elő, hogy kevés a két hízó, neki az a gyönyörűséges tinó is kell, amelyet Ilus néniék már harmadik éve a legnagyobb dédelgetéssel neveltek.

Mit tehettek, engedtek a követelésnek. Újabb három méter után tudtul adta a kútásó, megjött a víz, oldják el hát a tinó kötelét, nyomban vezeti haza. Ilus néni öccse erre leereszkedett a mélybe, noha azelőtt sohasem látott kútfenéket. Visszaérkezve a napvilágra, közölte, hogy csupán félméternyi vizet talált, a tinót tehát semmi szín alatt ki ne szolgáltassák. Ilus néni férje erre huszárosan a sarkára állt, és a követelőző kútásóra dörgött:

-      A tinó mindaddig marad, amíg le nem ás a kellő mélységig, mi több, ettől kezdve azzal a szénával etetem, azzal a vízzel itatom a tinót, amit maga hoz!

Így is történt. A kútásó reggelenként hozta a batyuba kötött szénát meg az itatásra való vizet. Ezután bezzeg sürgős lett neki, pár nap alatt eleget tett a kötelességének.

-      Miért olyan nagy titok annak a kútásónak a neve, Ilus néni?

-      Hiszen a nászuram lett. A fia vette el a lányomat.

-      És Vendel bácsi?

-      Öt éve halt meg. Sokáig élt itt egyedül. Hiába volt a drága kútja, már nem bírt el egy vödörrel. Mindig leste, mikor húzok vizet. Átszólt, hogy édes lányom, adj egy bögrével, az istenre kérlek. Mert úgy van ám, tessék elhinni, itt fönt a víz a bornál is fontosabb.

Ilyen a legtöbb göcseji kút története. A tájék ezernyi tárgya levándorolt a Zala folyó menti falumúzeumba, az Olai vízimalom köré. De a kutak fönn maradtak a dombtetőkön. Azt mondja Ilus néni, sokan vannak, akik a kirándulás végeztével megtöltik üvegeiket, hogy a mély kút forrástiszta vizével térjenek haza.

De nagyon kívánatos lenne, ha minden jóízű kúthoz a hűség szokása kötődne. Ha minél kevesebb kutat borítana be az elnémultság borostyánja. Hiszen a kút – emberi történet. Nem a felejtés, hanem az emlékezés vize van benne. Ha tisztán tartjuk, tisztán beszél arról, ami volt, de iszapja bennünk is iszappá válik, ha elfeledjük.

Forrás: Gerencsér Miklós: Emberöltő c. kötete






2015. július 30., csütörtök

Nagy Lajos: Mint macska az egérrel



Budapesten történt, tehát kávéházban kezdődött.
A lány szép volt, a fiatalember kevésbé, a fiatalember szerette a szép nőket, a leány is szivesen barátkozott a „fess fiúkkal”, de azért megismerkedtek. Előbb azonban hónapokon át ismerték egymást látásból.

A fiatalember esténként egy köruti kávéház ablakán bámult ki. A lány kinn a járdén sétált, hancurozott a barátnőivel és kacérkodott a férfiakkal: amikor az ablak előtt elment, a tekintete találkozott a fiatalemberével. A fiatalember homloka mögött szemmelláthatólag ez a gondolat mozdult:

-      Milyen szép leány: milyen kár, hogy gonosz, mert bizonyosan az, hisz a szeméből se néz ki jó!

A leány tekintete nem a fiatalembernek, hanem csak ugy maga elé, ezt mondta:

-      Miért haragszik rám ez a hólyag?

A megismerkedés maga aztán igen egyszerü volt, a leány megszólította a fiatalembert. Ez ugy történt, hogy egy másik leánnyal látta őt sétálni, amire kis barátnőivel utána törtetett, elhúzott mellette és odaszólt:

-      Jaj, meghasad a szivem!

A fiatalember másnap este már üdvözölte a leányt, azután kiment és csatlakozott hozzá.

Beszélgettek. A leány szininövendék, másodéves. Isten bizony most már nem fog lejárni a körutra, mert nagyon szeret komiszkodni és még Isten tudja mit gondolnak róla az emberek. A multkor  „az az őrnagy” megszólitotta, ő nagyon jót mulatott rajta. Randevut is kért a vén szamár. Különben ismeri Szellemfyt, a kiváló irót. Ismeri gróf Nápolyit is. Ruzicska képviselőt és báró Cukrost, őrgróf Kecmereckyt, Ikszet, Ipszilont, Kut, Kettősvét. Ismeri azt a szép szőke fiút, meg azt a rücsköd cvikkerest. De igen, az a sápadt kopasz tetszik neki, nem is tudja miért, de tetszik, olyan hideg pofa. Legvégül a fiatalember szólt:

-      Mikor lehet magát látni?

-      Majd arra jövök.

A fiatalember aztán szépen össze-vissza gondolta, hogy milyen pompás az a leány, milyen kivánatos, lehet hogy igen, lehet hogy nem, majd meglátjuk (esetleg nem is látjuk meg): furcsa, hogy csak tettetett volt a közönyössége, mert hisz’ egy kicsit mégiscsak érdeklődik iránta, különben szamárság megállapitásokat tenni, de az bizonyos, hogy nagyon kedves.

