Heinrich Heine: Szent szövetségre lépett...

Szent szövetségre lépett

szíveddel az én szívem:

erősen összesimultak,

mindenben egy hiten.

Jaj, csak a gyenge rózsát,

kebled virágdiszét,

csak ezt a szegény barátnőt

lapítottuk mi szét.

/Ford.: Kálnoky László/

Heinrich Heine: Reánk az a sirály...

Reánk az a sirály mily

kíváncsian mered,

míg ajkadhoz tapasztom

kitartón fülemet!

Szeretné tudni, mi buggyan

ki a te szájadon,

hogy szót töltesz-e fülembe,

vagy csókokat vajon?

Bárcsak tudnám e percben,

mi zsong-bong itt belül!

Szívemben szó a csókkal

csodásan egyesül.

/Ford.: Kálnoky László/

Heinrich Heine: Tannhäuser

1

Jó keresztények, lelketek

a sátán be ne fonja!

Elmondom intelmül, amit

Tannhäuserről tud a monda.

A nemes Tannhäuser, a jó lovag

szerelmi gyönyörre vágyott,

a Vénusz-hegybe költözött,

s jól élt hét éven át ott.

"Vénusz, szépséges asszonyom,

ég áldjon, drága lelkem!

Nem tölthetem már itt az időt,

eressz utamra, de menten."

"Tannhäuser, drága lovagom,

csókot sem kap a párod?

Csókolj meg gyorsan, s valld be, hogy

miben volt itt hiányod?

Nem raktam a legjobb borokat

mindennap asztalodra?

Vagy talán rózsakoszorút

nem fontam fődre naponta?"

"Vénusz, szépséges asszonyom,

csömörlésig beteltem

az édes borral, a csókkal:

keserűt szomjaz a lelkem.

A tréfa s öröm elmúlt: ideje,

hogy könnyekért epedjek,

s hogy rózsa helyett szúrós tövis

legyen már dísze fejemnek."

"Tannhäuser, drága lovagom,

miért kell pörlekednünk?

Megesküdtél, hogy a szerelem

örökké tart közöttünk.

Vár kis szobánk, játékait

játsszuk titkos szerelemnek:

szép testem, a liliomfehér,

majd földeríti kedved."

"Vénusz, szépséges asszonyom,

varázsod nincs tűnőben:

bájaidért sok szív hevült,

s hevül még a jövőben.

De a sok isten, a hős, aki mind

becézte valaha lágyan

szép, liliomfehér testedet,

elveszi tőle a vágyam.

Szép, liliomfehér testedet

iszonyú látnom, ha eszembe

idézem, hogy még mennyi lesz,

ki örömét leli benne!"

"Tannhäuser, drága lovagom,

ne légy ilyen kegyetlen.

Verj el inkább, ha jólesik,

mint máskor is, dühödben.

Hogy inkább verj, mint sértegess,

valóban azt szeretném,

te büszke szívem megtörő,

hálátlan, zord keresztény.

Mert túlontúl szerettelek,

azért aláz le cudar szód -

Ég áldjon, itt az engedély,

magam nyitok, íme, ajtót."

2

Rómában, a szent városban épp

zeng, zúg a harang s a karének:

most vonul éppen a körmenet,

középen a pápa lépked.

A kegyes Orbán pápa maga,

fején hármas tiarája,

bíbor köntöst hord, s háta mögött

bárók kezében uszálya.

"Ó, Orbán pápa, szent atyám,

ments meg a kárhozattól!

Kérlek, szakítsd meg utadat,

s figyeld gyónásomat jól!"

Elhallgat az ájtatos ének,

a népség körben áll ott:

térden a pápa előtt, ki lehet

e sápadt, dúlt zarándok?

"Ó, Orbán pápa, szent atyám,

kezed kötözhet, oldhat!

Távoztasd tőlem a Gonoszt

s lángjait a pokolnak.

Én vagyok Tannhäuser lovag,

szerelmi gyönyörre vágytam,

a Vénusz-hegybe mentem, és

hét évig ott tanyáztam.

Vénusz, e gyönyörű nőszemély

csupa kellem, csupa inger:

virágillat száll, ragyog a nap,

ha bársonyos hangja csilingel.

Mint lepke csapong a virág körül,

kelyhe mézét óhajtva,

úgy vonzza egyre lelkemet

mosolygó rózsaajka.

Arca nemes, vállára alá

sűrű, fekete haja hull:

ha nagy szemével rád tekint,

a lélegzeted elfúl.

Ha nagy szemével rád tekint,

állsz némán, megkötözötten:

igen nehezemre esett,

hogy a hegyből végre kiszökjem.

Bár elmenekültem a hegyből,

követett egészen idáig

a szép asszony tekintete,

s magához visszacsábít.

Nappal bolyongó síri árny,

csupán éjjel vagyok élő,

álmomban látom asszonyomat,

amint kacagva felém jő.

