Tóth Árpád: Briggs Tom különös rohamai

A repülőgép álmosan berregett a kék és langyos délutáni levegőben. Egy élesebb kanyarodónál a fémrészeken csillogó pontok megváltoztatták helyüket, a benzintartály sárga, rezes fénye Arnstein kisasszony kézfejére csúszott át, s elhalványodott, mint egy alázatos, rózsaszínű csók. A kisasszony mellett Briggs Tom tartotta a kormánykereket. Alattuk a város lapult szét, az utcák vonalaival kockázottan, s a háztetők szürke, monoton síkjából egy-egy törpe templomkupola fénylett föl, mint furcsa szappanbuborék, melyet a por árva lakói fújtak az elérhetetlen végtelenség felé.

Briggs Tom érezte, hogy menthetetlenül szerelmes Arnstein kisasszonyba. Két napja volt a nagy elzászi városban, ahová az Egyesült Európai Államok Régészeti Akadémiájának megbízásából jött, hogy a közelben levő régi bányákban végzett ásatásoknál felügyeljen. A város határában ugyanis betemetett sóbányákra bukkantak, melyek területén a múlt századi nagy világháború idején harci árok-rendszereket építettek a hadakozó felek, alkalmasint a rettentő gránáttűz következtében a laza kötésű talaj beomlott, s az árokrendszerek egy részét benyelték a bánya üregei. A sós rétegek csodálatos módon épségben tartották azoknak katonáknak a holttesteit, akiket a katasztrófa ezekben az árkokban ért. Briggs Tom most azt a megbízást kapta, hogy hozza felszínre az érdekes hullákat, gyűjtse össze a talált, múzeumba való tárgyakat, s leendő megfigyelésével gazdagítsa a letűnt, fájdalmas emlékű idők történelmét.

Két napja volt itt: Arnstein kisasszonnyal az első este ismerkedett össze, az expedíció tiszteletére tartott vacsorán. Már az első pillanatra erős, szinte fájdalmas hatással volt rá a magas, telt, csöndes német leány. Valahogy úgy érezte, mintha egy régi ismerőssel találkozott volna össze, ajkai szinte görcsösen keresték a legutóbbi párbeszéd félbeszakadt szavait. Miközben a leány kedves lassúsággal mondott neki a bemutatkozás perceiben jelentéktelen udvariasságokat, Briggs többet érzett, fájdalmasabbat és mélyebbet annál a kellemes, homályos csókingernél, mely egy szép vonalú, meleg és piros női száj láttára gyakran lüktette meg ajkaiban a sűrű indiai vért.

Ideges lett, ügyetlen, nevetséges hibákat ejtett a német beszédben, pedig világosan érezte, hogy ez nem félénkség, csak valami tiltakozás, egész lényének valami ellenszegülése egy erőszakolt, fonák helyzettel szemben. Valahonnan, mélyről, elfeledett, régi mondanivalók akartak előtódulni, forró, lüktető, fájó szavak, talán egy felujjongó sírás, talán egy felzokogó kacaj - s Arnstein kisasszonynak szintén éreznie kellett volna ezt...Hogyan lehet, hogy nem siet a segítségére? Szinte megsértődötten vált el tőle, akkor este. Mikor pedig a hotel ágyában nyugovóra tért, és lehiggadtan végiggondolta az egész találkozást, nem tudta elképzelni, mi hozhatta ennyire izgalomba? Elvégre Arnstein kisasszonyon nincs semmi különös, mondogatta magában, s már mosolygott is, és félálomban Tavindát idézte maga elé, a benáreszi asszonyt, aki halványsárga karjaival úgy szorította kis, kemény melleire az ő legutóbbi három évének majdnem minden éjszakáját, mint egy kazal feketepiros, nehéz ceyloni rózsát...

Éjszaka volt, álomtalan alvásban feküdt reggelig. Mikor felkelt, ámulva konstatálta, hogy rendkívül fáradt, össze van törve. Az utazás Londontól a német városig nem viselhette meg ennyire, hiszen a pár órás utat a Repülő Vasutak Társaságának nagyszerű kényelmű járatán tette meg.

A vacsora kitűnő. könnyű lakoma volt...Arnstein kisasszony?...Bolondság!...Ő, Briggs Tom, még a Tavinda kábító ölelései után is diadalmas frissességgel szokott nyújtózkodni, úgy ropognak a csontjai, mint egy új repülőgép acélrúdjai a friss hajnali szélben...S most az a furcsa, rosszul sikerült kis ismerkedés zavarná össze ennyire?...Lehetetlen...A következő pillanatban azonban hátratántorodott, s először érezte azt a rettenetes, különös "tünet"-et, mely azóta többször megkínozta...

Olyan volt, mintha váratlanul erősen mellbe ütötték volna...Aztán tompa, égető fájdalom fogta el, mely az egész mellkason végigsajgott, majd egyetlen ponton gyűlt össze, éppen a szív fölött, s akkor egy pillanatra elviselhetetlennek tetszett, mintha a szívet valaki erősen megmarkolta volna. A szorítás lassan engedett, s utána kéjes bágyadtságféle jött. A szemek könnyel teltek meg, s a torokból valami erős, artikulátlan hang akart előbugyborékolni, valami felszakadó, felszabadító kiáltás, mely azonban nehéz, rompa sóhajba fúlt...

Az egész délelőttöt kedvetlenül töltötte. A kávéházban megfájdult a szeme, míg a reggeli lapok gyorsírás-jelvényeinek hajszálfinom vonalait nézte. Fáradtan lebágyadó szemhéjai mögött a sötétpiros derengésen makacs, múlni nem akaró, apró, sárga, cikcakkok nyilalltak át, melyek akkor is tovább táncoltak előtte, mikor ismét kinyitotta a szemeit. Az egyik szomszéd asztalnál egy vendég megcsöndítette kanalával a poharát, hogy a pincért hívja. Ettől a hangtól megismétlődött a Biggs reggeli rohama. Görcsösen megmarkolta a márványasztal szélét, s kínjai közt az a furcsa érzése volt, hogy vállai közé húzott fejjel le kell kuporodnia az asztal lapja mögé, mintha védelmet keresne. S utána ismét a kellemes bágyadtság öntötte el, valami szelíd hullám, melyen Arnstein kisasszony szőke feje ringott eléje, tágra nyitott kék szemekkel, s a halványpiros ajkak titokzatosan ismerős ívelésével...

S most itt ülnek, együtt, a repülőgépen. A program az volt, hogy a társaság könnyű, kétszemélyes monoplánokon megy ki a városból a sóbányához, s megtekinti az ásatások kezdetét. Az, hogy Briggs és Arnstein kisasszony egy gépre kerültek, nem volt véletlen - a kisasszony a maga hűvös és csöndes módján már kacérkodott a bombayi professzorral. A leány az indulásnál külön, karcsú, kis repülőgépével jelent meg, és maga hívta meg Briggset a második ülésre. Sőt maga segítette nyeregbe kapaszkodni, langyos érintésű, nyugodt szorítással fogva át az angol vékony csuklóját.

Eleinte nem beszélgettek. Briggs néha-néha fordított egyet a kormánykeréken, s amint a gép rézsút dőlt, némán élvezte az egy pillanatra ránehezedő női váll kedves nyomását. Átengedte magát valami álmos, ernyedt szerelmi érzésnek. Arnstein kisasszonyon nincs semmi különös - mondogatta újra magában, de az öngúny nagyon enyhe volt, s legszívesebben átkarolta volna, szép csendesen és egyszerűen, a leányt. Az a tegnapi érzés, hogy régi ismerőssel találkozott össze, ismét felébredt benne, de most már nem nyugtalanította. A rossz éjszaka, a különös rohamoktól feltépett délelőtt után idegei boldogan pihentek a langyos délután azúr-fürdőjében. Álmosodó öntudatán hunyorogva derengett át, mint valamely messzi, sötét tüzű parázslás, hogy mind ennek a furcsa fájásnak és zavarnak valahogyan Arnstein kisasszony az oka, s ez most csöndes megelégedéssel töltötte el

Egyszerre megcsendült a leány hangja. Briggs felriadt, s ekkor újra jelentkezett a "roham". De ez már nagyon gyönge, csaknem szelíd ütés volt, s a szív nem vonaglott meg utána. Csak a torokban reszkettek meg a hangszálak, a rejtelmes kiáltás ismét elő akart törni, s Briggs most hirtelen élességgel, világosan érezte, hogy végre meg fogja találni a fájó, drága, megváltó szót...

A leány beszélt:

- Mily furcsa, hogy mi most ketten, egy német meg egy angol, szép nyugodtan keringünk itt a levegőben, ahol száz évvel ezelőtt angol és német halálra kereste egymást...Milyen jó, hogy mi mind, az egész emberiség, elfeledtük azokat a borzalmakat...

Briggs valami udvarias semmiséget akart válaszolni a szentimentális, régi közhelyre. De nem tudott. Mély megindulást érzett, s megránduló ajkai szelíden, engedelmesen ismételték a leány szavát.

...elfeledtük...

Arnstein kisasszony folytatta:

- Ismeri a Charles Pivert elégiáját a háborúról?

S már szavalta is, zengő, lassú ritmussal:

Európa legében vad vihart sodorván,
Pokoli pilóta, zengve lecsapott -
S két iszonyú szárnyát megtűzve mogorván
Eiffel csuda csúcsán s Reims isteni tornyán,
Elfedte rőt teste az arany napot...

Briggs Tom nem szerette a költőket. Egy ízben a bombayi klub dohányzójában azt mondta róluk, hogy a középkor utolsó maradványai a XXI. században, az egyházak és a misztikus bölcselmi rendszerek bukása után a zagyvább emberiség sületlen szószólói. A reális rendű életformák és a technikai tökéletesség korában olyanok, mint a kerge macskák, melyek a felhőkarcolók tetejére is felmásznak, hogy a hold felé nyávogják bódult énekeiket. Egy ilyen költőfélét, aki Tavindához is merészelt írni pár rímes szamárságot, példásan megfenyített: betört pofacsonttal maradt a klub boxtermének vörös pokrócán.

De most nem tudott a vers ellen küzdeni. A régi, kopott zenéjű, akadozva busongó sorok, a leány csöndes és tiszta hangjától átitatva, mint egy új életnedv áramlásától, ismét megelevenedtek. Rég meghalt katonák víziója kelt, karjukkal bágyadtan intve, valamely sáros és véres messzeségből, a boldogabb utódok felé.

- Charles Privert - mondta a leány - itt zuhant le, ahol mi most a bányák felé siklunk...Azt olvastam róla, hogy iszonyú magasságból lőtték le, lángolva esett a gép, s lent, a roncsok, a drótok és rongyok közé kuszált bordák mögött a szénné égett test pirosan és sértetlenül mutatta a szívet...

Arnstein kisasszony arca sápadt volt, szája szélei reszkettek. A szavalás lendületétől könnyek szöktek a kék szemekbe, s a szőke fej ernyedten billent félre.

- Én nem tudom - nyögte halvány és gyáva mosollyal -, de gyakran kell ezekre a dolgokra gondolnom. Különös mohósággal olvasok háborúról szóló könyveket, s mohóságom kielégítetlen marad...És furcsa, zavaros, visszatérő álmaim vannak. Valami őrült, nehéz lárma üvölt körül, egy fekete síkon sötét, idomtalan rémalakok nyomulnak felém, s én nem tudok mozdulni. Aztán egyszerre megjelenik a nap gyönge, halvány-aranyú korongja, boldogan érzem, hogy a zuhogó fény elmossa, szelíd, meleg és zengő sugarakkal a lármát és a rémeket...Kitárt karokkal, a felszabadulás érzésével nézek a magasba, ahol enyhe ívű dombok smaragdbája fölött egyre tisztábban emelkedik a drága nap...És hirtelen megint iszonyat jön: az égi korong sötétvörös, pihegő gömbbé duzzad, a sugarak megvastagodnak, mint egy félelmetes póktest szörnyű lábai, s a lábak vége acélos, tompa csillogású hegyben végződik, s kábulatos gyorsasággal nő és közeledik egyenesen felém...Vad sikoltással ébredek fel, s a párnán csupa víz a könnyeimtől...Ne vegye rossz néven, hogy ily ostobaságokkal untatom...Magam sem tudom, miért mondtam el önnek mindezt, hiszen inkább orvoshoz kellene fordulnom...Engem mindenki oly csöndesnek és nyugodtnak ismer...