Másnap eljött a leány, kedves volt.
Harmadnap nem jött el.
Negyednap eljött, kedves volt, benn ültek a kávéházban, de a leány hallatlanul szemezett jobbra-balra.

Azután több napig nem jött. De igen ügyesen mentette ki magát, lehetetlen hogy ne legyen igaz, amit mond.

Egyszer két tiszttel sétált el az ablak előtt, de kedvesen bemosolygott. Másnap találkoztak, este tizenegyig együtt maradtak, a barátság óriási ugrásokkal haladt előre, mégiscsak lesz belőle valami, ki tudja. De hazafelé, amikor a fiatalember karonfogta, kihuzta a karját, ami magában még nem lenne baj, de indulattal huzta ki, kirántotta, talán némi idegenkedéssel.

Most aztán a fiatalember főzni akarta a leányt és két napig nem ment a kávéházba. Három napot tervezett, de csak kettőt birt ki. Pechje volt, a leány ezalatt nem járt arra.

Egy este látta a leányt a nővérével együtt, jobbról-balról karonfogva mentek egy „fess fiúval”.

„Vele igen, velem nem”, - gondolta a fiatalember. – „Ezentul csupán köszönök neki, de nem beszélek vele.”

Másnap jött a leány, beintett a fiatalembernek a kávéházba, hogy menjen ki. Nagyon kedves volt. Igaz, hogy „olyanokat” csinált, de nem lehet vele szakitani, nem is volna értelme, mert hát miért jön mégis olyan szorgalmasan és miért olyan kedves? (Nem igaz?)

A fiatalember meghült, és egy hétig feküdt. Mikor már néhány napja ujra fenn járt, találkozott a leánnyal, elbeszélte neki, hogy milyen sulyos beteg volt, majdnem meghalt. A leány hallgatta, mondta, hogy szegény, szegény, de gyorsan elnevette magát. Mit lehet tudni, talán komikusnak találta, hogy most olyan rekedt és náthás a hangja. Nem baj, nem kell tulságos komolyan venni s ha nem veszi őket komolyan az ember, igen kedvesek és mulatságosak. És legbelül nem is rosszak.

-      Eh, őrült vagyok!

Ezzel a gondolattal marcangolta magát a fiatalember, mert hogy egyszer éjjel, tizenkét óra tájban, igen szépen öltözve, egy javakorabeli elegáns uriemberrel karonfogva látta a leányt. Akkor egymásra néztek, de ő nem is köszönt. Ellenben sokáig állt és bámult utánuk. Bizott magában, hogy többé nem áll vele szóba, - s ez nagyon fájt.

Később, amikor a leány megint elhaladt este a kávéházablak előtt, a fiatalember köszönt, de benn maradt. Ezuttal a leány igen komoly volt, bár egy pillanatra, amikor a köszönését fogadta, mosolygott, mintha mosolygott volna. Ez a jelenet néhányszor, hetek folyamán, megismétlődött, a fiatalember soha nem ment ki. Az utcán is találkozott a leánnyal, köszönt neki és ment tovább. A leány egyszer csak elmaradt a körutról.

Félév mulva a fiatalember egyszer délelőtt, messze az eddig történtek szinterétől, a Ráday-utcában járt, dolga volt arra. Véletlenül éppen szembe jött vele a leány. Furcsa és ujszerü volt ebben a környezetben, más időben, délelőtt, idegen, kopott házak között. Már messziről egymásra néztek, a fiatalember gondolta, hogy majd köszön és megy tovább, de a leány kedvesen mosolygott, jött feléje, nem lehetett ellenállni, talán komikus lett volna neheztelőn hidegnek és merevnek maradni. Kezet fogtak, muszáj volt beszélni.

-      Hát maga hol jár erre? – kérdezte a fiatalember nevetve.

-      Magát keresem! – felelte a leány meglepően, szintén nevetve. És megtoldta:

-      Hol bujdosik mindig, maga haszontalan? Már oly régóta gondolok magára, keresem és sohasem látom.

A fiatalember egy kicsit elbódult, és azt gondolta, talán igaz is, hogy ő bujdosik. Valami kellemes bágyadtság ömlött el a mellében és elhitte, hogy a leány keresi őt, és most is, és itt is, a Ráday-utcában, ahol tíz év óta nem járt, ahol husz év mulva jár majd megint, itt is őt kereste.


Elhitte és vele maradt.

2015. június 19., péntek

Kosztolányi Dezső: Struccpolitika



Szívfacsaró látvány ez a sok munkanélküli.

Hasznos, képzett emberek lézengenek körülöttem, lógatják a kezüket, alszanak az utcapadokon. Senkinek se kellenek. Naponta írásbeli bizonyítványt kapnak arról, hogy fölöslegesek a világon. Nehéz ilyesmit elviselni.

-      Mit törődik vele? – feddett az orvosom. – Ezen sem ön, sem én nem segíthetek. Talán más se. Kár tehát idegeskednie. Teljesen hiábavaló. Menjen pihenni. Szórakozzék kicsit. Ne törődjék vele.

Megfogadtam tanácsát. Tényleg, legokosabb nem látni azt, ami fáj. Elutaztam egy fürdőhelyre. Beledugtam fejemet a homokba. Struccpolitikát űztem.

