Sen. dr. Lehoczky Győző: Találkozásom a múlttal

Álmodtam egyszer
Egy csodálatos éjjel,
Világosság szórt
Fényt szerteszéjjel…

Kezemben korong volt
Az egyik ősi fáról,
Fiam metszette le
Egy gesztenyefáról.

A metszeten sok gyűrű
S bennük tarka képek…
Mit sorra bevéstek
Az elsuhanó évek…

Aztán egy nagy fának
A törzsébe néztem,
S onnan elmúlt évek
Tanúját idéztem…

A rajzok messze vittek,
A múltba vezettek,
S jöttek a nagy idők…
A szépek…kegyetlenek…

Álmodó szememmel
A történelmet láttam.
Dicső királyaink
Palotáit jártam…

De jöttek véres képek,
Elveszett remények…
Elnyomatás, ármány
S az ős magyar végzet…

A kegyetlen sorsnak
Mikor akad vége…?
Meddig kell, hogy hulljon
Népünk drága vére…?

Mikor tudjuk végre
E sok gyászt feledni…?
S a bűnös hibákat
Végleg eltemetni…?

Az idők viharát
Csak az ős fa állta…
Megvetően nézve
A tébolyult világra…

Dacolva a sorssal,
Sok-sok háborúval…
Gúnyosan bírálva
Derűvel…borúval…

De nehéz életét
Beírta a fába…!
Történetet idéző
Évgyűrűk sorába…!

Minden évnek sorsát
Új gyűrűbe rakta…
Emlékeztetőként
Törzsébe faragta…!

Minden külön sornak
Más-más a meséje…
S megőrzi magának
Semmit sem feledve…!

Aki e soroknak
Nyelvét megtanulja,
Feltárul előtte az
Évszázadok múltja…

A mi ősapáink
Még nem éltek a földön,
S e fák már történelmet
Véstek a farönkön…

Szemtanúként látták,
Hogy pereg az élet,
S milyen sok az arca
Az ember életének…

A fák árnyékában
Mindig is szerettek…
Nevettek…gyűlöltek…
Vagy vadvirágot szedtek…

Elmerengve nézem
A sok tarka képet…
S az álomvilágból
Lassan visszalépek…

Lassan vége szakad
Az álmodott mesének…
S a derengő hajnallal
A tovaszálló éjnek…

Felocsúdva végre
Én azon tűnődtem,
Hányan látták e fát
Mielőtt én éltem…?

És mi rég nem leszünk
Az élők sorában,
De az új évgyűrűk
Szaporodnak a fában…

Túlél minket a fa,
Gyűrődik a kérge…
S hatalmas karjait
Emeli az égre…

Megálljt kiáltva
A mulandó időnek…
Minden gyengeségnek…
És kishitűségnek…!