A leány hangja elakadt, s a halvány arc rémülten fordult Briggs Tom felé. Úgy látszott, hogy az angol hirtelen megőrült. A gép kormányát egy rettenetes csavarással szinte letépte, a könnyű, fehér alkotmány füttyszerű süvítéssel csaknem függőlegesen rohant lefelé. Arnstein kisasszony nehéz szőke haja kibomolva úszott a zengő acélrudak között, s Briggs a kormányt eleresztve mellére kapta a rémülettől vergődő leányt A földről sötétbarna dombhátak púpja rohant szemközt a géppel, egyre növekedve s egy-két hatalmas, száraz fatörzset feszítve fölfelé, mint fenyegetően fölszegzett szarvakat. Apró, fekete alakok rohantak szét, s Briggs üvöltő, zokogó búgása vegyült a gép zengésébe:

Bocsáss meg...bocsáss meg...bocsáss meg!

A felszabadító, a megváltó kiáltás végre előtört, utat talált, megszületett...Briggs sírt és kacagott és ölelte és csókolta a vonagló, édes, fehér alakot...

A gép földez ért. A kitűnő zuhanás-szabályozó készülék megmentette a bennülőket. Egy erős zökkenés, és a gépet bámuló munkásnép raja vette körül. Briggs kiugrott, s karjaiba emelte az ájult Arnstein kisasszonyt. A munkavezető szembeállt vele, s jelentést akart tenni a délelőtt megkezdett munkájáról. Egyszerre azonban iszonyodva ugrott félre, s heves mozdulatokkal kezdett magyarázni valamit a többieknek.

Briggs nem látta őket. Tágranyílt, tétova fényű szemei a kétoldalt sötétlő üregfalat bámulták. Tekintete megakadt egy görbe, göcsörtös fagyökéren, mely egy régi kormos tönköt erősített még makacs markolással, mélyen a talajba. Egy százéves gyökér, s Briggs megismerte! Hangos kiáltással rohant be a bányaüregbe, a megállt a falba tűzött fáklyák szurkos, vörös fényében. Az első lesüllyedt árok egy részlete már fel volt ásva. Egymásba fonódott alakok kusza körrajza meredt fel a sötétben, s a fáklyáktól vetett nagy árnyékok lengésében a holttestek folytatni látszottak a harcot, néma, kísérteti mozgással.

Egy rohamcsoport volt, melyet küzdelem közben ért a földomlás.

Briggs megállt, s gyöngéden megszorította a karjai közt fekvő alélt testet. Arnstein kisasszony szemei kinyíltak, s téveteg szelíd nézéssel tekintettek előre. Pár perc telt el, a mély, kék szemek megszokták a fáklyafényt. Két lépésnyire, a kiásott árok legszélén, egy szuronyos angol előrebukott holtteste látszott. Hóna alól félrebillent a szurony, de nem esett a földre, hanem kinyúltan csüggött a levegőbe, hegyével megakadva egy másik holttestben. A szurony tövig volt döfve egy fiatal német katona mellébe, aki hanyatt terült el az arcra bukott angol mellett. A fiatal arc az Arnstein kisasszony arca volt.

Briggs Tom és Arnstein kisasszony remegve ölelték át egymást. A barlang bejáratánál suhogó, finom zengések hallatszottak. A társaság repülőgépei értek földet odakünn.

Csáth Géza: Szeptember

Sötétség, szeptemberi este. Emberi lelkek bolyonganak, tévedeznek és elnyugosznak ebben a sötétségben.

Csend nehezedik a kisváros utcájára.

Egy férfi néz az utcára, egyik földszintes házból: nyugtalanul, féltékenyen, betegen: ő maga az, a 45 éves, öregedő Szeptember. A feleségét várja, a fiatal, 25 éves asszonyt, ki megcsalta, bizonyosan megcsalta most, és nem lehet már jóvá tenni. S ő nem mehet a helyéről el, hogy férfias bosszuló erővel megbüntesse a vétkeseket, nem, mert a csúz a székhez köti. Próbál fölállni. Nem bír. Fölkiált fájdalmas hangon, s keservesen leül újra.

Mit tegyen?

Lépteket hall az utcán. Az asszony jön. De mit mondjon? Az előszobában van már. Leveti a kesztyűit a kezéről, leteszi a kalapot.

Nyílik az ajtó, s belebben a szoba szürkéjébe egy fehér ruha. György kétségbeesetten föl akar ugrani, hogy kérdőre vonja a hűtlen asszonyt, és kiverje a házból. A csúz leüti lábáról. Fölordít dühösen, fájdalmasan, a szemében könnyek gyűlnek.

- Mi az, édes, ne kelj fel: no istenem, sírsz? ne sírj - szól a csengő hang, s homlokon csókolja a férfit két fiatal ajak, megcsiklandozzák a homlokát a hajszálak.

György ölbe tett kezekkel néz maga elé, és piszkos helyzetén töprenkedik, mialatt az asszony már a másik szobában tesz-vesz. Tanácstalanul bámul ki az őszülő alkonyba, s magát látja benne...

- Vacsorázni - szólal meg az előbbi hang megint, s jön a szobába az asszony, vezetni a beteg férjet.

- Támaszkodj ide: így ni! Menni fog ez még, csak vigyázz. No, itt vagyunk...

Enni kezdenek. Az asszony jóízűen, fiatalosan, egészségesen, mint olyan, akinek nincs gondja, s lelke is kevés. Nem bántja a lelkiismeret. Ő eleget tett - magának: ez kötelessége volt saját maga iránt: most is ezt a kötelességet teljesíti: eszik.

György egy-egy falatot eszik csak, s a másik szoba sötétjébe bámul. Majd feleségére téved a szeme. Némán nézi, az asszony szeme is odapillant: azután mosolyogva, nyugodtan megveregeti az öregedő Szeptember fejét.

- Egyél már - szól, s ő újra evéshez lát.

A férfi lehajtja a fejét, és meglátja az igazságot. Ez az asszony, ez a huszonöt éves fiatal, egészséges lány nem szerette őt soha. Nő volt, jószívű és gondos: gondos, mint egy állat, ki jól kiszemeli a fészeképítésre a helyet, és élni akar, él. Ez a célja, s eszerint rendezkedik be. S érzi, hogy nincs joga, nincs igaza, ha ezt a nőt el akarja terelni a céljától, ami különben nem is sikerülhet neki. Maradjon az asszony a maga útján, mit érne, ha elkergetné. Elvesztene egy ápolót benne, és...magára maradna. Hogy lesz? nem tudja, de jó így inkább, mint másként!...Azt a férfit az asszony nem szereti: gyönge a lelkiismerete és kíváncsi. Ez az egész.

De mégis mily szép lenne ölni! S az öregedő Szeptember száraz szemei fölcsillannak e gondolatra...Vacsora után le kell feküdnie a reumás testével. Az asszony odaadóan ápolja, vezeti és támogatja. Megnyugszik benne a harag, szenvedély, minden, mikor karján érzi felesége puha karját: simogatni kezdi. S az asszony, az élet gyermeke, dorombol hozzá, mint egy macska. Az öregedő Szeptember ágyba fekszik. Künn megered az őszi eső.

*

Elmúlik az esztendő, a reuma mind erősebben lép föl. György nyugdíjba vonul, s nap nap után ott ül a karszékben, míg a felesége fölolvas, s beszélgetnek. Eleinte szégyellte magát ilyenkor, aztán gondolkozott rajta, s többé nem szégyellte magát.

- Nyugalom, igen, nyugalom a fő - mondogatta magában.

Csendesen, megszokottan viseli a reuma fájdalmait. Tavaszkor egy szép napsugaras délután kisétált a feleségével. Megfürdött a melegségben az öregedő Szeptember, s nézte a feleségét.

- Nyugalom, nyugalom.

Egy fiatal ember köszönt. Az, aki a felesége szeretője tán most is? Igen, az! Alig dobbant meg a szíve jobban. Ránézett megint a feleségére, ki maga volt az élet, egészséges, piros, kissé kövéres arcával: majd a sovány, sápadt kezeire bámult, melyek úgy bújtak ki a két kabátujjból, mint a száraz, lombjavesztett fa a szikes, sáros földből.

Így ballagott végig az öregedő Szeptember a nyáron. A reuma a szívére ment, s mire megint eljött a szeptember, megállította a szív verését. Az asszony megcsókolta György száradozó ajkait, mert asszony volt és jószívű, semmi egyébért. Nem utálta, mert nagyon egészséges természetű volt. Keveset gondolkozott tudniillik.

Ott feküdt másnap a szobában kiterítve György. A bebámuló szeptemberi napsugár rásütött az arcára.

- Nyugalom, nyugalom - mondta az arc.

...Másnap az asszony, a temetőből hazajőve, megnézte magát a tükörben, s úgy találta, hogy kissé megsoványodott. Node majd pótolja. S miután gondosan megmosta a kezét, lefeküdt aludni.

Künn megint sötétség van, szeptember este. Emberi lelkek bolyonganak, tévedeznek és elnyugosznak ebben a sötétségben.

Csáth Géza: Jutalom

A bankban késő estig folyt a munka. Még egészen új bank volt: a tisztviselőket kevés fizetéssel fogadták és azzal, hogy nincs határozott munkaidő.

Fél kilenc lehetett, amikor Karcag igazgató - egy egészséges arcú, alacsony, őszülő ember - elment. A lépcsőkön találkozott Sebő Imrével, a segédkönyvvezetővel.

- Jó estét, Sebő - mondotta -, nem jönne velem, hiszen egyfelé lakunk.

Ahán - gondolta magában Sebő -, ma meg akarod takarítani a kocsipénzt: és azt mondotta: - Tartom szerencsémnek, nagyságos uram!

Karcag minden este kocsin járt haza, vagy hazakísértette magát valakivel. Sokan haragudtak rá. A parasztoknak egyre-másra árvereztette el a földjeit, a váltóadósokkal is nagyon kegyetlenül bánt. Félt.

Eleinte szótlanul haladtak egymás mellett. Aztán a bankár kérdezett:

- Mit szokott ilyenkor csinálni, Sebő? Kicsit kávéházozik, mi?...

- Nem, nagyságos uram, csak igen ritkán vetődöm a kávéházba, rendesen hazamegyek, és pénzügyi könyveket olvasok.

- Szép, szép, képezi magát, ez szükséges is: különben nincs valami szenvedélye?

- Semmi, néha kezembe veszem a hegedűmet...

- Helyes: a legszebb szórakozás a zene...

- És a legolcsóbb is.

Persze, a legolcsóbb.

Sebő elmosolyodott a bankár gyenge társalgási tudományán. Eközben elfordította a fejét. Akkor látta meg, hogy a sötét utcán valaki megy utánuk. A sarki gázlámpánál még egyszer visszapillantott. Megismerte az embert.