Ragyogó délután érkeztem meg. Az ég kék volt, a víz zöld. Elégedetten vettem tudomásul, hogy itt általában minden az, ami. Például a tó itt tó volt és a tónak nem kellett teknőnek, vagy mosdótálnak lennie. A fa is fa volt. Mindegyik fának volt állása.

Állástalan rigót se láttam. A rigók – akár hiszik, akár nem – mindnyájan mint rigók fütyültek az erdőben. Sőt a kutyák is futkároztak, ugattak, megmarták a nyaralók gyermekeit. Szóval teljesítették kötelességüket.

Ép ezért kitűnően mulattam.

Másnap reggel bekopogtatott a szobámba egy fiatalember, aki cirkuszi egyenruhába volt öltözve.

-      Alázatos tisztelettel – köszöntött, azzal az ujdivatu üdvözléssel, mely mingyárt fölforralja vérem, mert nem fér a fejembe, miért viseltetik az egyik ember a másik iránt minden különösebb ok nélkül „alázatos tisztelettel”.

-      Mit akar?

-      Méltóztassék talán cirkuszjegyet venni.

-      Nem veszek.

-      A legalázatosabb tisztelettel esedezem. Én vagyok tudniillik a cirkusz szolgája. Sajnos most ebből kell élnem.

-      Különben micsoda?

-      Kertész, de a mai szomoru viszonyok között…

Minthogy még soha életemben nem láttam olyan kertészt, aki cirkuszszolga lett volna, sietve vásároltam egy cirkuszjegyet.

Ettől kezdve azonban nem mertem a kertészre tekinteni, aki a parkot ápolta, mert attól tartottam, hogy ő meg állástalan cirkuszszolga.

Délben egy rendkivül rokonszenves, magas, szőke pincér szolgált ki. Worcester- mártással kinált. Meglepődtem, milyen hibátlan angolsággal ejtette ki ezt a szót.

-      Angol tanár vagyok, - rebegte, mikor borravalót adtam neki – angol-német szakos. Londonban és Berlinben tanultam. Négy éve „elkészültem” a szó legszorosabb értelmében. Egyelőre, ugy látszik, még pár évet várnom kell kinevezésemre. Négyszázan vannak előttem, idősebb kollegák, sokgyermekes családapák is.

Délután arról értesültem, hogy kávéházi pincérem a békében egy erdélyi városban főispáni titkár volt. A főpincérről semmit se tudtam meg, de abból, hogy oly villámgyorsan számolt, azt következtettem, hogy legalábbis a felsőbb mathézis egyetemi professzorával álltam szemközt.

Őszintén szólva, undorodtam ezektől a lángelméktől, akik, kivétel nélkül diplomával rendelkeztek, több nyelven beszéltek s tudtak kettős könyvvitelt, gyorsírást és gépírást is. Végre nem bosszankodni jöttem ide, hanem üdülni, felejteni. Ha csak tehettem, elkerültem őket, futottam előlük.

Estefelé kisétáltam a tópartra. Ott egy motorcsónak vesztegelt. Benne a csónakos ült, valami őszbecsavarodott, elhanyagolt alak, mezítláb, csíkos hálóingben, rongyos télinadrágban, melyet vastag cukorspárgával kötött dereka köré.

-      Mehetünk, barátom? – kérdeztem tőle.

-      Igenis, parancsára.

Benn a tó közepén üdvözöltem a szabad természetet, a hegyeket, a csillagokat, melyek fönn az égen öröklakást és örökállást kaptak. Már-már boldog voltam, mikor a mótor rgyszerre pukkant: bedöglött.

-      Na, - idegeskedtem – most itt alhatunk.

-      Kegyeskedjék teljesen nyugodtnak lenni – szólt a csónakos. – Csak egy kis mótorhiba. Tüstént kijavítom.

-      Hát maga ért hozzá?

-      Hogyne, kezit csókolom – mondta. – Végzett gépészmérnök vagyok, kezit csókolom.

Éjszaka lidérces álmom volt. Azt álmodtam, hogy Rubens mázolja ki a szobámat és királyok tisztogatják a cipőmet.

2015. június 16., kedd

Görög László: A tragédia



Péter havi százhuszért dolgozott a bankban a folyószámla-osztályon. Százat fizetett lakásért és kosztért egy özvegyasszonynál, és husz pengőt luxuscélokra fordított. Így hetenkint egyszer elment a lakása mellett levő kis moziba és kellemes izgalmak között váltotta meg szerény jegyét a savanyucukorszagu előcsarnokban. Ez a savanyucukorszag, a kiszürődő muzsika, a film pergése és a gyönyörteljes szemű Greta Garbo arcképe valami különös köddel átszőve egy apró szinfoltokból álló furcsa kép volt Péter számára egy hatalmas ásitás keretében. A kép címe: Vasárnap délután.

