Sen. dr. Lehoczky Győző: Öreg gesztenyefa

Benned évszázados dac, erő ragyog,
Én melletted milyen fiatal vagyok…
Mögöttem még nincs is nyolcvan év,
S benned időtlen múlt nagy távlata él…

Mióta élsz, sok minden folyt e völgyen át,
S te néma tanúként büszkén, töretlen állsz…
Volt, hogy dicsőség, pompa élt e tájon,
Máskor a halál ült orgiát a váron…

Amikor minden összedőlni látszott,
Te őrizted nékünk az ősi világot…
Krónikát írtál. Ezt örökbe véste
Az évgyűrűk sorba rótt emlékezése…

Derekadat már hat kar körül sem éri,
Éveidnek számát a történelem méri…
Keményen állsz, mint oszlopa az égnek,
Mindig kibírtad, ha itt viharok égtek…

Mióta születtél, s hullajtod lombodat,
Történelem váltott terhes korszakokat…
Megfordult itt német, török és tatár,
Dicsőségbe vagy gyászba borult e határ.

Lombod alatt pihent a Kossuth bakája,
Vagy a vert ellenség sérült katonája…
Rákóczi kuruca is járt itt e tájon,
Tűnődve a szomorú, változó világon…

És te akkor már büszkén és kevélyen,
Szilárdan álltál a hegy-meredéken,
Adván a vándornak gyümölcsöt és árnyat
És biztos védelmet a vadállománynak…

Mikor is születtél? Ki mondhatja azt meg…
Tán Lajos udvara hozott „Délszigetnek”?
S ültették ősödet e megszentelt földbe…
Késő utódoknak sok-sok örömére?...

Vagy ősidőktől kezdve volt ez a hazád?
S mióta e föld van itt, süt nap reád?
Ízletes gyümölcsöd nagy hírnevet szerzett
A tájszépség mellett az édes gesztenyének…

Lehet, mikor Mátyás Börzsönyben vadászott
Sok apródja itten leánykákkal játszott…
S amikor fogadták a visszatérő népet,
Közösen csodálták az álomszép vidéket…

A merész fellegvár faragott kőtornyát
S lelkesülve nézték Mátyás palotáját…
A fáradt vadászok mire dereglyékhez értek,
A széles láthatár bíborfényben égett…

S mindezt végignézted, gyökérrel földbe fúrva
Kis emberi ügyek fölé messze nyúlva…
Ha villám sújtott rád, és kidőlt a törzsed…
A lombod elpusztult…de élt a töved…

Az ős tövedből új törzset fakasztál,
És újra a régi életre találtál…
Most itt állsz e földön! Történelmi emlék…!
Majdnem ötven éve ilyennek látlak én…

Századok tanúja! Te büszke óriás!
A te életedben nincsen változás…
Te vagy! Mert lettél! Az idő elkerült!
A lombod szép! A törzsed keménnyé feszült…

Ha barátságos lombodat csodálom,
Vagy árnyékodban megpihenni vágyom,
Zizegő leveled jelenből messze elvezet…
Sorra jönnek elém kedves történetek…

Át a gesztenyésen vitt erdőbe út,
Erre kereste fel vadász a falut…
Itt járt a vaddisznó, a szarvas és az őz,
Akár tavasz – nyár volt, akár volt az ősz…

Az ős fák csendben, nyugalomban nézték,
Hogy dalol a rigó, fürjek és gerlicék…
És ahogy a mókus óvatosan játszik,
Mogyoróval, dióval vígan bogarászik…

A harkály kopog, távol a sas kering…
Öreg gyík kövek közül kifelé tekint…
Egy vén kövér nyúl szimatolva gurul,
Kivénült lábával már alig boldogul…

Ha a nap lebukik a hegyek mögött,
Tücsökzenekar hangversenyt rögtönöz…
S mire a nyugvó nap bíbort von a tájra,
Jön a sűrű erdő zsongó éjszakája…

Tavasszal erre jár kislány és legény
Hóvirágot szedni a völgyek ölén,
Ibolyát gyűjteni hűs lombok alatt,
Szamócát keresni is mindig szabad…

Késő ősszel szarvasbőgések után,
Gesztenyeszedés van minden délután…
A lombos kis erdő gyümölcstermő fája
Hívatlan vendégek seregeit látta…

Amikor zord, kemény, nagyon hideg a tél,
Felkopog az erdő, fát dönt az acél…
Ha a mese-padon csendben emlékezem,
Jönnek a múltból is a képek nekem…

Felvillannak azok a régmúlt ködéből,
Visegrádi várhegy hősi életéből…
Azóta rommá dőlt a hegy büszke vára…
De a felépítés még várat magára…

Már nem szól a vadászó Mátyás kürtszava
Nem űzi a vadat a nagy király hada…
Bár a vad a kertbe még vendégként bejár,
Ma már barátságos, rendezettebb a táj…