Popovics volt, a molnár, akit Karcag bankja tett tönkre, és forgatott ki a birtokaiból. Fegyvert látott megcsillanni a kezében. Sebő nem merte jelezni, hogy meglátta. Valami szédítő érzés vett rajta erőt, melyből arra ocsúdott fel, hogy a rác pár ugrással utolérte őket, és botjával hátulról teljes erővel Karcag feje felé sújtott. Ebben a pillanatban Sebő megfordult, és bal kézzel hatalmasan meglökte a bankárt. Karcag félretántorodott, és a rác botja a földre sújtott. Vasbot volt, és a nagy erővel mért ütés előrehúzta a támadót. E pillanatban Sebő jobb kézzel átkapta a nyakát, és rávetette magát. Fél perc alatt a földre teperete, a mellére térdelt, és a kezeit lefogta Karcag.

Nem ijedt meg éppen túlságosan, rendőrért kiáltott. A parasztot átadták az őrszemnek, és folytatták útjukat. Sebőnek vérzett a kézfeje, egy mély harapást kapott a dulakodásban, kábult volt a feje, és valami féktelen örömérzet tette ittassá. Arra gondolt, hogy most már minden másképp lesz a banknál. És eszébe jutott Karcag Adél. A gyerekarcú, hatalmas termetű Sebőt ingerelte ez a gőgös arcú lány, azok a violafényű, álmodó szemek. Erre az arcra gondolt már abban a pillanatban, amikor érezte, hogy a küzdelemben Popovicsot sikerül legyűrnie.

Hazáig már nem nagy volt az út. A bankár szidta a város közbiztonsági viszonyait, azután ajánlotta, hogy Sebő a sebével mindjárt orvoshoz menjen. Végre elbúcsúzott, és így szólt:

- Azután kérem, Sebő, jöjjön be majd hozzám holnap délelőtt, megbeszéljük a dolgokat.

Hazamenet Sebő így monologizált.

- Meg fogom ismerni Karcag Adélt, és beszélek vele, és a szemébe nézek.

Ezt elmondta hazáig vagy százszor.

Másnap délelőtt sápadtan állított be a hivatalba. Hosszú levélben megírta az esetet öccsének, aki Pesten a technikán tanult, és utána keveset nyugtalanul aludt.

A kollégáknak nem mondott el semmit. Az íróasztalához ült, és dolgozott, mint rendesen.

Az igazgatónál sokan jártak. Csak tizenegy felé mehetett be. Akkorára híre terjedt az esetnek, a kollégák kérdezgették a részletekről. Ő nem akart beszélni. Mikor belépett az igazgatóhoz, az kezet fogott vele, és megkínálta szivarral. Rágyújtottak.

- Kedves Sebő - kezdte a bankár -, az ön ügyessége megmentett engem egy komoly balesettől. Az a kérdés, mit kíván tőlem a szívességért. Ami hatalmamban áll, megteszem. Persze, például fizetésemelésnél a részvényektől függ a dolog.

- Köszönöm, nagyságos uram, fizetésemelést nem kérek, hiszen talán nem is lenne igazság, hogy csak azzal, hogy én szerencsés lehettem azt a gazembert ártalmatlanná tenni, megelőzzem az érdemesebb, tapasztaltabb kollégákat. - Sebő lassan és megfontoltan beszélt, a hangja kissé reszketett, mert természetellenes volt nála ez a lassú beszéd.

- Nos, tehát mivel lehetek szolgálatára? - szólt az igazgató, és kinézett az ablakon.

- Ha megengedné nagyságod, hogy tiszteletemet tegyem, hogy viziteljek... - mondta Sebő igen lassan.

Karcag egy pillanatig komolyan nézett maga elé, azután kellemetlenül, röviden, szárazon fölnevetett.

- Hát hiszen, ha gondolja, csak jöjjön el valamelyik nap - mondotta, és vonogatta a vállát.

Sebő fülig pirult, mint akit rajtacsíptek a legtitkosabb gondolatán, és még ki is csúfoltak utána. Egészen világos lett előtte, hogy az ő hőstette és életmentése máról holnapra teljesen összezsugorodott, semmivé lett. Hiszen csak a mesében adnak egy megmentett király életéért fele királyságot és hercegkisasszony feleséget! Karcag Adél!...milyen ostobaság volt arra gondolni, hogy azt a lányt most könnyebb lesz megkapni!

Majdnem kiabálva mondta:

- Nem, igazgató úr, nem megyek el!

Azután határozott léptekkel kiment a szobából. Az ajtót keményen becsapta maga után.

Csáth Géza: Történet a három leányokról

Egy nagy-nagy, liliomos, orgonabokros kertben lakott a három leány. Az első fekete, a második vörös, a legkisebb aranyszőke hajú. Együtt szedték le a tavasz ibolyáit, együtt énekelték túl a hiú rigómadarat, együtt kergetőztek az őzikékkel meg az öreg, százéves baglyokkal, akiket nagyon szerettek mind a hárman. Megosztották velük az ebédjöket és a forrásvizet, melyet utána ittak, s amely a kert közepén bugyogott fel a földből. Ilyenkor az őzikék kecses ugrándozásokkal köszönték meg az ennivalót meg az innivalót, a nagyfejű, komoly baglyok pedig integettek és huhogtak hozzá, mintha így szóltak volna:

- Köszönjük szépen az ebédet. Az egészségetekre!

Egy test, egy lélek volt ez a három leány, mert testvérek voltak, s nem volt titkuk egymás előtt, de még csak olyan gondolata egyiknek is, amelyet a másik kettő ne tudott volna. Tavasztól őszig egész nap a kertben tanyáztak, és csak este mentek be a házukba, amely olyan volt, mint valami kis kastély. Az őzikéket is bevitték magukkal a hálószobájukba, s a baglyoknak is ott adtak helyet egy erős régi diófarúdon, amely az ablak előtt húzódott el. Akkor aztán meggyújtották a gyertyákat, és levetkőztek.( Az ingük a legfehérebb patyolatból készült, a rózsaszínű bőrük átlátszott rajta.) Elővették a rokkát, kieresztették a gyönyörű, selymes nagy hajukat, és fontak késő éjszakáig. És mondtak gyönyörű hosszú meséket, amelyeket ki-ki maga gondolt ki. Mikor ebbe már belefáradtak, megcsókolták egymást, és belefeküdtek a hatalmas nyoszolyába, amely a szoba közepén állott. S ott elaludt a három szépséges leány. (Még lélegzetet is egyszerre vettek.)

Így folyt az élet őszig, amikor a sárga szőlőfürtöket leszedték a tőkéről, és bevitték fölaggatni a házba. Ezután már csak keveset jártak ki, s naphosszat fontak az ablak mellett, s mesélték egymásnak a csodálatos szép meséket, miközben az ég felhőit nézték sokáig.

Így múltak az esztendők...

Egyszer azután megváltozott a lányok házának békességes élete.
Éppen azon a napon, amikor a barackfa virágai kinyíltak a nagy kertben, és a barna hajú lány a kert sarkából felnézett a hegyek hágói felé, egy lovagot pillantott meg. (Nem is volt még lovag talán, csak apród.) A fiú megszólította:

- Jó reggelt, te szép barna lány.

A lány eltakarta kezivel az arcát, mert még addig fiút sohasem látott, és el akart szaladni, de a lábai gyökeret vertek, és nem tudott egy lépést se tenni.

A fiú folytatta:

- De ne takard ám el az arcodat, kérlek, mert nem látom a szép szemeidet.

A lány levette kezit az arcáról, s a fiúra nézett, aki közelebb lépett, és erősen, borzasztóan és édesen belenézett a szemeibe. S a kisasszony hófehér arca tele lett lángrózsákkal. Remegve visszaköszönt a fiúnak.

- Jó reggelt!

Észre sem vette, hogy ez már átvetette magát a kerítésen, és megfogta a kezét. Azaz dehogynem vette észre. Hiszen égette a kézfogás. S mikor a lovag átölelte a nyakát, s a szájára rányomta a száját, csupa tüzes, gyönyörűséges izgalom lett az egész teste.

A következő pillanatban már ő ölelte át az apródot, és viszonozta csókjait.

S szépen múlt így az idő addig, amíg az egyik őzike oda nem dörgölődött hozzájuk, mire a lovag átvetette magát a kerítésen, és eltűnt.(Hol kóborolt addig ez az őzike?)

Azontúl minden nap találkoztak. És minden maradt a régiben. De a testvérek semmit sem tudtak erről, mert a lány nem szólt a lovagról egy szót sem. S a másik két lány éjszakái továbbra is nyugodtak és álomtalanok voltak. De a barna lány álmai tele voltak a lovag alakjával.

Így múlott el a nyár. Míg egy napon leszedték a lányok az óriási sárga szőlőfürtöket, s bevitték a házba, selyemfonalakra kötve. Azontúl nemigen jártak a kertben. A barnahajú ugyan másnap titokban kilopódzott, de nem találkozott a lovaggal. A lovag nem jött el azután se.

Tele volt a szíve aggodalommal a barnahajú lánynak. Egy napon testvérei úgy találták, amint egy vizestálban nézegeti az arcát, és könnyezik. Megölelték és megkérdezték, miért búsul, hiszen a bánat előttük ismeretlen: a barna csak ennyit mondott:

- Elment! Elhagyott!

A testvérei többet nem kérdezték.



De elérkezett a második tavasz. S a barackfák egy reggelen újra tele lettek virággal. A barna lány visszaemlékezve az elmúlt tavaszra, reménykedően várta a lovagját. De hiába.

Egyszer azután hetek múlva meglátta. A kert másik sarkában. A húgával, a vöröshajúval. Hévvel csókolták egymást.

Elkezdett sírni a barnahajú lány, és ájultan esett hátra, de a szőke húga, aki szintén látta a dolgot, fölfogta.

Aztán eljött megint az ősz, s vége volt a vöröshajú lány szerelmének is. A lovag bizony nem jött többé.

Keserves sóhajokkal volt teli a lányok hálószobájának éjszakája. Csak a legfiatalabb aludt nyugton, tiszta, hideg álommal.

A vén baglyok rosszkedvűen rázták a fejüket. Bizonyosan azt gondolták magukban:

- Oh, ezek a lányok! Már nem is alhatik az ember miattok nyugodtan!


Múltak, múltak a hónapok és egyszer a lányok arra ébredtek, hogy a barackfa virága megint kivirágzott. Vidáman felöltöztek, s mindegyik eltűnt valahová. A kert sarkaiba lopóztak és vártak.

A szőke lány, a legfiatalabb találkozott vele azon a napon. És azon túl is. A testvérei pedig hiába várták nap-nap után. Egyszer azután megpillantották, amint a szőke húgukkal a lovag szerelmeskedik. Oly erősen szorította magához a deli vitéz a szép lányt, hogy annak szinte lélegzete is elállott. A barna és vöröshajú lányok szíve pedig úgy vert ennek láttára, hogy majd kiugrott a mellükből. De egyikük se szólt egy szót se.

És elmúlt ez a nyár is, mint a többi. S a lovag őszre megint nem jött többé. A tél pedig bánatban - ábrándokban múlt el. Az őzikék kedvetlenül csüggesztették le a fejöket, s még a sóskenyérnek se örültek, a baglyok pedig mogorvák voltak mindig, amit különben nem lehet csodálni.

Amikor pedig a barackfák negyedszer is kivirágoztak, a három lány a kert sarkában epedve várta a lovagot. De a lovag nem jött. És a testvérek néhány nap alatt megértették, hogy nem is jön többé.

Éjjel pedig, amikor a csendes szobájukban alszanak a százéves baglyok, meg a pajkos őzikék, s a lányok beléunnak a fonásba meg a mesékbe, némán néznek a gyertyalángba, s azután róla beszélnek, csak a lovagról, aki jött tavasszal, és elment őszre, s megcsalta mind a hármukat.

A három lány szemeiben a könnyeket a gyertya vörösre festi. A vén baglyok pedig morcosan rázzák a fejöket.