Egyébként Péter reggel hétkor ébredt, megnézte az óráját, kiugrott az ágyból, pontos menetrend szerint felöltözött. Először mindég a balcipőjét huzta fel, nem babonából, hanem megszokásból, mosdás közben nagyokat fujt tenyerébe, hogy a víz szikrái szétrepültek, mosdás után kínos gonddal megtörülközött, még a fogait is a törülközővel száritotta. Mindennap egyformán csinálta a dolgot és ha néha öltözködés közben valami szokatlan történt, például elszakadt a cipőfüzője, a késést szigoruan behozta valahol, mint egy lelkiismeretes mozdonyvezető. Azután gyalog ment a bankba, ahol egy pillantással üdvözölte az asztalára tett könyvelési anyagot, mintegy megköszönve a leveleknek, hogy hagyják magukat tőle lekönyvelni és sajátos szaporaságukkal alkalmat adtak neki arra, hogy ama bizonyos százhuszat rendszeresen megkaphassa, ami ugyan nem nagy összeg, de ki lehet jönni belőle.

Péter rendes volt, pontos és szorgalmas, ennek következtében senkise vette észre, a feljebbvalói alig ismerték, a kollégák számára nem jelentett többet, mint egy furcsa, sárgaszinü ruhát, fekete könyökvédővel, két kecsegeorru cipőt, keresztbe csíkozott harisnyát és mindezen holmikban egy Péter nevü valamit, ami zörög, mozog, motoszkál és kezének toll-nyulványából tinta folyik reggeltől-estig. És Péter valóban csak egy ilyen valami volt, egy régimódi falióra, ami ott függ az élet falán, egyhanguan ketyeg, de észre se veszik, unalmas butordarab, ketyeg, mert valamikor felhuzták és észrevétlenül ketyegni fog, amig le nem jár.

A szerelmet is ilyen menetrendszerüen, unalmasan intézte el. Az özvegyasszonynál lakott egy lány: nem fiatal, nem öreg, nem szép és nem is csunya. Eleinte diskuráltak, egyszer aztán megfogta a lány kezét és az nem huzta el. Péter erre lemondta a reggeli lapját, mert vasárnaponkint a lányt is moziba vitte. Egy ilyen alkalommal Greta Garbó csókjának nyomán Péter is megcsókolta a leányt, azután egy este, minden előzetes vihar nélkül, menetrendszerüen, csekély izgalommal egymáséi lettek, mintegy mellékesen, a rend kedvéért.

Egy év mulva Péter már száznegyvenet keresett és ezzel nagy változás állott életükbe: hetenkint kétszer jártak moziba, és ujra jött a reggeli lap.

Egy reggel, mikor Péter kiitta a félliter tejet és rágyujtott egy szimfóniára, bejött a leány. Péternek feltünt, hogy olyan furcsa az arca, de még nem gondolt semmire.

-      Péter…látom, hogy te nem akarsz beszélni erről, hát én szólok. Mi lesz mivelünk?

Péter nem értette.

-      Hogy-hogy mi lesz velünk?

-      Ugy, hogy elvehetnél már.

Péter az ujjára csavargatta egy hajtincsét.

-      Feleségül? Minek?

-      Minek? Hát te hogy gondoltad ezt?

-      Én? Nem tudom…Sehogyse.

-      Szóval, nem akarsz elvenni?!

-      Minek az? Az a sok költség…Olyan jól megvagyunk így is.

Az órára nézett és feltette kalapját.

Lövés dördült. Péter furcsa fütyülést hallott és meredten nézett a lányra. Ujabb dörrenés és a lány hátraesett. Furcsán vergődött a földön. Péter megtapogatta magát, kirohant és ordítani kezdett.


*

Egy órával később jött a bankba. Mikor belépett, mindenki ránézett: az arca piros volt és lihegett. Egyenesen a főnökéhez sietett.

-      Vidatics úr, kérem, nem jöhettem előbb…

A kis kopasz Vidatics felkapta fejét. Érdekes! Észre se vette, hogy Péter hiányzik. Morgott valamit, és belétemetkezett irásaiba.

Péter nem mozdult. Bántotta egy kicsit, hogy Vidatics nem kérdezi meg, miért jött később. Köhintett egyet. Vidatics felnézett.

-      Nos, mit akar még? Üljön le és dolgozzon!

-      Főnök úr kérem, csak azt akarom mondani, hogy azért jöttem későn, mert rám lőttek.

Vidatics letette a szemüvegét.

-      Magára lőttek? Kicsoda?

-      A…a menyasszonyom…Itt süvitett el a golyó a fülem mellett, - hüvelykujjával a füle mögé bökött. – Egy csepp hijja, hogy meg nem haltam. Ő meghalt.

-      Kicsoda?

-      A menyasszonyom. Mellbelőtte magát.

Vidatics úr nem tudta, hogy ilyenkor mit kell mondani. Felállt, és ijedten megfogta Péter karját.

-      Nem akar hazamenni…Pihenni?

-      Nem, főnök úr, maradok.

-      Hát csak üljön le és pihenjen egy kicsit.

És Vidatics máris kiszaladt a szobából, lázasan és izgatottan. Az igazgató urat kereste, hogy hirül adja neki az esetet. Egy kicsit boldog is volt, mint mindenki, aki szenzációs hirt tud közölni. Ugy érezte, hogy ő is részese a nagy tragédiának.