Fehér foga villog, s úgy kacag ő,

oly frissen, oly szívbeli-könnyen!

Ha e kacajra gondolok,

nyomban elindul a könnyem.

Teljes szívemből szeretem,

s nem tűr féket szerelmem!

Vágyam szilaj, robogó vízesés,

nincs gát e vad áradat ellen!

Míg szirtről szirtre, zúgva, pezsegve,

hanyatt-homlok lefelé dől,

ezerszer is nyakát szegi,

mégsem veszt lendületéből.

Hogyha enyém lenne a mennybolt,

Vénusznak azt odaadnám:

a napot, a holdat, a csillagokat

lába elébe raknám.

Teljes szívemből szeretem,

s félek, hogy e láng, mely emészti

lelkemet, a poklok tüze már,

az a láng, mely sosem ég ki.

Ó, Orbán pápa, szent atyám,

kezed kötözhet, oldhat!

Távoztasd tőlem a Gonoszt

s lángjait a pokolnak!"

A pápa égre emelte kezét,

s szólt, feljajdulva egyben:

"Tannhäuser, te boldogtalan,

a varázs törhetetlen.

A Vénusz-ördög a leggonoszabb,

mellette elbújhat a többi:

kecses karmaiból sohasem

tudlak téged kiragadni.

Lelki üdvöd fizesse meg

húsod paráznaságát:

elvetettel, elkárhozol,

a gyehenna tüze vár rád."

3

Lohol haza már a jó lovag,

a lábát seb borítja.

Úgy éjféltájban érkezett

a Vénusz-hegybe vissza.

Vénusz álmából felriadt,

ágyát odahagyta nyomban,

s ölelte már szerelmesét

izgatott aggodalomban.

Orra vére is eleredt,

könnyfátyol hullt a szemére:

öntözve szerelmese arcát,

ömlött a könnye, a vére.

Ágyba fekszik a jó lovag,

s nem ejt egy árva igét ki,

míg Vénusz a konyhába megy,

levest habarni néki.

Megeteti, lába sebét

tiszta vízzel kimossa,

megfésüli csapzott haját,

édesen mosolyogva.

"Tannhäuser, drága lovagom,

oly rég nem láttalak már.

Mondd, merre kószáltál, hogy ily

sokáig elmaradtál?"

"Vénusz, szépséges asszonyom,

előbb bizonyos ügyben

Rómába vezetett az utam:

végeztem s visszajöttem.

Hét halmon fekszik e város

a Tiberis vize mellett:

Rómában láttam a pápát,

a pápa üdvözöltet.

Firenzét láttam visszafelé,

Milánóba betértem,

megmásztam a svájci Alpokat,

egyszóval, nem henyéltem.

Hó hullt, míg áthaladtam én

gerincén e hegynek,

reám mosolyogtak a kék tavak,

a sasok vijjogva lebegtek.

A Szent Gotthárd-hágó alatt

hortyogott Németország:

harminchat jámbor uralkodó

intézi most a sorsát.

Láttam a sváb költőtanodát,

mily édes, csöppnyi porontyok!

Apró biliken kuporogtak,

sipkájukon angyali bojtok.

A sábesz Frankfurtban talált,

hol sólettal fogadtak:

vallásotoknak párja nincs,

sem a töltött libanyaknak.

Drezdában láttam egy kutyát

- hajdan jófajta szelindek -,

most nyí, nyáladzik, foga nincs

rég elveszitette mindet.

A múzsák özvegyi székhelyén,

Weimarban  gyászra nagy ok van:

Goethe halott, de bezzeg él

Eckermann! - sír a jaj ottan.

Mi ez az éles gágogás?

- kérdeztem a potsdamiaktól.

A múlt századról ad elő

Berlinben Gans professzor.

Göttingában a tudomány

virul, de nincs gyümölcse:

szuroksötét volt ott az éj,

nem pislog lámpa sehol se.

Celle börtöne hannoveri

rabokkal volt zsúfolva -

Ó, németek! Ez kell nekünk:

közös ostor, nemzeti fogda!

Hamburgban megkérdeztem én:

mi bűzlik utcaszerte?

"Csupán a csatornák!" - zsidó

s keresztény ezt felelte.

Van a jámbor Hamburgban is

zsivány, tagadhatatlan:

majd azt hittem tözsdéjükön,

hogy Cellében maradtam.

Hamburgtól egy ugrásnyira

Altona is remek hely:

hogy ott mi is történt velem,

elmesélem neked egyszer."

/Ford.: Kálnoky László/

Heinrich Heine: Esti erdőben bolyongok...

Esti erdőben bolyongok,

álomittas fák alatt,

s mintha csak velem bolyongnál

egyre, gyöngéd árnyalak.

Ugye itt van bájos arcod?

Itt lebeg fehér ruhád?

Vagy csak a holdfény hatolna

a fenyőhomályon át?