- Oh, ezek a lányok: hát nem lehet tőlük nyugodtan aludni!!!

Ez az a régi történet a három lányokról.

Csáth Géza: Tor

A téli éjszakának vége volt...és messze, a fekete háztömegeken túl: ott, ahol a mező homályos vonalban végződik - egy szürke csík jelent meg az ég alján. Fönn még a csillagok pislogtak. És lenn a házak között, a mély árnyéktalan sötétségben, ahol az alvó emberek lélegzése hallatszott, még semmit se tudtak arról a szürke csíkról.

Maris megfordult az ágyában, kinyitotta a szemeit, és kinézett az ablakon. Azután gondolkodás nélkül hamar kiugrott az ágyból, és végigment a konyha hideg tégláin. Még a lábait se fázította. Meggyújtott egy kénes gyufát, s a haját a képéből elsimítva várta, míg fölgyullad a láng. Mikor ez megtörtént, meggyújtotta a konyhalámpást, és munkához fogott. Öltözködnie nemigen kellett, mert ruhástul aludt, csak éppen a réklijét vetette le. Végigfésülte a haját, nagy gyorsan összefonta, és feltűzte két hajtűvel. ( Kicsiny, szőke haja volt, mint a kóc, nem kellett sokáig bajlódni.) Megvizezte és megdörzsölte piros , tizenöt éves leányarcát, megszappanozta erős, vörös, de finom szőke pelyhekkel borított kezeit.

Mindezt gyorsan, lélektelenül csinálta, mint valami gép. Végre előkereste papucsait, összerakta az ágyat és kiment a konyhából.

Künn gyenge dér esett, s az udvar kövei sikamlósak voltak. A lány majd elvágódott.

- Haj-né! - sikoltott a fogai között.

Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma leendett a tora. Odament hozzá Maris, és megsimogatta:

_ No, te is fölkeltél már, kocám, abbahagytad az alvást, ne neked, szegény kocám, levágunk máma, elgyön az az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadra, szegény árva.

A koca röfögve dörgölődzött a lányhoz, aki csakhamar a mosópincébe sietett, tüzet gyújtott a kondér alá.

A januári kemény hideg itt se volt enyhébb, mintha a fagy befészkelte volna magát a falakba és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erős, gyönyörű teste mégse didergett. Letérdelt a hideg kőre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát, míg csak a tűzhelyen cikázva nem dübörgött a láng. Azután a szakácsnét keltette föl, előkészítette az élesre fent késeket, és visszasietett a tűzhöz. A koca beröfögött a mosókonyha ajtaján, Maris felelt neki:

- Bizony, akárhogy beszélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a torkodba, sírhatsz, sírhatsz!...

Mialatt a tüzet rakta, szürke lett az udvar, s az égen csak néhány csillagot lehetett látni. Az udvarra bejött egy ember. A hentes volt. Ragyás arcú, szép bajszú, izmos parasztember, amilyenről nem lehet tudni, hogy huszonöt vagy negyven éves-e.

Bement a konyhába.

- Jó reggelt!

- Adjon az isten!

Szótlanul szétrakta a késeit, levetette a kabátját, fölgyűrte az inge ujjait, és kötényt kötött. Mindezt lassan, módosan tette, és míg tette, le nem vette a szemét a lányról. Azután megnézte a tüzet, belemártotta az ujját a melegedő vízbe.

- Jól van, nagylány! - mondotta, és ráütött Maris vállára.

Maris nem fordult hátra, csak dacosan, kényesen megrázta a fejét, és rakta tovább a szalmát.

Egy óra múlva fönn volt a ház. Az udvaron a gyerekek, az ifiurak és a kisasszony.

A kocát hamarosan előterelték. A hentes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egykettő, szépen végzett vele. Maris eltakarta a köténnyel az arcát. A gyerekek kiabálni kezdtek:

-Ujjé, a Maris fél!

A disznó nem sírt sokáig. Egy óra múlva már kisebb-nagyobb darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznóhússzaggal. A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tűzön forrott a víz.

A hentes, a szakácsné és Maris keményen dolgoztak. Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvűen vágta a töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. Mikor elkészültek, Maris odavitte a hentesnek, megmutatta.

- Nem jó még - mondta a hentes, amikor megvizsgálta - ne kíméld a kezedet, nagylány ( megcsiklandozta Marist), mert akkor sose lesz semmi.

- Kíméli a fene - kiáltotta a lány, és ráütött a hentes hátára nagyot, - ököllel -, és elpirult.

Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a szalonnák az éléskamrában pihentek: a hentes dolgozott csak még lenn a mosópincében, a serték tisztításán.

- Hó, Maris, gyere ide! - kiáltott.

A mosópincében nem volt senki más. Fönn a szakácsné a vacsorát főzte. A disznóölés minden érdekessége elmúlott, csak a fáradtság maradt meg, melyet a sok munka okozott, és a bágyadtság, amely az erős vér- és hússzaggal lopódzott a fejekbe. Künn hideg téli este volt, míg a konyhában a tűz melegsége terpeszkedett.

Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész testében.

Megölelték őt már mások is, de sohasem érezte az ölelést - kisiklott, ütött és továbbszaladt. De most ránehezedett az izmos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas húskötelek. A lélegzete is majd elállott, kiáltani sem tudott.

Félóra múlva szemre húzott kendővel járt az udvaron.

- Majd adna nekem anyám, ha tudná. Elpusztítana, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy úgy járok, ha buta leszek...megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa...mint a Julcsa...

Aztán behítták. Ágyazni kellett, és a vacsorát fölszolgálni. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit is. Hempergőzött a gyerekkel és csókolta.

Csak amikor az ágyába feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekről, akit az imént elaltatott.

- Nekem is lesz...nagy baj is a... - vigasztalta magát: mégis elkezdett csendesen sírni. De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar könnyen, a fáradtak tiszta, nagy lélegzésével - elaludt.

Fekete István: Törvénytelen

Az új lakó csendes ember volt, magánakvaló, és a háziasszony örült, hogy szobáját neki adta ki. Egy lakásban laktak, de egymásról csak annyit tudtak, hogy a lakó mérnök, az asszony pedig nem is asszony, hanem vénkisasszony, aki árva húgát neveli. Talán örökbe is fogadta, de ez már nem fontos.

A három ember szépen eljárt egymás mellett és látszólag örültek, hogy idegenek maradhattak.

Csáthy Mérnök különösen jól érezte magát a csendes elzártságban, ha a falujára gondolt, hol eres kezű nagynénik és vásott fogú nagybácsik könyökig vájkáltak egymás szennyesében, összeborzongva húzta magára a távolság és tiszta csend takaróját.

Ha hívták, sohase kapott szabadságot.

Szülei már nem éltek, és húga esküvőjén volt odahaza utoljára, ahol a legnagyobb probléma az volt, hogy lehet-e vőfély Tamás Pista, akinek a húga...egyszóval Tamás Pista húgáról lehetett egy nagyon sokat jelentő fintor kíséretében beszélni, és ezt a szabadságot mindenki a lehetőségig ki is használta.

Csáthy az öreg parkot nézte az ablakból, a bronzba hulló nagy bükköt, és mélységesen unta a családi tanácsot.

- Téged ez nem érdekel, Béla? - kérdezte édesen Ilonka néni.

- Őszintén szólva: nem. Tamás Pista jóravaló úriember, és nem értem, mi köze van ehhez a húgának, aki állítólag....

- Állítólag! Furcsa vagy, fiam. Szegény apád is ilyen volt. De hát nekem mindegy.

Az esküvő aztán Tamás Pista részvételével minden baj nélkül megtörtént. Csáthy azóta nem ment haza. Új lakásából még kevésbé kívánkozott.

A karácsonyi lapokat megírta, s az ünnep előestéjén cél nélkül, de nyugalmas vágytalanságban nézte a kirakatokat. Pénze volt. A lehetőségeket zsebében érezte, csak a kezét kellett volna értük kinyújtani, de miért siessen.

A virágkereskedés előtt is megállt. Aztán gondolt egyet, és befordult a boltba. Karácsony van, szállásadói csendesek, figyelmesek, és sohase zavarják. Visz nekik pár szál virágot.

Csáthy jól érezte magát a kis karácsonyfa mellett. Itt is csend volt, és halk beszéd. Valami tartózkodó köd, amely mindenre ráült, s az öröm, amelyet a rózsákkal szerzett, csak egy pillanatra csillant ki alóla. És egy szó sem esett arról, hogy az új lakó honnét jött, kik a szülei, és élnek-e? Ha kérdezték volna, talán ímmel-ámmal felel és tartózkodóbb lesz, mint valaha, de mivel nem kérdezték, szinte sokat beszélt magáról.

Így indult a barátság, amely egy év múlva a következő párbeszédhez vezetett.

- Tudja, Béla, hogy engem Petrovicsnak hívnak?

- Tudom - mondta Csáthy, és nem értette a kérdést.

- Tudja, hogy Magda is Petrovics, boldogult bátyám lánya?

- Tudom.

Az asszony arca kicsit elferdült és kemény lett. Kezét szívósan összekulcsolta, mintha önmagában fogódzna meg.

- Azért hozom ezt elő, mert látom Magda nyugtalanságát és a maga virágait.

- Én... - állt fel Béla.

- Üljön le, fiam. Én nagyon szeretem Magdát, és nagyon becsülöm magát. De még idejében van, ha megmondom, hogy...nekem nincs bátyám, nem vagyok özvegy, és Magda az én lányom...

Az a hallgatódzó köd, amelyet Béla oly sokszor nem értett, most felszakadt. Csend lett a szobában. Az asszony szemében könnyes elszántság, és Béla inkább ezt érezte, mint a titok szétbomlását. A Magda születése előtti dolgok oly távoliak voltak, hogy el sem értek hozzá.

Az asszony csak ült, de mintha megroskadt volna. Mintha elmúlt dolgok ültek volna görnyedt vállán, szeme riadt lett, mintha valahol régen, régen ostort suhogtatnának, és ez az ostor most levágni készül.

Béla felállt.

- Én tulajdonképpen...

- Ne válaszoljon most - és védően tartotta maga elé a kezét, mintha nem bírná el az ítéletet, amely most menthetetlenül elkövetkezik. - Maga erről nem beszél, elköltözik, és elfelejtik egymást. Megértem, ha a családja kifogásolná...

- Béla meghajolt, és még az utcán is az utolsó szavakat rágta: "ha családja kifogásolná..." Apjára gondolt, aki most derűsen ránézne, és azt mondaná: A lányát veszed el, fiam, vagy az anyját?...

...Ennek már két hónapja. Házasságát haza meg sem írta. Mi közük hozzá? A fiatalok azóta el se eresztették egymást. Szerelmük tulajdonképpen otthonukban bomlott ki, és úgy érezték, a vágyakból új és még nagyobb vágyak születtek.

Lakásuk csendesebb volt, mint máskor. A halk szavakból suttogás lett, és ebbe a boldog csendbe pattogó zizgéssel szólt bele egy levél. Lujzinak fia született - írta sógora -, kérlek, fogadd el a keresztapaságot.

- Azért nem kell leutaznom - mondta Béla -, nekem most sok dolgom van. Küldök majd ajándékot.

De Magda addig könyörgött, míg elhatározta magát az útra.

A vonat elindult, és Béla már bánta, hogy eljött. Este ért a kisvárosba, ahol át kellett szállni. A vicinális már ott pöfögött a külső vágányon. A kocsiban gyér világítás. Aludni próbált. Később felfigyelt. A szomszéd fülkéből Ilonka néni hangja vágott át hozzá...

- Láttam, fiam, hogyne láttam volna! Akkora, mint egy kukoricacső! Vörös kis poronty...Kár az ilyet világra hozni...