Péter pedig ott állt a kollégák izgatott gyürüjében és magyarázta az esetet. Most már részleteket is tudott mesélni, hogy miket mondott a leány, mit válaszolt ő és önkéntelenül is hangosabbnak és tragikusabbnak festette le az előzményeket, mint amilyenek azok valójában voltak. Azután hogy szegezte rá a leány a revolvert és hogy az milyen nagyot dördült.

-      Bumm – mesélte -, és itt süvitett el a golyó a fülem mellett. Azután bumm…a második lövés  , csepp hijja, hogy meg nem haltam.
A kollégák irigykedve néztek rá. Ki hitte volna róla? A kis csunya Petrőczi Janka leplezetlen csodálattal figyelte, mintha most látta volna először és elhatározta, hogy bele fog szeretni Péterbe. Egy férfi, akiért meghalt egy nő!

Vidatics visszajött és Péterhez lépett.

-      Az igazgató úr hivatja.

Péter meghökkent. Nem ismerte az igazgatót, aki nagyon nagy úr volt, de ugy hallotta róla, hogy igen kemény ember, aki nem tür rendetlenséget az osztályon.

-      Csak nem mondanak fel? – ijedezett befelé.

Az igazgató nem azért hivatta. Kezet nyujtott és rögtön leültette, mint egy beteget. Cigarettával kinálta meg és elmondatta magának az esetet.

Péter egy kicsit kidüllesztette a mellét és egyszerüen, férfiasan beszélt. Nyugodt volt és természetesnek vette, hogy a hatalmas igazgató érdeklődéssel lesi szavait. Választékosan, röviden fejezte ki magát, megrázóan egyszerü volt beszéde és tömören drámai, mint egy ballada. Mikor a revolverlövés elmeséléséhez ért, hangosan elkiáltotta magát: „Bumm!” Pregnáns, tárgyilagos és férfias bumm volt ez. Az igazgató össze is rezzent. Péter ezt fölényesen tudomásul vette és mikor a mese végére ért, széttárta karjait, mint aki azt mondja: „ és íme, mégis itt vagyok!”

Az igazgató beleesett a Péter által inszcenált ünnepélyes hangulatba és formális vigasztaló beszédet tartott. Aztán kezet nyujtott, elengedte, és arra gondolt, hogy ebéd alatt el fogja mesélni az esetet a feleségének.

Péter pedig visszament az asztalához, de nem volt kedve dolgozni. Egy kicsit még beszélgetett, hallgatta a kollégákat, akik „szintén” tudtak ilyen esetekről, azután vette a kalapját és elment. Nem fordult be a kis kocsmába, ahol ebédelni szokott, hanem beült egy fényes kávéházba, ujságokat kért és rendesen kérődzött kinyomtatott nevén. Az egyik lap sajtóhibával hozta a nevét. Nagyon dühös lett és elhatározta, hogy megpofozza azt az indolens ujságirót. Borzasztóan szerett volna diskurálni valakivel az esetről és szóba elegyedett az asztalánál ülő idegen úrral. Az úr ideges volt és ráförmedt, hogy hagyja őt békében. És Péter, a tehénszerü jámbor Péter, majd felpofozta. Azután nézni kezdte a nőket, blazirtan, némi fölénnyel és elhatározta, hogy más életet fog élni.

Másnap a rendőrségre kellett mennie és ott volt egész délelőtt. Késő délután ment be a bankba, kalapjával a kezében ült le asztalához, mint egy előkelő vendég és elmesélte a rendőrségi kihallgatást. Azután lement az idegen osztályokba és élvezte népszerüségét. Semmi kedve sem volt dolgozni, a kollégák felosztották maguk közt a munkáját és ő néhány napig rendszertelenül járt be a hivatalba. Egy ujságiró meginterjuvolta és a fényképe is megjelent egy képeslapban. Ettől kezdve ugy járt az utcán, mint akit mindenkinek ismernie kell. Fölényes lett, szemtelen és nagyképü: mikor valakivel beszélt, összefonta mellén karjait és lábait rázogatta.

Egy napon feltünt neki, hogy a bankban már nem kisérik a régi figyelemmel elbeszéléseit és lassan-lassan kezdtek elmaradni a gyakori felkiáltások, mikor az ujságban valami gyilkossági história jelent meg, hogy: „mit szól hozzá, már megint rálőttek valakire?” amire ő legyinteni szokott, mint aki azt mondja:” mbah, az is egy rálövés?” A kollégák határozottan unni kezdték az esetet és amikor – talán századszor is – mesélni kezdte a tragédiát, felvázolta a borzalmas előzményeket, hátul az egyik hivatalnok kajánul elvisitotta magát:”bumm! a füle mellett süvitett el a golyó, tudjuk…” és utánozta a hüvelykujjbökést a füle mellett, mire az egész osztály kuncogni kezdett.

Vidatics úr közéjük vágott.

-      Csend legyen! – Azután Péterhez fordult: - Ön az utóbbi időben semmit se dolgozik! Figyelmeztetem, hogy jelentést teszek az igazgató úrnak!
Péterben minden összeomlott. Felhuzta a poros könyökvédőt, felütötte az utálatos, kellemetlen könyveket, bemártotta tollát. Krausz és Társa fakereskedőknek, Pakson, terhére irt 846 pengő 58 fillért és homályosan érezni kezdte, hogy a világ hálátlan, könnyen felejt és most már biztosan tudta, hogy az a szegény lány hiába halt meg.




