A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sen. dr.Lehoczky Győző. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sen. dr.Lehoczky Győző. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. január 22., szerda

Sen. dr. Lehoczky Győző: Öreg gesztenyefa


Benned évszázados dac, erő ragyog,
Én melletted milyen fiatal vagyok…
Mögöttem még nincs is nyolcvan év,
S benned időtlen múlt nagy távlata él…

Mióta élsz, sok minden folyt e völgyen át,
S te néma tanúként büszkén, töretlen állsz…
Volt, hogy dicsőség, pompa élt e tájon,
Máskor a halál ült orgiát a váron…

Amikor minden összedőlni látszott,
Te őrizted nékünk az ősi világot…
Krónikát írtál. Ezt örökbe véste
Az évgyűrűk sorba rótt emlékezése…

Derekadat már hat kar körül sem éri,
Éveidnek számát a történelem méri…
Keményen állsz, mint oszlopa az égnek,
Mindig kibírtad, ha itt viharok égtek…

Mióta születtél, s hullajtod lombodat,
Történelem váltott terhes korszakokat…
Megfordult itt német, török és tatár,
Dicsőségbe vagy gyászba borult e határ.

Lombod alatt pihent a Kossuth bakája,
Vagy a vert ellenség sérült katonája…
Rákóczi kuruca is járt itt e tájon,
Tűnődve a szomorú, változó világon…

És te akkor már büszkén és kevélyen,
Szilárdan álltál a hegy-meredéken,
Adván a vándornak gyümölcsöt és árnyat
És biztos védelmet a vadállománynak…

Mikor is születtél? Ki mondhatja azt meg…
Tán Lajos udvara hozott „Délszigetnek”?
S ültették ősödet e megszentelt földbe…
Késő utódoknak sok-sok örömére?...

Vagy ősidőktől kezdve volt ez a hazád?
S mióta e föld van itt, süt nap reád?
Ízletes gyümölcsöd nagy hírnevet szerzett
A tájszépség mellett az édes gesztenyének…

Lehet, mikor Mátyás Börzsönyben vadászott
Sok apródja itten leánykákkal játszott…
S amikor fogadták a visszatérő népet,
Közösen csodálták az álomszép vidéket…

A merész fellegvár faragott kőtornyát
S lelkesülve nézték Mátyás palotáját…
A fáradt vadászok mire dereglyékhez értek,
A széles láthatár bíborfényben égett…

S mindezt végignézted, gyökérrel földbe fúrva
Kis emberi ügyek fölé messze nyúlva…
Ha villám sújtott rád, és kidőlt a törzsed…
A lombod elpusztult…de élt a töved…

Az ős tövedből új törzset fakasztál,
És újra a régi életre találtál…
Most itt állsz e földön! Történelmi emlék…!
Majdnem ötven éve ilyennek látlak én…

Századok tanúja! Te büszke óriás!
A te életedben nincsen változás…
Te vagy! Mert lettél! Az idő elkerült!
A lombod szép! A törzsed keménnyé feszült…

Ha barátságos lombodat csodálom,
Vagy árnyékodban megpihenni vágyom,
Zizegő leveled jelenből messze elvezet…
Sorra jönnek elém kedves történetek…

Át a gesztenyésen vitt erdőbe út,
Erre kereste fel vadász a falut…
Itt járt a vaddisznó, a szarvas és az őz,
Akár tavasz – nyár volt, akár volt az ősz…

Az ős fák csendben, nyugalomban nézték,
Hogy dalol a rigó, fürjek és gerlicék…
És ahogy a mókus óvatosan játszik,
Mogyoróval, dióval vígan bogarászik…

A harkály kopog, távol a sas kering…
Öreg gyík kövek közül kifelé tekint…
Egy vén kövér nyúl szimatolva gurul,
Kivénült lábával már alig boldogul…

Ha a nap lebukik a hegyek mögött,
Tücsökzenekar hangversenyt rögtönöz…
S mire a nyugvó nap bíbort von a tájra,
Jön a sűrű erdő zsongó éjszakája…

Tavasszal erre jár kislány és legény
Hóvirágot szedni a völgyek ölén,
Ibolyát gyűjteni hűs lombok alatt,
Szamócát keresni is mindig szabad…

Késő ősszel szarvasbőgések után,
Gesztenyeszedés van minden délután…
A lombos kis erdő gyümölcstermő fája
Hívatlan vendégek seregeit látta…

Amikor zord, kemény, nagyon hideg a tél,
Felkopog az erdő, fát dönt az acél…
Ha a mese-padon csendben emlékezem,
Jönnek a múltból is a képek nekem…

Felvillannak azok a régmúlt ködéből,
Visegrádi várhegy hősi életéből…
Azóta rommá dőlt a hegy büszke vára…
De a felépítés még várat magára…

Már nem szól a vadászó Mátyás kürtszava
Nem űzi a vadat a nagy király hada…
Bár a vad a kertbe még vendégként bejár,
Ma már barátságos, rendezettebb a táj…