Béla szemébe húzta a kalapját , és felgyűrte a gallérját. Nem bánta jövendő keresztfia kukoricacső mivoltát, csak ide ne jöjjenek! Amikor a vonat elindult, a kattogás elnyomta a beszédet, de az állomások elég sűrűn következtek, és ilyenkor tudomást szerezhetett faluja viselt dolgairól. Az utolsó állomáson éppen Tamás Pista volt a boncoló asztalon.

- Nősül a szerencsétlen, hallottátok?

- Mondták...

- De hogy kit, de hogy kit? Fogóddzatok meg! Hiszen jól van szegény, nem is szép, azt mondják...én nem láttam, de azt tudom, hogy...el ne ájuljatok...törvénytelen! Értitek? Tör-vény-te-len!

- Szszsz...

Többet nem hallott Béla. Mintha kígyók sziszegtek volna az áldozat felett.
Először sziszegtek - gondolta -, aztán benyálazták, és rágják, rágják...

Megérkeztek.

Kinézett az ablakon. Ott állt sógora kocsija pislogó gyertyával, mellett a három vénasszony. A kocsis magyarázza, hogy kit vár, s Ilonka néni szigorúan nézi a vonatot. A vendég nyilván nem érkezett meg. Bélának most már le kellett szállni. A három vénasszony már pakol a kocsikra. Az övére is. Sötét van odakünt, szennyes hideg.

S a vonat lassan elindul.

Ördögh Szilveszter: A csikó

-Eltévedtem - gondolta a csikó, és ijedt tekintetét újra körbehordozta a látóhatáron. Messze, a folyót szegélyező fák, bokrok mögött egyre alább süllyedt a nap, rőt fénye nem vakított már. - Eltévedtem - riadt ismét a bizonyosság a csikó szemében, tétován forgatta csillagfoltos homlokát, körötte fűcsomók, lomhán cserepeződő szik, benne fölfakadó hajszálerek: férgek folyosói.

Vézna hírnök-szellő iramlott az éjszaka hideg leheletével. A csikó fölkapta a fejét, a távolban apró házat látott, kis fehér foltot a szürkeségben, mellette magasba kapaszkodó, sovány nyárfa, rozzant kútágas-feszület. Vágtatni kezdett a ház felé, az izzadság előbb átitatta szőrét, majd kis patakokba gyűlt, s medret vájt magának.

A gyorsvonat olyan puhán, észrevétlenül indult, hogy az utasok meghökkenve kiáltottak föl: "Nézd, már megyünk!" A kalauz kinyitotta lyukasztójával a kis szekrényt a peronon, és fölkattintotta a villanyt. "No, bekapcsolták a villanyt, most már látunk!" - mondták az emberek, s mégegyszer elfészkelődtek.

"Te osztasz, Jóska!" - szólalt meg egy kerek, piros képű férfi, szemében nevetés szikrázott, s durva, fekete kezét játékosan összedörzsölte.

Az öregember levette a kucsmáját, mintha köszönt volna a távolodó városnak. Az öregasszony megbontotta a fekete kendője csomóját az álla alatt, s kendőjének két csücske, mint gyűrődött, rövidke hajfonat, sután himbálódzott sötét ruhájába vesző melle előtt.

A fiatalember rágyújtott, homlokát ráncolta, nézte a sárga, lustán szóródó fényt.

" Te csalsz, Jóska, az anyád istenit!" - nevetett a kerek képű, és a térdeken billegő aktatáskára dobta a kezében maradt lapokat. Előkerült egy literes üveg, körbeadták, mindenki húzott belőle.

"Korán sötétedik" - motyogta az öregasszony."Jön az ősz" - bólintott rá az öregember, de nem fordította meg a fejét.

A vonat ide-oda ringatózva futott a sötétség felé.

A csikó elfáradt. Botorkált a ház körül, bebámult riadt szeme az üres ablakon, habzó szája csak szikkadt, kiszálkásodott vályúra talált. A nap elmerült, a sötétség előmászott a fák, bokrok mély odvából. Eltévedtem. Hol vagyok, - nyerített a csikó, s a nyerítés visszariant a fülében. A homály fakóvá mosta homlokán a csillagot, eltűnt a fehér piheszőr is a bokája fölött. A verítékerek hangtalanul ivódtak föl a poros szőrcsomók lápjában.

- Hol van az anyám, hol az istálló, hová lett a kisgazdám?! - jajdult fel a félelem a csikóban.

A sötétség hálót dobott a tájra, csak néhány csillag bújt el hatalma elől.

A csikó kétségbeesett vágtába kezdett.

"Jó csajok, mi? Megkettyinteném az egyiket, hogy kettéállna a füle!" - Fiatalemberek röhögtek a folyosón, kezükben sörösüveg, szájukban cigaretta.

"Cseszd meg, Jani! Neked mindig huszonegyed van?" - "Van annak, aki el nem issza!" - "Nem látsz már te, Jóska, szemüveg kell neked!" - nevettek, körbeadták az üveget. A fiatalember fáradt volt, mintha elszöktek volna agyából a gondolatok.

A két öreg moccanatlan meredt a vakságba.

Részeg imbolygott végig a kocsin, marka sörösüveget szorított, néha elbődült:"...a szívem egy vándorcigány...Messze van még a söntés?...a szívem egy vándorcigány..." A fiatalember homloka megforrósodott, szédült.

Fölállt, kiment a peronra, nagyokat lélegzett.

Egy cigány hegedűt cincogtatott, körülötte katonák, szájukból ömlött a füsttel az ének:...szeretném a homokórát megállítani, szeretném az emlékeket elfelejteni..."

A fiatalember csöppet megnyitotta az ajtót, a résen bevágott a hűvös levegő. Hallgatta, ahogy dalolnak a kerekek.

A csikó fölkapaszkodott a töltésre, üvegszál-vékony lába megbotlott a síneken. Fejét fölkapta, hallotta, ahogy tompán ciripel a láthatatlan huzal. Fürkészőn hallgatta ezt a furcsa neszt, aztán tétova léptekkel elindult a sínek között.

A fiatalember becsukta az ajtót, rágyújtott. Holnapra mindent elfelejtek, gondolta, és visszament a fülkébe. Figyelte, ahogyan imbolyog cigarettájának hamvadó izzása az ablak fekete tükrében.

A vonat kényelmesen, dudorászva futott a síneken.

Móra Ferenc: A pillangók királya

Mikor én iskolás gyerek voltam, de sok szép lepkét fogtam!

Egyszer valami erdőkerülő vetődött a házunkhoz. Eldicsekedtem neki egy gyönyörű pillangóval.

- Nem sokat ér ez, öcsém, míg meg nem szerzed hozzá a pillangókirályt is.

Majd kőbálvánnyá meredtem, úgy elszomorodtam.

- Milyen a pillangókirály? Sohase hallottam én ilyenről, könyvekben sincs lerajzolva.

- Hja, öcsém, nem is ösmerik ám azt a könyvcsináló urak. Én magam is csak egyszer láttam életemben, pedig én az erdőben öregedtem meg. Kék selyemszárnya van a pillangónak, piros bársonycsipkével. Nagy pörge bajusza, karbunkulus korona a fején. Arról ösmerszik meg leghamarább, mert az úgy ragyog, mint a szivárvány.

Ettől a perctől fogva nem volt nekem nyugodalmam se éjjel, se nappal. Éjjel mindig a pillangókirályról álmodtam, nappal mindig azt kerestem. Összebolyongtuk a húgocskámmal az egész környéket. Megbújtunk minden bokrot, megkutattunk minden faodút. Hasztalan, hiába. Nem is láttam a pillangók királyát.

Egyszer a húgom megbetegedett. Jöttek-mentek az orvosok, apám-anyám egyre sírt. Én meg akkor is csak arra gondoltam, hogy most már egymagamnak kell a pillangók királyát keresni.

Utoljára már azt gondoltam, hogy elámított az erdőkerülő. Nincs olyan pillangókirály a világon. Ha volna, annyi sok hét óta már meg kellett volna találnom. Nagy-nagy fájdalom fogta el a szívemet, sírva borultam le a vén tölgyfa mohos tövébe, s utoljára elnyomott az álom.

Nem tudom, meddig aludtam, de mikor kinyitottam a szememet, azt hittem, még csak most kezdek álmodni. Egy hajításra tőlem, vadliliom kelyhében ott ült a pillangókirály. Piros bársonycsipkével szegett selyemszárnya kiterjesztve, nagy pörge bajusza tele virágmézzel. Karbunkulus koronája égett, mint a tűz, ragyogott, mint a szivárvány. Valami tíz pille, mindenféle fajtájú, rajzott körülötte.

Nagyot dobbant a szívem. Szerettem volna elkiáltani magamat, de még a lélegzetemet is elfojtottam, s lábujjhegyen surranram a liliombokor mögé. Reszketve kinyújtottam a kezemet. Hogy visszahúztam, már benne volt a pillangókirály. Alig fért benne, nagy vergődéssel igyekezett kiszabadulni. Társai szomorú búgással repültek szét.

Repülvést mentem haza. Repített az öröm, aminél nagyobbat azóta sem éreztem. A tornácon apám, anyám zokogott egymásra borulva. Úgy megijedtem, hogy nem mertem eléjük kerülni. Lassan sompolyogtam be a konyhára. A dada a küszöbön sirdogált.

- Rossz fiú, ilyenkor kell hazajönni? Margitka haldoklik.

Hallottam is, nem is, amit mond, rohantam be a szobába nagy ujjongva:

- Megvan, megvan!

A húgom hörögve hánykolódott kis fehér ágyán. Arca olyan volt, minr a láng, pedig a nyitott ablakon tódult befelé a hűvös esti levegő. Felém fordította bágyadt szemét.

- Mi van meg?

- A pillangókirály.

Hirtelen fölvillant a tekintete.

- Mutasd meg, bácsikám! Add nekem, bácsikám!

A világ egyet fordult velem. Istenkém, ha odaadom neki a pillangót, forró kezével mind leveri a tündöklő porát. Behasítja a szárnyát. Tán még a koronáját is letöri. De mikor olyan szívrehatóan könyörög.

- Hát nem szereted Margitkát? Nem adod ide?

Nagyot sóhajtottam, és lesoványodott kis kezébe tettem a lepkét.

- Nagyon vigyázz rá, az Isten áldjon meg. Most már add vissza, ha megnézted.

Nézte, nézte a gyönyörű teremtést, szelíden megsimogatta, aztán a tenyerébe fektette, és földobta a levegőbe.

- Eredj haza, szegény pillangókirály, a magad országába. Mért bántanának téged, mikor te sem bántasz senkit.

Azzal befordult a fal felé. Én elsikoltottam magam, de már hiába. A pillangókirály nekivágott egyenesen az ablaknak, és úgy kilibbent rajta, hogy azt se láttam, merre száll.

Azt hittem, meghasad a szívem. Behúzódtam a sarokba haragos-dacosan, s ki nem mozdultam volna onnan a világért. Margitkát elővette a láz, sírt, kiabált, félrebeszélt, kis testét egyre jobban gyújtogatta a forróság. Apa, anya, orvos bácsi egyre rakosgatta rá a jeges borogatást, de nem használt semmi. Édesanyánk elájult, átvitték a másik szobába, átment vele apa is, az orvos is. Magam maradtam a beteggel.