2015. június 2., kedd

Gárdonyi Géza: A veréb


Nincs olyan gyerek, aki ne ösmerné a verebet, de azt kevesen tudják róla, hogy nem olyan kártékony állat, mint ahogy hírét költötték.

Igaz, hogy nyáron belátogat a gabona közé, de micsoda kicsinység az a kár ahhoz a haszonhoz képest, amit tavasszal szerez nekünk.

Mert mielőtt megérik a gabona, a veréb csupán csak hernyóval él.

Tudós emberek megvigyázták, hogy egy veréb háromezernél több hernyót eszik meg hetenkint.

Ha a hernyót nem enné meg a veréb, a hernyó a mi gyümölcseinket enné meg és akkor bezzeg nem látnánk se cseresznyét, sem almát, sem egyéb gyümölcsöt. Azt is kevesen tudják, hogy a veréb milyen okos, értelmes állat.

Egy tudós ember egyszer verébfészket talált valami düledező házban. A fiókverebek még csupaszok voltak, akkoriban kelhettek ki a tojásból.

- Hazaviszem ezeket a kis verebeket, - gondolta a tudós, - és magam etetem őket. Megpróbálom, hogy meg lehet-e őket szelidíteni, mint a kutyát, macskát, hogy engem ismerjenek.

Kiemelte óvatosan a falból a fészket, és vitte a kis verebekkel együtt hazafelé.

Verébanyó, verébapó nagy sírással követte a tudóst. Bokorról bokorra repültek utána. Elkísérték egészen hazáig.

A tudós megsajnálta a két öreg verebet. Betette a fészket egy madárkalitkába, és kiakasztotta a ház falára.

Az öreg verebek azonnal etetni kezdték ott is a gyerekeiket és szépen fölnevelték.

De a tudós is etette őket.

A verebek látták, hogy a tudós szereti őket. Mikor már felnőttek, és szárnyra keltek, a tudós hivására mindig előjöttek és ettek a kezéből.

De nemcsak ők bátorkodtak ám hozzá, hanem más verebek is. Valahányszor a tudós kiment a kertjébe, körülröpködték őt és várták, hogy mikor nyul a zsebébe kenyérmorzsáért, vagy kendermagért. Akkor aztán a kezére szálltak és úgy ettek a tenyeréből.

Volt úgy, hogy kinyitotta az ablakát és a szobájában maradt. Olyankor beröpültek hozzá a verebek és ettek az asztaláról.

Azt mondja egyszer a tudós: - Megtréfálom a verebeimet, hadd csudálkozzanak.

Más ruhát vett magára és összeborzolta a szakállát, bajuszát, úgy nyitotta ki az ablakát és úgy ült az asztalához.

A verebek csakhamar megjelentek az ablaknál, de amint a tudóst meglátták, nem mertek bemenni. Csak ott csipogtak, röpködtek az ablak körül.

Ekkor a tudós megszólalt:

- No, kis madaraim, miért nem jöttök be?

Abban a pillanatban beröpült hozzá mind a verébsereg: megismerték a hangjáról.

De szép lenne, ha a gyerekek ahelyett, hogy szétdúlják a verébfészkeket, így megszelidítenék őket. Mert az állat is tud ám szeretni. De hogyan szeresse azokat a kegyetlen, rossz szívű gyerekeket, akik őt csak bántani szokták!


2015. május 16., szombat

Goda Gábor: A betörő



Éjjeli három óra felé a lift halk zökkenéssel állt meg a harmadik emeleten Dobákkal, az íróval, aki ilyenkor hálát adott annak, akinek az ilyesmiért hála jár, hogy ezt a kis utazást is megúszta, azaz hogy már megint megúszott valamit, mert úgy tartotta, hogy az egész élet ilyen kis „megúszásokból” tevődik össze. Az ember pillanatonként „úszik meg” egy balesetet, egy bacilusrajt, egy háborút: de hát meddig lehet ennyi mindent megúszni?

Amíg azonban Dobák becsapta maga mögött a lift ajtaját, és megindult a folyosón lakása felé, amelynek ajtaját a hideg hold fénye világította meg, észrevette, hogy a küszöb előtt egy fiatalember kísérletezik egyéni sorsa megadásával, azaz óvatosan nyitogatja a zárt. Nyitogathatta volna tán a szomszédét is, de mégis éppen Dobák zárával kísérletezett, nyilván azért, mert éppen erre hintette a hold fényét, ez volt a legvilágosabb a folyosón levő összes lakásbejáratok közül.

Nehéz kenyér, nehéz pálya! – gondolta magában Dobák, akiben volt valamilyen készség, hogy minden dolgot tiszteletben tartson, amelyhez maga nem ért. Érezte, amint a félelem befurakodott lábába, ebbe a lúdtalpas taxiba, agyvelejébe, ebbe a fantáziától megkínzott masinába, és gyomrába, amelyben egy borjúpörköltre váltott elbeszélés emlékei égtek, egy adag szódabikarbóna segítségével. A micisapkás fiatalember – betörők tudvalevőleg mindig micisapkás egyenruhában járnak – mozdulatlanul állt, álkulccsal a kezében, láthatóan ő is félt, ő is átérezte saját pályájának reménytelenségét, és amikor Dobák elébe állt, mindketten zavartan lóbálták karjukat, topogtak-feszengtek.