De nem kihalt e tájék, itt mindig van élet…
Ha másként nem megy, magammal beszélek…
Gondolatban megyek fel a fellegvárba,
Nézem, hogy mókus fut a gesztenyefára…

Néha autókürt szól, s felbúg a motor…
Vagy fürge turista a hegyre gyalogol…
Fehérre a felhő…kékre festett az ég…
Minden jel mutatja, hogy él e vidék…

Már ház is épült fenn a lomb alatt,
Elnézem innen a játszó gyerekhadat…
Úgy érzem, a vén fák szíve velem örül…
És régi avar van a mese-pad körül…

2014. január 21., kedd

Sen. dr. Lehoczky Győző: Marosi kandalló előtt

 

Lobogva festi lángképét a tűz,
Múltat idéző varázslatot űz…
Elalszik egyszercsak, majd felcsap nagyon,
Árnyékvitézek csatáznak a falon…

 

Nézem a rőzse szikrázó tüzét…
Mint játssza el hetven év történetét…
Mindazt, mit egy élet magában összefog,
Míg végül is fáradtan lerogy…

 

Látom a lángot, mely bennem lobogott,
S érzem a hamut, mit lelkemben hagyott…
Idéznek erőt, mely alkotni akart…
S most téli fagy bénítja meg a kart…

 

Künn halotti torra készül már a tél,
S a természet elmúlásáról beszél…
Bent üt az órám…a fagy a szívemig ér…

2014. január 20., hétfő

Sen. dr. Lehoczky Győző: Találkozásom a múlttal



Álmodtam egyszer
Egy csodálatos éjjel,
Világosság szórt
Fényt szerteszéjjel…

Kezemben korong volt
Az egyik ősi fáról,
Fiam metszette le
Egy gesztenyefáról.

A metszeten sok gyűrű
S bennük tarka képek…
Mit sorra bevéstek
Az elsuhanó évek…

Aztán egy nagy fának
A törzsébe néztem,
S onnan elmúlt évek
Tanúját idéztem…

A rajzok messze vittek,
A múltba vezettek,
S jöttek a nagy idők…
A szépek…kegyetlenek…

Álmodó szememmel
A történelmet láttam.
Dicső királyaink
Palotáit jártam…

De jöttek véres képek,
Elveszett remények…
Elnyomatás, ármány
S az ős magyar végzet…

A kegyetlen sorsnak
Mikor akad vége…?
Meddig kell, hogy hulljon
Népünk drága vére…?

Mikor tudjuk végre
E sok gyászt feledni…?
S a bűnös hibákat
Végleg eltemetni…?

Az idők viharát
Csak az ős fa állta…
Megvetően nézve
A tébolyult világra…

Dacolva a sorssal,
Sok-sok háborúval…
Gúnyosan bírálva
Derűvel…borúval…

De nehéz életét
Beírta a fába…!
Történetet idéző
Évgyűrűk sorába…!

Minden évnek sorsát
Új gyűrűbe rakta…
Emlékeztetőként
Törzsébe faragta…!

Minden külön sornak
Más-más a meséje…
S megőrzi magának
Semmit sem feledve…!

Aki e soroknak
Nyelvét megtanulja,
Feltárul előtte az
Évszázadok múltja…

A mi ősapáink
Még nem éltek a földön,
S e fák már történelmet
Véstek a farönkön…

Szemtanúként látták,
Hogy pereg az élet,
S milyen sok az arca
Az ember életének…

A fák árnyékában
Mindig is szerettek…
Nevettek…gyűlöltek…
Vagy vadvirágot szedtek…

Elmerengve nézem
A sok tarka képet…
S az álomvilágból
Lassan visszalépek…

Lassan vége szakad
Az álmodott mesének…
S a derengő hajnallal
A tovaszálló éjnek…

Felocsúdva végre
Én azon tűnődtem,
Hányan látták e fát
Mielőtt én éltem…?

És mi rég nem leszünk
Az élők sorában,
De az új évgyűrűk
Szaporodnak a fában…

Túlél minket a fa,
Gyűrődik a kérge…
S hatalmas karjait
Emeli az égre…

Megálljt kiáltva
A mulandó időnek…
Minden gyengeségnek…
És kishitűségnek…!

2014. január 19., vasárnap

Sen. dr. Lehoczky Győző: Búcsú


Búcsúzom tőled,
Te kies vidék…
Mélyen lelkemben
Rögződött e kép…


Csodás szép álmok
Terve volt a tét,
Csak hulló csillag lett…
S elnyelte az ég…

Eljött már a váltás,
Forog a nagy kerék…
Tovább én nem megyek,
Lassan elér a vég…

Nélkülem is pereg,
Megy tovább az élet…
A sorstól ennél többet
Én sohasem kérek…

Mindig a szenvedőkért
Akartam csatázni…
Közeleg az idő,
S közéjük kell állni…

Ez az élet rendje,
Nincs lázadás bennem…
Tartsatok szívetekben,
Ha már én elmentem…

Ha az öreg fákra
Ráborul az éjjel,
Az emlék forrjon eggyé
Az altató mesével…
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5