Egyszerre valami zúgást hallok az ablak felől. Odatekintek, hát látom ám, hogy visszajött a pillangókirály. De nem egyedül, hanem egész országa népével. Nagy pávaszemek, rókapillék, gyászpillék, tarka szárnyú szenderek százával jöttek, tódultak be az ablakon. Legelől a koronás pillangókirály. Odaszálltak Margitka fölé, s harmatos szárnyukkal elkezdték legyezni, hűsíteni. A pillangókirály a szeme fölé repült, s addig legyezgette, cirógatta, míg szép csendesen le nem csukódott. Akkor aztán zümmögtek, búgtak szelíden, lágyan, s egyenként kirepültek az ablakon. Utoljára maradt a pillangókirály.

Mire apa bejött, Margitka nyugodtan, csendesen aludt. Még mosolygott is álmában, valami nagyon szépet álmodhatott. Reggelre nem volt semmi baja se. Pár nap múlva már virágot is szedett anyukának.

Én sohase mondtam el senkinek, mit láttam azon az éjszakán, de azóta többet sohase fogtam pillangót. Még ma is, ha tört szárnyú lepkét látok az út porában, mindig fölemelem, és fölteszem valami faágra. Hátha meggyógyul, mint ahogy az én húgom meggyógyult.

Tatay Sándor: A virágok színe

Itt, a szőlőhegy oldalában, egy nagy tábla vadvirág van. Két évvel ezelőtt nyári táborozáson levő diákok megforgatták itt a földet, ahogy az új szőlőtelepítés előtt szokás. Ám a gazdaság nem találta szakszerűnek a munkát és nem telepítette be. A területet birtokukba vették a virágok.

A virágok természetük szerint útszélen, szántókon, legelőkön, köves domboldalban vagy erdőn élnek. És általában tiszteletben tartják egymás életterét. De ez a mélyen megmunkált és parlagon hagyott földdarab olyan a virágok számára, mint az Ígéret Földje.

Szelek szárnyán, madarak csőrében, rókák, nyulak bundájába kapaszkodva honfoglalásra indultak a virágmagvak. Gyökerek törtettek a föld alatt.

A virágok színeinek olyan orgiája keletkezett itt, hogy nemcsak az idegen turisták, de még a helybeliek is megcsodálják. Az alant zakatoló vonatok ablakában összezsúfolódnak és ámuldoznak az utasok. A gépkocsik meginognak az országúton, lassítanak, néha meg is állnak. Lehorgonyoznak a vitorlások a tó vízén, és távcsővel figyelik a pompás látványt.

A gazdaság azért is halogatja a telepítést, mert ehhez a területhez tulajdonképpen nincsen út. Nem nevezhető útnak az a lezúduló vizek nyomán kőgörgeteggé változott horhos, amely ide vezet.

Ám a lovaknak időnként fel kell ide jönni. És feljönnek, mert csattog a hátukon a könyörtelen ostor. Lucskosak lesznek a verejtéktől, és véres lesz a bokájuk. És feljönnek a szerelmesek is, mert űzi őket a könyörtelen vágy. Bokájukat felvérzi az éles kő, és barna testükön csillog a verejték, mert rendszerint a vízpartról jönnek, mezítelen háttal.

A virágtenger közepén egy óriási kőtömb áll. Azaz csak állt. Néhány száz éve vagy tízezer éve gördült le a hegy sziklás koronájáról, nem lehet tudni. A szőlőtermelők kikerülgették, hozzá sem fogott senki az elmozdításához egészen az elmúlt napokig.

A szerelmesek rendszerint egymás kezét fogva jöttek a horhosban, ahol megült a forróság. Nem esett szó közöttük arról, hogy miért jönnek. A férfi úgy tett, mintha abban a hitben volna, hogy a nő a virágok színéért követi, s még tán, hogy megmásszák a rettentő nagy követ, széttekintsenek a virágözön felett, a kitárulkozó, bűbájos tájon. A nő úgy tett, mintha valóban azért követné a kegyetlen úton, és azért hagyná jajszó nélkül felvérezni a lábát.

A kőóriásig még olyan széles tiport út vezetett a virágok között, hogy szorosan ketten elfértek egymás mellett. De innentől csak keskeny gyalogutak sugároztak szét a szélrózsa minden irányába, melyeken csak egymás után haladhattak, és távolabb-közelebb, egy-két forduló után, legyűrt, alélt virágokból vetett ágyakban végződtek ezek a labirintusok. És körülvette az érkezőket bódító illat. Ezekben a napokban leginkább a vadbükkönyfélék kábító illata.

És már állva is elnyelte őket a virágtenger. A jól fellazított talajban a gyökerek vidáman fúródtak a mélybe, és ehhez képest a szárak szokatlan magasságba nőttek. Itt minden virág túlteng önmagán. A szagosbükköny, a cigányzab, a vadborsó egymásba kapaszkodva tornyosultak, s versenyre keltek, hogy szirmaikat a napra tárhassák. A katángkóró itt valóságos kis fává nőtt, hogy messze mutassa rövid életű virágait, ugyanúgy a zsálya. Ahol egy sárga virágú ökörfarkkóró vagy lósóska emelkedett magasba, ott a kúszónövényeknek egész függönyét tartotta. Mindenáron uralni akarta a terepet erőteljes törzsével s pompás virágaival a boszorkányfű. Minden résen kikukkantott a szurokfű. Áttörte magát az őserdei burjánzáson a bogáncs, és ostoba, tüskés fején hetykén viselte a püspökkalapot. Kis napraforgókká nőttek a margitvirágok, s nehéz illatot árasztott a pipitérek mindenféle fajtája. A megkergült pipacsok nem akarták abbahagyni virágzásukat, holott már idejük rég lejárt.

Harangvirágok hajoltak a szerelmesekre, és hátuk alatt nadragulya pattant. Repdestek felettük a bakszakáll fehér ejtőernyői.

A helybeliek közül egy ember volt, aki mostanában ezt a területet szemmel tartotta. Nem a virágok miatt, nem is a szerelmesekre figyelt, hisz tudvalevő, milyen hontalanok a fiatal szerelmesek, s ott keresnek maguknak fészket, ahol tudnak...

Bizonyos Tűzoltó Ferencnek hívták ezt az embert. Korára nézve hatvanéves volt, foglalkozására nézve pedig nyugalomba vonult kőbányász. Azok közül is riccer, aki negyven évig pattogtatta a köveket, és csodálatosan ismerte a bazalt természetét. A nagy kőtömb kötötte le a figyelmét, amelyet egyébként a környéken emlékezet óta bikának neveztek. Minden valószínűség szerint páratlan nagyságát tisztelték ezzel a csillagzatnak kijáró névvel.

Zömök emberke volt ez a Tűzoltó Ferenc. Kissé hajlott térdekkel, mely az ilyen munkában töltött évtizedek után érthető, ám széles mellkassal s kemény izmokkal, melyek gyötrődtek a kénytelen pihenéstől. Álmatlan éjszakái voltak, és egy ilyen álmatlan éjszakán határozta el, hogy felbontja a bikát.

Hogy miért is hatátozta el? A legtöbb emberben megvan rá a hajlam, hogy valamiképpen megörökítse a nevét. Ő mérhetetlen sok kockakövet faragott ki életében, templomok épültek abból, utak, hidak, pinceboltozatok számtalan mennyiségben. De őrzi-e egy is a nevét? Egy sem. Ám ha eltűnteti a virágos mező közeléből a bikát, mely sok száz éve áll ott, vagy tán tízezer éve, akkor nemzedékek emlegetik. Persze, ez sem az örökkévalóság. De kinek a neve él az örökkévalóságig?

Meg lehetett volna ezt a követ fúrni és felrobbantani, de Tűzoltó Ferenc, most már érthetjük, nem ezt akarta.

Az első nap csak egy súlyos kalapáccsal ment fel a szerelmesek tiporta úton. Elkezdte kalapálni a kőtömböt. Hosszú órákon át kopogtatta és fülelt. Bizonyosra vette, hogy ez a kőszörny, mely századok óta vagy tízezer éve áll itt, fagynak, napsütésnek kitéve, nem lehet egészen ép, akkor sem, ha a füle azt mutatja.

Több ízben leült cigarettázni, várt, gondolataiba merült, nem sürgette senki. Aztán újra kocogtatni kezdett. Nem sajnálta a délelőttjét. Ez a szőlő érésének csendes korszaka volt, a permetezések, kapálások, hajnali porozások heves ideje elmúlt. A nyugdíjas, ha akarna, sem találna már ilyenkor munkát.

Dél felé járt az idő, amikor úgy érezte, megbizonyosodott róla, hol van a kő sebezhető része...Ekkor a kalapács élével egy nem egészen egyenes vonalat vágott a szikla hegy felől eső oldalába, a tetejétől az aljáig. Ezt a vonalat akár krétával is meghúzhatta volna, ha lett volna a zsebében, mert ez még csak jelzése volt annak a helynek, ahol a munkát meg kellett kezdeni. Örült, hogy a vonal a hátsó oldalra esett éppen. Itt árnyékosabb helyen és kényelmesebben dolgozhat. Nem kiabál fel mindenki, aki a tábla alatt elhalad, hogy mit csinál, miért csinálja, ki bízta meg evvel a munkával. Mert még bolondnak tartanák, ha megmondaná, hogy nem ad érte senki még egy üveg bort sem. Ide legfeljebb az idegenek kíváncsiskodnak el.

Másnap reggel egy zsákban tucatnyi jó pofás vaséket hozott, egy közepes nagyságú maszlit, egy spiccvasat és egy hatalmas, somfa nyelű bunkót. No meg néhány vésőt is.

Az első dolga az volt, hogy az ékeknek helyet csináljon. Lyukat vágni a bazaltkőbe nem kis munka. Egy, aki forgatja a gerezdes vasat, egy meg, aki üti a bunkóval. Tűzoltó Ferenc azonban egymaga dolgozott. Baljában a vas, jobbjában a nehéz maszli. A bunkóval nem lehet egy kézzel dolgozni. Így aztán nem is haladt valami gyorsan a munka. Két nap tartott, csak amíg az ékeket el tudta helyezni a kijelölt vonal mentén. De nem is sietett, mert nem kapkod az ember, ha az utókornak dolgozik. Különben sem akármilyen munka ez. Képzeljük el! Olyan rést vágni a világon fellelhető kövek egyik legmélyebbikébe, hogy abból a vasék ne ugorjon ki, ha elkezdjük kalapálni.

Azt hihetnők, hogy a kőnek ez a nagy kongatása elriasztotta a szerelmespárokat. Egyáltalán nem ez történt. Sőt még jobban felhívta a figyelmet a virágerdőre.

Mikor kalapálni kezdte az ékeket, egyre többen gyűltek össze a hegyoldal rejtett zugait kereső párok közül. Ő valamennyit a háta mögé itányította. ott is csak ék alakban helyezkedhettek el, hogy biztonságban legyenek az elpattanó szilánkoktól és az esetleg kiugró ékektől. Tűzoltó ezeknek a röppályáját már jól ismerte. Ahogy nőtt a csoport, mind nagyobb darabokat tiportak le a virágokból. Senki sem akarta hinni, hogy e zömök kis ékek egyszer elhasítják az óriási kőtömböt. Voltak, akik türelmetlenné váltak és elkószáltak, új utakat vágva a sűrűben, és ettől a középponttól távolabb keletkeztek heverőhelyek.

Egyenként az ékek mind megszorultak. Már nem kellett tartani tőle, hogy kiröppennek. A kő bevette őket. Tűzoltó ezt jó jelnek találta, a számítása nem csalt.

Levette az ingét, és mezítelen felsőtesttel látott munkához. Verte az ékeket a bunkóval sorban, ahogy csak bírta. Verejtékezett, és a lehajló nap fényében csillogott a bőre. A sikerében már bizonyos volt, de arról mindinkább meg kellett bizonyosodnia, hogy ezen a napon nem adja meg magát a kő. Az erejéből már nem futja annyi, hogy ehhez elég legyen. Ahogy ment le a nap, úgy fogyatkoztak mellőle a párok. Mire a félhomály miatt abba kellett hagynia a munkát - mert félni kezdett, hogy ütései nem találnak pontosan -, valamennyi nézőjét elnyelte a virágok dzsungele.