A fiatalember, legalábbis ahogyan Dobák így a hold fényében mustrálgatta őt, jámboran kék szemű, szeretetre méltó fiatalember benyomását keltette. Ha Dobák nem félt volna, nem is üvöltött volna, hanem szép csöndesen beszélt volna a betörővel. De félt. És szinte artikulátlanul kiáltotta:

-      Mit akar itt?

A fiatalember Dobák karjára tette a kezét.

-      Drága, jó uram, ne ordítson, könyörgöm, ne ordítson! Ne tegyen tönkre egy karriert. Inkább szépen visszavonulok, megint beülök a sarokba, a szemétládába, majd bevárom a hajnalt és elinalok.

A fiatalember úgy kért, könyörgött, olyan esdeklően, szívszorongatóan, hogy Dobák szíve megesett rajta.

-      Nem – mondta -, a szemétládában nem lehet éjszakázni. A szemétláda szűk és koszos. Inkább jöjjön beljebb.

-      Istenkém – mondta a betörő -, micsoda nehéz percek! Nem fog ön rendőrt hívni?

Dobák bal tenyerét szívére tette.

-      Becsületszavamra kijelentem, hogy nem hívok rendőrt.

Dobák, aki író volt, lényegében jobban félt a rendőröktől, mint a betörőktől.

-      Nagyon köszönöm – mondta a fiatalember -, csak ne csapjon be. Szép pálya áll előttem, ne tegyen tönkre.

-      A világért sem – mondta Dobák, és már nyitotta is az ajtót, udvariasan előreengedte a betörőt, meggyújtotta a lámpát, és a fiatalemberre nézett.

-      Kegyed ugyebár betörő?

A fiatalember húzódozott, sapkáját lóbálta, és mintha zavarában azt akarta volna kifejezni, hogy nem, uram, ön túloz, ön túlbecsül engem, nem vagyok még betörő, mert betörőnek lenni az már rang és érdem, ahhoz dicsőséges múlt kell, valami nagy és különféle szakismeret, és hol vagyok én még attól?! Egy szerény, próbálkozó fiatalember vagyok, talán nem éppen tehetség nélkül való, de mindenképpen kezdő.

Ilyesmiket fejezett ki a feszengő fiatalember tekintete, s miközben lesütötte a szemét, azt mondta halkan:

-      A papa…

-      Mi van a papával? – érdeklődött mohón Dobák.

-      A papa mesterségét folytatom. A papa és a nagypapa mesterségét. A nagypapa volt a félszemű Kristóf, és a papa a híres Kadarka Pepi – bizonyára már tetszett róluk olvasni a lapban, hiszen annyit írtak róluk. Egyszer a papát hat hétig nyomozta a fél Magyarország, s végül a kitűzött háromezer pengős vérdíjat is a papa kapta meg, mert álruhában, álbajusszal végre megtalálta önmagát. Hol vagyok én még ettől? Más világ volt az, kérem. Egészen más. Akkor még tele voltak a fiókok értékes holmikkal, arannyal, ezüsttel, mondhatni: kincsekkel: akkor lehetett fejlődni, tanulni, képeznie az embernek magát.

-      Parancsoljon helyet foglalni – mondta Dobák -, talán ebbe a karosszékbe…úgy. Egy kis cigarettát, ha megengedi…

-      Nagyon köszönöm…Az én koromban a nagypapa már két bankrabláson volt túl, a papa pedig huszonkét éves korában már háromszáz perzsaszőnyeget lopott ki a lakásokból, fényes nappal, mert a papa mindig csak nappal dolgozott, azt tartotta, hogy rendes ember éjjel alszik. A papa, kérem, egy zseni volt. Ha élne szegény drága papa, most aligha lenne büszke a fiára – legyintett a fiatalember.

-      No, no… - biztatta Dobák, mert látta, hogy a fiatalember elszontyolodott.

-      Rossz világ ez kérem. A papa azt mondta egy héttel a halála előtt, hogy édes fiam, nehéz jövő vár rád, a világ nagyot haladt az én korom óta, mert amikor még fiatal voltam, tele voltak a lakások és rosszak voltak a lakatok, most viszont üresek a lakások és kitűnőek a lakatok, ez a haladás, fiam.

-      Ezt mondta a papa?

-      Ezt! – felelte a fiatalember, és elmerengett. A csöndet Dobák törte meg.

-      Ó, hogy pusztulnak a dinasztiák, Kadarka Pepi! Micsoda cég volt az a maga szakmájában, mint a cukrászok közt a Kugler vagy a költők közt a Goethe. Egy klasszikus volt.