De nem kihalt e tájék, itt mindig van élet…
Ha másként nem megy, magammal beszélek…
Gondolatban megyek fel a fellegvárba,
Nézem, hogy mókus fut a gesztenyefára…

Néha autókürt szól, s felbúg a motor…
Vagy fürge turista a hegyre gyalogol…
Fehérre a felhő…kékre festett az ég…
Minden jel mutatja, hogy él e vidék…

Már ház is épült fenn a lomb alatt,
Elnézem innen a játszó gyerekhadat…
Úgy érzem, a vén fák szíve velem örül…
És régi avar van a mese-pad körül…

Sen. dr. Lehoczky Győző: Marosi kandalló előtt

 

Lobogva festi lángképét a tűz,
Múltat idéző varázslatot űz…
Elalszik egyszercsak, majd felcsap nagyon,
Árnyékvitézek csatáznak a falon…

 

Nézem a rőzse szikrázó tüzét…
Mint játssza el hetven év történetét…
Mindazt, mit egy élet magában összefog,
Míg végül is fáradtan lerogy…

 

Látom a lángot, mely bennem lobogott,
S érzem a hamut, mit lelkemben hagyott…
Idéznek erőt, mely alkotni akart…
S most téli fagy bénítja meg a kart…

 

Künn halotti torra készül már a tél,
S a természet elmúlásáról beszél…
Bent üt az órám…a fagy a szívemig ér…

Sen. dr. Lehoczky Győző: Találkozásom a múlttal

Álmodtam egyszer
Egy csodálatos éjjel,
Világosság szórt
Fényt szerteszéjjel…

Kezemben korong volt
Az egyik ősi fáról,
Fiam metszette le
Egy gesztenyefáról.

A metszeten sok gyűrű
S bennük tarka képek…
Mit sorra bevéstek
Az elsuhanó évek…

Aztán egy nagy fának
A törzsébe néztem,
S onnan elmúlt évek
Tanúját idéztem…

A rajzok messze vittek,
A múltba vezettek,
S jöttek a nagy idők…
A szépek…kegyetlenek…

Álmodó szememmel
A történelmet láttam.
Dicső királyaink
Palotáit jártam…

De jöttek véres képek,
Elveszett remények…
Elnyomatás, ármány
S az ős magyar végzet…

A kegyetlen sorsnak
Mikor akad vége…?
Meddig kell, hogy hulljon
Népünk drága vére…?

Mikor tudjuk végre
E sok gyászt feledni…?
S a bűnös hibákat
Végleg eltemetni…?

Az idők viharát
Csak az ős fa állta…
Megvetően nézve
A tébolyult világra…

Dacolva a sorssal,
Sok-sok háborúval…
Gúnyosan bírálva
Derűvel…borúval…

De nehéz életét
Beírta a fába…!
Történetet idéző
Évgyűrűk sorába…!

Minden évnek sorsát
Új gyűrűbe rakta…
Emlékeztetőként
Törzsébe faragta…!

Minden külön sornak
Más-más a meséje…
S megőrzi magának
Semmit sem feledve…!

Aki e soroknak
Nyelvét megtanulja,
Feltárul előtte az
Évszázadok múltja…

A mi ősapáink
Még nem éltek a földön,
S e fák már történelmet
Véstek a farönkön…

Szemtanúként látták,
Hogy pereg az élet,
S milyen sok az arca
Az ember életének…

A fák árnyékában
Mindig is szerettek…
Nevettek…gyűlöltek…
Vagy vadvirágot szedtek…

Elmerengve nézem
A sok tarka képet…
S az álomvilágból
Lassan visszalépek…

Lassan vége szakad
Az álmodott mesének…
S a derengő hajnallal
A tovaszálló éjnek…

Felocsúdva végre
Én azon tűnődtem,
Hányan látták e fát
Mielőtt én éltem…?

És mi rég nem leszünk
Az élők sorában,
De az új évgyűrűk
Szaporodnak a fában…

Túlél minket a fa,
Gyűrődik a kérge…
S hatalmas karjait
Emeli az égre…

Megálljt kiáltva
A mulandó időnek…
Minden gyengeségnek…
És kishitűségnek…!

Sen. dr. Lehoczky Győző: Búcsú

Búcsúzom tőled,
Te kies vidék…
Mélyen lelkemben
Rögződött e kép…

Csodás szép álmok
Terve volt a tét,
Csak hulló csillag lett…
S elnyelte az ég…

Eljött már a váltás,
Forog a nagy kerék…
Tovább én nem megyek,
Lassan elér a vég…

Nélkülem is pereg,
Megy tovább az élet…
A sorstól ennél többet
Én sohasem kérek…

Mindig a szenvedőkért
Akartam csatázni…
Közeleg az idő,
S közéjük kell állni…

Ez az élet rendje,
Nincs lázadás bennem…
Tartsatok szívetekben,
Ha már én elmentem…

Ha az öreg fákra
Ráborul az éjjel,
Az emlék forrjon eggyé
Az altató mesével…