- Te - szólt a nő -, el tudod képzelni, hogy azok a kis ékek széthasítják a követ?

- Hagyd ezt a buta követ most - felelt bosszúsan a férfi, akinek arcát gyengéd kezek továbbtolták.

Ám a nő nem hagyta abba. Összekulcsolta a kezét a tarkója alatt. Hegyes könyöke mint kemény szarv meredt a férfi homlokának.

- Mindig úgy hallottam, hogy az akarat mindent legyőz, és el is hiszem, hogy ez az ember legyőzi a bikát.

- Miféle bikát?

- Nem hallottad, hogy úgy nevezik?

- Milyen hülye név! És micsoda hülyeség, hogy ez a vén szivar most el akarja hasítani.

- Évszázadokig nem jutott eszébe senkinek, hogy elhasítsa.

A férfi fölébe hajolt a nőnek, de a hegyes könyökök összezárultak az arca előtt.

- Ha! Figyeld csak! Nem kalapál többé. Biztosan szétrepedt.

Megigazította a szoknyáját, és fölkelt a virágágyról.

- Gyere nézzük meg!

- Ne őrülj meg, ha szétrepedt volna, hallottuk volna a robaját.

- Egyáltalán nem biztos, hogy nagy robajjal jár egy kő kettéválasztása. Gyere.

Hátranyújtotta a kezét, és vonszolta maga után a férfit.

Más nők is akadtak, akik türelmetlenné váltak, mikor a kongatás abbamaradt. Ez aztán megszakította a vágyak felfokozódásának ütemét, még mielőtt azok hevessége elsöpört volna minden gátló tényezőt, gonddal, aggodalommal, lelkifurdalással együtt. Tudvalevő, hogy a nők ilyenkor minden szalmaszálba kapaszkodnak az elmerülés előtt.

Még mielőtt besötétedett volna, megint többen összegyűltek a bikának nevezett kő előtt. És láthatták az asszonyok, hogy a kő nem esett szét.

Akadt egy férfi, aki így szólt:

- Ezt ugyan szét nem repíti ezekkel az ékekkel a keserves életben. - Azzal belerúgott az alsó ékbe, abban a hitben, hogy az majd kiugrik a kőből. Az ék azonban meg se moccant, sőt alaposan megütötte benne a lábát. Dühében felkapott egy jókora kődarabot, és megpróbálta kiverni az éket, csakhogy ez sem sikerült. Káromkodott és földhöz vágta a követ, a nők pedig nevettek.

A bika másnap déltájban adta meg magát.

Minden nagyobb robaj nélkül vált ketté, de jónéhányan tanúi voltak a jelenetnek. Nagy hőség volt, és fürdőruhában várakoztak ott. Tűzoltó Ferenc bejelentette, hogy a pillanat elkövetkezik, bár laikusok számára a kő semmi jelét nem adta ennek előre. A nők azonban bíztak az idős férfiban, és nem voltak hajlandók továbbmenni, míg az esemény be nem következett.

Annyi volt csak az egész, hogy a tömb egyik fele megbillent. Felül egy arasznyira, alul pedig egy tenyérnyire elvált a másik darabtól. Az ékek pedig csörögve kihullottak.

Nagy öröm lett úrrá a jelenlevőkön. Különösen a nőkön. Gyermekes öröm. Volt, aki sikongatott örömében. Elképzelhető volt, hogy ha valaki elkezd egy dobot verni, hát körültáncolják. Ám csak annyi történt, hogy mikor megbizonyosodtak felőle, hogy többé nem mozdul, felmásztak rá, és mezítelen karjukat benyújtották a résbe. Végigtapogatták az újonnan keletkezett, finom szemcsés felületet.

- Ez a kő igazi színe - mondta Tűzoltó, homlokát törölgetve. Ez a szín nagyban különbözött a külső felület megvénült szürkeségétől.

Csodálatos acélkék volt, mint valami finom penge, mint a tó tükre ilyen heves nyári napsütésben.

Mikor leszálltak a kőről az asszonyok, a férfiak vállát, behajlított térdét használták lépcsőnek, de a tenyerek hiába csúsztak végig a testükön, azt észre sem vették, a kő színét dicsérték, és arról beszéltek, hogy borzong a hátuk, amint az új felületet végigsimítják.

Tűzoltó Ferenc maga is felmászott a kettéhasított bikára. Belelesett a résbe, és az arca felderült. Hajszálvékony, alig észrevehető repedést fedezett fel mindkét új felületen. Pontosan szemben egymással. Ezeknek a repedéseknek átellenében ismét végigkopogtatta a követ, majd vonalat vésett bele. Tudta, hogy most már sokkal könnyebb dolga lesz. De annál inkább elmerült munkájában. Észre sem vette, hogy nézői eltűntek. Lent a horhosban haladtak már azok, és számára szokatlan dalt énekeltek.

"Fel torreádor, öld meg a bikát!"

Másnap már négy darabban volt a kő. Azután hozzálátott a felaprításához. Lapos szeleteket vágott: ezekkel aztán már egész könnyedén bánt. Mázsás daraboknak egyik felét végigkocogtatta a maszli élével, aztán egy erős karó segítségével átfordította, a másik felére bunkóval rávágott egy hatalmasat, és szépen kettévált, ahol akarta. Ha már hozzákezdett, hát alapos munkát végzett, szép, sarkos köveket formált, s depóba rakta. Ismét sok csodálója lett, mert úgy bánt a kővel, mint tapasztalt hentes az állat húsával. Ámde véletlenül úgy alakult, hogy mikor az utolsó, több mázsás darabhoz hozzálátott, egyedül volt a letiport tisztáson.

És hogyan történt, hogy sem, mikor a lejtő felé néző oldalán egy éket akart beverni, a kő megbillent, elvesztette egyensúlyát. Ő azonban nem ugrott el a kő elől, hanem villámgyors mozdulattal a hátát vetette neki. A hátát vetette neki, abban a hitben, hogy talán oldalra tudja csúsztatni. Mert ha megindul, mi történik? Ha egy akkora kő megindul a hegyoldalon lefelé, ha egyszer teljesen átbillen, akkor már nincs előtte többé akadály, akkor már nincs erő, mely feltartóztathassa. Pereg, gurul, dobálódik, felrepül és újra lezuhan. Beleront, mint egy felbőszült vadállat, éppen abba a horhosba, amelyen a szerelmesek szoktak jönni. Embereket zúzhat össze. A vízmosás kiálló, kopasz kövein új lendületet kap. Kidönti a keresztút korlátját. Százszámra tiporja el a szőlőtőkéket. A postaúton autókat zúzhat szét, beszakítja a csárda üvegfalát, porrá zúzza a cigányok zeneszerszámait, vagy elsodorja az asztalt az ebédlő vendégek elől. Tömegszerencsétlenséget okozhat. Irtózatos pusztítást.

És akkor Tűzoltó Ferencet nem úgy emlegeti az utókor, mint a bika legyőzőjét, hanrem mint a hegy szörnyetegét, és nemzedékek átka száll poraira.

Mindez átvillant sorra az agyán, míg kidülledt szemmel, a végsőkig megfeszült izmokkal tartotta a hátán a képtelen terhet. Persze nem tarthatta volna, ha teljes súlyával rajta fekszik. De nem. Éppen csak billenőben volt, mikor hátát elébe vetette. Ám nyilvánvalóan süllyedt a föld az éle alatt. Még néhány centimétert süllyed, és akkor nincs olyan erős ember, aki feltartóztassa. A szerncsétlen ember ezt tudta, és mégsem ugrott félre az útjából. Most már élet vagy halál... Végső kétségbeesésében kiáltás tör fel a torkából:

- Emberek!...

Nem kiáltott hiába. Néhány másodperc múlva rohanva jöttek a segítségére. Elől az asszonyok. Amint meglátták eltorzult arcát, sikoltottak. Meg akarta magyarázni nekik, hogy támasszák alá a követ, de hang nem jött ki többé a torkán. Mégis kitalálták a nők. A férfiakat odaállították melléje, hogy segítsenek tartani a rettenetes súlyt, ők pedig kőszilánkokat szedtek, melyből akadt ott akkor már bőven, s mintha ezzel foglalkoztak volna mindig életükben, a kalapáccsal aláékelték a tömböt. Aztán görgettek oda még egy faragott követ, egész kis falat raktak a nagy tömb aljába. S mire Tűzoltó Ferenc összeroskadt, már szilárdan állt a helyén.

Mert összeroskadt.

És akkor, mintha más férfi nem is lenne a világon, az asszonyok ölbe vették, a magas szárú virágok árnyékába fektették. Kibontották az ingét, a szívét kezdték simogatni. Egyikük vízért szaladt, mások a retiküljüket hozták. Kölnivizet, illatos kenőcsöket szedtek elő. Egy az ölébe vette a fejét. A homlokát, a nyakát, a mellét dörzsölgették. Valósággal illatárban úszott az ájult Tűzoltó Ferenc. Mikor megérkezett a víz, belemártották kendőjüket, vizes ruhát raktak a szívére, a halántékára, a csuklójára.

Lélegzett. Egyre határozottabban észrevehető volt, hogy emelkedik a melle. Mikor a szemét felnyitotta, még jobban fellelkesültek. Voltak, akik olajat öntöttek a tenyerükbe, úgy simogatták a bőrét. A mellén, a karján izmait gyűrték. Sovány volt a test, de kemény inak csúszkáltak a tenyerük alatt.

Sokszínű virágok, pompázó, szép nők s erős illatok vették körül Tűzoltó Ferencet, mikor feltámadt. Ing akkor már nem volt rajta. Lágy karok fogták körül, hogy újta el ne dőljön.

Hasonlított ez az egész máris a megdicsőüléshez.

Björnstjerne Björnson: Veszedelmes leánykérő

Hogy Aaslaug hajadonná serdült, Husaby fenekestül felfordult. Éjről éjre ott verekedtek-marakodtak a szállás legdelibb legényei. Szombat éjjel volt a legnagyobb dulakodás: de olyankor az öreg Husaby Knut le sem vette a bőrnadrágját, és nyírfahusángot tett az ágya elé.

- Ha már leányom van, hát meg is őrzöm - mondogatta.

Neset Tore zsellérfiú volt, de a népek csak azt beszélték, hogy mégis ő jár a legtöbbet a husabyi gazda lányához. Nem szerette ezt az öreg Knut, tagadta is, mindig azt mondta, hogy színét sem látta annak a legénynek. De a népek csak kuncogtak magukban, és azt beszélték, hogyha az öreg Knut odafenn, Aaslaug padlásszobájában kutatott volna, ahelyett, hogy a nagyszobában huzakodnék a többivel, akkor meglelte volna Torét.

Kitavaszodott, és Aaslaug a jószággal együtt a hegyi legelőre ment. Most, hogy rekkenő hőség ülte meg a völgyet, hűsen emelkedett ki a hegy rezgő párázatából, szóltak a kolompok, ugatott a kutya, Aaslaug meg kurjongatott, és fújta a havasi tülkét fenn a réteken - akkor fájt ám a legénynek a szíve, míg odalenn tekeregtek a földeken. És a legelső szombat este egyik a másik után lopódzott felfelé. De hamarabb lejutottak, mintsem felértek volna, mert odafenn a esztenánál egy legény fogadta a kapuban, és úgy helybenhagyta őket, hogy nem is felejtették el azután a búcsúszót: - Gyere csak máskor, kaphatsz még többet is!