-      Bizony – mondta a fiatalember. – Persze nem szabad könnyelműen elítélni bennünket, fiatalokat. Csak képzelje magát, Dobák úr, az én helyembe. Mit kell manapság dolgozni. Az ember szépen kitervezi, előkészül, latolgat és fontolgat, hogy ma éjjel ide és ide török be, kipuhatolom, hányan laknak a lakásban, mikor távozik a főbérlő, van-e albérlő, társbérlő, kapuzárás előtt beoson a házba, meghúzódik valahol, órákig lapul, kockáztatja szabadságát és függetlenségét, végül benyomul a lakásba, amihez szintén nagy előtanulmányokra van szüksége az embernek, mert a lakók már nem érik be egy akármiféle zárral, hanem a legbonyolultabb reteszeket, kapcsolókat, láncokat, tolózárakat, wertheim-zárakat, fölső- és alsóreteszeket használnak, rácsokat szereltetnek az balakokra, védekeznek a betörők ellen, és szegény betörőknek harminc-negyvenféle szerszámra is szükségük van, ha szakmájukban helyt akarnak állni, ha családjukat el akarják tisztességes ember módjára tartani, és nem akarnak kontárhírbe keveredni. Ó, Dobák úr, ha tudná, hogy milyen nehéz szakma ez! Nem minden a rutin, az embernek minden alkalommal éppen úgy lámpaláza van, mint a színésznek, fél, reszket, remeg, s nem akarom önnek elmondani, hogy a legférfiasabb betörő is mi mindenre kényszeredik izgalmában. Ám tegyük fel, hogy minden sikerül, a házmestert megúsztam, a szomszédos lakókat is, álkulcsaimnak engedelmeskednek a zárak, benyomultam a lakásba, már ott állok a nyitott szekrények előtt, és látnom kell – jaj, látnom kell, Dobák úr, hogy előttem már járt valaki a lakásban. Valaki, aki nem érkezett álkulcsokkal, nem éjszak jött, lopózva, reszketőn, hanem fényes nappal, csengetett, ajtót nyitottak neki, kedvesen szólítgatták, s ő mindent kilopott a lakásból, az egész ház szeme láttára vitte el a holmit, senki nem mert neki egy szót se szólni, még köszöntek is neki, s még a rendőr is segítségére sietett, ha szüksége volt rá. Micsoda kis dilettánsok vagyunk mi, betörők őhozzá képest. Mire megérkezünk, ő már lelopta a falakról a képeket, összeszedte az ezüstneműt, a bútorokat, a szőnyegeket fölszedte a padlóról, a zongorát is kilopta, a gyűrűket is lelopta az ujjakról, a lányk kelengyéjét kilopta a szekrényből, a könyveket a polcokról, mindent, Dobák úr, mindent elvitt előlünk. Nekünk nem hagyott semmit. Semmit.

A fiatalember szeme tele volt könnyel, és reszketett felindultságában. Dobák vigasztalta.

-      Ne izgassa magát. Csak fel a fejjel. Nem kell úgy kétségbeesni, minden mesterség nehéz, bízni kell, barátom, bízni kell.

-      De hát miben bízzak? – kérdezte a fiatalember. – Mi betörők, szervezetlenek vagyunk, kicsinyes magánvállalkozók minden támogatás nélkül. De ő…

-      Ki az az ő? – kérdezte Dobák.

-      Az állam betörői, a magyar királyi végrehajtók, azok értik, kérem. Ó, milyen ügyesek, milyen félelmetesek! Mindenben megelőznek. Hát nézze, itt is, magánál, Dobák úr…még körbe sem jártam a lakást, csak ránézek a falakra, a képkeretek helyére, a szőnyegtelen padlóra, hát itt sincs semmi, hát innen is már elvittek mindent. Hiába üldögéltem a szemetesládában, hiába tanulmányoztam a terepet napokon át, látom, ön rendes, jószívű ember, segítene rajtam, ha tudna. De nem tud, Dobák úr, már magának sincs semmije.

-      Nincs – mondta Dobák nagyon rezignáltan. – Úgy van, ahogy ön mondja. Én is mindig a betörőktől féltettem a holmimat. A kis betörőktől. Aztán a múlt hét délelőttjén megállt egy stráfkocsi a ház előtt, hárman jöttek a holmiért, és elvitték még az íróasztalomat is, holott a fennálló rendelkezések szerint a szakmai kellékeket még az állam sem viheti el. Nincs semmim, drága barátom. Még ennivalóm sincs, amivel megkínálhatnám. Volt egy rúd szalámim, de azt a végrehajtónak adtam, aki viszont cserébe itt hagyta a díványomat…Azt ott. Ó, olyan szegény vagyok. Nem is tudom, miből reggelizzem holnap, mert még a reggeli kiflimet is ellopta a magyar királyi állam.

-      Istenkém, ez borzasztó – mondta a fiatalember, zavartan pislogott és egyik lábáról a másikra állt. – Hát ennyire szegény?

-      Ennyire – mondta Dobák, és széttárta reménytelenül a karját.

-      Hm…Hm. Igazán nem akarom megsérteni, de…- a fiatalember a zsebébe nyúlt, és elővett két pengőt.

-      Ó – mondta meghatottan Dobák úr.

-      De…de…de… - dadogta zavartan a betörő, és még a tekintetét is elfordította, amikor a két pengőt Dobák tenyerébe nyomta.


Aztán kezet fogtak, mindketten mélyen meghajoltak, és Dobák az ajtóig kísérte éjjeli látogatóját.
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5