Földre pergő könnyeimnek

halk neszét hallom talán?

Vagy valóban sírva kísérsz

utamon, te drága lány?

/Ford.: Kálnoky László/

Heinrich Heine: Mint a hold...

Mint a hold, ha átnyomul a

felhők sűrű függönyén,

úgy ragyog sötét időkből

egy világos kép felém.

Lent a Rajna, az utasnép

mind a fedélzetre jött:

szálltunk az alkonyfényben izzó,

nyárizöld partok között.

Elmerengve, egy igéző

hölgy lábánál ültem én:

játszott halvány, kedves arcán

az aranyrőt nyári fény.

Lantok pengtek, szólt a nóta.

Mily varázsos pillanat!

Egyre kékebb lett a mennybolt,

és a lelkünk tágasabb.

Várak, ormok, rétek, erdők,

mint mesékben, úsztak ott,

és ez mind a bájos asszony

szép szemében csillogott.

/Ford.: Kálnoky László/

Heinrich Heine: Úgy lettem volna boldog...

Úgy lettem volna boldog,

ha velem vagy szüntelenül:

neked sok volt a dolgod,

s otthagytál egyedül.

Mondtam, hogy a szívem érted

ég, s nem kíván soha mást,

s bókra hajlítva a térded,

kacagtad e vallomást.

S hogy meddő szenvedélyem

a végső kínba lovaljad,

búcsúcsókját kevélyen

megtagadta az ajkad.

No, de magamat e bajban

nem lövöm mégsem agyon!

Velem ilyesmi hajdan

megesett már, angyalom.

/Ford.: Kálnoky László/

Heinrich Heine: Kezdetben volt a csalogány

Kezdetben volt a csalogány:

így csattogott: csivit! csivit!

S virág fakadt az almafán,

zöldellt a fű, ibolya nyílt.

Föltépte mellét, vére dőlt

égő pirosan, s ott, ahol

a vér folyt, szép rózsafa nőtt:

hő szerelmet annak dalol.

E seb vére szolgál nekünk,

kis madaraknak vigaszul,

s ha a rózsadal messze tűnt,

az erdő lombja is lehull.

Fiainak meséli el

tölgyodúban ezt a veréb:

nősténye közbecsiripel,

híven őrizve díszhelyét.

Házias hitves ő, amíg

tojást költ, nem duzzog soha:

a kicsiknek hittant tanít

időtöltésül az apa.

/Ford.: Kálnoky László/

Heinrich Heine: Telnek és múlnak az évek...

Telnek és múlnak az évek,

kihal több nemzedék,

de nem hunyhat ki szerelmem,

mely a szívemben ég.

Csak egyszer lássalak újra,

s ha előtted térdre esem,

hadd mondjam haldokolva:

Madame, én szeretem!

/Ford.: Kálnoky László/

Heinrich Heine: Hogyha két szerető....

Hogyha két szerető szív megöregedik,
mily mély, áhítatos boldogság jut nekik!
Szerelem! Égi frigy! Ó, lelkek tiszta lánca!
Megőrzi sugarát, ha kihunyt is a lángja.
A két szív, hol fogant, ma már örökre egy.
Emlékével közös múltjuknak, nem lehet,
csak együtt élniük, tudják ezt mind a ketten.
(- Ugye ilyen a mi életünk, Juliette-em?)
Esti csend öleli ott a nappal zaját,
s a barátságban a szerelem él tovább.

/Ford.: Kálnoky László/

Heinrich Heine: Egy bűvös áprilist...

 

Egy bűvös áprilist éltünk át, ő meg én,
a szerelemnek oly kábító kezdetén.
Ó, emlékek! Idők! Órák! Ti rég lepergők!
Fogva egymás kezét, együtt jártuk az erdőt,
míg szívünk különös mámortól remegett.
Elhagytuk az utat, ösvényt pillantva meg,
majd az ösvényt, hogy elcsatangoljunk a zöldben.
Az ég az ő csodás szemétől tündökölt fenn,
Szeretlek! - mondta, és lelkem megistenült.

Egy forráshoz közel, néha mellettem ült.
Keblét ágak előtt, ó, hányszor feltakartam!
Te, ha pirulva is, márvány-najád alakban
fürdetted tejfehér, mezítlen lábadat.
S mentünk álmatagon. Úgy tetszett, mintha csak
a százszorszépek, ellepve körül a földet,
a boglárkák meg a félrebújt télizöldek
s friss szulákok, miket tiszta víz öntözött,
e kis virágok ott szájam s szájad között
váltott csókok, amik aláhulltak az útra,
míg mentünk, te meg én, és irigykedve súgta
a zord barlang, a vad bozót s a meztelen,
fekete sziklakő: Mit szól az estelen
a szűz tekintetű, a csillagos Diana,
ha az erdő füvét összetaposva látja?

/Ford.: Kálnoky László/