Tudták is azt valahányan, hogy az egész gyülekezetben csak egyvalakinek van ilyen ökle, az pedig Neset Tore. Nem is tetszett a módos gazdalegényeknek, hogy ez a zsellérbak olyan fennen öklelődzik Husaby Aaslaugnál.

De nem tetszett az öreg Knutnak sem, mikor fülébe jutott, és úgy gondolta, hogyha senki más nem bír vele, hát majd ő meg a fiai megkísérlik. Knut akkortájt lassacskán már vénülni kezdett, túl volt a hatvanon, de azért még ölre ment a nagyobbik fiával, ha nagyon is csendesnek talált egy-egy mulatságot.

A husabyi esztenához egyetlen út vezetett, az pedig a husabyi tanya udvarán ment keresztül.

A következő szombat este Tore az esztenához indult, átlopódzott a tanyaudvaron, és már könnyebben lépegetett a csűr mellett, mikor egy legény derékon ragadta. - Mit akarsz? - kérdezte Tore, és úgy földhöz vágta a másikat, hogy csak úgy zengett. - Majd mindjárt megtudod - szólalt meg a háta megett másvalaki, az első támadó bátyja. - Ehol a harmadik - szólalt meg most az öreg Knut is, és ölre ment Toréval.

A veszedelem megsokszorozta Tore erejét. Hajlékony volt a teste, mint a fűzfavessző, az ökle csapása szinte égetett, minduntalan kisiklott ellenfelei markából, és oda sújtott, ajol legkevésbé várták. Ha ledöntötték, talpra ugrott: no, végül is elagyabulálták, mégpedig tisztességesen, de az öreg Knut sokszor mondogatta azóta, hogy markosabb legénnyel még nemigen kötött ki. Addig dulakodtak, mígnem már vér folyt, de ekkor elkiáltotta magát a husabyi gazda: - Megállj! - majd azt mondotta még: - Ha jövő szombat este megmenekülsz a husabyi ordastól meg a kölykeitől, tiéd a leány!

Tore valahogyan hazavánszorgott, odahaza pedig lefeküdt. Sokat beszéltek a szálláson a husabyi verekedésről, és mindenki azt kérdezte: - Mi keresnivalója volt ott? - Csak egyvalaki nem kérdezte azt, mégpedig Aaslaug. Nagyon várta a legényt azon a szombat estén, mikor pedig megtudta, hogyan járt az ő apjával, csak leült, sírva fakadt, és így szólt magában: - "Ha Tore nem lesz az enyém, semmi örömet sem lelek többé a világon."

Tore egész vasárnap feküdt, és hétfőn is úgy érezte, hogy még nem kelhet fel. Kedden nagyon szép volt az idő. Éjszaka esett, friss zöld zsendült a hegyen: az ablak nyitva volt, lomb illata áradt be: kolompszó hallatszott a hegyről, és valaki kurjangatott odafenn - ha az anyja nem ült volna odabenn, Tore sírva fakad tehetetlen bosszújában.

Eljött a szerda: Tore még mindig feküdt: de csütörtökön már úgy érezte, hogy szombatig talán erőre kap: pénteken fel is kelt. Most aztán eszébe jutottak Aaslaug apjának szavai: - Ha jövő szombat este megmenekülsz Knuttól meg a farkaskölykeitől, tiéd a leány! - Egyre a husabyi tanya felé tekintgetett. " Ott megint csak elpáholnak" - gondolta magában.

A husabyi esztenához csak egyetlen út vezetett, amint már mondottuk, de aki legény volt a talpán, éppenséggel feljuthatott oda, még ha nem is járt az egyenes úton. Ha körülevezte az előreugró nagy szirtet, és a hegy túlsó oldalán kötött ki, akkor onnan is feljuthatott: az igaz, olyan meredeken, ahol még a kecske is üggyel-bajjal jár, pedig a kecske nem ijed meg a hegytől.

Eljött a szombat, és Tore reggeltől estig odakint ődöngött. Ragyogó szép volt az idő: úgy tűzött a nap, hogy csak úgy sercent a lomb, és szakadatlanul hallatszott a hegyről a hívogató kurjongatás. Tore még ott ült a ház kapujában, mikor már leszállóban volt az este, és ködpára gomolygott felfelé a réteken: feltekintett a hegyre, de ott minden csendes volt, azután a husabyi tanya felé nézett, majd eloldotta a csónakot, és körülevezte a szirtet.

Napi munkájának végeztével Aaslaug ott ült az esztenában. Arra gondolt, hogy Tore nem jön fel ezen az estén, de helyette annál többen jönnek majd: és hogy erre gondolt, eleresztette a kutyát, és senkinek se mondta meg, hová megy. Olyan helyre ült le, ahonnan az egész völgyet belátta, de azután felszállt a köd, és Aaslaug valahogy nem is szívesen nézett arrafelé. Tovább ment hát, és anélkül, hogy meggondolta volna, átkerült a másik oldalra. Ott leült, és nézte a fjordot: nyugalmas, jó érzés volt elnézni a sima víztükör felett.

Ültében dalolni kerekedett kedve: hosszan elnyúló nótába kezdett, hangja tovaterjedt a csendes éjben. Aaslaug örült a tulajdon hangjának, új nótába fogott hát, mikor az elsőnek végére ért. De mikor a másodikat is végigénekelte, úgy rémlett neki, mintha valaki odalentről válaszolna. " Ugyan mi lehet ez?" - gondolta magában Aaslaug, odalépett a meredély szélére, és átölelt egy karcsú nyírfát, melynek lombja már a szakadék fölött rezgett: lenézett, de semmit se látott. Csak a fjord sima vize volt odalenn, még madár sem repült felette. Aaslaug leült, és megint nótába kezdett. De most aztán valóban felelt valaki odalentről, ugyanazon a hangon, de erősebben. " Mégiscsak kell ott valakinek lennie." Aaslaug felugrott, és megint a szakadék fölé hajolt. És akkor meglátott odalenn egy csónakot a hegy lábánál kikötve: aprócska kagylónak látszott csupán. Aaslaug tekintete feljebb hatolt, és egy piros sapkán akadt meg: egy férfi igyekezett a csaknem sima sziklán felfelé. " Ki lehet ez?" - tűnödött Aaslaug, eleresztette a nyírfát, és hátrahőkölt.

Nem mert felelni a saját kérdésére, noha tudta jól, ki jön ott. Levetette magát a fűbe, két kézzel görcsösen belékapaszkodott, mintha csak őneki kellett volna ügyelnie arra, hogy vissza ne csússzék. Mikor a fűcsomó meglazult, Aaslaug felsikoltott, és csak még görcsösebben kapaszkodott. Imádkozott a Mindenhatóhoz, hogy segítse meg Torét, majd az jutott eszébe, hogy Tore vakmerő útjával istenkísértésre vetemedett, ezért hát nem is várhat az Istentől segítséget. " Csak most az egyszer - könyörgött Aaslaug -, csak most az egyszer segítsd meg!" - és átölelete a kutyát, mintha csak Tore volna: szorosan tartotta, és végighempergett vele a füvön: végtelenül hosszúra nyúlt az idő.

De egyszerre csak kitépte magát a kutya. - Vau, vau! - csaholt a szakadék felé, és a farkát csóválta. - Vau, vau! - csaholt Aaslaug felé, és felugrált rája két első lábával: - Vau, vau! - megint csak a szakadék felé, és akkor egy piros sapka bukkant fel a meredély szélén, és Tore Aaslaug ölébe rogyott.

Egy hosszú percig mozdulatlanul hevertek ott. Megszólalni egyikük sem mert, amit pedig később beszéltek, abban nem volt sok értelem.

Hanem amikor az öreg Husaby meghallotta ezt, olyasmit mondott, amiben ugyancsak volt értelem: úgy az asztalra sújtott, hogy zengett belé a ház: - Ilyen vő kell nékem, az övé legyen a leány!

/Ford.: Kemény Ferenc/

Kosztolányi Dezső: Paulina

Az Aventinuson volt egy kurtakocsma. Matrózok jártak oda éjszakánként s piros bort iddogáltak.

Paulina, a kis maszatos konyhalány hordozta a tálakat. Vörös haja volt és kék szeme. Egyszer, amint elhaladt egyik asztal mellett a pörkölt hallal, valami kappadóciai hajóács ijedten a tunikájához kapott és fölugrott.

- Hol a pénzem? Megloptak! Tolvaj - rivallt - tolvaj.

Kavarodás támadt. Közben a tolvaj - egy hajóslegény - kereket oldott.

- Ez volt - mondták többen s körülvették Paulinát.

A lármára az utcáról két praetori katona rontott be, csörrenő karddal: az éji őrség. Elővették a rabszolgalányt.

- Ide azzal a pénzzel.

- Nincs nálam.

- Akkor velünk jössz, babám.

- Nem - sikoltott Paulina -, nem. Én ártatlan vagyok - s meg se moccant.

- Indulj - vezényelte az egyik katona - az alacsony és kancsal - s úgy meglökte a lányt, hogy az kitántorgott az utcára.

Ott megint csak állt, mint a cövek.

Erre a másik katona - a magasabbik - a karjához ért.

- Ne nyúlj hozzám - ordította a lány. - Hagyj engem. Mert megharaplak.

A katona nevetett. De amikor megragadta a karját, hogy előretuszkolja, a lány ráugrott, mint egy vadmacska s végigkarmolta az orrát.

Most a kancsal próbálkozott. Paulina hirtelen feléje fordult. Arcul köpte.

- Disznók - sivalkodott s kibomlott vörös haja és izzott kék szeme -, disznók. Emberek, segítsetek. Emberek, én egész nap dolgozom, szegény vagyok, ártatlan, esküszöm az anyám sírjára, az édesanyám sírjára, ártatlan. Emberek, emberek.

Az emberek, akik a csöndes nyári éjszakában ballagtak, ámulva nézték a két zsoldost. Dulakodtak a lánnyal, ököllel-karddal verték. Mégse bírtak vele.

Aztán fölnyalábolták s úgy vitték.

- Dögök - üvöltött a levegőben, kalimpálva lábaival -, dögök. Öljetek meg. Gyilkoljatok. De én kikiabálom, hogy ez a ronda, ez a kancsal, múltkor a kocsmában meg akart ölelni. Gazemberek, gazemberek. Mindnyájan gazemberek. Minden zsoldos gazember. Az uratok Caesar is gazember. Caesar is gazember. Jupiter - hadonászott a kezeivel az üres égbolt felé.

A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt, a rabszolgalánnyal együtt. Sárga telehold lebegett a Colosseum fölött.

Amikor Mutius Argentimusnak, a sztoikus bölcsnek villája elé értek, a lány még mindig átkozódott, dühöngött. Hangja el nem rekedve rikoltozott az éjszakában.

A bölcs ezen kései órán Rufusszal, a költővel csevegett az atrium szökőkútjánál. Mind a ketten fölálltak a márványpadról s bámultak, míg a jajveszékelő némbert el nem cipelték. De hangját még ezután is sokáig hallották a sötét kis utcákból.

- Miért kiabál? - kérdezte a bölcs. - Mit akar?

- Igazságot - felelte a költő.

- Nevetséges - jegyezte meg a bölcs. - Minden indulat nevetséges.

- Minden indulat fönséges - szólt a költő. - Milyen fönséges volt ez a lány, milyen hatalmas. Aki haragszik, az, akinek igaza van, hatalmas. Ennek a lánynak is igaza lehet.

- Miért gondolod?

- Mert úgy haragudott.

- Mit ér vele? - kérdezte tűnődve a bölcs. - Az őrszobában majd agyba-főbe verik. Vagy el se jut odáig. Belökik a Tiberisbe.

- Az mindegy - mondta a költő. - Az igazság az utcán ment és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölriadtunk ágyunkból, nem bírtunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami.